A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

176. Undor és remény között

2019. június 14. - FOUREY

Sok tekintetben tacitusi  időket élünk, ebben igaza van Tamás Gáspár Miklósnak. Cicerói és sallustiusi időket élünk. Aki teheti, olvassa ezeket a szerzőket, egyszerre megrendítő és egyúttal vigasztaló olvasmányok. Kétezer év távolából is ismerősek egy olyan kor történetei, amelyben a legfontosabb szereplők, sőt, maga a köztársaság sem tudott felnőni a feladatához, a szabadság megvédéséhez. 

Ezzel együtt is, Tamás Gáspár Miklós legújabb (?) írása inkább Rorschach-teszt, mint gondolatmenet. Idézetek, érzések, gondolatok kavarognak benne nagy összevisszaságban. Igazán kár.

Mondok is egy példát:

Gyurcsány valaha igazat mondott: őszintén bevallotta, hogy hazudott, és ez a kijelentés igaz volt. Mindenki tudta, hogy hazudik, de ebből nem volt baj. Csak abból lett baj, hogy igazat mondott a hazugságairól. Most azt füllenti, hogy igazat mond. Ez sokkal rosszabb, de ebből nincs botrány.

Értem, hogy retorikai szempontból miért lenne szép, ha ez igaz lenne. Csak sajnos nem az. Egyszerűen nem igaz. Egyrészt, a miniszterelnök nem vallotta be őszintén, hogy hazudott, hanem nyilvánosságra került (az ő szándékaitól függetlenül) egy szűk körben elmondott beszéde, amelyben azzal indokolta politikustársai előtt, hogy miért kellenek megszorítások, hogy a választások előtt hazudott. Ami ebben fontos és bizarr, hogy egy szűk körben elmondott beszéd nagyon messze áll az őszinte bevallástól, hiszen azok, akiknek hazudott, azaz a választók, még hónapokig mit sem tudtak a beszédről, nem nekik volt szánva. De abban is messze áll az őszinte bevallástól, hogy Gyurcsány beszédéből világosan kiderül, hogy nincs benne megbánás. A beszéd a hazugságról nem morális problémaként szól, pusztán arra hívja fel akadékoskodó - és részben valószínűleg tájékozatlan - kollégák figyelmét, hogy a baj, amit a megszorító csomaggal kezelni akarnak: nagyon nagy és sürgető.  A hazugság merőben technikai kérdésként van tehát kezelve Gyurcsány Ferenc részéről. Magyarán: amikor később Gyurcsányék "szenvedélyes igazságbeszéddé" akarták átstilizálni a beszédet, valójában ismét csak: hazudtak.

Mindennek a tetejébe a Gyurcsány-kormány népszerűsége 2006-ban nem akkor omlott össze, amikor kiderült az "őszödi beszéd", hanem amikor a kormány - ígéreteivel, harsogó sikerpropagandájával éles ellentétben - egy megszorító csomagot jelentett be a választások és egy meghökkentően elhúzódó kormányalakítás után. Másként fogalmazva: az emberek nem a hazugság őszinte bevallását büntették, hanem azt a személyes - és történetesen: valós - tapasztalatukat, hogy át vannak verve. Az őszödi beszéd csak ezután, hónapokkal később jött, s a kitörő zavargások még valamelyest növelték is a kormány népszerűségét, az ilyenkor érthető okokból erősödő rendpárti hangulat miatt. Igaz, ez sem akadályozta meg, hogy az MSZP történelmi vereséget szenvedjen a 2006 őszi önkormányzati választásokon, s ezzel elinduljon azon a politikai lejtőn, amelyen azóta sincs számára megállás.

Ebben a folyamatban milyen szerepet játszott tehát az őszödi beszéd? Túl azon, hogy a hazugsággal való sokkolóan immorális szembenézés volt eredetileg, majd egy újabb hazugsággal az igazság megvallásának gesztusává próbálták átformálni? Minden valószínűség szerint úgy működött, ahogy kellett: a társadalom széles rétegei számára jelentést adott - még ha retrospektíve is -valaminek, amit már maguktól is tudtak, éreztek és amit meghökkentően erős erkölcsi érzékről téve tanúbizonyságot, rögtön elítéltek. Minden jel szerint, sokak számára ez egy erős aha-élmény volt: "Aha, tehát ez az, ami történt! Ez tényleg hazudott nekünk, ő maga is bevallotta a cimboráinak!" Minden valószínűség szerint ezért is válhatott lemoshatatlan szégyenbélyeggé, Gyurcsány Ferenc politikai karrierjét derékba törő ősbűnné és a baloldalnak a kétblokkrendszer bukásához vezető mély válsága erőteljes szimbólumává.

Ha ezekben a sötét, tacitusi időkben, amikor zsarnokok ülnek a nyakunkon és ellenfeleik, a szabadság barátai csak alig-alig vagy egyáltalán nem tudnak a történelmi kihíváshoz méltónak mutatkozni, mégiscsak lehet egyáltalán valami, amiből erőt lehet meríteni, az alighanem éppen az, amiről Őszöd valójában szólt: hogy bármilyen borzalmasan meg is vezették a magyar népet a jobboldal  politikusai, velejéig korrupt, intézményesen hazug, zsarnoki rendszer ültetve a nyakukba 2010 óta, ez a politikai közösség igenis képes értelmesen és helyes erkölcsi ítélőképességről tanúbizonyságot téve összekötni okot és okozatot, tettet és felelősséget.  2006-ban persze még egy demokráciában éltünk, ma pedig zsarnokságban, s ez jelentősen megnehezíti a  nép számára, hogy tisztán lásson, helyesen ítéljen. De bármennyit is romlott a helyzet 2006 óta, éppen emiatt a történet miatt én igenis hiszek benne, hogy nem vagyunk még egészen elveszve.

