A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

179. Mi a különbség az agykutatás és a politika között?

2019. október 31. - FOUREY

Freund Tamás, a nemzetközileg elismert agykutató és egyúttal a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet igazgatója, sokak szerint a legesélyesebb jelölt az MTA elnökének tisztségére 2020-tól írt egy levelet. Ez a levél most részben kiszivárgott. Freund Tamás pedig magyarázkodni kezdett. Magánlevél volt, mondta. Illetlenség az ilyesmit idézni, tette hozzá. Teljesen félreértették, amit mondott, magyarázta tovább. Persze, sajnálja, ha egyesek találva érezték magukat. Tőlük bocsánatot is kért. Bizonyos dolgokat persze fenntart és a szándéka nemes volt. És persze, vegyük észre, tette hozzá, önzetlen célját el is érte, már két hónapja működik az átalakított intézményrendszer új formában és még senkit sem rúgtak ki. Néhányan - ahogy az ilyenkor lenni szokott - felháborodtak (sokan), hogy hogyan is írhatott ilyeneket. Főleg akkor, amikor írta. Az MTA-ügy kellős közepén. Főleg annak, akiknek írta. A miniszterelnöknek, aki az MTA-ügyet a háttérből vezényelte. Főleg azt, hogy társadalomtudományi kutatócsoportok kinyírása volt az általa is helyeselt célja az egész átalakításnak. Főleg azt, hogy külföldön a kutyának se kellenek. Főleg, hogy majd a nyakukon maradnak. Főleg, hogy az egyetemeken mételyezni fognak továbbra is, azaz, a kormányt kritizálják. Főleg így, többes szám első személyben, mintha ő meg a miniszterelnök lennének egy csapatban, miközben a tudósközösség épp összekapaszkodva küzd az MTA kutatóintézeti hálózatának megmentéséért. Mások (kevesebben) a felháborodáson háborodtak fel, nem értve, hogy hogyan is lehet ezt a kiváló tudóst kontextusból kiragadott, jelentésükből kiforgatott szövegrészletek miatt bántani.

Kezdjük azzal, hogy epic fail volt ezt a levelet megírni. Ezt Freund Tamás minden kétséget kizáróan nagyon hamar megértette maga is. Még én is, aki az egész MTA-ügyet békaperspektívából figyeltem, sok ezer más akadémiai dolgozóval együtt, hónapokkal ezelőtt tudtam nem csak magának a levélnek a létezéséről, de annak körülbelüli tartalmáról és arról is, hogy a levél rövid úton Palkovics miniszternél landolt. Honnan? Nem is tudom. Egyszerűen csak lehetett tudni. Az is rögtön világos volt számomra, hogy a miniszterelnöki reakció durván és félreérthetetlenül megalázó. Ha Freund Tamásnak addig a pontig lehettek is illúziói arról, hogy tekintélye és politikai helyzete alapján befolyásolni képes a miniszterelnököt és akár még Palkovics miniszter riválisaként is felléphet, az, hogy egyenesen a nagy ellenfélhez utasította őt a miniszterelnök, a napnál világosabban mutatta meg, hogy Orbán Viktor nem okoskodást vár, hanem lojalitást. Freund Tamás egész későbbi működése, egyebek között a nyilvánosságbeli szereplései és részvétele az új kutatóintézeti hálózatban ennek fényében csak egyféleképp volt értelmezhető: a politikai lojalitás győzelmeként, a korábbi óvatos renitenskedés után a hivatalos vonalhoz való igazodásként. Ne legyenek illúzióink: ezt azok is így értették, akik valóban közel voltak a tűzhöz és őszintén meglepne, ha Freund Tamás másképp értette volna. Arról nem is beszélve, hogy személyesen megalázó élmény lehetett, a tetejébe pedig komoly presztízsveszteségnek is érezhette a hatalmi párt belső erőviszonyai szempontjából.

Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy mi állhatott a levél megírása és elküldése mögött. Nem kétséges például, hogy Freund Tamás nem volt elragadtatva Palkovics miniszter terveitől (annak hiányától) és módszereitől. Ezt nem csak nyilvánosan elmondott egykorú szavai tanúsítják, de meglehetősen drámai viselkedése is. A Professzorok Batthyány Köréből való kilépése például egy minden bizonnyal szimbolikusan erősnek tekintett gesztus volt, tekintve, hogy ez a szervezet - az állampárt számtalan szatellit szervezetének egyike - eddig főleg a Fidesz iránti feltétlen lojalitásáról volt ismert, amellett, hogy bámulatosan nem érdekes véleményeket fogalmazott meg időnként, kívülállók számára zavarba ejtően érthetetlen időzítéssel, formában, tartalommal. Akik benne voltak, talán értették, mi miért történik, de kívül nézve a PBK-ról nehéz volt eldönteni, hogy az irrelevanciája vagy a hiteltelensége a kellemetlenebb. Hogy Freund Tamás első dühében vagy kiszámított gesztussal kilépett onnan, nyilvánvalóan világos jelzésnek volt szánva a hatalmi párt és vezetői felé, hogy az MTA-ügy kezelésével valami nincs rendben és hogy a kormánynak szembe kell néznie saját lojális értelmisége elégedetlenségével is. Ez a PBK-t akkor vezető Náray-Szabó nyíltan lojalista és elvi szempontoktól eltekintő kiállásához képest a kormány akadémiai politikája mellett valóban feltűnő különbségnek tűnt és nem kétséges, hogy a célközönség is értette. Csak nem ijedtek meg tőle eléggé, hogy egy megalázó gesztussal a helyére ne tegyék az önérzeteskedő tudóst.

Fontos látni, hogy Freund Tamás ebben a történetben politikai szerepet vállalt. Egyrészt, mint a hatalmi párt belső struktúrájában bizonyos súllyal rendelkező figura, aki ezt a súlyát tette próbára, amikor igyekezett megkerülni Palkovics minisztert, másrészt, mint az MTA-ügyben érintett szereplő, akinek lépéseit régóta ismert elnöki ambíciói, az MTA hierarchiájában és belső politikájában elfoglalt formális és informális pozíciója, tudománypolitikai elképzelései, valamint a KOKI vezetőjeként a szűkebb szakterületén elfoglalt presztízse is motiválhatták. Innen nézve igazán pikáns, amikor azt írja: „a kormányt folyamatosan kritizáló, gyengén teljesítő társadalomtudományi kutatócsoportok, intézetek munkatársai – akiktől szerettünk volna megszabadulni – itt fognak maradni a nyakunkon, külföldön a kutyának sem kellenek, ha intézetük megszűnik, egyetemi állásaikon akkor is túl fognak élni, és onnan tovább mételyezik a közéletet és a fiatalságot.” Egyrészt, mert kifejezetten önironikus (az ilyesmi általában szándékolatlan önirónia szokott lenni magukat halálosan komolyan vevő politikai szereplők részéről), hogy ő, aki épp a miniszterelnöknél lobbizik a miniszter háta mögött, felrója egyeseknek, hogy a kormányt kritizálják. Másrészt, mert nevesít egy olyan - tágabb - tudományterületet, amelyről régóta úgy tűnt, hogy az a kormány támadásának igazi célpontja és ki is mondja, hogy ők a célpontok. Ráadásul ezzel kifejezetten meg is bontja a tudományos közösségen belüli szolidaritást, igaz, talán csak abban a reményben, hogy eltalálja, mit is akart a miniszterelnök olvasni a levélben. Harmadrészt, mert minden körültekintés, megszorítás nélkül meglehetősen sértő hangon és elég visszataszító dolgokat mondva beszél róluk (kutyának se kellenek, nyakunkon fognak maradni, túl fognak élni, mételyezik a közéletet és a fiatalságot). Lehet persze úgy érteni, hogy Freund nem a társadalomtudományokra általában gondolt, hanem csak egy részükre, a rosszul teljesítőkre, de amit mond, akkor is vállalhatatlan. Az ítélet kész, a célkijelölés világos. Ráadásul miért nevezi meg a társadalomtudományokat külön? Talán csak náluk vannak gyengén teljesítő csoportok? Vagy természettudósok között nincs kormánykritika? Zavarba ejtő kérdések. Negyedszer, Freund többes szám első személyben és múlt időben hivatkozik a miniszterelnökkel közös tervekre, azt sugallva, hogy Freund korábban az akadémia radikális átalakítását beszélte meg a miniszterelnökkel, célba véve a társadalomtudományokat. Lehet persze azt gondolni, hogy Freund megint csak a miniszterelnök gondolatait próbálja kitalálni, s valójában nem volt semmilyen közös terv. Ezt erősítheti az is,  hogy a kormány által évek óta tervezett és részben már elkezdett radikális felsőoktatási reformról (lásd Corvinus privatizálása) a levél írója mintha megfeledkezne. De akárhogy is, ez a levél annak a bizonyítéka, hogy Freund Tamás úgy politizált, mint aki céljai elérése érdekében igyekszik kitalálni a miniszterelnök gondolatait és nem tartja problémának, ha a politikai alkudozásnak a tudósközösség egy része áldozatul esik. Shit happens.

