A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

185. Here lies One Whose Name was writ in Water

2020. június 04. - Szűcs Zoltán Gábor

Minden embernek van 16 ükszülője. 8-an az anyja dédszülei, 8-an az apjáéi. 

Gondoltam, én ma rájuk emlékezem.

Szabella Ferenc. Evangélikus. A szülei: Szabella Ferenc és Melferber Mária. Rákospalotán született 1863-ban és ott is halt meg 1893-ban. Gépfűtő volt.

Ács Terézia. Római katolikus. A szülei: Ács István és Kocsis Erzsébet voltak. Pakson született 1868-ban. Élt Fóton, Rákospalotán. Újpesten halt meg 1958-ban, a férjét, Szabella Ferencet 65 évvel élte túl.

Lovas János. Római katolikus. A szülei Lovas Ignác és Hegedűs Katalin voltak. Tetepusztán született,  1847-ben (a Monor és Gomba közötti puszta felét királyi adománybirtokként kapta az ő ükapja, Lovas Mihály, hajdani református lelkész és kuruc ágens). Élete nagy részében Újpesten lakott. Kovács volt. Halálozásának helyét és idejét nem ismerem.

Sebők Rozália Mária. Római katolikus. A szülei Sebők Ignác és Timpauer Katalin voltak. Terézvárosban született 1859-ben, élete nagy részét Újpesten töltötte, 1909-ben Rákospalotán halt meg, nagy szegénységben. A férje ekkor már nem élt vele, egyedül nevelte két lányát.

Bollog János. Anyai nagymamám korán meghalt apjának apja volt. Római katolikus volt. Mást nem tudok róla.

Duchon Anna Anyai nagymamám korán meghalt apjának anyja volt. A világon semmit nem tudok róla.

Pintér ?. Anyai nagymamám anyai nagyapja volt. A világon semmit nem tudok róla.

? ? Anyai nagymamám anyai nagyanyja volt. A világon semmit nem tudok róla.

Krista Antal. Római katolikus volt, napszámos. Karádon élt.

Tóth Borbála. Római katolikus volt. 1906-ban már nem élt.

Csendes Pál. Római katolikus volt, napszámos.

Kovásznai Borbála. Római katolikus volt.

Szücs ? Apai nagyapám apai nagyapja volt.

? ? Apai nagyapám apai nagyanyja volt.

Viczai János. Apai nagyapám anyai nagyapja volt. Római katolikus.

Dobos Anna. Apai nagyapám anyai nagyanyja volt. Római katolikus.

NYUGODJANAK BÉKÉBEN.

  

 

184. Na, és ha vacsorára érkezik?

Jóformán nem múlik el nap anélkül, hogy a kormány ne támadná Budapest jelenlegi városvezetését és ezen belül célzottan a főpolgármestert. Ma éppen Kásler miniszter emlegette fel a Pesti úti idősek otthona állapotát, hamisan azt a látszatot keltve, mintha az ilyen intézmények állapota nem a tíz éve korlátlan hatalommal rendelkező kormányzat és a tavaly októberig kilenc éven át regnáló, a rezsimmel szövetséges fővárosi önkormányzat eddigi tevékenységét minősítené, hanem a tavaly ősszel hivatalba lépett új főpolgármestert. A hétvégén a főváros fölé kinevezett, az ellenzéki önkormányzat ellensúlyozásával megbízott három politikai komisszár (Tarlós, Vitézy és Fürjes) egyike, Fürjes Balázs értetlenkedett és vádolta hazugsággal a főpolgármestert a Lánchíd tervezett felújításának újratervezése kapcsán. Pár nappal előbb pedig a miniszterelnök intézett zavarbaejtően személyeskedő kirohanást a főpolgármester ellen.

E támadások intenzitása nem látszik enyhülni, ami nem is teljesen meglepő, két okból. Az egyik, hogy a koronavírus-járvány okozta  kettős - egészségügyi és gazdasági - válságot meglehetősen dilettánsan kezelte a kormány, s habár a régiónk sajátos szerencséje folytán az egészségügyi katasztrófa egyelőre elmaradt, a gazdasági helyzet napról napra romlik, nagy nyomás alá helyezve a kormányzás helyett kommunikációt preferáló, illetve egyre autoriterebb eszközökhöz forduló rezsimet. Ilyen helyzetben az ellenséget meg kell becsülni, akivel szemben a propagandagépezet egész apparátusa felhasználható és akire a felelősség a kormányzati tehetetlenkedésért áthárítható. Innen nézve nem meglepő, hogy a rezsim propagandagépezete főleg arra irányul, hogy a főpolgármestert késlekedő, döntésképtelen, puha, felkészületlen, értelmiségi figurának állítsa be, s ezzel mintegy kirajzolja saját vágyott (a valóságban nem létező) önképének negatívját. Hiszen, gondolhatják, majd azt fogják gondolni az emberek, hogy, ha ilyen az ellenfelünk, akkor mi pont az ellenkezője vagyunk. A másik ok szintén érthető: a főváros vezetője a legnagyobb hatalmú ellenzéki politikus, a főváros pedig nem csak Magyarország legnagyobb és leggazdagabb városa, de tavaly óta nagyrészt ellenzéki vezetésű és a jelek szerint a sokszínű ellenzék képes hatékonyan, nagyobb botrányok nélkül, itt-ott kifejezetten innovatívan és lelkesítően kormányozni, s az ellenzéki polgármesterek a járvány eleje óta maguk is rengeteg alkalmat kaptak, hogy világossá tegyék, nem mindegy, ki és hogyan vezeti a helyi önkormányzatot. A fővárosra zúduló politikai támadásoknak több célja is lehet: a főváros-vidék ellentéttel a válság "lokalizálása", térben és időben a fővárosra szűkítése, legalább a politikai propaganda szintjén; akár a vidéki kormányzati támogatottság megerősítése érdekében; a nem sikertelen ellenzéki városvezetők lejáratása; a kormányzati kudarcok szimbolikus áthárítása az ellenzékre. Ha a gazdasági válság nem sújtaná az egész országot, ezek a próbálkozások valószínűleg ígéretesebbek lennének, de szerintem van okunk azt gondolni, hogy ezt a válságot a kormány nem fogja tudni a szokott receptek alkalmazásával kezelni tudni. Így sem irracionális persze, amit csinálnak, hanem puszta kármentés. Innen nézve a miniszterelnök fickósságának bizonygatása (ami hetek óta a kormányzati spinnelési kísérletek visszatérő eleme, s újabban maga a kormányfő is beszállt a sorba) egyfelől kissé szánalmas talán, de egészen biztosan nem értendő úgy, ahogy a propagandagépezet értetni szeretné: Orbán Viktor támad, mert mindig ezt teszi, amikor gyengének érzi magát. Ha van valami, amiben tökéletesen konzisztens a viselkedése bő három évtizedes politikai karrierje során, az éppen az, hogy foggal-körömmel küzd és minél rosszabb a helyzete, annál agresszívabban támad. 

Érdekes kérdés, hogy milyen hatásai lehetnek ennek a kitartó negatív kampányolásnak. Amikor például tavaly októberben Karácsonyt az alkalmatlan szó sulykolásával próbálták lejáratni, mégiscsak főpolgármester lett, nem jelentéktelen fölénnyel győzve le a korábban esélyesebbnek tűnő Tarlós Istvánt, akit ugyan sokan utáltak, de még ellenzéki szimpatizánsoktól sem volt szokatlan az a vélemény, hogy nagyobb problémák nélkül vezeti a várost. Nem tűnik teljesen abszurdnak szerintem azt gondolni, hogy ha valaki rendre a várakozások felett teljesít, az idővel védetté válhat a személyét érő támadásokkal szemben. Kicsit olyan ez, mint ahogy az Orbán-rezsim korai gazdaságpolitikáját ért kíméletlen szakmai kritikák ellenére az ország nagyobb megrázkódtatások nélkül vészelte át az elmúlt tíz évet és a lassanként javuló makromutatók egyrészt kitermelték a matolcsyzmus híveit, tompítva a kritikusok hangját, másrészt nagyon megnehezítette a kritikusok dolgát, hogy egy idő után kénytelenek voltak a hosszabb távú következmények, a távoli jövő, a nem látható negatívumok stb. miatt aggódni, a mindenki számára átélhető napi fenyegetések helyett miközben a valóság maga azt mutatta, hogy a végítélet még mindig nem jött el. Éppen ezért, amíg a főváros nem omlik össze, nehéz elhinni, hogy a Karácsonyt ért agresszív támadások elérik céljukat, miközben felnagyítják a személyének és a budapesti politikának a jelentőségét, a rezsim propagandája által sugallt éles kontraszt pedig a kétféle vezetési stílus között könnyen lehet, hogy aláássa azt a meggyőződést, hogy politizálni hatékonyan csak úgy lehet, ahogy Orbán Viktor csinálja.

És ez itt tulajdonképpen a történet legérdekesebb része: a Karácsony Gergelyhez társított kép ugyanis egy alapvető tévedésen alapul, miközben ennek a téves képnek a sulykolása akaratlanul is erősítheti a főpolgármesteri imázst, kiretusálva az apróbb hibákat és új részletekkel gazdagítva a főpolgármesterről működése során elkerülhetetlenül formálódó nyilvános képet. Az alapvető tévedés ugyanis az, hogy Orbán Viktor szavaival ellentétben Karácsony Gergely valójában nem egy belpesti értelmiségi, nem egy töprengő tudós ember és - most tessék megkapaszkodni - sosem volt az. Nem csak azért, mert vidéki születésű és nem is csak azért, mert már 2010 óta folyamatosan tölt be választott tisztségeket: volt már országgyűlési képviselő és kerületi polgármester is, sőt, indult 2018-ban miniszterelnök-jelöltként, tavaly ősszel pedig egy sokszínű antiorbánista koalíció élén elsöpörte a fővárosi Fidesz-uralmat. Ezek életrajzi tények, amiket lehet ellenőrizni, de mondandóm lényege nem az, hogy Orbán VIktor nem mond igazat. Hanem, hogy téved. Ami megtéveszti  őt, hogy Karácsony Gergely valóban nem a fideszes - és a rezsim propagandája által mélyen lenézett vidékiséggel összekapcsolt - macsó ideálnak megfelelő figura. Van szemüvege, barátságos a tekintete, a hangja. Nem restell érzelmeket kifejezni. Ha unfair módon viselkednek vele, azon vagy felháborodik vagy szarkasztikusan, esetleg rezignáltan reagál. Szereti a nagyvárosi életmódot, szokott kerékpárra szállni, szereti a zenét (nem csak a Fehérvári huszárokat) és így tovább. Valóban tanított egyetemen, egykori közvéleménykutatóként a számok sem ellenségei. Nagyon könnyű tehát úgy tekintenie rá a felületes szemlélőnek, mint ahogy azt a propaganda és személyesen Orbán Viktor szeretné láttatni, de aki egy kicsit is odafigyel, az rögtön gyanakodni kezdhet: Karácsony ugyanis sose volt szobatudós, a közvéleménykutatók mindig is a politika közelében mozogtak és ő már jó ideje politikailag aktív. Aktív részese volt a 2006 utáni politikai generációváltásnak, amely a zöld és a jobboldali radikális fiatalabb politikusgenerációt hozta be a közéletbe, s bár az Orbán-rezsim kialakulása gátat vetett e generációváltás továbbterjedésének, azt azért látni kell, hogy Karácsony túlélte politikailag nem csak a rezsimváltást, de az LMP szétszakadását, a balul sikerült Bajnai-projektet, a Párbeszéd krónikus gyengeségét, öt év helyi kormányzást egy erős Fidesz-MSZP nagykoalíció árnyékában, egy teljesen esélytelen miniszterelnöki kampányt, ahol a semmiből mentette meg a saját pártját és az MSZP-t is a megsemmisüléstől, s mi több, nem csak túlélte ezeket az éveket, de megérte, hogy korán felvázolt antiorbánista stratégiája fokozatosan az ellenzéki mainstreammé vált. Majd következett a főpolgármester-választás, amelyen meglehetősen rossz pozícióból indulva, egy törékeny ellenzéki párttámogatottság ügyes, az előválasztásokra épített megerősítésével, a kormánypropaganda ízléstelen lejáratásai ellenére végül nagyon komoly sikert ért el, majd szinte a semmiből kellett felépítenie egy működőképes városvezetést, a kormány állandó támadásai közepette, mikor is a nyakába szakadt egy brutális globális járvány, amelynek ürügyén a kormányzat folyamatosan keresztbe tett nekik. Most épp úgy tűnik, a járványt a fővárosi vezetés a távlatosabb városfejlesztési elképzelések mielőbbi megvalósítására fogja felhasználni. E politikai karriert egy dolog jellemez mindvégig: az ütésállóság. Amit tehát Orbán nem ért, hogy lehet valaki kocsmai verekedői gesztusok nélkül is erős, lehet szemüvegesen is makacsul reziliens és céltudatosan a céljai megvalósítására törő.