175. Értelmiség, felelősség, történelem

Ennek a mostani írásnak az az apropója, hogy ma a kormány olyan költségvetési javaslatot terjesztett be, amelyben az MTA kutatóhálózatának szánt pénz már egy új szervezet neve alatt található, holott az még létre sincs hozva. Mindez rettenetesen ízléstelen természetesen, ahogy az is, hogy mindezt Trianon évfordulójára időzítette a kormány, s az egész eljárás alighanem jogilag is súlyosan aggályos, amellett, hogy a hatalom minden érv nélkül, merő hatalomfitogtatásból megy át egy baromi nagy úthengerrel egy autonóm intézményen. 

Nem mondom, hogy ezzel vége a dalnak, de nem is elsősorban a teendőkről akarok most beszélni ebben a számomra személyesen felkavaró órában, hanem arról a zavarbaejtő dologról, hogy - ma még - akadémiai kutatóként az ember óhatatlanul a politikai etikai felelősség problémájával szembesül. Például akkor, amikor szemünkre hányták sokan, hogy "hol voltunk, amikor...". Vagy, amikor azt hallottam egyes vezetőinktől, hogy nekik az egyetlen céljuk, hogy a lehető legkisebb veszteséggel menjen végbe az átállás, ha már a kormány ennyire elszánt. Vagy amikor azt hányták a szemünkre, hogy nem harcolunk elég radikális eszközökkel, elég elszántan, hogy nem teszünk többet. Vagy amikor azt mondja egy kollégám, hogy ne gondoljam, hogy itt bárki "hősi halált akarna halni". Vagy, amikor azt kérdezi a feleségem, hogy miért nem megyünk el máris külföldre, miért ne érné meg akár mosogatnom is inkább, mint egy megalázó, velejéig korrupt rendszerben élni.

Én is érzem, hogy van itt valami felelősségem, bár nem is olyan könnyű megragadni, miben is állna.

Egyrészt, magyar állampolgárként, e politikai közösség egyenjogú tagjaként mindig is felelősséget éreztem a hazámért és sosem értettem azokat, akik többségi akaratra hivatkozva próbálták belém fojtani a szót. Az igazság eleve nem szavazatszám kérdése és még ha tévednék is, a tévedéseimmel együtt is egyenjogú tagja vagyok ennek a közösségnek. Nem is beszélve arról, hogy bizonyos dolgokhoz való ragaszkodás nem is igazság vagy tévedés, hanem értékek, preferenciák kérdése és ezek összeadódása a tőlem másként gondolkodók oldalán sem teszi az én értékeimet, meggyőződéseimet kevésbé értékessé mint az övékét. A többségi "elv" csak egy döntési eljárás, semmi több, amit néha alkalmazni kell, mert nincs jobb megoldás, de a mögötte meghúzódó igazi elv az, hogy mind alapjában véve egyenlőek vagyunk, ami a többségi akarat érvényesülésének legalább annyira korlátja, mint igazolása. Felelősségem tehát, hogy  azt tegyem, mondjam, ami legjobb meggyőződésem szerint ennek az országnak a javát előmozdítja és felelősségem az is, hogy saját korlátaimmal tisztában legyek.

Másrészt, az értelmiség különleges felelősségével kapcsolatban mindig is bizonyos fokú kétségeim voltak. Baloldali barátaim úgy hiszik, privilegizált helyzetben vagyok, ami sok tekintetben igaz is, s ezekkel a privilegiumokkal, a nagy politikai filozófus, Pókember szerint nagy felelősség is jár. Ám közben mindig azt is gondoltam, hogy szaktudásom az életnek csak nagyon szűk területén hoz engem abba a helyzetbe, hogy jobban tudjam, mi lenne a teendő, mint mások. Ebben a tekintetben marós szakmunkás édesapám helyzetét nem éreztem lényegesen különbözőnek az enyémtől, mert egy csomó területen ön- és közveszélyes lennék, ahol ő mindig is nagy biztonsággal eligazodott. Ráadásul hasonló végzettségű kortársaimmal ellentéten akadémiai kutatóként budapesti átlagjövedelem alatt kerestem, nem voltam döntési helyzetben másokkal szemben mint mondjuk bíró kortársaim vagy közigazgatásban fontos pozíciót betöltő kortársaim és még csak nem is tanítottam nagy óraszámban, hogy sok ember jövőjére érdemi és közvetlen befolyást gyakoroljak. Persze, ha eltekintek a kutatói munka önkizsákmányoló jellegétől, akkor a rugalmas munkaidő, a szenvedélyesen szeretett munka, a kapcsolati tőke mind-mind fontos előnyök, amiket egy percre sem szeretnék tagadni, de ezeket én nem elsősorban sajátosan értelmiségi előnyöknek látom és így nem is elsősorban értelmiségi léthez tartozó személyes felelősségnek. 

Ha valahol, talán ott van sajátosan értelmiség felelősség, hogy időről időre nyilvánosan megszólalok közéleti kérdésekben és nem teljesen mindegy, mire használom ezeket az eszközöket és ezeket az erőforrásokat. Ezt a felelősséget nem szeretném elhárítani magamtól. Bár én ezt úgy szoktam felfogni, mint egy írástudó és hazája sorsáért tenni akaró embernek a természetes önkifejezési formáját, amelynek a kocsmai beszélgetésektől és a tényleges politikai aktivizmustól eltérő a formája, részben a hatása is, de csak annyiban sajátosan értelmiségi cselekvésforma, amennyiben ki más szeret hosszasan írásban vagy uncsi kerekasztal-beszélgetésekben értekezni a politikáról, mint egy értelmiségi munkakört betöltő ember? (Vannak mások is amúgy ilyenek) De nincs semmi az értelmiségi létben, ami az ilyen cselekvési formát fontosabbá tenné, mint bármelyik másikat. 