Az elég egyértelműnek látszik, hogy Freund Tamás ezt a csatát annak idején elvesztette. Érdekes lenne tudni, vajon hogy áll a háborúval. Azt tudjuk, mert nyilvános információ, hogy részt vett az MTA-tól elcsatolt intézeti hálózat átszervezésében, most pedig MTA elnök szeretne lenni. Vajon megérte-e neki a megfegyelmezése után beállni a sorba? Látszik-e ez majd a KOKI jövőjén? Lesz-e Freundból MTA-elnök? Az, hogy a levél nyilvánosságra került, azt mutatja, hogy Freund nem csak egy kínos presztízsveszteséget szenvedett el a levelének köszönhetően, de olyan problémát okozott magának, amiért még nagy árat kell majd fizetnie. Minden bizonnyal szerzett magának belső ellenségeket a hatalmi párton belül, akik nem felejtenek és nem is feltétlenül bocsátanak meg. És egyúttal sebezhetővé tette magát az MTA tagsága előtt, amely aligha felejtette el az elmúlt másfél év durva megaláztatásait a kormány részéről. Előbbieknek valószínűleg a levél maga fáj, amely felért egy hátba szúrással. Utóbbiaknak inkább a levél hátba szúrással felérő tartalma. Ettől persze még lehet MTA-elnök Freundból, de ha az lesz, az sok mindent el fog árulni az akadémikus közvélemény moráljáról. Egy MTA-elnöknek nem kell feltétlenül ügyes politikusnak lennie, de a Freund-levéllel messze nem az a legnagyobb baj az MTA szempontjából, hogy machiavellista, hanem az, hogy gyomorforgató. A dekórum klasszikus elve azt követeli ugyanis, hogy egy MTA-elnöknek ne legyenek közös tervei a miniszterelnökkel a tudomány egy részének kinyírására. Hogy ne mondja a kormánykritikát mételynek és ne beszéljen becsmérlően más tudósokról. Egy ilyen levél írója legfeljebb politikai komisszár lehet, egy autonóm intézmény vezetője nem. Freund viselkedése a levél után pedig kifejezetten aggasztó üzenet az MTA tagjai felé abban a tekintetben, hogy mit gondol a legnépszerűbb elnökjelölt saját vélemény és politikai lojalitás viszonyáról. Ha ennek ellenére mégis megválasztják, akkor az alapító Széchenyi gróf híres szavait némiképp kiforgatva elmondhatjuk majd: a Magyar Tudományos Akadémia nem lesz, hanem - volt.

178. Na, ez valami

Most akkor győztünk?

Sokan töltötték euforikus hangulatban a vasárnap éjszakát a választási eredményeknek köszönhetően. Jól tették.

Az Orbán-rezsim kétségkívül hatalmas gyomrost kapott.

Nem csak azért, mert az ellenzék megszerzett néhány szimbolikusan is jelentős pozíciót. Nem is csak azért, mert jópár csontváz ki fog esni a rezsim által elvesztett önkormányzati helyeken a szekrényből. Nem is csak azért, mert a krónikus erőforráshiányban szenvedő ellenzék most megvetheti a lábát néhány hídfőben, erőt gyűjthet, politikai tapasztalatokat szerezhet. Nem is csak azért, mert visszatért a politika Magyarországra: mostantól nem mindenhol, nem minden szinten az történik, amit a Fidesz mond.

Ez mind igaz ugyan, de mindegyikre lehet válaszolni egy másrészttel. Egy dolog viszont napnál világosabb: tegnapelőtt a Fidesz vesztett és az ellenzék nyert.

Másként fogalmazom meg: a tegnapelőtti eredmény nagyon fájt a hatalmi pártnak és a rezsim első emberének személyesen is. És nem csak elméleti szinten. A hatalomhoz évek óta szorgalmasan dörgölőző emberek karrierálmai törtek szét, önhitt helyi kis despoták kezdhetnek gondolkodni a jövőjükön, gyatra közvélemény-kutatásokat, alpári és cinikus lejárató kampányokat készítő hatalomipari szakemberek gyomra szorul görcsbe attól, hogy mit fognak nyilvánvaló alkalmatlanságukért kapni a főnöktől. Kiderült, hogy illúzió volt azt gondolniuk a hatalmon lévőknek, hogy bármit megtehetnek következmények nélkül, mert a fél országot eddig is maga mögött tudó ellenzék úgysem nem lesz képes olyan erősnek mutatni magát, amilyen valójában. Hogy az emberekkel meg bármit el lehet hitetni, csak elég nagyot és elég undorítót kell hazudni nekik. Vagy legrosszabb esetben elég szavazat vehető meg egy kis krumpliért, utalványokért.

Fontos bizonyosságok dőltek meg tegnap. Ezért fájt a rezsim embereinek a vasárnapi nap olyan nagyon.

Ez a győzelem attól szép, hogy a semmiből jött

Igaz, az ellenzéki eufória nem kis részben éppen annak szólt, hogy a tegnapelőtti eredmény bizonyos értelemben a semmiből jött.

Ha mondjuk a szavazás kimenetele úgy alakul, ahogy a 2018-as választásoké, akkor minden gond nélkül elmagyarázhatták volna a punditok, hogy megmondtuk előre, az "összefogásmantra" értelmetlen, az emberek egyszerűen nem vevők rá. Hogy a Borkai-ügytől ugyanúgy kár volt csodát várniuk a "belpesti ellenzéki véleménybuborékban élőknek" mint tavaly a hódmezővásárhelyi polgármester-választástól. Az ilyen ügyek egyszerűen nem érdeklik az embereket. Pláne nem a korrupció, mert azt a dolgok normális részének tekintik. Hogy az ellenzéki pártok kampánya messze nem volt tökéletes, az általuk kínált jelöltek sokszor kifejezetten szerencsétlenül lettek kiválasztva. Hogy nem kínáltak elég vonzó alternatívát. Ahogy az is teljesen hihetően hangzott volna, hogy a rezsim politikai gépezete olyan fölényben volt, a médiabirodalmuknak és a hirdetési lehetőségeiknek is köszönhetően, hogy az ellenzek vereségét egyszerűen nem lehetett elkerülni.

Az az igazság, hogy ezek a magyarázatok összességében nagyon is meggyőzőek lettek volna, mert a politikai feltételek valóban olyanok voltak, hogy már az is kisebbfajta csoda lett volna, ha a Fidesz nem múlja felül a 2014-es eredményeit.

Ehhez képest pedig végül olyan eredmény született, amit utólag is nehéz elhinni, nemhogy előre komolyan bízni lehetett volna benne. Volt minek örülni, volt min meglepődni és van mit emészteni.

Most akkor mégiscsak demokrácia van?

Kezdjük az obligát kérdéssel: most akkor mégiscsak demokrácia van Magyarországon? Hiszen milyen diktatúra az, ahol az ellenzék hatalmas sikereket érhet el?