Orbán tévedése annál figyelemreméltóbb, mert valójában önleplező: ő maga sem az a könyékig disznóbélsáros politikai manipulátor és ugyanakkor napóleoni magasságokban mozgó politikai stratégia, aki könyörtelenül nyírja ki egyik politikai ellenfelét a másik után, a legkisebb hibára is kíméletlenül lecsapva, amilyenek szeretné láttatni magát. Idétlen dolog is lenne, ha nem így lenne, hiszen ez egy politikai karikatúra, nem egy valódi ember. A magyar autokrata csak azért látszhat önmaga karikatúrájának, anélkül, hogy nevetségessé válna, mert  szerencsés körülmények összjátéka folytán tehetsége és gátlástalansága elegendőnek bizonyult egy új önkényuralom kiépítéséhez és fenntartásához. Ám ennek hatásaként kialakult az a közmeggyőződés, hogy sikeres politika csak így folytatható, ahogy ő csinálja és ahogy magát láttatni akarja, másként nem, ezért riválisai között is elszaporodtak a zseb-Napóleonok, illetve azok, akiknek ehhez nem volt gyomruk, finnyáskodó, semmihez sem értő értelmiségieknek, réten szaladgáló hippiknek, romkocsmai bölcsészeknek kezdtek tűnni, akik nem értik az életet, nem értik a magyar valóságot. De éppen azzal, hogy a rezsim egyre nagyobb energiákat kezd beleölni abba, hogy mindhiába megpróbálja lejáratni, a miniszterelnök abszolút ellentéteként beállítani a főpolgármestert, megteremti annak lehetőségét is, hogy elhiggyük, igenis létezhetnek olyan sikeres politikusok, akik nem olyanok vagy még olyanabbak, mint ő, hanem teljesen mások. S megteremti ezzel a választási lehetőséget is a számunkra: olyan vezetőt akarunk-.e mint őt vagy valami másra vágyunk.

Van egy elméletem arról, min alapul Orbán Viktor tévedése Karácsony Gergellyel kapcsolatban: a Medgyessy-történeten. Medgyessy Péter ugyanis 2002-ben ugyanolyan váratlan győzelmet aratott Orbán fölött, mint amilyen hirtelen volt Karácsony Gergely fővárosi győzelme. Majd, bekerülve a miniszterelnöki pozícióba, látványosan szenvedett, teljesen elherdálta évtizedes presztízsét és csúnyán megbukott. A baj csak az, hogy Karácsony Gergely nem egy új Medgyessy. Ő nem egy régi elit tagjaként, korábbi érdemeire tekintettel és jobb híján lett vezető, hanem egy bő tíz éves szakadatlan politikai küzdelem során, amelyben több volt as személyes kudarc és frusztráció, mint amit egy hajdani vezető MSZMP-káder valaha el tudna képzelni. Sokkal több volt ebben a küzdelem, a nyilvános szereplés, a demokratikus politikai gyakorlatokban való tapasztalat. Medgyessy megtehette, hogy elunja és hazamegy, de Karácsony Gergely hivatásos politikus: belső motivációból, rengeteg nehézség és pofon, csalódás ellenére kellett, hogy talpon maradjon. A reziliencia, ha nem is az egyetlen feltétele a sikeres politikusságnak, de minden kétséget kizáróan a hosszú távú politikai túlélés záloga. Én őszintén csodálkoznék, ha hasonló körülmények között Medgyessy Péter tizenpár évet eltöltött volna a rendszerváltás utáni magyar politika élvonalában. Karácsony lehet ugyan szemüveges, de azt csak Orbán Viktor saját magáról rajzolt karikatúrája hihetné komolyan, hogy elég leverni a szemüvegét és majd sírva hazamegy. Ha ezt a valódi Orbán Viktor is elhiszi és nem csak egy hibás taktika részeként másokkal próbálja elhitetni, akkor sokkal, de sokkal nagyobb baj van a politikai ítélőképességével, mint gondolnánk.

Eszembe sem jut jósolni azzal kapcsolatban, milyen következményei lesznek ennek a tévedésnek Karácsony Gergellyel kapcsolatban. Hogy mire lesz elég, hogy a rezsim propagandája akaratlanul is a főpolgármester politikai megítélésének megerősítésén, karakterének elfogadtatásán dolgozik. Az idő majd eldönti. De ettől függetlenül szerintem mégis érdemes nem mindig - még ha akaratlanul is - a kormánypropaganda torzító szemüvegén át nézni a valóságot, hanem egybevetni azt azzal, ami valóban van. Az elkövetkező hónapokban erre, attól félek,. egyre több alkalmunk lesz. Rajtunk is áll, hogy élünk-e vele.

183. Az ellenállás joga

Bár hajlamosak vagyunk néha elfelejteni, de azok, akik politikai hatalmat gyakorolnak felettünk, nem azért kerültek ebbe a pozícióba, mert annyira jófejek, hogy megérdemlik a kiváltságokat és nem is csak azért, mert a társadalom egy elég nagy része kedveli őket, hanem azért, mert mindannyiunk jogainak megóvására és a közjó előmozdítására kaptak felhatalmazást. Se többre, se kevesebbre.

A közhatalom gyakorlóinak nem önmagukért, nem is a többségért kell dolgozniuk, hanem mindannyiunkért. S nem tehetnek meg bármit, csak azt, ami ésszerűen elfogadhatónak tűnik annak érdekében, hogy ezek a célok teljesüljenek. Nem uraink ők, hanem a megbízottjaink. Nem az ő dolguk, hogy irányt mutassanak nekünk az életben, hogy megmondják, mit gondoljunk, hogyan érezzünk, mit minek lássunk. Hanem, hogy ellássák azokat a feladatokat, amelyekkel biztosítható a társadalom zavartalan működése és amelyek megfelelő elvégzése eredményeként mindenki jobban tudhat boldogulni.   

A hatalommal persze vissza lehet élni, az embereket a jogaikkal és a közjóval kapcsolatban meg lehet téveszteni, de ez a lényegen nem változtat. Az emberek nem mondhatnak le alapvető jogaikról még akarattal sem, merthogy ezzel éppen arról mondanának le, ami a szabad döntéseiket egyébként lehetővé teszi. Ezért az olyan kormányzat, amely lábbal tiporja az emberek jogait, valójában nem kormány, csak idegen hódító, zsarnok vagy bitorló, akivel szemben lehet és szükséges is megvédenünk magunkat, jogtiprásaiért pedig büntetést érdemel.

A közhatalom birtoklására adott felhatalmazás feltételes, korlátozott és visszavonható. Nem azért van szükségünk kormányzatra, mert kormányzat nélkül nincs működőképes társadalom, nincs rend, nincsenek jogok, nincs biztonság sem, csak farkastörvények vannak. Hanem azért, mert egy jól működő kormányzattal mindenkinek jobban kell járnia. A nem így működő kormányzat pedig legjobb esetben is elszámoltatandó, rossz kormányzat. Rosszabb esetben nem is érdemli meg a kormányzat nevet, csak a hódító, zsarnok, bitorló megnevezést. S ennek megfelelően kell eljárnunk vele szemben. 

Normális esetben vannak a sérelmek orvoslásának intézményes, alkotmányos eszközei. Erre való az ellenzék, erre valók a választások, a bíróságok, a nemzetközi intézmények. De a lényeg az, hogy ezek az eszközök csak eszközök egy olyan cél érdekében, amely maga akkor is érvényes cél marad, ha ezeket az eszközöket kicsavarják az emberek kezéből. Ha ez mégis megtörténik, nem egyszerűen érvényes marad a cél, hanem különösképpen aktuálisnak fog tűnni. Ijesztően hangzik? Lehet. De a valóságban nagyobb veszély, hogy beletörődünk szolgaságunkba, az emberhez nem méltó helyzetünkbe, mint hogy milyen következményei lehetnek a jogtalanságokkal való szembeszegülésnek, a kormányzat elszámoltatására törekvésnek. 

Az ellenállásnak vannak kollektív és egyéni formái is. Mindegyik jogos, ha a "kormányzat" zsarnokká, bitorlóvá, hódítóvá válik és akként viselkedik. Nem az egyes polgárok, hanem a "kormányzat" az, amely ilyenkor felbontja azt a megállapodást, amelynek alapján, a közjó előmozdítása érdekében és az egyének jogait tiszteletben tartva kellene a közhatalmat gyakorolnia. S ilyenkor, túl azon, hogy egyikünk sem adta fel soha azt a jogát, hogy megvédje a legalapvetőbb szabadságait, most vissza is száll az egyénre és a közösségre, hogy a "kormányzat" helyett tegyen igazságot. Mindez, nem vitás, kockázatos, de nem ez a fontos itt, mert a vereség sem cáfolja azok igazát, akik a jogaikért küzdenek.

Nagyjából így látta ezeket a dolgokat John Locke, az egyik leghíresebb liberális gondolkodó és tapasztalatból tudta, mit beszél. Egy zsarnokkal szemben kényszerült előbb menekülésre, majd megérhette, hogy a zsarnok elűzése után lássa egy szabadabb világ eljövetelét. Biztos nem csak így lehet liberálisként ezekről a dolgokról gondolkodni. De azért nagyon hasznos Locke gondolatait felidézni, mert nem árt időnként arra gondolni, hogy a liberalizmus sosem volt fogatlan oroszlán és sosem szabad azzá válnia, ha nem akarja megtagadni önmagát.  