Viszont, és ez a harmadik szempont, az MTA története nem önmagáról szól. Amikor az MTA-t bezúzzák, akár értelmiségiként, akár állampolgárként tekintek magamra, mindenképpen van egy olyan történelmi felelősségem, amelyet nem háríthatok el magamtól és amiről számot kell majd adnom mások, a családom, barátaim, idegenek  előtt, mert nem csak a munkahelyemet pusztítják el ennek a rezsimnek az emberei, hanem egy nagy tekintélyű autonóm intézményt és vele a hazai tudomány infrastruktúráját. Az én válaszom sem lehet  kizárólag magánemberi jellegű. Nem csak a túlélésem, boldogulásom a tét, hanem az a kérdés is, hogy mit mondok majd egy nap a fiamnak, hogy mit tettem, amikor ez történt és hogy mit nem tettem.

Vendégposzt - Potpolett: Miért a Momentumra szavaztam?

A Momentumra szavaztam. A Momentumból kijuttatott a szavazatom Brüsszelbe két erős, okos, intelligens, tenni akaró fiatal nőt. De…

De a szavazófülkében percekig tépelődtem, hogy mi legyen. Ezernyi kérdésem volt magamhoz. Ők segítenek majd az országon, hogy ismét Európához tartozzunk? Képviselnek-e majd engem? Engem, aki egy újlipótvárosi, kisgyermeket nevelő, átlagosan kereső házaspár egyik tagja vagyok.

A sztorim a Momentummal 2017-ben indult. Akkoriban mentem vissza dolgozni, kezdődött a CEU-körüli szervezkedés, ami miatt lelkileg teljesen összeomlottunk, és éppen akkor lett a babámból kisgyermek, ennek minden szépségével és nyűgével. Már a gyerek születése után jelentkeztünk néhány pártba, mert segíteni akartunk, tenni az országért, és persze a gyerekünk jövőjéért. Mivel mindketten politológusok vagyunk, ismerjük a szakpolitikai ügyeket a kerületben, ahol élünk, ezért a Momentum helyi szervezetét is megkerestük. Meg is találtuk. Részt vettünk a jelölti interjúkon és tagjelöltté váltunk.

Ott voltunk az összes taggyűlésen és eseményen. Ezek jellemzően munka után, este kezdődtek, és a levezető elnök mindig tolerálhatatlanul sokat késett, mi meg nem tudtunk a gyerek miatt és a munkánk miatt sem éjszakába nyúlóan maradni egy-egy hétköznap estén, de persze ennek ellenére szívesen fizettük a tagdíjat. Szórólapozással töltöttük a hétvégéinket, teleszórva a 13. kerület kertvárosi részét, közben tolva a kicsinket a kocsijában. Az ő jövőjéért. Én magam, szolnoki születésűként szerettem volna ott is segíteni, elmentünk többször oda, beszéltünk a helyi vezetővel, konzultáltunk, egy barátunk szerette volna Tatán megszervezni az ottani helyi szervezetet, neki is segítettünk. Kiderült, hogy ezt a Momentum vezetősége a hátuk mögötti szervezkedésként élte meg. Szóval jó tagként (?) ezzel gyorsan fel is hagytunk.  

Aztán kiderült, hogy én 30 évesen, Fourey pedig 38 évesen már túl öreg a pártnak. Ezerszer hallottuk, hogy a gyerekesekre nem lehet számítani, hiszen nekik gyerekük van. Persze, a jelenlévők mindig kivételek. És az igazi fiatalok a huszonévesek, sőt a tizenévesek. Ezerszer hallottuk azt, hogy teljesen normális hétköznapokon éjjelbe nyúló üléseket tartani. Hogy ötletekkel tele a padlás. Hogy a bérlakás problémája nem a középosztály, hanem a rászorulók problémája, és így azzal kell foglalkozni, nem azzal, hogy a helyzeten minden társadalmi csoport számára változtassunk. Közben mi is albérletben laktunk (bár volt kiadva saját tulajdonú lakásunk), de macskával és gyerekkel az albérletkeresés minden nyűgét így is ismertük.

Éreztük, hogy nem tudjuk elérni, hogy komolyan vegyenek minket. Ez már egy nagyon picit változott, de azért nem vagyok még ma sem elégedett.

Végül kiléptünk. Persze, ez nem ment egyszerűen, sem lelkileg, sem infrastrukturálisan, de végül sikerült. Akkor kicsit megnyugodtunk és elkönyveltünk, hogy valószínűleg nem vagyunk alkalmasak a politikacsinálásra. Nem tudunk/akarunk éjjelente inni, cigizni, bulizni, és így kimaradunk a legfontosabb megbeszélésekből. És igen, az akkor még csak csendben sétálgató gyerekünk is sokszor velünk volt délutánonként. Mert ez az élet. De nem mondom, hogy így 2 év elteltével nem fájna ugyanúgy ez az egész, mint ahogyan akkor fájt.

Persze, azóta is nagy örömmel köszöntjük a kerületi és országos Momentum-vezetőket és tagokat, ha összefutunk velük az utcán, vagy ha aláírást gyűjtenek. Ahogyan ők is minket. Kölcsönösen gratulálunk egymásnak, amiért épp kell. 

Politológusként, Corvinus alumnaként, újlipótvárosi játszótérre járó szülőként személyesen ismerjük, és a magánéletünkben kedveljük is a Párbeszéd és az LMP több jelöltjét is. Ahogyan a Momentumét. Amikor a szavazófülkében álltam tegnap és a tollam cikázott a Párbeszéd, az LMP és a Momentum között. Örökre belém égett az a papír. Tépelődtem, mit szólna ehhez Gergely, Tímea vagy Bence, ha megtudnák. Aztán végül a Momentumra voksoltam. Ahogyan tették sokan azok közül a hegyvidékiek közül is, akiknek templomba menet általában kifordul a gyomra a CEU-s kitűzőnktől.:)

Mert azt hiszem, a Momentumon kívül nincs más alternatíva, és bármennyire is nehéz beismerni, a Momentum nem engedi a lelkemet.