Nos, szerintem a tegnapi választási eredmény éppenséggel annak a tökéletes illusztrációja, hogy miért nincs és nem is volt demokrácia Magyarországon az elmúlt években. Nehéz lenne tagadni a tényt, hogy a rendszerváltás utáni legmocskosabb kampány folyt Magyarországon idén ősszel. Számtalanszor futottunk bele nehezen bizonyítható, de napnál világosabb apróbb-nagyobb csalásokba. S mindenekelőtt: a 2019-es önkormányzati kampány olyan elképesztően kiegyensúlyozatlan volt a médiához való hozzáférés, az anyagi erőforrások különbsége tekintetében, ami demokratikus körülmények között elképzelhetetlen  volna.

Ha valaki nem értette volna eddig, miért is mondjuk sokan (például: ő, ők, ő, ő, ő, ők vagy ők) a szakirodalom alapján, hogy a az igazán fontos határvonal a demokráciák és nem demokráciák között nem ott húzódik, hogy vannak-e rendszeres, többé kevésbé valódi versengést hozó választások, hanem ott, hogy mennyire vannak eltorzítva a versengés feltételei a hatalmon lévők javára, annak érdemes végiggondolnia az elmúlt hetek eseményeit a Pikó-féle kampánystáb elleni túlbuzgó hatósági fellépéstől a hasonló vádakat felvető, de fideszes érintettekkel kapcsolatos ügyek arcátlanul gyors félretételéig, a teljesen nyílt fenyegetőzést,hogy amelyik település ellenzékieskedik,az nem fogfejlesztési forrásokhoz jutni, az autóztatott-buszoztatott szavazóktól a közmédia elfogultságáig, a krumpli osztásokat, utalványosztásokat,a rezsim revolvermédiájának teljesen egységes, útszéli hangú lejárató kampányaitól a választási viták következetes visszautasításáig.

És ezért is mondtuk sokan, hogy a rezsim ellen harcolni nem csak bojkottal lehet.

A választás ugyanis kétélű fegyver a rezsim kezében: egyrészt azzal tartja hatalomban magát, hogy egy torz versenyben nagyobb eséllyel győzi le ellenfeleit és közben mégis olyan legitimitást szerez, mintha tisztességes lett volna a verseny, másrészt viszont, ha a választási eredményeket nem egyszerűen hasra ütve találják ki, hanem a valóban leadott szavazatokból számolják ki, mindig megmarad az esély, hogy a közhangulat esetleges kiszámíthatatlanságai aláássák a rezsim stabilitását. Még a magyarországinál sokkal nyíltabban autokratikus rendszerekben is történhetnek efféle balesetek, például nemrég Isztambulban. Magyarországon pedig, az az igazság, hogy korántsem változott olyan nagyot a közhangulat 2018 óta a Fidesz ellenében, hogy ne kelljen azt gondolni, hogy – a mostani eredmény minden váratlansága mellett is - a rezsim ellenzéke eddig kifejezetten alulteljesített a tényleges támogatottságához képest.

Miért erősödött meg az ellenzék 2018 tavasza és 2019 ősze között?

Innen adódik a következő kérdés: hogyan jutottunk el 2018 tavaszától, a rezsim ellenzékének megalázó, az ellenzéki közvéleményt is mélységesen megrendítő, a pártok majd mindegyikében válságot okozó vereségtől odáig, hogy 2019 őszén az ellenzék egyértelmű győzelmet arathatott?

A válasz röviden a következő: az ellenzék 2018-ban egy kezdettől kudarcra ítélt, alapvetően elhibázott politikai stratégiát követett, ami a helyzet totális félreértésén alapult, 2019-ben viszont a meghatározó szereplők, sok vívódás, veszekedés, asztal alatti rugdosódás végére megtalálták a többé-kevésbé egyetlen adható választ az Orbán-rezsim támasztotta kihívásra, amikor képesek voltak a számukra nyerhető helyeken koordináltan indulni, egységes ellenzékként fellépni a rezsim embereivel szemben, arra a kérdésre egyszerűsítve a választók dolgát, hogy szeretnék-e, hogy Orbán örüljön vagy sem.

Ez a kihívás kezdetben a rezsim manipulációinak köszönhetően állt elő. Amiatt, hogy a választási rendszert átszabták, hogy egy megosztott ellenzék labdába se rúghasson, s a két fordulósság megszüntetésével a közös jelölt kiválasztásának legdemokratikusabb formája is kiesett a rendszerből.

Érthető, ha sokan  berzenkedtek a kezük bepiszkolásától, a morálisan kétes kompromisszumoktól, a nyersen hatalomtechnikai szempontok figyelembevételétől. Arról nem is beszélve, hogy több ellenzéki párt közvetlen céljának nem a Fidesz legyőzését tekintette, hanem, hogy az ellenzék vezető erejévé váljanak. Ezért még az összefogási kényszert is az ellenzéki riválisok elleni politikai fegyverként használták. Annál könnyebb szívvel, mivel hatalmas szakadék látszott tátongani a különféle ellenzéki csoportok értekei, céljai, vágyai között.

Ez volt a centrális erőtér kora. Hiába volt az ország többé-kevésbé egyenlően megosztott a rezsimre és ellene szavazók között, utóbbiak szavazatai nem adódtak össze és így a rezsim mindig minőségileg erősebb hatalomhoz jutott, mint amit a társadalmi támogatottsága indokolt.

Később azonban, ahogy Orbán Viktor egyre tovább és egyre autokratikusabban kormányzott, s ahogy az ország egyre inkább kezdett a Fidesz hatalmi projektjévé válni, az egységes ellenzékiség többé már nem volt kizárólag hatalomtechnikai kérdés. Nem véletlenül vált divatos témává a rezsimvita is: egyre többen kezdték úgy érezni, hogy elsősorban annak az uralmi formának a jobb megértésére kell törekednünk, amely kilenc éve alakítja Magyarország sorsát, amihez képest a súlytalannak és üresnek tűnő ellenzék belső viszonyai nem osztanak és nem szoroznak.

2018-ban az ellenzéki pártok még egyértelműen nem álltak készen arra, hogy megfelelő választ adjanak erre az alapvetően megváltozott helyzetre és a választók is csak részben. Akár összefogást sürgettek, akár külön indulást, elsősorban egymás ellenében politizáltak és ezért az áprilisi vereség elképesztő, megsemmisítő mértéke (az ellenzék tényleges támogatottsága és az eredmény szánalmassága közötti szakadékot is beleértve) kellett hozzá, hogy mind a választók, mind a pártpolitikusok hajlandóak legyenek elindulni egy egészen új, eleddig járatlan úton: valamiféle technikai koalíció szükségességén és részletein való kiábrándító veszekedés helyett egy anti-orbánista ellenzéki politizálás kereteinek kidolgozása felé.

Hogy a pártemberek is megértettek valamit, azt jól mutatta, hogy a 2018-as választások két, magához képest elvileg legjobban szerepelt ellenzéki pártja valósággal szétrobbantotta magát a következő hónapokban, olyan éles belső vitákat okozott az áprilisi katasztrófához vezető út megítélése és a hogyan tovább kérdése. A többi párt is mély válságba került. Hogy aztán fél év múlva az MTA-ügy és a rabszolgatörvény körüli csatározásokba már egy feltűnően megváltozott hangvételű ellenzék kapcsolódjon be, újra és újra meglepő példáit adva annak, hogy képesek összehangolt cselekvésre.