182. Sorvezető ellenzékieknek globális járvány idejére

Ez a poszt szólhatna akár ellenzéki politikusoknak is. De ki vagyok én, hogy megmondjam nekik, mit csináljanak? Ezért inkább azokhoz fordulok, akik, mint magam is, ellenzéki érzelmű állampolgárok, az Orbán-rezsim kritikusai, ugyanakkor be vannak tojva (már jó ideje vagy csak a legfrissebb hírek hallatán) a koronavírus járvány miatt és akiknek fura, kellemetlen érzésük van attól, hogy egy ilyen nehéz, embert próbáló időben, bármit is csinál a magyar kormányzat, mindenben találnak valami kritizálni valót. Nem lehet, teszi esetleg fel magának a kérdést az ilyen ember, hogy benne van a hiba? Nem lehet-e, hogy inkább félre kellene tenni az ellentéteket és össze kéne fogni a jó ügy érdekében?

Nem, nem ciki ilyen súlyos helyzetben sem kritizálni a kormányt

Kezdjük az alapokkal. Egyáltalán nem ciki válsághelyzetben sem kritizálni. A kritikátlan együttműködésnek komoly veszélyei vannak és minél nagyobb a tét, annál veszélyesebb gondolkodás nélkül tenni, amit mondanak. A group think a döntéshozatal csúcsain is rendkívül káros dolog, a kritikátlan engedelmesség pedig rugalmatlan, törékeny és önmagunkra és a többiekre is veszélyes. Ha a köztársasági Róma egészen kivételes pillanatokat leszámítva (és egy kezünkön megtudnánk számolni, hányszor fordult elő ilyen) el tudott boldogulni háborúkkal teli történelmében anélkül, hogy a politikai kontrollt a hadvezetés fölött kikapcsolta volna. Ha az angolszász államok két világháborút is megnyertek a közéletük belső pluralizmusának felszámolása nélkül, ha az Észak a polgárháborúját simán megnyerte a Déllel szemben miközben még elnökválasztást is tartottak, ha a pszichiáterek, cégvezetők, politikusok munkáját rutinszerűen kíséri szupervízió és tanácsadás, akkor ne legyenek illúzióink, hogy a kritika hiánya alapjában véve nem feltétele a sikeres válságkezelésnek. Nem mindegy persze, hogy valaki árvíz idején a homokzsákok pakolása közben vagy helyette kritizál, de ez inkább a megfelelő formák és nem a kritika lehetőségének kérdése.

Persze, hogy kritizálsz, hisz az életed a tét

Márpedig, vegyük észre, mi sem természetesebb, mint, hogy van véleményünk a kormány munkájáról, elvégre a koronavírus járvány elleni védekezés tétje a saját életünk, a szeretteinké - szüleinké, partnerünké, gyerekeinké, barátainké -, a tét a megélhetésünk, a jövőnk. Ha ebbe nem indokolt beleszólnunk, akkor tényleg semmi közünk a saját életünkhöz, márpedig ez olyan következtetés, amit szerintem nem csak liberálisok nem fogadhatnak el, de valójában senki sem teszi, aki nem teljesen zokni. Nem teszi a katona, aki reménytelen helyzetben figyelmen kívül hagyja a parancsot és hazaindul, nem teszi az autós, aki három ellentmondó utasítást tartalmazó, egymás fölé tett közlekedési tábla közül maga választ, nem teszi a szülő, aki járvány idején esetleg nem engedi a gyerekét iskolába, nem teszi az ostromlott városban tűzifát kereső ember, aki egyszerűen csak elviszi a szétszórt bútorlábat. Ebben a tekintetben igazából az is mindegy, hogy jobban értünk-e hozzá, mint mások vagy hülyeségeket gondolunk. Természetesen az lenne a legjobb, ha az emberek bíznának a szakértőkben és a hatóságokban, mert a szakértők és a hatóságok megbízhatóak lennének. A túlságos gyanakvásnak természetesen amúgy is számos veszélye van. De a bizalmat meg kell érdemelni és a végső felelősség úgyis a miénk a saját túlélésünkért. Nem arra bíztatok ezzel senkit, persze, hogy menjen a saját feje után, hisz az nyilvánvaló őrültség lenne. Csak annyit mondok, hogy már az is kritikai gondolkodást igényel, hogy az ember a nyilvánvalóan helyes  szabályokat a nyilvánvaló hülyeségektől meg tudja különböztetni. 

A nethuszárkodás persze nem segít, de ami segít, az nem is a kormánykritika elhallgatása

A kormánykritikát már csak azért sem helyes elfojtani, mert amivel valóban segíteni tudunk, az csupa olyasmit igényel, ami nem zárja ki a kormánykritikát. Otthon maradni, amikor csak lehet. Az utcára csak szükséges esetben és rövid ideig menni, kerülni a fölös interakciót másokkal, megtartani a 1,5-2 méter távolságot, rendszeresen kezet mosni, maszkot és kesztyűt viselni, a 65 fölöttiekkel különösen kerülni a fölösleges interakciókat, de segíteni azokat, akiknek erre van szükségük és tisztelni és megbecsülni azokat, akik nem maradhatnak otthon, különben összeomlana az ország, orvoshoz csak szükséges esetben fordulni, az orvosi előírásokat betartani, kerülni a fölös készletek felhalmozását: ezek szükségesek járvány idején és ezek egyike sem zárja ki a kormánykritikát, sőt, több sajnos, a kormány viselkedésének fényében, inkább feltételezi azt.     

A "mert más országokban talán jobban csinálják?" kérdés értelmetlen

A kormánykritikát sokféle szinten és színvonalon lehet művelni, a tájékozottság és a méltányosság nem árt hozzá, de egy dolog mégis biztos: ha a kormány valamit rosszul csinál, azt nem menti, hogy más országokban is rosszul csinálják. Mi több, egyáltalán nem előfeltétele a méltányos kritikának, hogy elismerjük, másutt is hibáznak. A magyar kormány szenvedélyes kritikája ugyanis nem attól indokolt, hogy sehol másutt nem cinikus, inkompetens és egoista vezetők vezetnek, hanem amiatt, hogy ez a mi kormányunk, ennek a hibái mennek elsősorban a mi bőrünkre és ez a kormány az, amely elsősorban nekünk tartozik elszámolással, még ha ezt hajlamosak is elfelejteni a híveik (sokszor még egyébként tanult és okos híveik is). Amennyiben persze a kínai autokrácia vagy az olasz demokratikus kormány hibái is hozzájárultak a helyzet súlyosságához, annyiban nagyon is indokolt őket is szidni, de ezek mégiscsak tőlünk nagyrészt független tényezők, így rájuk az ember valamivel jobban haragudhat mint egy természeti csapásra, mondjuk a koronavírusra magára, de nyilvánvalóan kevésbé, mint a saját kormányára.  

A rendszer nem lett más, illetve más lett: rosszabb

És ne feledjük: válsághelyzet ide, válsághelyzet oda, ez a rezsim még mindig ugyanaz az autokratikus, korrupt, rosszul működő politikai rendszer, amely 2010 óta szisztematikusan megfosztotta polgárait a demokratikus politizálás feltételeitől és amely borzasztó szintre süllyesztette le a nyilvánosság szintjét, legkésőbb a menekültválság óta, amikor a teljesen alaptalan hazudozás, az egymással nyilvánvalóan semmilyen kapcsolatban nem lévő dolgok tudatos összekeverése, képzelt ellenségek elleni folytonos háborúskodás, értékek tudatos, kizárólag politikai haszonszerzés célját szolgáló rombolása vált a politizálás normájává. Egyszer egy régi főnököm mesélt egy anekdotát a katonakorából, amely arról a káoszról szólt, amit az okozott, hogy kivitték őket gyakorlatra egy pusztába, majd a tisztek magukra hagyták őket, hogy elmenjenek a közeli faluba pálinkáért. "Na most képzeld el, mi lenne itt, ha még lőnének is" - mondta akkor egy katonatársa, arra utalva, milyen is lehet egy valódi háború. Most körülbelül az a helyzet, mint amit az anekdotában el kellett képzelni: adott az autokrácia, a korrupció, a habituális hazudozás és tudatos károkozás - és most még lőnek is. Értsd: most még válsághelyzet is van. Nagyobb így a baj? Nagyobb. Az egyetlen baj a járvány? Nem. Természetesen. Nincs semmi okunk, hogy ezt elfelejtsük és aki szerint válsághelyzetben nem szabad politizálni, össze kell fogni és meg kell feledkezni a sérelmeinkről, az vagy nem tudja mit beszél és ezért nem szabad rá hallgatni vagy, ami még rosszabb, esetleg pontosan tudja mit beszél és akkor azért kell a szavaival nagyon vigyázni

Persze, nem csak rosszat csinált a kormány, de a mérlege eddig siralmas

De még ha ezen túl is tesszük magunkat, van 3 dolog, amit mindenképpen indokoltan lehetne kritizálni a mostani kormány működésében. Ezek egy része megítélés kérdése, de van, ahol szerintem hazudozás nélkül nem lehet felmentést adni nekik arra,  amit csinálnak (illetve, mulasztanak). Tíz év kormányzás után, példátlanul hosszú nemzetközi gazdasági konjunktúraidőszakra eső kormányzás után nincs mentség a hibákra. Nem lehet az ellenzékre, nem lehet előző kormányokra mutogatni. Tíz év alatt egy alsó tagozatos, írni, olvasni, számolni még csak alapszinten tudó, gondoskodásra szoruló kisgyerekből szavazóképes, művelt, kisportolt, szociálisan kompetens, csillogó intellektusú egyetemistává vagy önálló keresettel rendelkező dolgozóvá lehet válni, házas emberré, akinek akár gyereke is  lehet már és önálló háztartása. Ennyire sok idő 10 év.

Az első, hogy bűnösen elmulasztották komolyan venni az egészségügy problémáit. Bármit is hazudnak, az elmúlt években GDP-arányosan alul  finanszírozták az egészségügyet (az érdemi fejlesztések EU-forrásokból zajlottak), nem kezelték komolyan az orvoshiányt, az ápolóhiányt, az orvosi eszközök hiányát, a finanszírozási nehézségeket, a kórházi fertőzéseket, nem történt érdemi előrelépés a megelőzésben, viszont éppen a járványügyi helyzet kezelésében kritikus fontosságú intézményeket felszámoltak. A magyar egészségügy kifejezetten rossz általános állapotban fogadja ezt a kivételesen súlyos kihívást és ezért a jelenlegi kormányt nagyon súlyos felelősség terheli.