174. Európai Parlamenti választás

Mostanában nem nagyon írok ide semmit, de mégiscsak közeledik egy választás és - ha másért nem, hát  azért - hogy utólag majd röhöghessünk a naivitásomon, gondoltam, leírok pár dolgot ezzel kapcsolatban:

 

1. Ez egy fontos választás. Aki teheti menjen el. Miért?

2. Mert föderalistaként azt gondolom, hogy egy erős demokratikus felhatalmazással rendelkező Európai Parlament a legjobb dolog, ami az Európai Unióval történhet.

3. Egy erős EP-nek nagyobb esélye van fenntartani a csúcsjelölti rendszert is, ami szintén fontos demokratikus és föderális vívmány az EU-n belül.

4. Igen, ez azt is jelenti, hogy szerintem az alacsonyabb részvétel rossz az EU-nak és ezen belül az EP-nek.

5. Van tehát értelme elmenni szavazni és ezt részben az Európa-ellenes pártoknak is köszönhetjük, akik az EU-t másodrangú politikai színtérből központi jelentőségűvé tették.Köszönjük meg ezt nekik és menjünk el szavazni, önmagunkért és az ellenükben is. Hadd ne ők röhögjenek a markukba. Röhögjünk inkább mi őrajtuk.

6.Van persze egy kis probléma: a hazai választás egészen biztosan nem lesz fair és aligha lesz teljesen szabad. Ilyen körülmények között a jelenlegi rezsimet fogja legitimálni, nagy Fidesz-győzelemmel. Vállalhatjuk ezt az árat? Igen. Nem látom a hazai helyzetet megérettnek a bojkottra (személyesen amúgyse hiszek benne, jobban vonzódom az utolsó töltényig harcoláshoz, de ez nem jelenti, hogy igazam lenne a bojkott ellenzésében) és viszket a kezem, hogy az EP-be küldhessek rendes, tiszteletreméltó képviselőket. És nekem az EP fontosabb, mint a jelenleg kilátástalan hazai politikai meccs.Az EU-nak is polgára vagyok (mint minden magyar állampolgár, csak szólok), felelősséget érzek érte és részt akarok venni a politikája alakításában

7. Én a Momentumra fogok szavazni. Ez egy 10 éves korszak végét jelenti az életemben, amikor LMP-szavazó voltam, a köztünk lévő ideológiai távolság ellenére is. Lojális ember vagyok, minden hibájuk ellenére is tiszteltem őket, most sincs bennem harag és sok sikert kívánok nekik a továbbiakban. Saját párt híján most a Momentum mellett teszem le a garast. Annyi bizalmat, mint a 2009-2019 közötti LMP ők is megérdemelnek, az tuti.

8. Mi van a többi párttal? Van ugye a szélsőjobbos no go zóna számomra, rájuk sose szavaznék és fel nem foghatom, hogy miért szavazna rájuk valaki. Vannak aztán a pártok, amelyekre nem szavaznék az EP-választáson, de nekem teljesen mindegy, ki szavaz rájuk. És van az MSZP-Párbeszéd, amelynek a második felére jobb szívvel szavaznék, mint az elsőre, de őszintén kívánom nekik, hogy megelőzzék a Jobbikot.  

 

173. Alapvetőbb-e egy politikai gazdaságtani magyarázat mint egy rezsimelméleti?

Scheiring Gábor rendkívül érdekes cikket írt a Mércére az Orbán-rezsim természetéről. Fő célja az, hogy megmutassa, milyen politikai gazdaságtani alapjai vannak annak az autoriter rezsimnek, amelynek hatalmi-intézményi struktúrájáról és működési logikájáról már számos figyelemreméltó elemzés jelent meg (vagy van megjelenés alatt, tehetjük hozzá).

Scheiring a maga politikai gazdaságtani megközelítését, ha jól  értem, így nem elsősorban a szűkebben vett politológiai megközelítéssel szemben, hanem annak kiegészítéseként, mélyebben fekvő okainak feltárásaként fogja fel. Amikor tehát "autoriter felhalmozó államnak" mondja az Orbán-rezsimet, akkor ezt nem a Filippov-féle (Levitsky és Way elméletét Magyarországra alkalmazó) "kompetitív autoriter rezsim" meghatározással, a Bozóki-Hegedűs-féle "kívülről korlátozott hibrid rezsim" fogalmával (ami valójában szintén a Levitsky-Way elmélet alkalmazása) vagy a Szilágyi-féle "választásos önkényuralom" (ami meg Andreas Schedler elméletének alkalmazása, bár szintén idézi Levitskyt és Wayt) fogalommal szemben érvelve teszi.

Mit támad hát elsősorban? Egyrészt a kulturális magyarázatokat, másrészt a szerinte neoutilitarista állammodellen alapuló, a rendszerszintű korrupciót hangsúlyozó felfogásokat, mint a maffiaállam koncepciója, harmadrészt pedig a fejlesztő állam koncepcióját. Ezekkel, de talán elsősorban a fejlesztő állam felfogásával szemben tűnik Schering leghatározottabban kritikusnak és azzal szemben tűnik tézise, vagyis, hogy az Orbán-rezsim lényege egy olyan modell, amely egyáltalán nem egyedi, hanem több száz éves múltra tekinthet vissza és főleg olyan területeken  működik, ahol a kapitalizmus liberálisabb formái nem tudnak érvényesülni. Ennek lényege egyfajta koalíció bizonyos gazdasági érdekcsoportok és egy politikai elit között. Az állam a gazdasági érdekcsoportok támogatásáért cserébe rendszerszinten beavatkozik a gazdaságba olyan módon, hogy az a szövetséges  gazdasági csoportok körében jelentős tőkefelhalmozást tesz lehetővé. Az ebből adódó társadalmi feszültségekre a rezsim egyrészt az állam bürokratikus-fegyelmező funkcióinak kiterjesztésével, másrészt a politikai versengés szűkítésével reagál. Ennek pedig az lesz az eredménye, hogy ez az állam nem lesz képes igazán jelentős tőkefelhalmozást generálni hosszabb távon, csak átmenetileg, rövid távon fog tudni viszonylag stabil politikai berendezkedést kialakítani és fenntartani. Éppen ebben különbözik érdemben a fejlesztő államtól.