Ami pedig a választókat illeti: ők előbb az áprilisi sokkra hatalmas, de a csalódottság kifejezésénél többre nem alkalmas tömegtüntetésekkel, majd ősszel-télen a korábbiaknak sokkal radikálisabb utcai politizálással reagáltak, az idén tavaszi EP-választáson pedig a két legmarkánsabban anti-orbánista pártot jutalmazták, a többieket, a vonakodóbbakat, pedig félreérthetetlenül megbüntették. A választók az anti-orbánista ellenzéki egység kialakulásának folyamatában szokatlanul aktív szerepet játszottak: az előválasztásokon sok ezren vettek részt, olyan jelöltet támogatva a főpolgármester-jelöltségre, akit az ellenzéki pártok előbb nem akartak egységesen támogatni, mert inkább a saját pecsenyéjüket sütögették volna, s mindennek a tetejébe most ősszel elsöprő fölényű győzelemhez is juttatták Karácsony Gergelyt. De hasonlóképpen aktívan jártak el a IX. kerületben is, ahol a makacsul önjáró Baranyi Krisztina jelöltségét harcolták ki, nyíltan szembemenve a pártok közötti alkuval és végül meggyőző fölényű győzelemre is segítették őt a választásokon. A sor meg folytatható lenne. A pártok helyi szervezetei maguk is sokszor korábban erőltetni kezdték az egységes ellenzéki indulást, mint ahogy az országos vezetések szerették volna, s néhány jelölt mögött, mint Pikó András esetében, hosszú évek óta építkező helyi közösségek sorakoztatták fel felbecsülhetetlenül értékes erőforrásaikat: a lelkes önkéntesi munkát.

Hogy mindez mennyit ért, annak nincs szebb példája, mint a felső középosztályi körök a mélyben régóta érlelődő ellenzéki hangulatának váratlanul intenzív felszínre törése a budai kerületek "lázadásában". Már 2018-ban és 2019-ben az EP választásokon is váratlanul jól szerepeltek a tradicionálisan jobboldali Budán a rezsim ellenzékének jelöltjei, de most, hogy ezek a szavazatok nem oszlottak többfelé, a választók valósággal elsöpörték a megingathatatlannak hitt fideszes helyi hatalmi központokat.

Nagyjából így történt, hogy az ellenzéki pártoknak kivételesen nem egy az eddigieknél is kisebb szelet tortan kell marakodniuk, hanem egy sokkal nagyobbat körülülve ünnepelhetik a rég nem látott sikert.

És ez mire elég?

De vajon, és ez az utolsó kérdés, amit nem lehet megkerülni: mire elég mindez? A válasz nem egyszerű.

Először is, a rezsim alapjában véve intakt maradt. Korlátlan alkotmányozó hatalmuk van, még az önkormányzatok anyagi erőforrásai és jogi működési feltételeit is ők határozzák meg, a hírmédia piacon monopólium közeli helyzetbe kerültek, a közmédia is az övék szőröstül-bőröstül, a korlátlan pénzügyi erőforrásaik is megmaradtak. Annyi történt csak, hogy a hegemóniájuk korlátlansága és a folyamatos előrenyomulásuk lendülete tört meg.

Ez nem kevés, de hogy hosszabb távon mennyit ér, azt két dolog fogja eldönteni: egyrészt, hogy a rezsim vezetői az alapvető politikai karakterüknek megfelelően az újabb krízishelyzetre további autokratizálódással reagálnak-e majd, ahogy szoktak eddig vagy próbálnak más útra térni (a magam részéről a béka és a skorpió történetére emlékeztetném a túlzott bizakodásra hajlamosakat), másrészt, az ellenzék előtt hatalmas feladatként tornyosul, hogy használják bölcsen, választóik javára és a rezsim későbbi megdöntését lehetővé tevő módon a most kapott politikai felhatalmazást.

Másodszor, a most sikerre vezető egységes anti-orbánista ellenzékiség jövője messze nem eldöntött. Az új pozíciók sok érdekellentéthez fognak vezetni, az anti-orbánizmus pedig meg mindig elég nagyrészt kényszer szülte alkalmi együttműködés és nem egy valódi politikai közösség. Az elmúlt egy év közösen átélt megrázkódtatásai és a mostani siker ugyan fontos identitásteremtő erővel bírnak, de e politikai irány tartalma még meglehetősen vázlatos. Egyszerűen azért, mert mint minden politikai projekt, ez is menet közben születik, aktuális kihívásokra keres válaszokat, folyamatosan alakulásban van és rendkívül sebezhető. Vagyis, hogy mit hoz számára a jövő, az nagyrészt olyan döntéseken múlik, amelyekről eddig még elgondolkodni sem volt senkinek sürgető oka, nemhogy a kívánatos megoldásokat tudni lehetne.

Ebben a folyamatban mostantól, hogy az ellenzék ismét politikai tényező lett Magyarországon, a gyakorlati politika mindennapi kihívásai fognak dominálni, de nem kérdés, hogy csak akkor lesz sikeres az anti-orbánista projekt, ha nem válik pusztán önző hatalomtechnikai megfontolások fügefalevelévé, hanem, ahogy az elmúlt egy évben, a választók tömegeinek tényleges vágyaira, félelmeire és reményeire, értékeire, meggyőződéseire kínál majd válaszokat. Az ellenzéktől az elmúlt egy évben arra telt, hogy egy másik választási lehetőséget teremtsen a rezsim ellenében.

Ez nem kis eredmény, adott feltételek között.

De nem kétlem, hogy ha távolabbra akarnak ellőni, magasabbra kell majd célozniuk. Sokkal magasabbra.  

(A cikk közben megjelent a Mércén is.)         

177. Hmmmm

Mindenekelőtt, gratulálok Karácsony Gergőnek az előválasztás megnyeréséhez. 

Nem voltam benne biztos, hogy nyerni fog. Az MSZP és a P is rossz állapotban vannak, Gergőt eléggé kóstolgatta a média és a DK is. Kezdett az a hangulat is kialakulni, hogy Kálmán Olga erősebb jelölt, legalábbis az előválasztásokon. Hogy Gergő igazából nem nagyon tud nyerni versenyben. És hogy ezzel szemben a DK és a Momentum feljövőben vannak, a szervezettségük is nagyobb. Persze mindez új intézmény, érdemi mérések nincsenek, szóval a punditry szabadon szárnyalhatott, a valósággal való mindenféle ütköztetési lehetőség nélkül.

Ehhez képest Gergő nagyon nyert. Hogy példaszerűen kampányolt, tagadhatatlan. A fölénye impresszív. A Momentumnak ugyan nincs szégyenkezni valója, de a közel tízezer szavazat nem éppen elképesztő mozgósítási siker. Simán elhinném, hogy az EP-szavazóik egy része is Gergőre szavazott inkább. Ugyanez igaz az EP-választáson DK-ra szavazókra is szerintem. Ha többet nem is tudhatunk, két dolog így is kiderült: az előválasztáson résztvevők nem büntették ugyan, de nem is díjazták, hogy ez a két párt jelöltet állított, s egyszerűen arra szavaztak, akire akartak, pártszempontokra tekintet nélkül, a másik, hogy a két párt mozgósítási képességének komoly korlátai vannak, hiszen pont a legelkötelezettebb ellenzéki szavazók körében meghökkentően kevés embert tudtak mobilizálni a legutóbbi fővárosi támogatottságukhoz képest. Innen nézve az antiorbánista politika tromfolni látszik minden más szempontot és a választók erős és határozott üzenetet küldtek az ellenzéki pártoknak, amelyben szerénységre intik őket és pártos ambícióik féken tartását, a politikai dekórum megőrzését várják el tőlük.

Én, mindent összevetve, roppant elégedett vagyok. Személyesen kedvelem a győztest, de a másik két jelölt is tisztességes ember. Ez az előválasztás, bármi is lesz ősszel, egy siker volt. Értelmes, vállalható emberek korrekten vitatkoztak fontos kérdésekről. A támogatóikat és a médiát is érdekelte az esemény. Volt mozgósítóereje, hiszen közel hetvenezer elment szavazni a kánikulában. És az egésznek ünnepi, barátságos, pozitív hangulata volt. Valami, amit az ellenzék csinált, végre nem kínos volt, nem háttéralkukról, veszekedésről szólt, hanem funkcionálisan működött. Ideértve azt is, hogy egy megrogyott önbizalmú, kétségessé vált legitimitású (azt értem ezen, hogy az EP-választás után nehéz volt elhinni, hogy a választás előtti alku politikailag hasznos még) jelölt erős,világos és félreérthetetlen,demokratikus legitimációt szerzett  Hogy ennek milyen továbbgyűrűző pozitív hatásai lesznek, nehéz lesz megjósolni. Talán nem lesz elég Tarlós kiütésére, talán elég lesz rá. Nem tudom. De vannak pillanatok, amikor egy jó hírnek önmagáért is lehet és érdemes is örülni. És ez egy olyan pillanat.