A második, hogy a kormány annak ellenére sem reagált talpraesetten és gyorsan a járványra, hogy bőven volt idő a felkészülésre (a kínaiak sokáig tartó titkolózása ellenére). Nem került sor időben hatékony ellenőrzés felállítására a határokon, nem megfelelő időben zárták le a közlekedést, az iskolabezárást végül alulról jövő társadalmi nyomásra voltak kénytelen meghozni, a kórházak és háziorvosok ellátása és informálása nehézkesen haladt, a protokollok hiányosságai kifejezetten ijesztőek a hírek szerint, a nyilvánosság tájékoztatása hiányos, zavaros és agresszív. A kormányzat a gazdasági problémákra sem reagált gyorsan, sem eléggé átfogóan, de ami még feltűnőbb, hogy az intézkedéseik jelentős része átlátszó áltevékenység: szükségtelen és nyilvánvalóan haszontalan kiterjesztése az állami, bürokratikus kontrollnak olyan területekre, ahol ennek nincs helye. Az ország militarizálása annál abszurdabb, mivel ha van olyan területe (a foci mellett) az országnak, amiről egészen biztosan mindenki tudja, hogy rosszul működik, akkor az a hadsereg. Ki hiszi el azt, hogy a mai magyar hadsereg képes lenne egész országrészeket hatékonyan lezárni? Senki. Ha van bármi dicsérni való abban,amit a kormány csinál, az az, hogy "nem reagálja túl" a helyzetet, de ez egyrészt nem biztos, hogy nem a tehetetlenségük jele, másrészt a felhatalmazási törvény vagy az ország militarizálása egészen biztosan túlreagálás.

Harmadszor, a kormány pont úgy reagál a mostani helyzetre, mintha az nem valódi válsághelyzet lenne, hanem egy szokásos, politikai kommunikációs szempontból remekül kihasználható lehetőség. Az intézkedéseik szűk fókuszúak, a politikai válság mederben tartására irányulnak: egyelőre a NER-be bekapcsolt gazdasági szereplők életben tartására (adó- és járulékfizetési javaslatok) és a kulcsfontosságú szavazói csoportok legalapvetőbb félelmeinek kordában tartására (hiteltörlesztési moratórium) koncentrálnak. A járványügyi intézkedéseikre a közvélemény hangulatváltozásainak monitorozása és óvatos követése jellemző leginkább, nem egy átgondolt stratégia. Itt-ott még fokozzák is a pánikot a kormányzati szereplők (mint a százezres, milliós munkanélküliséggel riogatással), hangulatot keltenek az ellenzékkel szemben (mint amikor Gulyás miniszter szerint az ellenzék a vírusnak szurkol), illetve tovább autokratizálják a politikai berendezkedést mint minden korábbi hasonló "krízishelyzetben". Az autokratizálódás természetesen önmagában véve is elfogadhatatlan, amellett, hogy értelmetlen és iszonyú felelőtlenség is.

Én úgy gondolom, ez egy speciális helyzet, nem olyan mint 2015, a menekültválság ideje, de még csak nem is 2008, az előző gazdasági válság kezdete. A mostani helyzetre senki sincs felkészülve és senki sem látja, hogyan lehet megoldani, a globális gazdaság működése teljesen leáll pár hónapra és ennek a senki által nem értett, példátlan helyzetnek olyan egymásba kapcsolódó, egymást erősítő, ám előre nem látható következményei lesznek, amelyek extrémen valószínűtlenné teszik, hogy ezt a válságot is meg lehessen oldani képzeletbeli ellenségek elleni politikai kommunikációs hadműveletekkel mint a civilek vagy a CEU vagy az MTA esetében. Ez egy valódi válság és minden okunk megvan kritizálni a kormányt, ha nem adja világosan a jelét annak, hogy ezt felfogta.

Ne hagyjuk magunkba fojtani a jogos kritikát, felebarátaim, legyünk lélekben erősek.

Necessitas etiam timidos fortes facit. 

181. Gyurcsány a hibás. De miben?

Mostanában megint felélénkült a vita azzal kapcsolatban, hogy lehet-e Gyurcsány Ferenccel értelmes ellenzéki politikát, az Orbán-rezsim ellenében vonzó politikai alternatívát kínálni. Akik szerint igen, természetesen amellett érvelnek, hogy mindenkire szükség van, hogy a DK az egyik legelkötelezettebb kritikusa a jelenlegi rezsimnek, hogy nem véletlenül erősödik a DK  és hogy Gyurcsány Ferenc eleve részben áldozata a könyörtelen fideszes karaktergyilkosságnak. Akik szerint nem, azok vagy kétlik, vajon tanult-e Gyurcsány Ferenc az elmúlt 12 évből vagy azt gondolják, hogy a Gyurcsány a felelős Orbán Viktor sorozatos választási győzelmeiért, s hogy bizonyos mértékben ők ketten ugyanannak a politikai struktúrának a részesei, amelyet egészében véve el kellene utasítani.

Félretéve most azt a kérdést, amit például Techet Péter nagyon pontosan megfogalmazott az  Azonnalin, hogy ugyanis akinek Gyurcsány Ferenc nem tetszik, az az elmúlt tíz évben valamit nagyon elrontott, ha egyszer nem tudott vele szemben érdemi alternatívát kínálni, van itt még egy dolog: ez pedig az, hogy Gyurcsány Ferenc pontosan miért is felelős és miért nem.

A válaszom, amelyet másnak is megfontolásra ajánlok, két részből áll.

Először is, azok közé tartozom, akik nagyon szigorúan és egyértelműen negatívan ítélik meg Gyurcsány Ferenc miniszterelnökségét. A szocialista miniszterelnöknek meghatározó szerepe volt a magyar gazdaság válságba taszításában (még a világgazdasági válság kitörése előtt), a baloldal szavahihetőségének aláásásában a 2006-os tavaszi kampánnyal és így tovább. Úgy gondolom tehát, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége a baloldal történelmi katasztrófája volt, amely aláásta a kétpártrendszert, súlyos morális válságot okozott a magyar politikában és forintmilliárdokban mérhető károkat okozott a magyar gazdaságnak. Hogy ebből tanult-e az egykori miniszterelnök valamit, nem tudom. Hajlanék rá, hogy kevesebbet, mint amennyi kívánatos lenne, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mindenkit megértek, aki azt gondolja, hogy Gyurcsány Ferenc nagyon sokban hibás a mai helyzetért.

Másodszor viszont azt is gondolom, hogy a volt miniszterelnök egy dologért biztosan nem felelős: ez pedig a NER létrejötte. Az ugyanis nem következett szükségszerűen sem a baloldal összeomlásából, sem későbbi erőtlenségéből. Az egyetlen dologból következett, abból, hogy a Fidesz vezetése tudatosan és cinikusan  szakított a demokrácia alapértékeivel és elkezdett egy autoriter rendszert építeni a helyébe, lépésről lépésre. Lehet azt mondani, hogy erre nem nyílt volna lehetőségük, ha a baloldal nem omlik össze, s ez természetesen igaz. De ez a felelősség mégse ugyanolyan, mint ha azt gondolnánk, hogy Gyurcsány tettestárs. Ha nyitva felejtjük a lakásunk ajtaját, ne csodálkozzunk, ha kirabolnak, de mégsem válunk tettestársává annak a gyújtogatónak, aki a lakásunkba belopózik és felgyújtja az egész több emeletes társasházat. Orbánért Orbán és a magyar jobboldal a felelősök. És ezt a felelősséget másra kenni nagyon csúnya dolog lenne.

180. Az év 12 pillanata

A 2018-as év volt életem szubjektíve leghosszabb és legrosszabb éve. 2019-ről valamivel több jót tudnék mondani, de most szeretnék csak rövid visszatekintést ajánlani azokra az írásokra, amelyekkel 2019 eseményeire reagáltam:

1. Szabadság, szenvedély, harag

egy zsarnoki rendszerrel szemben a szenvedélymentes állhatatosság – a sztoikus republikánusok és a nem kevésbé sztoikus reformkori liberálisok útja – nem lehet elég, mert az pusztán a passzív ellenállás eszköze.

Ma viszont cselekvésre, makacs, kitartó, erőteljes cselekvésre van szükség és olyan szenvedélyekre, amelyek ezt az aktivizmust fűtik.

A mai helyzettel ennek megfelelően egyedül a harag van arányban.

És nem csak olyasfajta, az arisztotelészi középhez tartozó harag, amely nem esik túlzásokba és nem válik destruktívvá.

Ma igenis szükség van rombolásra, szükség van a túlzásokra, a destruktív szenvedélyeinkre, mert ma nem lokális anomáliák jelentik a kihívást egy magamfajta liberális számára, hanem a zsarnokság egész rendszere.

Érdemes talán felidézni, hogy a liberalizmus eredetileg nem a statusquo, az uralmon lévő elit ideológiája volt, hanem forradalmi eszme. A zsarnokölés, az ellenállás, a régi rend megdöntésének és egy új, szabadságot ígérő rend megalapításának eszméje.

Márpedig forradalmakat dühös emberek csinálnak.

Liberálisként is tanuljunk meg hát hallgatni a bennünk lévő haragra!

2. Halottról vagy jót vagy semmit? - Tanácsok kezdő gyászolóknak

 Ne feledjük, a gyászoló képmutatásának elutasítása egy nagyon egyszerű problémán alapul, aminek, ahogy – egyebek között, Martha Nussbaum lenyűgöző elemzéseiből tudjuk – a harag elfojtásának, felfüggesztésének is megvan a maga hosszú és elgondolkodtató irodalma. A harag mint emberi szenvedély forrása ugyanis mégiscsak a rajtunk esett sérelmek, igazságtalanságok megtorlására irányul, s mi ez, ha nem indokolt?

3. Miért értékelendő Pálinkás József fellépése az MTA átalakítása ellen?

Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha csupán politikai véleménykülönbségek választanának el minket egymástól, vagy legfeljebb a szűkös erőforrások megfelelő elosztásáról kellene dönteni eltérő preferenciákkal rendelkező embereknek. A valóságban azonban olyan emberekkel vagyunk összezárva, akik közül sokakban jó okkal nem bízunk meg, akik közül nem egyre indokoltan neheztelünk, és akik közül nem sokról feltételezhetjük, hogy alapjában véve kedvezően fog megváltozni a jellemük. És nekünk velük kell együtt élnünk.

Emlékszem, középiskolai matematikatanárom gyakran idézte nekünk édesanyjának a figyelmeztetését  (amire egyébként nem hallgatott, ismerte be nekünk), hogy ne vegye el feleségül a szerelmét, ha úgy érzi, hogy van olyan jellemhibája, amelyet majd muszáj lesz később megváltoztatnia, mert úgyse fogja tudni. A politika annyiban még bonyolultabb, hogy nem zárhatjuk ki az életünkből azokat, akikkel nem szeretjük egymást.

4. Lojális-e vagy?

Egy ilyen rendszerben a lojalitási igény és a lojalitáskonfliktus okozta feszültség átszövi életünk minden pillanatát. Mikor egy vállalkozó felméri, hogy adjon-e be egy pályázatot, ha azon egy rendszerhű vállalkozó is elindul. Ha valaki felméri, hogy elfogadjon-e szívességet a hatalom birtokosaitól, mert nem tudhatja, hogy nem fognak-e cserébe kérni valamit. Ha valaki mérlegelni kezdi, mit írjon ki a Facebookra, mert nem akarja kínos helyzetbe hozni magát és a családját. S persze, ha az ember azt látja, hogy pártpolitikusok vagy közeli barátok kerülnek minden fontosabb intézmény élére a köztársasági elnöki poszttól az Alkotmánybíróság tagjaiig, az Állami Számvevőszék elnökétől a Legfőbb Ügyészig, az Országos Bírói Hivatal vezetőjétől az egyetemi kancellári pozícióikig.