Őszintén meg kell vallanom, nem értek a politikai gazdaságtanhoz és amikor majd Scheiring Gábor könyve ki fog jönni, alaposabban megérvelve az itt vázlatosan kifejtett (és remélhetőleg általam nem teljesen eltorzítva visszaadott) tézisét, akkor sem leszek képes a politikai gazdaságtani összefüggéseket megfelelően felmérni. De mint olyasvalaki, aki a jelenlegi rezsim működésének más aspektusait (hatalmi és politikai etikai kihívásait) a maga szaktudása alapján igyekszik minél jobban megérteni, szeretnék négy rövid megjegyzést tenni ehhez az okfejtéshez, bízva abban, hogy ezekben nem terjeszkedem túl saját kompetenciám szűkös határain.

Először is, tökéletesen megértem azokat, akik nem értik Scheiring cikkét és azt mondják, hogy minek így túlbonyolítani azt, ami egyszerűbben is elmondható lenne. Nem mintha egyetértenék velük. Scheiring cikke ugyanis elsősorban nem az előadott tények szempontjából kínál radikálisan eltérő alternatívát az uralkodó felfogásokkal szemben, hanem azok sokszor implicit elméleti előfeltevéseit veszi célba, mint a maffiaállam felfogásával szemben vagy pedig az adott elmélet saját belső feltételeinek teljesülését kéri rajtuk számon a magyar példa esetében mint a fejlesztő állam felfogásával szemben vagy nem is direkten konfrontálódik velük, mint a rezsimelméleti magyarázatok esetében. Kell bizonyos jóindulat és megértésre törekvés, hogy valaki egy számára teljesen plauzibilis magyarázattal szemben egy másik elfogadhatóságát tegye mérlegre, azon az alapon, hogy az általa eddig preferált elmélet előfeltevései problémásak. Nekem nincs kifogásom Scheiring érvelésének logikájával szemben, de megértem, hogy ez sokakat irritál, mert ez egy elég konfrontatív retorika, ráadásul nem is a legkönnyebben átlátható formában.

A másik megjegyzésem, hogy Scheiring cikke ebben a formájában azért is elsősorban egy manifesztó és csak másodsorban argumentatív szöveg, mert bizonyos esetekben inkább csak megfogalmazza, de nem kifejezetten támasztja alá a kifogásait. Miközben például a fejlesztő állam fogalmával szemben ajánl egy tesztet, ami a magamfajta laikus számára is meggyőzőnek tűnhet, a maffiaállammal szembeni kifogása - annak neoutilitarista államfelfogása - meglehetősen obskúrusnak tűnik a kívülálló számára. Lehet, hogy igaza van, hogy a maffiaállam koncepciója elválaszthatatlan egy nagyon sajátos, piacpárti államfelfogástól, de hozzá nem értő létemre nekem teljesen védhetőnek tűnne a maffiaállam felfogásának  nem nyersen utilitarista változata is. Persze önmagában véve nem probléma, hogy a cikk nem egy egész könyv és így nem vetekedhet egy egész könyv árnyaltságával és adatgazdagságával, sőt, azt sem merném állítani, hogy manifesztóként nem tanulságos szöveg. Kifejezetten fontos gondolatnak látom, hogy az Orbán-rezsim egy olyan forgatókönyvet követ, amely a világ más részein is ismerős és hogy ilyen értelemben semmiképpen sem egyedi anomália, hanem egy a maga nemében racionális politikai stratégia terméke, amelynek ráadásul a korlátaira is kiválóan rámutatnak a nemzetközi párhuzamok. Milyen egy jó társadalomtudományi magyarázat, ha nem ilyen?

A harmadik megjegyzésem, hogy manifesztóként viszont el kell fogadni, hogy csak korlátozottan alkalmas meggyőzésre. Ha például bizonyos mértékű gyanakvással szemléli valaki a szöveg ideológiai előfeltevéseit és/vagy, ha mint jómagam, azt gondolja, hogy egy politikai gazdaságtani megközelítés nem biztos, hogy egy rezsimelméleti megközelítéshez képest alapvetőbb belátásokhoz vezet, legfeljebb más területekre fókuszál, akkor maradhat benne némi irritáció a szöveg elolvastán. Mert hiszen, mivel járul hozzá ez a leírás ahhoz, hogy az Orbán-rezsimet ne elsősorban egy politikai projektnek lássuk, amely kontingens politikai folyamatokon keresztül, egy sajátos politikafelfogást, politikai karaktert követve folyamatosan terjesztette ki a politikai kontrollt a társadalom mind több területére és korlátozta a politikai versenyt a média, a gazdaság, oktatás, a többi társadalmi szféra területén ambivalens módon: fenntartva egy plurális homlokzatot, de érdemben manipulálva a játékszabályokat a maga javára? Én - bevallom - nem látom ezt az elemet ebben a rövid leírásban és az a gyanúm, hogy az inkább Scheiring politikai gazdaságtani előfeltevéseiből - mindenekelőtt abból, hogy a gazdaság lenne az alapja a politikának - következik, mint másból. Ha pedig elfogadjuk, hogy Orbánéknak nem csak hatalmi, de közpolitikai céljai is vannak, akkor pedig az a gyanú merül fel a magamfajta laikus olvasóban, hogy a fejlesztő és a felhalmozó állam közötti különbség vajon nem elmosódóbb-e, mint azt Scheiring manifesztója sugallja.