Ilyen volt sok tekintetben már az EP-választás is, amikor végre voltak relatíve győztes ellenzéki pártok is, nem csak vesztesek. Akkor a keményen dolgozó és világosan antiorbánista pártok buksiját simogatták meg a választók, most a legesélyesebbnek tartott, legtapasztaltabb, rokonszenves és a korábbi megállapodás szerint is jelöltnek tekintett jelöltet veregették vállon és húzták fel a szemöldöküket a pártok egyébként racionális önérdekkövetése láttán. 

Mit tehet az ellenzék, hogy ezt a pozitív élményt megerősítse? Például folytathatják a keményen antiorbánista politikát, az ellenzéken belüli meccselés helyett. Megerősíthetik az előválasztás nyújtotta legitimációt a győztes jelölt látványos és fenntartások nélküli támogatásával. Folytathatják azt, hogy magukról a dolgokról beszélnek és a politikai dekórumra odafigyelve, méltóságteljesen, szenvedélyesen és korrekten politizálnak. Folytathatják, hogy jelen vannak az utcákon és nem engedik elfelejteni a választóknak, hogy ők keményen dolgoznak értük. 

176. Undor és remény között

Sok tekintetben tacitusi  időket élünk, ebben igaza van Tamás Gáspár Miklósnak. Cicerói és sallustiusi időket élünk. Aki teheti, olvassa ezeket a szerzőket, egyszerre megrendítő és egyúttal vigasztaló olvasmányok. Kétezer év távolából is ismerősek egy olyan kor történetei, amelyben a legfontosabb szereplők, sőt, maga a köztársaság sem tudott felnőni a feladatához, a szabadság megvédéséhez. 

Ezzel együtt is, Tamás Gáspár Miklós legújabb (?) írása inkább Rorschach-teszt, mint gondolatmenet. Idézetek, érzések, gondolatok kavarognak benne nagy összevisszaságban. Igazán kár.

Mondok is egy példát:

Gyurcsány valaha igazat mondott: őszintén bevallotta, hogy hazudott, és ez a kijelentés igaz volt. Mindenki tudta, hogy hazudik, de ebből nem volt baj. Csak abból lett baj, hogy igazat mondott a hazugságairól. Most azt füllenti, hogy igazat mond. Ez sokkal rosszabb, de ebből nincs botrány.

Értem, hogy retorikai szempontból miért lenne szép, ha ez igaz lenne. Csak sajnos nem az. Egyszerűen nem igaz. Egyrészt, a miniszterelnök nem vallotta be őszintén, hogy hazudott, hanem nyilvánosságra került (az ő szándékaitól függetlenül) egy szűk körben elmondott beszéde, amelyben azzal indokolta politikustársai előtt, hogy miért kellenek megszorítások, hogy a választások előtt hazudott. Ami ebben fontos és bizarr, hogy egy szűk körben elmondott beszéd nagyon messze áll az őszinte bevallástól, hiszen azok, akiknek hazudott, azaz a választók, még hónapokig mit sem tudtak a beszédről, nem nekik volt szánva. De abban is messze áll az őszinte bevallástól, hogy Gyurcsány beszédéből világosan kiderül, hogy nincs benne megbánás. A beszéd a hazugságról nem morális problémaként szól, pusztán arra hívja fel akadékoskodó - és részben valószínűleg tájékozatlan - kollégák figyelmét, hogy a baj, amit a megszorító csomaggal kezelni akarnak: nagyon nagy és sürgető.  A hazugság merőben technikai kérdésként van tehát kezelve Gyurcsány Ferenc részéről. Magyarán: amikor később Gyurcsányék "szenvedélyes igazságbeszéddé" akarták átstilizálni a beszédet, valójában ismét csak: hazudtak.

Mindennek a tetejébe a Gyurcsány-kormány népszerűsége 2006-ban nem akkor omlott össze, amikor kiderült az "őszödi beszéd", hanem amikor a kormány - ígéreteivel, harsogó sikerpropagandájával éles ellentétben - egy megszorító csomagot jelentett be a választások és egy meghökkentően elhúzódó kormányalakítás után. Másként fogalmazva: az emberek nem a hazugság őszinte bevallását büntették, hanem azt a személyes - és történetesen: valós - tapasztalatukat, hogy át vannak verve. Az őszödi beszéd csak ezután, hónapokkal később jött, s a kitörő zavargások még valamelyest növelték is a kormány népszerűségét, az ilyenkor érthető okokból erősödő rendpárti hangulat miatt. Igaz, ez sem akadályozta meg, hogy az MSZP történelmi vereséget szenvedjen a 2006 őszi önkormányzati választásokon, s ezzel elinduljon azon a politikai lejtőn, amelyen azóta sincs számára megállás.

Ebben a folyamatban milyen szerepet játszott tehát az őszödi beszéd? Túl azon, hogy a hazugsággal való sokkolóan immorális szembenézés volt eredetileg, majd egy újabb hazugsággal az igazság megvallásának gesztusává próbálták átformálni? Minden valószínűség szerint úgy működött, ahogy kellett: a társadalom széles rétegei számára jelentést adott - még ha retrospektíve is -valaminek, amit már maguktól is tudtak, éreztek és amit meghökkentően erős erkölcsi érzékről téve tanúbizonyságot, rögtön elítéltek. Minden jel szerint, sokak számára ez egy erős aha-élmény volt: "Aha, tehát ez az, ami történt! Ez tényleg hazudott nekünk, ő maga is bevallotta a cimboráinak!" Minden valószínűség szerint ezért is válhatott lemoshatatlan szégyenbélyeggé, Gyurcsány Ferenc politikai karrierjét derékba törő ősbűnné és a baloldalnak a kétblokkrendszer bukásához vezető mély válsága erőteljes szimbólumává.

Ha ezekben a sötét, tacitusi időkben, amikor zsarnokok ülnek a nyakunkon és ellenfeleik, a szabadság barátai csak alig-alig vagy egyáltalán nem tudnak a történelmi kihíváshoz méltónak mutatkozni, mégiscsak lehet egyáltalán valami, amiből erőt lehet meríteni, az alighanem éppen az, amiről Őszöd valójában szólt: hogy bármilyen borzalmasan meg is vezették a magyar népet a jobboldal  politikusai, velejéig korrupt, intézményesen hazug, zsarnoki rendszer ültetve a nyakukba 2010 óta, ez a politikai közösség igenis képes értelmesen és helyes erkölcsi ítélőképességről tanúbizonyságot téve összekötni okot és okozatot, tettet és felelősséget.  2006-ban persze még egy demokráciában éltünk, ma pedig zsarnokságban, s ez jelentősen megnehezíti a  nép számára, hogy tisztán lásson, helyesen ítéljen. De bármennyit is romlott a helyzet 2006 óta, éppen emiatt a történet miatt én igenis hiszek benne, hogy nem vagyunk még egészen elveszve.

175. Értelmiség, felelősség, történelem

Ennek a mostani írásnak az az apropója, hogy ma a kormány olyan költségvetési javaslatot terjesztett be, amelyben az MTA kutatóhálózatának szánt pénz már egy új szervezet neve alatt található, holott az még létre sincs hozva. Mindez rettenetesen ízléstelen természetesen, ahogy az is, hogy mindezt Trianon évfordulójára időzítette a kormány, s az egész eljárás alighanem jogilag is súlyosan aggályos, amellett, hogy a hatalom minden érv nélkül, merő hatalomfitogtatásból megy át egy baromi nagy úthengerrel egy autonóm intézményen. 