Ha rendre azt látjuk, hogy kormánypárti politikusok nyerik el még az iskolaigazgatói pozíciókat is, ha előbb a miniszterelnök egykori kollégiumi szobatársa lesz Magyarország legbefolyásosabb gazdasági szereplője, majd összeveszésük után a miniszterelnök gyerekkori barátja halmoz fel egyik napról a másikra, nemzetközi méretekben is imponáló méretű, tekintélyes részben EU-forrásokból finanszírozott vagyont, ha a miniszterelnök veje nyer el sorra önkormányzati megrendeléseket és így tovább, akkor nehéz nem arra gondolni, hogy a politikai lojalitás a rendszer hatalmi struktúrájának cementje, nem a pénz, nem az érdek, nem az értékek.

5. Mi a teendő a forradalom másnapján?

 

Az első és legkönnyebben belátható tétel számomra az, hogy ebből a rendszerből nem vezet kifelé más út, csak a forradalom.

Lehet, hogy majd szemérmesen nem fogják így hívni, s az is lehet, hogy jobban fog hasonlítani egy háború utáni összeomlásra, mint valami romantikus, heroikus tömegmozgalom dicsőséges győzelmére, vagy megint jön egy tárgyalóasztal mellett kialkudott átmenet. De hogy valójában forradalom lesz, arról maga az Orbán-rezsim gondoskodott, amikor szóban is forradalmat és rendszerváltást hirdetett és tetteiben is fenekestül felforgatta a jogot, a gazdaságot, a politikát, a társadalom életének majd minden részletét. Mivel ez a rendszer velejéig tekintélyelvű, a hegemón politikai erő bukásával mindenképpen el kell majd takarítani az útból. És mivel hosszabb távon fenntarthatatlan is, ezért ha nem takarítjuk el, a fejünkre fog omlani magától.

A második dolog, amit gondolok, hogy bár a 89-90-ben kialakított közjogi keretek elvileg bármikor helyreállíthatóak volnának, de egyre kevésbé tűnik indokoltnak, hogy ragaszkodjunk hozzájuk. Ennek vannak elvi okai: bár az Orbán-rezsimet elsősorban a demokráciát lerombolni igyekvő politikusok tettei eredményezték, de, hogy idáig eljutottunk, abban szerepe volt a 89-90-es rendszer meglepő törékenységének. Ez a törékenység pedig annak volt köszönhető, hogy a politikai stabilitást előnyben részesítették a demokráciával szemben azok, akik azt a rendszert létrehozták és akik a szabadság védelmét politikán kívüli intézményekre akarták bízni. Ez az antipolitikus és elitista hozzáállás nem vezetett automatikusan katasztrófához, de semmiképp sem tekintendő olyan értéknek, amihez egy valóban demokratikus politikai berendezkedésnek ragaszkodnia kell.

Éppen ezért a magam részéről egyre inkább arra hajlok, hogy nyugodtan ki lehetne próbálni olyan intézményi megoldásokat, amelyek felszínen kevésbé stabilak, de összességükben mégis erősebb demokráciát eredményeznek, mert erős demokratikus legitimitással ruházzák fel a fékek és ellensúlyok rendszerének minél több szereplőjét.

 

6. Miért értelmetlen az ellenzéket 20. századi és 21. századi erőkre bontani?

Mindent összevetve tehát azt gondolom, hogy aki „20.” és „21. századi” pártok konfliktusát vizionálja, az a vízözön előtti világban ragadt, és az akkori küzdelmeket szeretné megnyerni egy teljesen másik háborúban. Nem mondom, hogy az ilyesmi sose vezethet semmi jóra, hiszen az álló óra is mutathatja naponta kétszer a pontos időt, de én állampolgárként, potenciális szavazóként azért ennél kicsit több realizmust, nagyobb őszinteséget és vonzóbb perspektívát várnék.

7. Mi különbözteti meg a független újságírást a propagandától?

 

 

Ha ez a rezsim demokratikus lenne, nem lehetne neki ilyen, hozzá feltétlenül lojális médiája sem. Egyrészt, nem létezhetne ennyire koncentrált médiapiac, nem lehetne ennyire kézi vezérelt, egyetlen hatalmas politikai gépezet céljainak alárendelt a politikai média túlnyomó része. Másrészt, nem lenne ennyire direkt a kapcsolat a rezsim egészének politikai céljai és médiájának napirendje, stílusa, célpontjai között; s a szakmai megfontolások és mindenekelőtt az igazmondás követelménye nem ütköznének folyton a politikai lojalitásukba (aki ezt túlzásnak érzi, az idézze fel azt a brutális leszámolást, ami a hajdani Simicska-média 2018 után visszafoglalt részeire várt).

Az az igazán szomorú ez utóbbiban, hogy ezek az emberek még csak nem is alszanak rosszul a politikai lojalitás és az igazmondás követelményeinek konfliktusai miatt, holott bőven lenne rá okuk. Az emberi lélek persze komplikált, nagyon kifinomult önvédelmi mechanizmusokkal rendelkezik az erkölcsi kihívások elhárítására. De attól még igaz, hogy vég nélkül lehetne sorolni azokat a nyilvánvalóan politikai megrendelésekre született vagy vélt politikai elvárásoknak megfelelni akaró, a valósággal és az újságírás szakmai és etikai követelményeivel köszönőviszonyban sem lévő cikkeket, riportokat a kormányzati propagandamédiában, amelyek kizárólag annak köszönhetik a létüket, hogy illeszkednek a rezsim általános politikájába.

Ezzel szemben nem kizárólag politikai hatékonyság (hiányának) kérdése, hogy a rezsimmel szemben kritikus média viszonya az ellenzéki politizáláshoz sokkal konfliktusosabb és ellentmondásosabb, hanem legalább annyira demokratikus elkötelezettségé is. Hatékonyabb lehetne az ellenzék talán, ha a politikai média alárendelné magát e pártok politikai igényeinek, de még ez sem biztos. Ám az biztos, hogy kevésbé lenne sokszínű, és kevésbé felelne meg egy demokratikus nyilvánossággal szembeni alapvető elvárásoknak.

Nem, a kormánykritikus újságírás és a rezsim propagandagépezete nem vehető egy kalap alá. Aki mást mond, az vagy nem tudja, mit beszél, vagy már megint felülírja benne a politikai lojalitás az igazmondásra törekvést.

8. Mit remélhetünk a magyar konzervatívoktól?

 

Fontos viszont látni, hogy ez a konzervatív mozgalom végül mind politikailag, mind intellektuálisan megbukott. Politikailag legkésőbb 2016 környékére, amikorra világossá vált, hogy képviselői a rezsim szemében kegyvesztettek lettek. Aki az MTA elleni kormányzati támadásban sem ismeri fel ennek a konzervatív mozgalomnak a mély válságát, az egy nagyon fontos részletet nem lát meg az összképből.

Ezt azért fontos leszögezni, mert újabban egyre-másra alakulnak konzervatív értelmiséget is mozgósító kezdeményezések az Eötvös Csoporttól a Mindenki Magyarországa Mozgalmon át a Felelős Értelmiség szerveződésig, olyan deklarációkkal, amelyek alapján a tájékozatlan szemlélő azt hihetné, hogy a magyar értelmiség legjava fogott össze, hogy csalhatatlanul pontos erkölcsi iránytűjével kivezessen minket egy mély erkölcsi és politikai válságból.

Miközben mély empátiával figyelem útkeresésüket, úgy érzem: valami lényeges hiányzik ebből az önképből, mégpedig az azzal való szembenézés, hogy az elmúlt évek erkölcsi és politikai összeomlásában a magyar konzervatív mozgalomnak meghatározó, aktív szerepe volt.

Megvan persze a felelőssége azoknak is, akik az elmúlt kilenc évet ellenzéki oldalon töltötték, ám ne legyenek illúzióink, akik miniszterek, államtitkárok, főosztályvezetők, nagykövetek, főigazgatók, főszerkesztők, tanácsadók, rendszeres kötcsei részvétvevők voltak, a mindezzel járó privilégiumokkal, hatalommal és tekintéllyel együtt, azoknak természetszerűleg a felelőssége is nagyobb. A felelősség pedig akkor ér valamit, ha több mint egy heroikus póz, mint önmagunk szobrának való modellt állás. A felelősség akkor igazi, ha van benne a tetteink következményeivel való bátor szembenézés is. Élére állítandó a kérdést: a konzervatív mozgalom felelősségvállalása akkor lehet hiteles, ha saját politikai és intellektuális kudarcait nem fogja kiretusálni önarcképéből és sajátlagos személyes felelősségét nem oldja fel a „tyihihu, rókaprém, más is kurva, nem csak én” (poszt)kádárista önáltatásában.

9.  Ha győzni akarunk, a politikát is meg kell tanulnunk!

a „lokális” tiltakozások nem lebecsülendő politikai kihívást jelentenek és azokban a nem is olyan nagyszámú esetekben, amikor ezek elérik a nyilvánosság ingerküszöbét, nagyon sok mindennek egybe kell esnie, hogy kialakulhasson egy ilyen tiltakozás. Ez szerintem minden esetben számottevő politikai tudást igényel és megszervezése valódi teljesítmény. Más kérdés, hogy ez a politikai tudás nem ugyanaz a politikai tudás, mint amelyik egy széleskörű, szervezett és kitartó társadalmi ellenálláshoz szükséges lenne. Egy csónakkal nincsen semmi baj – amíg nem kell vele átkelni az Atlanti-óceánon.

A legfőbb különbség a kétféle tudás között teljesen nyilvánvaló. Egyrészt, egy „lokális” ellenállás megszervezéséhez a résztvevőknek általában van valamilyen alapvető helyismeretük, így könnyebb találni közös értékeket, érdekeket, könnyebb érzelmileg összehangolódni is, és elvileg nem lehetetlen megtalálni azt a közös problémát, amely mindenkit érint. Innen adódik ugyanakkor a „lokális” ellenállás korlátozottsága is: minél radikálisabb eszközökhöz próbál valaki nyúlni és minél távolabbra merészkedne tartalmilag az ügy középpontjában állónak tűnő „lokális” problémától, annál nehezebb fenntartani azt a törékeny és esetlen politikai konstrukciót, amely nélkül nincs ellenállás. Másrészt egy „lokális” jelentőségű ügyön túl további ügyeket felvállalni akaró szerveződés számára semmilyen előzetes feltétel nem adott.

Nem csak arról van szó, hogy ebben a közegben senkinek sincs valódi helyismerete, hiszen ki lenne az, aki egyaránt otthon lenne egy csomó „lokális” közösségben, tehát eleve nehezebb közös pontokat találni a potenciális résztvevők között, hanem hogy egészen egyszerűen nem adottak előzetesen közös értékek, sem közös érdekek, ahogy közös érzelmek sem.

 

10. Mit tanulhatunk a tusványosi beszédből?

A miniszterelnök mitológiaépítő beszédét nem hatalompolitikai sikereihez, hanem valódi történelmi teljesítményéhez: ennek a másik, igazibb és mostanra tragikusan elvesztegetett Magyarországnak a hiányához kellene elsősorban mérni. Mert ez a másik Magyarország ma nem valóság ugyan, de a valóság az, hogy lehetett volna, ha hagyják.