Végül a negyedik megjegyzésem arra vonatkozik, hogy Scheiring megfogalmaz néhány praktikus tanácsot a rezsim elleni küzdelemmel kapcsolatban. Nekem kifejezetten rokonszenvesek a tanácsai (egy részüket többször is ajánlottam a Mérce és az ÉS olvasóinak figyelmébe), de őszintén szólva nagyon esetlegesnek látom ezen tanácsok kapcsolatát gondolatmenete érdemi részével részével. Ez meglehet, hogy nem is probléma, de engem egy kicsit zavar, hogy ezeket a tanácsokat Filippov Gábor vagy Szilágyi Anna is éppúgy adhatta volna, mint Bozóki András, Pogátsa Zoltán vagy Magyar Bálint. Igazán örültem volna, ha a cikk kicsit jobban összeköti ezeket a javaslatokat saját elemzésével, hogy jobban láthatóvá váljék annak egyedi karaktere.

Én mindenesetre örülök, hogy van ez az írás, ahogy jó volt Jávor Benedek, Nagy Zsófia, Rafael Labanino, Varga Gergő, Jámbor András vagy Kapelner Zsolt (és mások) írásait is olvasni. Ha minden egyéb szempontból rendkívül lehangoló is volt 2018, ez az év végi intellektuális felpezsdülés némi vigaszt jelent számomra.

172. Na most akkor nagyokosok, mondjátok meg, mi legyen

Nem titok, én már egyszer elsirattam a magyar demokrácia megmentéséért vívott utóvédharcot. Sőt, azt is mondtam azóta, hogy december 12-én az ellenzéki pártok kivételesen nem adtak okot kritikára, de sok újdonságot akkor sem láttam abban, ami történik. Most viszont mindenhonnan attól hangos a még megmaradt kormánykritikus média, hogy valami radikálisan új dolog kezdődik, hogy a pártok végre magukra találtam és így tovább. Tévedtem volna?

Igen, könnyen lehet, hogy tévedtem. Miért pont most ne tévedtem volna? Mindamellett úgy gondolom, hogy amit látunk, az nagyon is beleillik abba a történetbe, amelyet eddig is kibontakozni láttam a szemem előtt.

November végén diákok meghirdették a jelszót, hogy az akadémiai szabadság melletti kiállás ügyét ki kell terjeszteni a tervezett munkajogi szigorítások elleni tiltakozásra. December 8-án aztán volt egy szakszervezeti tüntetés, amiből erősen kiérződött a résztvevők frusztráltsága. December 12-én volt egy ha nem is példátlanul cselekvő, de mindenképpen elismerést érdemlően viselkedő parlamenti ellenzék, amely pontosan úgy viselkedett, ahogy az adott rezsimben kell. Azóta jöttek spontán tüntetések, szokatlan mértékű, de korántsem példa nélküli rendőri erőszakkal, s amelyek elvezettek a december 16-i, ha a korábbiaknál nem is lényegesen nagyobb, de semmiképpen sem kisebb tüntetéshez, ami azért elég nagy szó, majd a ma hajnalig tartó botrányos jelenetekhez az MTVA székházánál a parlamenti pártok asszisztálása mellett. Vitán felül elindult a tiltakozásoknak egy újabb hulláma, amely egyszerre ismerős és újszerű és amely egyelőre nem csillapodni látszik, de eszkalálódni.

Nem, nem gondolom, hogy ez business as usual lenne. Éppen ellenkezőleg, azt látom, hogy a rezsimmel szembenálló különböző csoportok, kihasználva a rezsim szokásos pökhendiségét és erőszakosságát, tőlük szokatlan mértékben képesek koordinálni a cselekvéseiket, még ha az is látszik, hogy sem a gyanakvás nem múlt el, sem a versengés közöttük. Éppen ez, a koordináció dominanciája a versengés és a bizalmatlanság felett okozza, hogy minden józan számítás ellenére egyelőre az eszkalálódás irányába mutatnak az események, nem a lecsillapodás felé.

E koordináció pedig azt jelzi, hogy minden ezzel ellentétes remény ellenére valójában pontosan azon a vonalon haladva fejlődik a rezsimmel szembeni ellenállás, amelyet maga a rezsim, az erősebb fél jelöl ki. Kreativitás és erőforrások  híján az ellenzéki erők egymásra utaltan tudnak csak hatékonyan fellépni, a rezsim által vétett kiprovokálatlan politikai hibákra lecsapni, s ha minden jól alakul, ennek részsikereiből tudhatnak valamit felépíteni. Ez az antiorbánista ellenzékiség kora. Lehet ezt nem szeretni, de ez van. És mivel a rezsim folyton mozgásban van, azt se lehetne mondani, hogy ez egy tartalmatlan, üres ellenzékiség lenne, hiszen maga a rezsim tagadásának tartalma változik folyton elkerülhetetlenül. Amíg ez összeköt bárkit, addig ez is jobb, mint a semmi.  A közhiedelemmel ellentétben ugyanis eddig nem erről szólt az ellenzéki politika, hanem az ellenzéken  belüli belharcokról. Abban a pillanatban, amint ezeket legalább átmenetileg elváltja a koordináció, az antiorbánizmus máris nem üres jelszó többé. 

Most pedig azt látjuk, hogy ez az antiorbánizmus, ez a rezsimellenesség egyelőre inkább előre viszi a dolgokat, mint hátra. Fokozza és nem akadályozza az eszkalációt. Holott nagyon is indokoltnak tűnhetne a mostani tiltakozás leketyegése. Minden tiltakozásnak van természetes (és igen rövid) életciklusa s mivel minden jel szerint a mostani tüntetésekben is jelentős szerepet visz mobilizáció szempontjából az a politikailag aktívabb csoport, akiket baloldali kritikusaik csak "impotens középosztályi tiltakozások"résztvevőiként aposztrofálta és akik ugyan könnyen mobilizálhatóak, de szervezetlenek s hamar megunják és hazamennek, ezért akár már rég vége is lehetne mindennek.

De most nem ez történt. Ebben pedig néhány fontos tényező játszik szerepet. 

1. A legfontosabb szereplők megítélésem szerint a diákok, akik a ceus tiltakozást át tudták fordítani a rabszolgatörvény elleni tiltakozásba. Bármi is lesz velük, bárhogy is írják majd át az emlékezetet a későbbi fejlemények, ezt érdemes megjegyezni.