Nem mondom, hogy ezzel vége a dalnak, de nem is elsősorban a teendőkről akarok most beszélni ebben a számomra személyesen felkavaró órában, hanem arról a zavarbaejtő dologról, hogy - ma még - akadémiai kutatóként az ember óhatatlanul a politikai etikai felelősség problémájával szembesül. Például akkor, amikor szemünkre hányták sokan, hogy "hol voltunk, amikor...". Vagy, amikor azt hallottam egyes vezetőinktől, hogy nekik az egyetlen céljuk, hogy a lehető legkisebb veszteséggel menjen végbe az átállás, ha már a kormány ennyire elszánt. Vagy amikor azt hányták a szemünkre, hogy nem harcolunk elég radikális eszközökkel, elég elszántan, hogy nem teszünk többet. Vagy amikor azt mondja egy kollégám, hogy ne gondoljam, hogy itt bárki "hősi halált akarna halni". Vagy, amikor azt kérdezi a feleségem, hogy miért nem megyünk el máris külföldre, miért ne érné meg akár mosogatnom is inkább, mint egy megalázó, velejéig korrupt rendszerben élni.

Én is érzem, hogy van itt valami felelősségem, bár nem is olyan könnyű megragadni, miben is állna.

Egyrészt, magyar állampolgárként, e politikai közösség egyenjogú tagjaként mindig is felelősséget éreztem a hazámért és sosem értettem azokat, akik többségi akaratra hivatkozva próbálták belém fojtani a szót. Az igazság eleve nem szavazatszám kérdése és még ha tévednék is, a tévedéseimmel együtt is egyenjogú tagja vagyok ennek a közösségnek. Nem is beszélve arról, hogy bizonyos dolgokhoz való ragaszkodás nem is igazság vagy tévedés, hanem értékek, preferenciák kérdése és ezek összeadódása a tőlem másként gondolkodók oldalán sem teszi az én értékeimet, meggyőződéseimet kevésbé értékessé mint az övékét. A többségi "elv" csak egy döntési eljárás, semmi több, amit néha alkalmazni kell, mert nincs jobb megoldás, de a mögötte meghúzódó igazi elv az, hogy mind alapjában véve egyenlőek vagyunk, ami a többségi akarat érvényesülésének legalább annyira korlátja, mint igazolása. Felelősségem tehát, hogy  azt tegyem, mondjam, ami legjobb meggyőződésem szerint ennek az országnak a javát előmozdítja és felelősségem az is, hogy saját korlátaimmal tisztában legyek.

Másrészt, az értelmiség különleges felelősségével kapcsolatban mindig is bizonyos fokú kétségeim voltak. Baloldali barátaim úgy hiszik, privilegizált helyzetben vagyok, ami sok tekintetben igaz is, s ezekkel a privilegiumokkal, a nagy politikai filozófus, Pókember szerint nagy felelősség is jár. Ám közben mindig azt is gondoltam, hogy szaktudásom az életnek csak nagyon szűk területén hoz engem abba a helyzetbe, hogy jobban tudjam, mi lenne a teendő, mint mások. Ebben a tekintetben marós szakmunkás édesapám helyzetét nem éreztem lényegesen különbözőnek az enyémtől, mert egy csomó területen ön- és közveszélyes lennék, ahol ő mindig is nagy biztonsággal eligazodott. Ráadásul hasonló végzettségű kortársaimmal ellentéten akadémiai kutatóként budapesti átlagjövedelem alatt kerestem, nem voltam döntési helyzetben másokkal szemben mint mondjuk bíró kortársaim vagy közigazgatásban fontos pozíciót betöltő kortársaim és még csak nem is tanítottam nagy óraszámban, hogy sok ember jövőjére érdemi és közvetlen befolyást gyakoroljak. Persze, ha eltekintek a kutatói munka önkizsákmányoló jellegétől, akkor a rugalmas munkaidő, a szenvedélyesen szeretett munka, a kapcsolati tőke mind-mind fontos előnyök, amiket egy percre sem szeretnék tagadni, de ezeket én nem elsősorban sajátosan értelmiségi előnyöknek látom és így nem is elsősorban értelmiségi léthez tartozó személyes felelősségnek. 

Ha valahol, talán ott van sajátosan értelmiség felelősség, hogy időről időre nyilvánosan megszólalok közéleti kérdésekben és nem teljesen mindegy, mire használom ezeket az eszközöket és ezeket az erőforrásokat. Ezt a felelősséget nem szeretném elhárítani magamtól. Bár én ezt úgy szoktam felfogni, mint egy írástudó és hazája sorsáért tenni akaró embernek a természetes önkifejezési formáját, amelynek a kocsmai beszélgetésektől és a tényleges politikai aktivizmustól eltérő a formája, részben a hatása is, de csak annyiban sajátosan értelmiségi cselekvésforma, amennyiben ki más szeret hosszasan írásban vagy uncsi kerekasztal-beszélgetésekben értekezni a politikáról, mint egy értelmiségi munkakört betöltő ember? (Vannak mások is amúgy ilyenek) De nincs semmi az értelmiségi létben, ami az ilyen cselekvési formát fontosabbá tenné, mint bármelyik másikat. 

Viszont, és ez a harmadik szempont, az MTA története nem önmagáról szól. Amikor az MTA-t bezúzzák, akár értelmiségiként, akár állampolgárként tekintek magamra, mindenképpen van egy olyan történelmi felelősségem, amelyet nem háríthatok el magamtól és amiről számot kell majd adnom mások, a családom, barátaim, idegenek  előtt, mert nem csak a munkahelyemet pusztítják el ennek a rezsimnek az emberei, hanem egy nagy tekintélyű autonóm intézményt és vele a hazai tudomány infrastruktúráját. Az én válaszom sem lehet  kizárólag magánemberi jellegű. Nem csak a túlélésem, boldogulásom a tét, hanem az a kérdés is, hogy mit mondok majd egy nap a fiamnak, hogy mit tettem, amikor ez történt és hogy mit nem tettem.

Vendégposzt - Potpolett: Miért a Momentumra szavaztam?

A Momentumra szavaztam. A Momentumból kijuttatott a szavazatom Brüsszelbe két erős, okos, intelligens, tenni akaró fiatal nőt. De…

De a szavazófülkében percekig tépelődtem, hogy mi legyen. Ezernyi kérdésem volt magamhoz. Ők segítenek majd az országon, hogy ismét Európához tartozzunk? Képviselnek-e majd engem? Engem, aki egy újlipótvárosi, kisgyermeket nevelő, átlagosan kereső házaspár egyik tagja vagyok.

A sztorim a Momentummal 2017-ben indult. Akkoriban mentem vissza dolgozni, kezdődött a CEU-körüli szervezkedés, ami miatt lelkileg teljesen összeomlottunk, és éppen akkor lett a babámból kisgyermek, ennek minden szépségével és nyűgével. Már a gyerek születése után jelentkeztünk néhány pártba, mert segíteni akartunk, tenni az országért, és persze a gyerekünk jövőjéért. Mivel mindketten politológusok vagyunk, ismerjük a szakpolitikai ügyeket a kerületben, ahol élünk, ezért a Momentum helyi szervezetét is megkerestük. Meg is találtuk. Részt vettünk a jelölti interjúkon és tagjelöltté váltunk.

Ott voltunk az összes taggyűlésen és eseményen. Ezek jellemzően munka után, este kezdődtek, és a levezető elnök mindig tolerálhatatlanul sokat késett, mi meg nem tudtunk a gyerek miatt és a munkánk miatt sem éjszakába nyúlóan maradni egy-egy hétköznap estén, de persze ennek ellenére szívesen fizettük a tagdíjat. Szórólapozással töltöttük a hétvégéinket, teleszórva a 13. kerület kertvárosi részét, közben tolva a kicsinket a kocsijában. Az ő jövőjéért. Én magam, szolnoki születésűként szerettem volna ott is segíteni, elmentünk többször oda, beszéltünk a helyi vezetővel, konzultáltunk, egy barátunk szerette volna Tatán megszervezni az ottani helyi szervezetet, neki is segítettünk. Kiderült, hogy ezt a Momentum vezetősége a hátuk mögötti szervezkedésként élte meg. Szóval jó tagként (?) ezzel gyorsan fel is hagytunk.  