Az ellenzék számára a legsúlyosabb veszély ma nem saját, jelenlegi gyengesége, hanem az, hogy képviselői, a rezsim hatalompolitikai sikerének pszichológiai terhe alatt elveszítik a perspektívát és valóságként kezdik kezelni a legprimitívebb orbánista mitologizálást. Meg akarjuk tudni, hogy mindezek a dolgok, amiket kilenc éve át kell élnünk, miért történnek velünk és hogyan szabadulhatunk ki ebből a rémálomból? Az biztos, hogy éberségünk és józanságunk megőrzése, a rezsimmel szembeni kritikus, reflexív viszony fenntartása nélkül nem fog menni. S bár nem állítom, hogy a megfejtés kulcsa a birtokomban van, de egy dologban azért elég biztos vagyok: nem is Orbán Viktor beszédei rejtik.

11. Kaszárnya vagy szabadság?

Ha meg kellene mondanom, hogy mi az alapvető bajom a jelenlegi rezsimmel, azt felelném, hogy a szabadsághoz való viszonya. Hogy az országot ma kormányzók számára a hatalomgyakorlás ideális mintája a kaszárnya. A Parancs, értettem! – világa. Hosszasan lehetne sorolni a példákat, ahol az történt az elmúlt kilenc évben, hogy egy szélsőségesen centralizált, hierarchikus, személyes utasításokon alapuló szervezetet hoztak létre és (metaforikusan: jogi, anyagi értelemben) „lefegyverezték” azokat, akiknek az ellenállásától, szabadságvágyától a leginkább tartottak, és akik akadályt gördíthettek volna a felsőbb akarat megvalósulása elé. 

Ezzel pedig szerintem két alapvető baj van: egyrészt, hogy politikaellenes, hiszen a szabadságellenesség mindig politikaellenes. A kaszárnyapolitika számomra egy velejéig hamis ideál, amely a lehető legtávolabbra mutat a szabadságnak attól az eszményétől, amely szerint mindenki számára biztosítandó a politikai szabadság. Éppen ezért személyesen irtózom is tőle, és óva intenék mindenki mást is, akinek a szabadság bármennyire is fontos politikai érték, hogy ne áltassa magát azzal, hogy a jelenlegi magyarországi rendszer sikerének titka abban rejlene, hogy jobban rezonál az emberek vágyaira mint az elődje. Mert attól még alapjában véve szabadságellenes.

A másik, hogy ráadásul a kaszárnyapolitika a gyakorlatban működésképtelen is. Nem véletlen, hogy szinte sehol nem is nyers parancsszóval uralkodnak, hanem átláthatatlan különalkuk, egyéni kompromisszumok, privilégiumok, a formális előírások és a tényleges hatalomgyakorlás elkülönítése és más hasonló, a megszálló hadseregekre jellemző technikák révén. 

 

12. Demográfiai válság, avagy egy ordító hazugság alternatívái

 

Az egyén nézőpontjából persze ez a kérdés úgy merül fel, hogy egyre többek számára egyre inkább összeférhetetlennek tűnik a gyerekvállalás az életmódjukkal, mindennapi életük feltételeivel: jövedelmi helyzetükkel és a jövőre vonatkozó várakozásaikkal, a munkájukkal, a társas kapcsolataikkal, fogyasztási szokásaikkal, a kényelemmel kapcsolatos elképzeléseikkel, a gyerekvállalás vélt vagy valós terheivel és várható hasznával és így tovább. Ez pedig azért zavarbaejtő jelenség, mert ha az összeférhetetlenség érzése nem csupán az egyének egy viszonylag szűk csoportjára terjed ki, hanem széles tömegekre, akkor az azt jelenti, hogy az adott társadalomra jellemző – egyik? – életmód válságban van abban az értelemben, hogy hosszabb távon egyszerűen nem tűnik fenntarthatónak. Lehet persze azt mondani, hogy a mobilitás és migráció úgyis pótolják a társadalom újratermelődése szempontjából hiányzó gyerekszámot. De ez a válasz – amiről a legkevésbé sem akarom azt sugallni, hogy triviálisan elfogadhatatlan – valójában csak térben áthelyezi, nem pedig megoldja az életmód fenntarthatóságának kérdését, hiszen csak azt ismeri el, hogy sokan ma nem azt az életmódot élik, amit mi, s ezért vállalnak gyereket, nem azt, hogy ha mindenki úgy élne, mint mi, akkor ki vállalna gyereket. Ismerek olyat, aki erre azt felelné, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha kihalna az emberiség, ami nyilván fölöslegessé teszi a további gondolkodást ezen a kérdésen. Ám mindenki más számára szerintem igenis fontos kérdés, hogy mit lehet kezdeni ezzel a jelenséggel: miként tudjuk megmagyarázni az okait és milyen megoldási javaslatok léteznek rá.

 

 

179. Mi a különbség az agykutatás és a politika között?

Freund Tamás, a nemzetközileg elismert agykutató és egyúttal a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet igazgatója, sokak szerint a legesélyesebb jelölt az MTA elnökének tisztségére 2020-tól írt egy levelet. Ez a levél most részben kiszivárgott. Freund Tamás pedig magyarázkodni kezdett. Magánlevél volt, mondta. Illetlenség az ilyesmit idézni, tette hozzá. Teljesen félreértették, amit mondott, magyarázta tovább. Persze, sajnálja, ha egyesek találva érezték magukat. Tőlük bocsánatot is kért. Bizonyos dolgokat persze fenntart és a szándéka nemes volt. És persze, vegyük észre, tette hozzá, önzetlen célját el is érte, már két hónapja működik az átalakított intézményrendszer új formában és még senkit sem rúgtak ki. Néhányan - ahogy az ilyenkor lenni szokott - felháborodtak (sokan), hogy hogyan is írhatott ilyeneket. Főleg akkor, amikor írta. Az MTA-ügy kellős közepén. Főleg annak, akiknek írta. A miniszterelnöknek, aki az MTA-ügyet a háttérből vezényelte. Főleg azt, hogy társadalomtudományi kutatócsoportok kinyírása volt az általa is helyeselt célja az egész átalakításnak. Főleg azt, hogy külföldön a kutyának se kellenek. Főleg, hogy majd a nyakukon maradnak. Főleg, hogy az egyetemeken mételyezni fognak továbbra is, azaz, a kormányt kritizálják. Főleg így, többes szám első személyben, mintha ő meg a miniszterelnök lennének egy csapatban, miközben a tudósközösség épp összekapaszkodva küzd az MTA kutatóintézeti hálózatának megmentéséért. Mások (kevesebben) a felháborodáson háborodtak fel, nem értve, hogy hogyan is lehet ezt a kiváló tudóst kontextusból kiragadott, jelentésükből kiforgatott szövegrészletek miatt bántani.

Kezdjük azzal, hogy epic fail volt ezt a levelet megírni. Ezt Freund Tamás minden kétséget kizáróan nagyon hamar megértette maga is. Még én is, aki az egész MTA-ügyet békaperspektívából figyeltem, sok ezer más akadémiai dolgozóval együtt, hónapokkal ezelőtt tudtam nem csak magának a levélnek a létezéséről, de annak körülbelüli tartalmáról és arról is, hogy a levél rövid úton Palkovics miniszternél landolt. Honnan? Nem is tudom. Egyszerűen csak lehetett tudni. Az is rögtön világos volt számomra, hogy a miniszterelnöki reakció durván és félreérthetetlenül megalázó. Ha Freund Tamásnak addig a pontig lehettek is illúziói arról, hogy tekintélye és politikai helyzete alapján befolyásolni képes a miniszterelnököt és akár még Palkovics miniszter riválisaként is felléphet, az, hogy egyenesen a nagy ellenfélhez utasította őt a miniszterelnök, a napnál világosabban mutatta meg, hogy Orbán Viktor nem okoskodást vár, hanem lojalitást. Freund Tamás egész későbbi működése, egyebek között a nyilvánosságbeli szereplései és részvétele az új kutatóintézeti hálózatban ennek fényében csak egyféleképp volt értelmezhető: a politikai lojalitás győzelmeként, a korábbi óvatos renitenskedés után a hivatalos vonalhoz való igazodásként. Ne legyenek illúzióink: ezt azok is így értették, akik valóban közel voltak a tűzhöz és őszintén meglepne, ha Freund Tamás másképp értette volna. Arról nem is beszélve, hogy személyesen megalázó élmény lehetett, a tetejébe pedig komoly presztízsveszteségnek is érezhette a hatalmi párt belső erőviszonyai szempontjából.

Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy mi állhatott a levél megírása és elküldése mögött. Nem kétséges például, hogy Freund Tamás nem volt elragadtatva Palkovics miniszter terveitől (annak hiányától) és módszereitől. Ezt nem csak nyilvánosan elmondott egykorú szavai tanúsítják, de meglehetősen drámai viselkedése is. A Professzorok Batthyány Köréből való kilépése például egy minden bizonnyal szimbolikusan erősnek tekintett gesztus volt, tekintve, hogy ez a szervezet - az állampárt számtalan szatellit szervezetének egyike - eddig főleg a Fidesz iránti feltétlen lojalitásáról volt ismert, amellett, hogy bámulatosan nem érdekes véleményeket fogalmazott meg időnként, kívülállók számára zavarba ejtően érthetetlen időzítéssel, formában, tartalommal. Akik benne voltak, talán értették, mi miért történik, de kívül nézve a PBK-ról nehéz volt eldönteni, hogy az irrelevanciája vagy a hiteltelensége a kellemetlenebb. Hogy Freund Tamás első dühében vagy kiszámított gesztussal kilépett onnan, nyilvánvalóan világos jelzésnek volt szánva a hatalmi párt és vezetői felé, hogy az MTA-ügy kezelésével valami nincs rendben és hogy a kormánynak szembe kell néznie saját lojális értelmisége elégedetlenségével is. Ez a PBK-t akkor vezető Náray-Szabó nyíltan lojalista és elvi szempontoktól eltekintő kiállásához képest a kormány akadémiai politikája mellett valóban feltűnő különbségnek tűnt és nem kétséges, hogy a célközönség is értette. Csak nem ijedtek meg tőle eléggé, hogy egy megalázó gesztussal a helyére ne tegyék az önérzeteskedő tudóst.