2. Rögtön utána a szakszervezeteké az érdem, akik korlátozott mobilizációs képességeik ellenére is több ezres tüntetést tudtak összehozni és ha lassan is, de az általános sztrájk irányába görgetik az eseményeket. Lassan haladnak ugyan, egyre lassabban, s talán el se jutnak odáig, de ebben most benne van, hogy a szakszervezetek visszanyerjék relevanciájuk. Ha most elérnek valamit, az hatalmas győzelem lesz. De ha csak láthatóbbá válnak és a szervezeteiket erősítik meg, a helyzet máris jobb mint előtte volt.

3. A pártok későn kapcsoltak. És a teljesítményük is változatos, még ha összességében inkább pozitív is a mérleg. Szemben ugyanis azzal, amit valaki írt, hogy a "politikusok alapvetően jók abban, hogy politizáljanak", valójában a politikai alapvetően sokféle és a politikai szaktudás is sokféle és részben erőforrásoktól, részben tapasztalatoktól függ, hogy ki miben tud jó lenni. A momentumos Donáth Anna például szükségképpen nem ugyanúgy politikus, mint egy parlamenti párt politikusa; és egy öreg róka szakszervezeti vezető politikai profizmusa jobban összemérhető egy szocialista politikuséval, mint egy parlamenten kívüli pártéval. Egy maroknyi emberből álló párt - mondjuk a Párbeszéd - politikusa nem ugyanolyan politikai kihívások előtt áll a mindennapokban, mint egy Jobbikos politikus, amely mégiscsak mozgalmi párt. Ennek alapján nem meglepő, hogy minden párt a maga módján nyújtott értékelhetőt és a korlátaik is mások voltak. Legelőször talán a Momentum eszmélt. Ami nem csak azért fontos, mert százával mobilizáltak lelkes, harcias  fiatalokat, s ez nem csak azért fontos nekik, mert így új életet lehelhettek a szervezetükbe, de ráadásul rátaláltak az igazi terepükre. Nem kell House of Cards szerepjátékot játszania egy generációs pártnak, hanem élni kell a radikális politikai eszközökkel. Ez hitelesebb is. Hasznosabb is. Jobbak is benne. Nem véletlen, hogy a Kunigunda utca felé is ők kezdték terelni a tömeget és hogy ez, a külső megfigyelők várakozásaival ellentétben, sikeres akciónak bizonyult, ami nem csak az utcát kétségkívül jobban érző politikai ösztöneiknek volt köszönhető, hanem annak is, hogy az elmúlt éveket fiatal, lelkes aktivisták gyűjtésével töltötték, akiket most  tudtak mobilizálni. Úgy tűnik, lassanként a Jobbik is eszmél: a híveik talán végre kiszakadnak a 2006 után létrejött új generációs pártok csapdájából, a kétblokkrendszerre kitalált baloldalfóbiájukból, miközben a Jobbikból kivonult szélsőjobbosok nyomasztó örökségével is szembefordulhatnak. A többi párt közül az MSZP, az LMP és a DK elsősorban a parlamentben, december 12-én, majd az MTVA székház labirintusában tudtak nagyot nyújtani, akárcsak Szél Bernadett és Hadházy Ákos (a mezőnyből mintha az LMP lógna csak ki lefelé). Viszont a pártok mobilizációs képességei megdöbbentően korlátozottak, s a Kunigunda utcai produckciójuk miatt a korábbi szervezők, mozgalmárok nem minden ok nélkül haragszanak rájuk, mert a pártok nem csak a show-t lopják el előlük (vitán felül a kamerák előtt magabiztosabban mozognak), de a tiltakozások tematikáját is fokozatosan elmozgatják a saját érdekeiknek megfelelően. Ennek jele volt hétfő este a tüntetés erőszakszintjénen látványos csökkenése is. Nem egyszerűen a közönség változik, nem csak a vezetők, de magának az egész eseménynek a jelentése is.  Intő jelnek tartom a parlamenti pártok szempontjából, hogy nem csak hozzájárulni nem tudtak a mobilizációhoz a maguk aktivistáival, de mintha erre a problémára egyelőre nem is refektálnának. Megelégednek a pártok közötti alkudozás erőltetésével, ami egyfelől érthető, de de mutatja azt is, hogy ők nem alapvetően, nem általában jók politikában, hanem egy bizonyos politikához értenek jobban.  Érdekes módon a december 12-én pártszinten talán legláthatóbb, legjobb produkciót mutató Párbeszéd milyen szinten képtelen egy politikai akciócsoportból kinőve pártként, mozgalomként viselkedni. Hozzájuk képest Szél Bernadett és Hadházy Ákos fgyelemreméltó viselkedésének tragédiája éppen az, hogy mögöttük abszolúte semmilyen intézményi háttér sincs, így ők jóformán csak magányos hősök lehetnek. Nem kevés, de nem is sok.

4. Végezetül nem szabad elfelejteni az évek óta lassanként fejlődő, bottom-up szerveződő, s most magát az események középpontjában találó új független médiát s az általuk használt social media eszköztárat, amelyet most az ellenzéki politika használ. Sokkoló szembesülni azzal, hogy a kormáy által évek alatt felépített médiabirodalom mennyire sebezhető ezekkel a barkácseszközökkel működtetett kommunikációs csatornákkal szemben. Az, hogy az ellenzék sorra  pusztítja el a független média megmaradt részét, a kormányzati propaganda pedig hallgat és hazudozik, most visszaüt: mivel nyilvánvalóan történik valaki, ezért ez az újfajta média egészen különleges ehetőséghez jut.

Mindezek együtt abba az irányba mutatnak, egyelőre, hogy egymást erősítsék, s ne gyengítsék. De azért ne feledjük, hogy ez nem lesz mindig így. A pártok most is simán ráültek egy civil és szakszervezeti kezdeményezésre, a parlamenti pártok a Momentum akciójára stb.. Lesz itt még asztal alatti rugdosás bőven, hiszen ez egy heterogén koalíció, amelynek minden tagja joggal utálja egymást. De egyelőre sarokba vannak szorítva, az adrenalinszintjük az egekben és megérezték a rezsim egy gyenge pontját is. Úgyhogy egyelőre a közös ellenség erősebb.