Aztán kiderült, hogy én 30 évesen, Fourey pedig 38 évesen már túl öreg a pártnak. Ezerszer hallottuk, hogy a gyerekesekre nem lehet számítani, hiszen nekik gyerekük van. Persze, a jelenlévők mindig kivételek. És az igazi fiatalok a huszonévesek, sőt a tizenévesek. Ezerszer hallottuk azt, hogy teljesen normális hétköznapokon éjjelbe nyúló üléseket tartani. Hogy ötletekkel tele a padlás. Hogy a bérlakás problémája nem a középosztály, hanem a rászorulók problémája, és így azzal kell foglalkozni, nem azzal, hogy a helyzeten minden társadalmi csoport számára változtassunk. Közben mi is albérletben laktunk (bár volt kiadva saját tulajdonú lakásunk), de macskával és gyerekkel az albérletkeresés minden nyűgét így is ismertük.

Éreztük, hogy nem tudjuk elérni, hogy komolyan vegyenek minket. Ez már egy nagyon picit változott, de azért nem vagyok még ma sem elégedett.

Végül kiléptünk. Persze, ez nem ment egyszerűen, sem lelkileg, sem infrastrukturálisan, de végül sikerült. Akkor kicsit megnyugodtunk és elkönyveltünk, hogy valószínűleg nem vagyunk alkalmasak a politikacsinálásra. Nem tudunk/akarunk éjjelente inni, cigizni, bulizni, és így kimaradunk a legfontosabb megbeszélésekből. És igen, az akkor még csak csendben sétálgató gyerekünk is sokszor velünk volt délutánonként. Mert ez az élet. De nem mondom, hogy így 2 év elteltével nem fájna ugyanúgy ez az egész, mint ahogyan akkor fájt.

Persze, azóta is nagy örömmel köszöntjük a kerületi és országos Momentum-vezetőket és tagokat, ha összefutunk velük az utcán, vagy ha aláírást gyűjtenek. Ahogyan ők is minket. Kölcsönösen gratulálunk egymásnak, amiért épp kell. 

Politológusként, Corvinus alumnaként, újlipótvárosi játszótérre járó szülőként személyesen ismerjük, és a magánéletünkben kedveljük is a Párbeszéd és az LMP több jelöltjét is. Ahogyan a Momentumét. Amikor a szavazófülkében álltam tegnap és a tollam cikázott a Párbeszéd, az LMP és a Momentum között. Örökre belém égett az a papír. Tépelődtem, mit szólna ehhez Gergely, Tímea vagy Bence, ha megtudnák. Aztán végül a Momentumra voksoltam. Ahogyan tették sokan azok közül a hegyvidékiek közül is, akiknek templomba menet általában kifordul a gyomra a CEU-s kitűzőnktől.:)

Mert azt hiszem, a Momentumon kívül nincs más alternatíva, és bármennyire is nehéz beismerni, a Momentum nem engedi a lelkemet.

174. Európai Parlamenti választás

Mostanában nem nagyon írok ide semmit, de mégiscsak közeledik egy választás és - ha másért nem, hát  azért - hogy utólag majd röhöghessünk a naivitásomon, gondoltam, leírok pár dolgot ezzel kapcsolatban:

 

1. Ez egy fontos választás. Aki teheti menjen el. Miért?

2. Mert föderalistaként azt gondolom, hogy egy erős demokratikus felhatalmazással rendelkező Európai Parlament a legjobb dolog, ami az Európai Unióval történhet.

3. Egy erős EP-nek nagyobb esélye van fenntartani a csúcsjelölti rendszert is, ami szintén fontos demokratikus és föderális vívmány az EU-n belül.

4. Igen, ez azt is jelenti, hogy szerintem az alacsonyabb részvétel rossz az EU-nak és ezen belül az EP-nek.

5. Van tehát értelme elmenni szavazni és ezt részben az Európa-ellenes pártoknak is köszönhetjük, akik az EU-t másodrangú politikai színtérből központi jelentőségűvé tették.Köszönjük meg ezt nekik és menjünk el szavazni, önmagunkért és az ellenükben is. Hadd ne ők röhögjenek a markukba. Röhögjünk inkább mi őrajtuk.

6.Van persze egy kis probléma: a hazai választás egészen biztosan nem lesz fair és aligha lesz teljesen szabad. Ilyen körülmények között a jelenlegi rezsimet fogja legitimálni, nagy Fidesz-győzelemmel. Vállalhatjuk ezt az árat? Igen. Nem látom a hazai helyzetet megérettnek a bojkottra (személyesen amúgyse hiszek benne, jobban vonzódom az utolsó töltényig harcoláshoz, de ez nem jelenti, hogy igazam lenne a bojkott ellenzésében) és viszket a kezem, hogy az EP-be küldhessek rendes, tiszteletreméltó képviselőket. És nekem az EP fontosabb, mint a jelenleg kilátástalan hazai politikai meccs.Az EU-nak is polgára vagyok (mint minden magyar állampolgár, csak szólok), felelősséget érzek érte és részt akarok venni a politikája alakításában

7. Én a Momentumra fogok szavazni. Ez egy 10 éves korszak végét jelenti az életemben, amikor LMP-szavazó voltam, a köztünk lévő ideológiai távolság ellenére is. Lojális ember vagyok, minden hibájuk ellenére is tiszteltem őket, most sincs bennem harag és sok sikert kívánok nekik a továbbiakban. Saját párt híján most a Momentum mellett teszem le a garast. Annyi bizalmat, mint a 2009-2019 közötti LMP ők is megérdemelnek, az tuti.

8. Mi van a többi párttal? Van ugye a szélsőjobbos no go zóna számomra, rájuk sose szavaznék és fel nem foghatom, hogy miért szavazna rájuk valaki. Vannak aztán a pártok, amelyekre nem szavaznék az EP-választáson, de nekem teljesen mindegy, ki szavaz rájuk. És van az MSZP-Párbeszéd, amelynek a második felére jobb szívvel szavaznék, mint az elsőre, de őszintén kívánom nekik, hogy megelőzzék a Jobbikot.  

 

173. Alapvetőbb-e egy politikai gazdaságtani magyarázat mint egy rezsimelméleti?

Scheiring Gábor rendkívül érdekes cikket írt a Mércére az Orbán-rezsim természetéről. Fő célja az, hogy megmutassa, milyen politikai gazdaságtani alapjai vannak annak az autoriter rezsimnek, amelynek hatalmi-intézményi struktúrájáról és működési logikájáról már számos figyelemreméltó elemzés jelent meg (vagy van megjelenés alatt, tehetjük hozzá).

Scheiring a maga politikai gazdaságtani megközelítését, ha jól  értem, így nem elsősorban a szűkebben vett politológiai megközelítéssel szemben, hanem annak kiegészítéseként, mélyebben fekvő okainak feltárásaként fogja fel. Amikor tehát "autoriter felhalmozó államnak" mondja az Orbán-rezsimet, akkor ezt nem a Filippov-féle (Levitsky és Way elméletét Magyarországra alkalmazó) "kompetitív autoriter rezsim" meghatározással, a Bozóki-Hegedűs-féle "kívülről korlátozott hibrid rezsim" fogalmával (ami valójában szintén a Levitsky-Way elmélet alkalmazása) vagy a Szilágyi-féle "választásos önkényuralom" (ami meg Andreas Schedler elméletének alkalmazása, bár szintén idézi Levitskyt és Wayt) fogalommal szemben érvelve teszi.