Fontos látni, hogy Freund Tamás ebben a történetben politikai szerepet vállalt. Egyrészt, mint a hatalmi párt belső struktúrájában bizonyos súllyal rendelkező figura, aki ezt a súlyát tette próbára, amikor igyekezett megkerülni Palkovics minisztert, másrészt, mint az MTA-ügyben érintett szereplő, akinek lépéseit régóta ismert elnöki ambíciói, az MTA hierarchiájában és belső politikájában elfoglalt formális és informális pozíciója, tudománypolitikai elképzelései, valamint a KOKI vezetőjeként a szűkebb szakterületén elfoglalt presztízse is motiválhatták. Innen nézve igazán pikáns, amikor azt írja: „a kormányt folyamatosan kritizáló, gyengén teljesítő társadalomtudományi kutatócsoportok, intézetek munkatársai – akiktől szerettünk volna megszabadulni – itt fognak maradni a nyakunkon, külföldön a kutyának sem kellenek, ha intézetük megszűnik, egyetemi állásaikon akkor is túl fognak élni, és onnan tovább mételyezik a közéletet és a fiatalságot.” Egyrészt, mert kifejezetten önironikus (az ilyesmi általában szándékolatlan önirónia szokott lenni magukat halálosan komolyan vevő politikai szereplők részéről), hogy ő, aki épp a miniszterelnöknél lobbizik a miniszter háta mögött, felrója egyeseknek, hogy a kormányt kritizálják. Másrészt, mert nevesít egy olyan - tágabb - tudományterületet, amelyről régóta úgy tűnt, hogy az a kormány támadásának igazi célpontja és ki is mondja, hogy ők a célpontok. Ráadásul ezzel kifejezetten meg is bontja a tudományos közösségen belüli szolidaritást, igaz, talán csak abban a reményben, hogy eltalálja, mit is akart a miniszterelnök olvasni a levélben. Harmadrészt, mert minden körültekintés, megszorítás nélkül meglehetősen sértő hangon és elég visszataszító dolgokat mondva beszél róluk (kutyának se kellenek, nyakunkon fognak maradni, túl fognak élni, mételyezik a közéletet és a fiatalságot). Lehet persze úgy érteni, hogy Freund nem a társadalomtudományokra általában gondolt, hanem csak egy részükre, a rosszul teljesítőkre, de amit mond, akkor is vállalhatatlan. Az ítélet kész, a célkijelölés világos. Ráadásul miért nevezi meg a társadalomtudományokat külön? Talán csak náluk vannak gyengén teljesítő csoportok? Vagy természettudósok között nincs kormánykritika? Zavarba ejtő kérdések. Negyedszer, Freund többes szám első személyben és múlt időben hivatkozik a miniszterelnökkel közös tervekre, azt sugallva, hogy Freund korábban az akadémia radikális átalakítását beszélte meg a miniszterelnökkel, célba véve a társadalomtudományokat. Lehet persze azt gondolni, hogy Freund megint csak a miniszterelnök gondolatait próbálja kitalálni, s valójában nem volt semmilyen közös terv. Ezt erősítheti az is,  hogy a kormány által évek óta tervezett és részben már elkezdett radikális felsőoktatási reformról (lásd Corvinus privatizálása) a levél írója mintha megfeledkezne. De akárhogy is, ez a levél annak a bizonyítéka, hogy Freund Tamás úgy politizált, mint aki céljai elérése érdekében igyekszik kitalálni a miniszterelnök gondolatait és nem tartja problémának, ha a politikai alkudozásnak a tudósközösség egy része áldozatul esik. Shit happens.

Az elég egyértelműnek látszik, hogy Freund Tamás ezt a csatát annak idején elvesztette. Érdekes lenne tudni, vajon hogy áll a háborúval. Azt tudjuk, mert nyilvános információ, hogy részt vett az MTA-tól elcsatolt intézeti hálózat átszervezésében, most pedig MTA elnök szeretne lenni. Vajon megérte-e neki a megfegyelmezése után beállni a sorba? Látszik-e ez majd a KOKI jövőjén? Lesz-e Freundból MTA-elnök? Az, hogy a levél nyilvánosságra került, azt mutatja, hogy Freund nem csak egy kínos presztízsveszteséget szenvedett el a levelének köszönhetően, de olyan problémát okozott magának, amiért még nagy árat kell majd fizetnie. Minden bizonnyal szerzett magának belső ellenségeket a hatalmi párton belül, akik nem felejtenek és nem is feltétlenül bocsátanak meg. És egyúttal sebezhetővé tette magát az MTA tagsága előtt, amely aligha felejtette el az elmúlt másfél év durva megaláztatásait a kormány részéről. Előbbieknek valószínűleg a levél maga fáj, amely felért egy hátba szúrással. Utóbbiaknak inkább a levél hátba szúrással felérő tartalma. Ettől persze még lehet MTA-elnök Freundból, de ha az lesz, az sok mindent el fog árulni az akadémikus közvélemény moráljáról. Egy MTA-elnöknek nem kell feltétlenül ügyes politikusnak lennie, de a Freund-levéllel messze nem az a legnagyobb baj az MTA szempontjából, hogy machiavellista, hanem az, hogy gyomorforgató. A dekórum klasszikus elve azt követeli ugyanis, hogy egy MTA-elnöknek ne legyenek közös tervei a miniszterelnökkel a tudomány egy részének kinyírására. Hogy ne mondja a kormánykritikát mételynek és ne beszéljen becsmérlően más tudósokról. Egy ilyen levél írója legfeljebb politikai komisszár lehet, egy autonóm intézmény vezetője nem. Freund viselkedése a levél után pedig kifejezetten aggasztó üzenet az MTA tagjai felé abban a tekintetben, hogy mit gondol a legnépszerűbb elnökjelölt saját vélemény és politikai lojalitás viszonyáról. Ha ennek ellenére mégis megválasztják, akkor az alapító Széchenyi gróf híres szavait némiképp kiforgatva elmondhatjuk majd: a Magyar Tudományos Akadémia nem lesz, hanem - volt.

178. Na, ez valami

Most akkor győztünk?

Sokan töltötték euforikus hangulatban a vasárnap éjszakát a választási eredményeknek köszönhetően. Jól tették.

Az Orbán-rezsim kétségkívül hatalmas gyomrost kapott.

Nem csak azért, mert az ellenzék megszerzett néhány szimbolikusan is jelentős pozíciót. Nem is csak azért, mert jópár csontváz ki fog esni a rezsim által elvesztett önkormányzati helyeken a szekrényből. Nem is csak azért, mert a krónikus erőforráshiányban szenvedő ellenzék most megvetheti a lábát néhány hídfőben, erőt gyűjthet, politikai tapasztalatokat szerezhet. Nem is csak azért, mert visszatért a politika Magyarországra: mostantól nem mindenhol, nem minden szinten az történik, amit a Fidesz mond.

Ez mind igaz ugyan, de mindegyikre lehet válaszolni egy másrészttel. Egy dolog viszont napnál világosabb: tegnapelőtt a Fidesz vesztett és az ellenzék nyert.

Másként fogalmazom meg: a tegnapelőtti eredmény nagyon fájt a hatalmi pártnak és a rezsim első emberének személyesen is. És nem csak elméleti szinten. A hatalomhoz évek óta szorgalmasan dörgölőző emberek karrierálmai törtek szét, önhitt helyi kis despoták kezdhetnek gondolkodni a jövőjükön, gyatra közvélemény-kutatásokat, alpári és cinikus lejárató kampányokat készítő hatalomipari szakemberek gyomra szorul görcsbe attól, hogy mit fognak nyilvánvaló alkalmatlanságukért kapni a főnöktől. Kiderült, hogy illúzió volt azt gondolniuk a hatalmon lévőknek, hogy bármit megtehetnek következmények nélkül, mert a fél országot eddig is maga mögött tudó ellenzék úgysem nem lesz képes olyan erősnek mutatni magát, amilyen valójában. Hogy az emberekkel meg bármit el lehet hitetni, csak elég nagyot és elég undorítót kell hazudni nekik. Vagy legrosszabb esetben elég szavazat vehető meg egy kis krumpliért, utalványokért.

Fontos bizonyosságok dőltek meg tegnap. Ezért fájt a rezsim embereinek a vasárnapi nap olyan nagyon.

Ez a győzelem attól szép, hogy a semmiből jött

Igaz, az ellenzéki eufória nem kis részben éppen annak szólt, hogy a tegnapelőtti eredmény bizonyos értelemben a semmiből jött.

Ha mondjuk a szavazás kimenetele úgy alakul, ahogy a 2018-as választásoké, akkor minden gond nélkül elmagyarázhatták volna a punditok, hogy megmondtuk előre, az "összefogásmantra" értelmetlen, az emberek egyszerűen nem vevők rá. Hogy a Borkai-ügytől ugyanúgy kár volt csodát várniuk a "belpesti ellenzéki véleménybuborékban élőknek" mint tavaly a hódmezővásárhelyi polgármester-választástól. Az ilyen ügyek egyszerűen nem érdeklik az embereket. Pláne nem a korrupció, mert azt a dolgok normális részének tekintik. Hogy az ellenzéki pártok kampánya messze nem volt tökéletes, az általuk kínált jelöltek sokszor kifejezetten szerencsétlenül lettek kiválasztva. Hogy nem kínáltak elég vonzó alternatívát. Ahogy az is teljesen hihetően hangzott volna, hogy a rezsim politikai gépezete olyan fölényben volt, a médiabirodalmuknak és a hirdetési lehetőségeiknek is köszönhetően, hogy az ellenzek vereségét egyszerűen nem lehetett elkerülni.

Az az igazság, hogy ezek a magyarázatok összességében nagyon is meggyőzőek lettek volna, mert a politikai feltételek valóban olyanok voltak, hogy már az is kisebbfajta csoda lett volna, ha a Fidesz nem múlja felül a 2014-es eredményeit.

Ehhez képest pedig végül olyan eredmény született, amit utólag is nehéz elhinni, nemhogy előre komolyan bízni lehetett volna benne. Volt minek örülni, volt min meglepődni és van mit emészteni.

Most akkor mégiscsak demokrácia van?

Kezdjük az obligát kérdéssel: most akkor mégiscsak demokrácia van Magyarországon? Hiszen milyen diktatúra az, ahol az ellenzék hatalmas sikereket érhet el?

Nos, szerintem a tegnapi választási eredmény éppenséggel annak a tökéletes illusztrációja, hogy miért nincs és nem is volt demokrácia Magyarországon az elmúlt években. Nehéz lenne tagadni a tényt, hogy a rendszerváltás utáni legmocskosabb kampány folyt Magyarországon idén ősszel. Számtalanszor futottunk bele nehezen bizonyítható, de napnál világosabb apróbb-nagyobb csalásokba. S mindenekelőtt: a 2019-es önkormányzati kampány olyan elképesztően kiegyensúlyozatlan volt a médiához való hozzáférés, az anyagi erőforrások különbsége tekintetében, ami demokratikus körülmények között elképzelhetetlen  volna.

Ha valaki nem értette volna eddig, miért is mondjuk sokan (például: ő, ők, ő, ő, ő, ők vagy ők) a szakirodalom alapján, hogy a az igazán fontos határvonal a demokráciák és nem demokráciák között nem ott húzódik, hogy vannak-e rendszeres, többé kevésbé valódi versengést hozó választások, hanem ott, hogy mennyire vannak eltorzítva a versengés feltételei a hatalmon lévők javára, annak érdemes végiggondolnia az elmúlt hetek eseményeit a Pikó-féle kampánystáb elleni túlbuzgó hatósági fellépéstől a hasonló vádakat felvető, de fideszes érintettekkel kapcsolatos ügyek arcátlanul gyors félretételéig, a teljesen nyílt fenyegetőzést,hogy amelyik település ellenzékieskedik,az nem fogfejlesztési forrásokhoz jutni, az autóztatott-buszoztatott szavazóktól a közmédia elfogultságáig, a krumpli osztásokat, utalványosztásokat,a rezsim revolvermédiájának teljesen egységes, útszéli hangú lejárató kampányaitól a választási viták következetes visszautasításáig.