De majd az ár le fog vonulni és maga mögött nem fog túl sok mindent hagyni. 2017-ben a NOlimpia mozgalom negyedmillió aláírást gyűjtött, ebből 1000 tagot tudott a Momentum a pártjába beépíteni és nekik a választásokon 3% szavazatot sikerült gyűjteni. Ahogy egy ismerősöm joggal mondta, a politika hosszútávfutás. A Momentum akkori példája: ami egyszerre pozitív és lehangoló is, attól függ, ki mekkora reményeket fűzött hozzájuk, intsen óva mindenkit, aki a mostani eseményekre tekint, hogy fontosak, fontosak a taktikai kérdések, a mi legyen holnap és holnapután kérdése, de ami igazán fontos, hogy mi marad mindebből örökségük 2019-re. Nem csak a választásokra, hanem az autoriter rezsim elleni hosszú, egyenlőtlen harcra.        

  

170. Hét dolog, amit érdemes észben tartani a CEU-ügyről

Mivel tudjuk, hogyan döntött az egyetem vezetése, ami senkit sem érhetett meglepetésként, érdemes még egyszer röviden felidézni, miről szólt ez az ügy. 

1. Nem tudni pontosan, miért üldözik el az egyetemet

Talán a Trump-adminisztrációval akartak így kapcsolatba kerülni. Talán Putyin keze volt a dologban. Talán csak jól beilleszthetőnek tűnt a rezsimet is meglepő sikerességű anti-migrációs kampányba. Talán személyes bosszúvágy volt mögötte. Talán más. Nem tudjuk és talán sosem fog kiderülni.

2. Azt tudjuk, hogy mi nem volt elég indok rá

Gyakorlatilag semmi nem magyarázza elég jól a történteket, amit mondtak róla hivatalosan vagy írattak a médiában. A kormány összevissza hazudozik a kérdésben, már csak ezért sem lehet komolyan venni, amit mondanak. A nem is megy el a CEU-tól a ki kell őket szorítaniig, az ez egy kiváló egyetemtől az ez egy ideológiai gépezetig és ez egy diplomagyárig egymás kizáró állításokat fogalmaztak meg. Időnként meg nem emlékeztek alapvetően fontos részletekre, ha rákérdeztek újságírók. És ment ezerrel a sunyi sugalmazás, hogy a CEU nem tartotta be a törvényeket, holott a törvényt pont ez a rezsim változtatta meg. Vagy, hogy szokatlan lenne egy amerikai egyetem részéről, hogy nincs amerikai campusa, holott ez nem szokatlan. Hazugságok, hazugságok, hazugságok. Szóval erről ennyit.

3. A CEU távozása forintmilliárdokban mérhető veszteség a magyar gazdaságnak

A CEU milliárdokat fizetett be a költségvetésnek adóként, járulékként, százakat foglalkoztatott, jelentős forgalmat generált a budapesti szolgáltató ágazatban (az ide jövő emberek ettek-ittak, laktak valahol, ruházkodtak, szórakoztak stb.). A CEU nagyszabású építkezésekkel, modern épületekkel gyarapította a várost, tudományos pályázati pénzeket nyert el és költött el itt.

4. A CEU távozása presztízsszempontból is veszteség

A CEU egy amerikai magánegyetemként rengeteg külföldi vendéget fogadott, növelte Budapest nemzetközi láthatóságát, jelentős idegenforgalmat generált.Tudományos presztízse Budapest tudományos tekintélyét is növelte, az itt végzett diákok széleskörű nemzetközi kapcsolatrendszert biztosítottak Budapest és Magyarország számára. Az egyetem kiüldözése körüli botrány nagyon sokat ártott a város és az egész ország megítélésének. Mondjuk ki nyíltan, ez precedens nélküli a második világháború utáni európai történelemben.

5. A CEU távozása súlyos veszteség a magyar tudománynak

Bécs nincs is olyan messze, mondhatja valaki, de csak az, aki még nem látott tudományos kutatói fizetést. Akik mostantól nem fogják tudni látogatni a könyvtárat, nem mehetnek el az ottani tudományos eseményekre, akik nem mehetnek oda posztgraduális képzésekre, akik nem irányíthatnak oda tehetséges, ám szegény diákokat azok pontosan tudni fogják hamarosan, hogy mindez mit jelent. A bőrünkön fogjuk érezni.

6. A CEU távozása rengeteg ember számára személyes tragédia

Egy több ezer fős intézmény áttelepítése egy másik országba roppant logisztikai feladat, súlyos költségekkel. De ennél sokkal súlyosabbak a személyes költségek. Bécs nem Budapest, Ausztria nem Magyarország. Emberek százainak kerül veszélybe a megélhetésük, a jövőjük. Kénytelenek lesznek újragondolni a terveiket, reményeiket. Aki szerint ez nem probléma, az hülye.

7.  A CEU kiszorítása értelmetlen, gonosz és zsarnoki tett

Ezen nincs is mit magyarázni, a fentiek fényében. Csak azért sorolom fel  külön, mert egy új minőséget fejez ki az Orbán-rezsim rohamos lecsúszásának tragikus történetében. Lehet amellett érvelni, hogy a CEU ügyesebben is politizálhatott volna és akkor maradhatott volna. De egyrészt az sem változtatna az ellenük intézett támadás aljasságán, ha nem a legjobb választ adták volna rá, másrészt fogalmunk sincs róla, hogy mi lett volna, ha. Ez nem a szokásos lapos történész közhely megismétlése a részemről. Hanem egyszerűen arról van szó, hogy a kormány egész motivációja oly mértékben tisztázatlan, hogy egy bármennyire is megalapozott feltételezésbe képtelenség belemenni.

The rest is silence,