Mit támad hát elsősorban? Egyrészt a kulturális magyarázatokat, másrészt a szerinte neoutilitarista állammodellen alapuló, a rendszerszintű korrupciót hangsúlyozó felfogásokat, mint a maffiaállam koncepciója, harmadrészt pedig a fejlesztő állam koncepcióját. Ezekkel, de talán elsősorban a fejlesztő állam felfogásával szemben tűnik Schering leghatározottabban kritikusnak és azzal szemben tűnik tézise, vagyis, hogy az Orbán-rezsim lényege egy olyan modell, amely egyáltalán nem egyedi, hanem több száz éves múltra tekinthet vissza és főleg olyan területeken  működik, ahol a kapitalizmus liberálisabb formái nem tudnak érvényesülni. Ennek lényege egyfajta koalíció bizonyos gazdasági érdekcsoportok és egy politikai elit között. Az állam a gazdasági érdekcsoportok támogatásáért cserébe rendszerszinten beavatkozik a gazdaságba olyan módon, hogy az a szövetséges  gazdasági csoportok körében jelentős tőkefelhalmozást tesz lehetővé. Az ebből adódó társadalmi feszültségekre a rezsim egyrészt az állam bürokratikus-fegyelmező funkcióinak kiterjesztésével, másrészt a politikai versengés szűkítésével reagál. Ennek pedig az lesz az eredménye, hogy ez az állam nem lesz képes igazán jelentős tőkefelhalmozást generálni hosszabb távon, csak átmenetileg, rövid távon fog tudni viszonylag stabil politikai berendezkedést kialakítani és fenntartani. Éppen ebben különbözik érdemben a fejlesztő államtól.

Őszintén meg kell vallanom, nem értek a politikai gazdaságtanhoz és amikor majd Scheiring Gábor könyve ki fog jönni, alaposabban megérvelve az itt vázlatosan kifejtett (és remélhetőleg általam nem teljesen eltorzítva visszaadott) tézisét, akkor sem leszek képes a politikai gazdaságtani összefüggéseket megfelelően felmérni. De mint olyasvalaki, aki a jelenlegi rezsim működésének más aspektusait (hatalmi és politikai etikai kihívásait) a maga szaktudása alapján igyekszik minél jobban megérteni, szeretnék négy rövid megjegyzést tenni ehhez az okfejtéshez, bízva abban, hogy ezekben nem terjeszkedem túl saját kompetenciám szűkös határain.

Először is, tökéletesen megértem azokat, akik nem értik Scheiring cikkét és azt mondják, hogy minek így túlbonyolítani azt, ami egyszerűbben is elmondható lenne. Nem mintha egyetértenék velük. Scheiring cikke ugyanis elsősorban nem az előadott tények szempontjából kínál radikálisan eltérő alternatívát az uralkodó felfogásokkal szemben, hanem azok sokszor implicit elméleti előfeltevéseit veszi célba, mint a maffiaállam felfogásával szemben vagy pedig az adott elmélet saját belső feltételeinek teljesülését kéri rajtuk számon a magyar példa esetében mint a fejlesztő állam felfogásával szemben vagy nem is direkten konfrontálódik velük, mint a rezsimelméleti magyarázatok esetében. Kell bizonyos jóindulat és megértésre törekvés, hogy valaki egy számára teljesen plauzibilis magyarázattal szemben egy másik elfogadhatóságát tegye mérlegre, azon az alapon, hogy az általa eddig preferált elmélet előfeltevései problémásak. Nekem nincs kifogásom Scheiring érvelésének logikájával szemben, de megértem, hogy ez sokakat irritál, mert ez egy elég konfrontatív retorika, ráadásul nem is a legkönnyebben átlátható formában.

A másik megjegyzésem, hogy Scheiring cikke ebben a formájában azért is elsősorban egy manifesztó és csak másodsorban argumentatív szöveg, mert bizonyos esetekben inkább csak megfogalmazza, de nem kifejezetten támasztja alá a kifogásait. Miközben például a fejlesztő állam fogalmával szemben ajánl egy tesztet, ami a magamfajta laikus számára is meggyőzőnek tűnhet, a maffiaállammal szembeni kifogása - annak neoutilitarista államfelfogása - meglehetősen obskúrusnak tűnik a kívülálló számára. Lehet, hogy igaza van, hogy a maffiaállam koncepciója elválaszthatatlan egy nagyon sajátos, piacpárti államfelfogástól, de hozzá nem értő létemre nekem teljesen védhetőnek tűnne a maffiaállam felfogásának  nem nyersen utilitarista változata is. Persze önmagában véve nem probléma, hogy a cikk nem egy egész könyv és így nem vetekedhet egy egész könyv árnyaltságával és adatgazdagságával, sőt, azt sem merném állítani, hogy manifesztóként nem tanulságos szöveg. Kifejezetten fontos gondolatnak látom, hogy az Orbán-rezsim egy olyan forgatókönyvet követ, amely a világ más részein is ismerős és hogy ilyen értelemben semmiképpen sem egyedi anomália, hanem egy a maga nemében racionális politikai stratégia terméke, amelynek ráadásul a korlátaira is kiválóan rámutatnak a nemzetközi párhuzamok. Milyen egy jó társadalomtudományi magyarázat, ha nem ilyen?

A harmadik megjegyzésem, hogy manifesztóként viszont el kell fogadni, hogy csak korlátozottan alkalmas meggyőzésre. Ha például bizonyos mértékű gyanakvással szemléli valaki a szöveg ideológiai előfeltevéseit és/vagy, ha mint jómagam, azt gondolja, hogy egy politikai gazdaságtani megközelítés nem biztos, hogy egy rezsimelméleti megközelítéshez képest alapvetőbb belátásokhoz vezet, legfeljebb más területekre fókuszál, akkor maradhat benne némi irritáció a szöveg elolvastán. Mert hiszen, mivel járul hozzá ez a leírás ahhoz, hogy az Orbán-rezsimet ne elsősorban egy politikai projektnek lássuk, amely kontingens politikai folyamatokon keresztül, egy sajátos politikafelfogást, politikai karaktert követve folyamatosan terjesztette ki a politikai kontrollt a társadalom mind több területére és korlátozta a politikai versenyt a média, a gazdaság, oktatás, a többi társadalmi szféra területén ambivalens módon: fenntartva egy plurális homlokzatot, de érdemben manipulálva a játékszabályokat a maga javára? Én - bevallom - nem látom ezt az elemet ebben a rövid leírásban és az a gyanúm, hogy az inkább Scheiring politikai gazdaságtani előfeltevéseiből - mindenekelőtt abból, hogy a gazdaság lenne az alapja a politikának - következik, mint másból. Ha pedig elfogadjuk, hogy Orbánéknak nem csak hatalmi, de közpolitikai céljai is vannak, akkor pedig az a gyanú merül fel a magamfajta laikus olvasóban, hogy a fejlesztő és a felhalmozó állam közötti különbség vajon nem elmosódóbb-e, mint azt Scheiring manifesztója sugallja.

Végül a negyedik megjegyzésem arra vonatkozik, hogy Scheiring megfogalmaz néhány praktikus tanácsot a rezsim elleni küzdelemmel kapcsolatban. Nekem kifejezetten rokonszenvesek a tanácsai (egy részüket többször is ajánlottam a Mérce és az ÉS olvasóinak figyelmébe), de őszintén szólva nagyon esetlegesnek látom ezen tanácsok kapcsolatát gondolatmenete érdemi részével részével. Ez meglehet, hogy nem is probléma, de engem egy kicsit zavar, hogy ezeket a tanácsokat Filippov Gábor vagy Szilágyi Anna is éppúgy adhatta volna, mint Bozóki András, Pogátsa Zoltán vagy Magyar Bálint. Igazán örültem volna, ha a cikk kicsit jobban összeköti ezeket a javaslatokat saját elemzésével, hogy jobban láthatóvá váljék annak egyedi karaktere.

Én mindenesetre örülök, hogy van ez az írás, ahogy jó volt Jávor Benedek, Nagy Zsófia, Rafael Labanino, Varga Gergő, Jámbor András vagy Kapelner Zsolt (és mások) írásait is olvasni. Ha minden egyéb szempontból rendkívül lehangoló is volt 2018, ez az év végi intellektuális felpezsdülés némi vigaszt jelent számomra.