És ezért is mondtuk sokan, hogy a rezsim ellen harcolni nem csak bojkottal lehet.

A választás ugyanis kétélű fegyver a rezsim kezében: egyrészt azzal tartja hatalomban magát, hogy egy torz versenyben nagyobb eséllyel győzi le ellenfeleit és közben mégis olyan legitimitást szerez, mintha tisztességes lett volna a verseny, másrészt viszont, ha a választási eredményeket nem egyszerűen hasra ütve találják ki, hanem a valóban leadott szavazatokból számolják ki, mindig megmarad az esély, hogy a közhangulat esetleges kiszámíthatatlanságai aláássák a rezsim stabilitását. Még a magyarországinál sokkal nyíltabban autokratikus rendszerekben is történhetnek efféle balesetek, például nemrég Isztambulban. Magyarországon pedig, az az igazság, hogy korántsem változott olyan nagyot a közhangulat 2018 óta a Fidesz ellenében, hogy ne kelljen azt gondolni, hogy – a mostani eredmény minden váratlansága mellett is - a rezsim ellenzéke eddig kifejezetten alulteljesített a tényleges támogatottságához képest.

Miért erősödött meg az ellenzék 2018 tavasza és 2019 ősze között?

Innen adódik a következő kérdés: hogyan jutottunk el 2018 tavaszától, a rezsim ellenzékének megalázó, az ellenzéki közvéleményt is mélységesen megrendítő, a pártok majd mindegyikében válságot okozó vereségtől odáig, hogy 2019 őszén az ellenzék egyértelmű győzelmet arathatott?

A válasz röviden a következő: az ellenzék 2018-ban egy kezdettől kudarcra ítélt, alapvetően elhibázott politikai stratégiát követett, ami a helyzet totális félreértésén alapult, 2019-ben viszont a meghatározó szereplők, sok vívódás, veszekedés, asztal alatti rugdosódás végére megtalálták a többé-kevésbé egyetlen adható választ az Orbán-rezsim támasztotta kihívásra, amikor képesek voltak a számukra nyerhető helyeken koordináltan indulni, egységes ellenzékként fellépni a rezsim embereivel szemben, arra a kérdésre egyszerűsítve a választók dolgát, hogy szeretnék-e, hogy Orbán örüljön vagy sem.

Ez a kihívás kezdetben a rezsim manipulációinak köszönhetően állt elő. Amiatt, hogy a választási rendszert átszabták, hogy egy megosztott ellenzék labdába se rúghasson, s a két fordulósság megszüntetésével a közös jelölt kiválasztásának legdemokratikusabb formája is kiesett a rendszerből.

Érthető, ha sokan  berzenkedtek a kezük bepiszkolásától, a morálisan kétes kompromisszumoktól, a nyersen hatalomtechnikai szempontok figyelembevételétől. Arról nem is beszélve, hogy több ellenzéki párt közvetlen céljának nem a Fidesz legyőzését tekintette, hanem, hogy az ellenzék vezető erejévé váljanak. Ezért még az összefogási kényszert is az ellenzéki riválisok elleni politikai fegyverként használták. Annál könnyebb szívvel, mivel hatalmas szakadék látszott tátongani a különféle ellenzéki csoportok értekei, céljai, vágyai között.

Ez volt a centrális erőtér kora. Hiába volt az ország többé-kevésbé egyenlően megosztott a rezsimre és ellene szavazók között, utóbbiak szavazatai nem adódtak össze és így a rezsim mindig minőségileg erősebb hatalomhoz jutott, mint amit a társadalmi támogatottsága indokolt.

Később azonban, ahogy Orbán Viktor egyre tovább és egyre autokratikusabban kormányzott, s ahogy az ország egyre inkább kezdett a Fidesz hatalmi projektjévé válni, az egységes ellenzékiség többé már nem volt kizárólag hatalomtechnikai kérdés. Nem véletlenül vált divatos témává a rezsimvita is: egyre többen kezdték úgy érezni, hogy elsősorban annak az uralmi formának a jobb megértésére kell törekednünk, amely kilenc éve alakítja Magyarország sorsát, amihez képest a súlytalannak és üresnek tűnő ellenzék belső viszonyai nem osztanak és nem szoroznak.

2018-ban az ellenzéki pártok még egyértelműen nem álltak készen arra, hogy megfelelő választ adjanak erre az alapvetően megváltozott helyzetre és a választók is csak részben. Akár összefogást sürgettek, akár külön indulást, elsősorban egymás ellenében politizáltak és ezért az áprilisi vereség elképesztő, megsemmisítő mértéke (az ellenzék tényleges támogatottsága és az eredmény szánalmassága közötti szakadékot is beleértve) kellett hozzá, hogy mind a választók, mind a pártpolitikusok hajlandóak legyenek elindulni egy egészen új, eleddig járatlan úton: valamiféle technikai koalíció szükségességén és részletein való kiábrándító veszekedés helyett egy anti-orbánista ellenzéki politizálás kereteinek kidolgozása felé.

Hogy a pártemberek is megértettek valamit, azt jól mutatta, hogy a 2018-as választások két, magához képest elvileg legjobban szerepelt ellenzéki pártja valósággal szétrobbantotta magát a következő hónapokban, olyan éles belső vitákat okozott az áprilisi katasztrófához vezető út megítélése és a hogyan tovább kérdése. A többi párt is mély válságba került. Hogy aztán fél év múlva az MTA-ügy és a rabszolgatörvény körüli csatározásokba már egy feltűnően megváltozott hangvételű ellenzék kapcsolódjon be, újra és újra meglepő példáit adva annak, hogy képesek összehangolt cselekvésre.

Ami pedig a választókat illeti: ők előbb az áprilisi sokkra hatalmas, de a csalódottság kifejezésénél többre nem alkalmas tömegtüntetésekkel, majd ősszel-télen a korábbiaknak sokkal radikálisabb utcai politizálással reagáltak, az idén tavaszi EP-választáson pedig a két legmarkánsabban anti-orbánista pártot jutalmazták, a többieket, a vonakodóbbakat, pedig félreérthetetlenül megbüntették. A választók az anti-orbánista ellenzéki egység kialakulásának folyamatában szokatlanul aktív szerepet játszottak: az előválasztásokon sok ezren vettek részt, olyan jelöltet támogatva a főpolgármester-jelöltségre, akit az ellenzéki pártok előbb nem akartak egységesen támogatni, mert inkább a saját pecsenyéjüket sütögették volna, s mindennek a tetejébe most ősszel elsöprő fölényű győzelemhez is juttatták Karácsony Gergelyt. De hasonlóképpen aktívan jártak el a IX. kerületben is, ahol a makacsul önjáró Baranyi Krisztina jelöltségét harcolták ki, nyíltan szembemenve a pártok közötti alkuval és végül meggyőző fölényű győzelemre is segítették őt a választásokon. A sor meg folytatható lenne. A pártok helyi szervezetei maguk is sokszor korábban erőltetni kezdték az egységes ellenzéki indulást, mint ahogy az országos vezetések szerették volna, s néhány jelölt mögött, mint Pikó András esetében, hosszú évek óta építkező helyi közösségek sorakoztatták fel felbecsülhetetlenül értékes erőforrásaikat: a lelkes önkéntesi munkát.

Hogy mindez mennyit ért, annak nincs szebb példája, mint a felső középosztályi körök a mélyben régóta érlelődő ellenzéki hangulatának váratlanul intenzív felszínre törése a budai kerületek "lázadásában". Már 2018-ban és 2019-ben az EP választásokon is váratlanul jól szerepeltek a tradicionálisan jobboldali Budán a rezsim ellenzékének jelöltjei, de most, hogy ezek a szavazatok nem oszlottak többfelé, a választók valósággal elsöpörték a megingathatatlannak hitt fideszes helyi hatalmi központokat.

Nagyjából így történt, hogy az ellenzéki pártoknak kivételesen nem egy az eddigieknél is kisebb szelet tortan kell marakodniuk, hanem egy sokkal nagyobbat körülülve ünnepelhetik a rég nem látott sikert.

És ez mire elég?

De vajon, és ez az utolsó kérdés, amit nem lehet megkerülni: mire elég mindez? A válasz nem egyszerű.

Először is, a rezsim alapjában véve intakt maradt. Korlátlan alkotmányozó hatalmuk van, még az önkormányzatok anyagi erőforrásai és jogi működési feltételeit is ők határozzák meg, a hírmédia piacon monopólium közeli helyzetbe kerültek, a közmédia is az övék szőröstül-bőröstül, a korlátlan pénzügyi erőforrásaik is megmaradtak. Annyi történt csak, hogy a hegemóniájuk korlátlansága és a folyamatos előrenyomulásuk lendülete tört meg.

Ez nem kevés, de hogy hosszabb távon mennyit ér, azt két dolog fogja eldönteni: egyrészt, hogy a rezsim vezetői az alapvető politikai karakterüknek megfelelően az újabb krízishelyzetre további autokratizálódással reagálnak-e majd, ahogy szoktak eddig vagy próbálnak más útra térni (a magam részéről a béka és a skorpió történetére emlékeztetném a túlzott bizakodásra hajlamosakat), másrészt, az ellenzék előtt hatalmas feladatként tornyosul, hogy használják bölcsen, választóik javára és a rezsim későbbi megdöntését lehetővé tevő módon a most kapott politikai felhatalmazást.

Másodszor, a most sikerre vezető egységes anti-orbánista ellenzékiség jövője messze nem eldöntött. Az új pozíciók sok érdekellentéthez fognak vezetni, az anti-orbánizmus pedig meg mindig elég nagyrészt kényszer szülte alkalmi együttműködés és nem egy valódi politikai közösség. Az elmúlt egy év közösen átélt megrázkódtatásai és a mostani siker ugyan fontos identitásteremtő erővel bírnak, de e politikai irány tartalma még meglehetősen vázlatos. Egyszerűen azért, mert mint minden politikai projekt, ez is menet közben születik, aktuális kihívásokra keres válaszokat, folyamatosan alakulásban van és rendkívül sebezhető. Vagyis, hogy mit hoz számára a jövő, az nagyrészt olyan döntéseken múlik, amelyekről eddig még elgondolkodni sem volt senkinek sürgető oka, nemhogy a kívánatos megoldásokat tudni lehetne.

Ebben a folyamatban mostantól, hogy az ellenzék ismét politikai tényező lett Magyarországon, a gyakorlati politika mindennapi kihívásai fognak dominálni, de nem kérdés, hogy csak akkor lesz sikeres az anti-orbánista projekt, ha nem válik pusztán önző hatalomtechnikai megfontolások fügefalevelévé, hanem, ahogy az elmúlt egy évben, a választók tömegeinek tényleges vágyaira, félelmeire és reményeire, értékeire, meggyőződéseire kínál majd válaszokat. Az ellenzéktől az elmúlt egy évben arra telt, hogy egy másik választási lehetőséget teremtsen a rezsim ellenében.

Ez nem kis eredmény, adott feltételek között.

De nem kétlem, hogy ha távolabbra akarnak ellőni, magasabbra kell majd célozniuk. Sokkal magasabbra.  

(A cikk közben megjelent a Mércén is.)