A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

174. Európai Parlamenti választás

2019. május 16. - FOUREY

Mostanában nem nagyon írok ide semmit, de mégiscsak közeledik egy választás és - ha másért nem, hát  azért - hogy utólag majd röhöghessünk a naivitásomon, gondoltam, leírok pár dolgot ezzel kapcsolatban:

 

1. Ez egy fontos választás. Aki teheti menjen el. Miért?

2. Mert föderalistaként azt gondolom, hogy egy erős demokratikus felhatalmazással rendelkező Európai Parlament a legjobb dolog, ami az Európai Unióval történhet.

3. Egy erős EP-nek nagyobb esélye van fenntartani a csúcsjelölti rendszert is, ami szintén fontos demokratikus és föderális vívmány az EU-n belül.

4. Igen, ez azt is jelenti, hogy szerintem az alacsonyabb részvétel rossz az EU-nak és ezen belül az EP-nek.

5. Van tehát értelme elmenni szavazni és ezt részben az Európa-ellenes pártoknak is köszönhetjük, akik az EU-t másodrangú politikai színtérből központi jelentőségűvé tették.Köszönjük meg ezt nekik és menjünk el szavazni, önmagunkért és az ellenükben is. Hadd ne ők röhögjenek a markukba. Röhögjünk inkább mi őrajtuk.

6.Van persze egy kis probléma: a hazai választás egészen biztosan nem lesz fair és aligha lesz teljesen szabad. Ilyen körülmények között a jelenlegi rezsimet fogja legitimálni, nagy Fidesz-győzelemmel. Vállalhatjuk ezt az árat? Igen. Nem látom a hazai helyzetet megérettnek a bojkottra (személyesen amúgyse hiszek benne, jobban vonzódom az utolsó töltényig harcoláshoz, de ez nem jelenti, hogy igazam lenne a bojkott ellenzésében) és viszket a kezem, hogy az EP-be küldhessek rendes, tiszteletreméltó képviselőket. És nekem az EP fontosabb, mint a jelenleg kilátástalan hazai politikai meccs.Az EU-nak is polgára vagyok (mint minden magyar állampolgár, csak szólok), felelősséget érzek érte és részt akarok venni a politikája alakításában

7. Én a Momentumra fogok szavazni. Ez egy 10 éves korszak végét jelenti az életemben, amikor LMP-szavazó voltam, a köztünk lévő ideológiai távolság ellenére is. Lojális ember vagyok, minden hibájuk ellenére is tiszteltem őket, most sincs bennem harag és sok sikert kívánok nekik a továbbiakban. Saját párt híján most a Momentum mellett teszem le a garast. Annyi bizalmat, mint a 2009-2019 közötti LMP ők is megérdemelnek, az tuti.

8. Mi van a többi párttal? Van ugye a szélsőjobbos no go zóna számomra, rájuk sose szavaznék és fel nem foghatom, hogy miért szavazna rájuk valaki. Vannak aztán a pártok, amelyekre nem szavaznék az EP-választáson, de nekem teljesen mindegy, ki szavaz rájuk. És van az MSZP-Párbeszéd, amelynek a második felére jobb szívvel szavaznék, mint az elsőre, de őszintén kívánom nekik, hogy megelőzzék a Jobbikot.  

 

173. Alapvetőbb-e egy politikai gazdaságtani magyarázat mint egy rezsimelméleti?

Scheiring Gábor rendkívül érdekes cikket írt a Mércére az Orbán-rezsim természetéről. Fő célja az, hogy megmutassa, milyen politikai gazdaságtani alapjai vannak annak az autoriter rezsimnek, amelynek hatalmi-intézményi struktúrájáról és működési logikájáról már számos figyelemreméltó elemzés jelent meg (vagy van megjelenés alatt, tehetjük hozzá).

Scheiring a maga politikai gazdaságtani megközelítését, ha jól  értem, így nem elsősorban a szűkebben vett politológiai megközelítéssel szemben, hanem annak kiegészítéseként, mélyebben fekvő okainak feltárásaként fogja fel. Amikor tehát "autoriter felhalmozó államnak" mondja az Orbán-rezsimet, akkor ezt nem a Filippov-féle (Levitsky és Way elméletét Magyarországra alkalmazó) "kompetitív autoriter rezsim" meghatározással, a Bozóki-Hegedűs-féle "kívülről korlátozott hibrid rezsim" fogalmával (ami valójában szintén a Levitsky-Way elmélet alkalmazása) vagy a Szilágyi-féle "választásos önkényuralom" (ami meg Andreas Schedler elméletének alkalmazása, bár szintén idézi Levitskyt és Wayt) fogalommal szemben érvelve teszi.

Mit támad hát elsősorban? Egyrészt a kulturális magyarázatokat, másrészt a szerinte neoutilitarista állammodellen alapuló, a rendszerszintű korrupciót hangsúlyozó felfogásokat, mint a maffiaállam koncepciója, harmadrészt pedig a fejlesztő állam koncepcióját. Ezekkel, de talán elsősorban a fejlesztő állam felfogásával szemben tűnik Schering leghatározottabban kritikusnak és azzal szemben tűnik tézise, vagyis, hogy az Orbán-rezsim lényege egy olyan modell, amely egyáltalán nem egyedi, hanem több száz éves múltra tekinthet vissza és főleg olyan területeken  működik, ahol a kapitalizmus liberálisabb formái nem tudnak érvényesülni. Ennek lényege egyfajta koalíció bizonyos gazdasági érdekcsoportok és egy politikai elit között. Az állam a gazdasági érdekcsoportok támogatásáért cserébe rendszerszinten beavatkozik a gazdaságba olyan módon, hogy az a szövetséges  gazdasági csoportok körében jelentős tőkefelhalmozást tesz lehetővé. Az ebből adódó társadalmi feszültségekre a rezsim egyrészt az állam bürokratikus-fegyelmező funkcióinak kiterjesztésével, másrészt a politikai versengés szűkítésével reagál. Ennek pedig az lesz az eredménye, hogy ez az állam nem lesz képes igazán jelentős tőkefelhalmozást generálni hosszabb távon, csak átmenetileg, rövid távon fog tudni viszonylag stabil politikai berendezkedést kialakítani és fenntartani. Éppen ebben különbözik érdemben a fejlesztő államtól.

Őszintén meg kell vallanom, nem értek a politikai gazdaságtanhoz és amikor majd Scheiring Gábor könyve ki fog jönni, alaposabban megérvelve az itt vázlatosan kifejtett (és remélhetőleg általam nem teljesen eltorzítva visszaadott) tézisét, akkor sem leszek képes a politikai gazdaságtani összefüggéseket megfelelően felmérni. De mint olyasvalaki, aki a jelenlegi rezsim működésének más aspektusait (hatalmi és politikai etikai kihívásait) a maga szaktudása alapján igyekszik minél jobban megérteni, szeretnék négy rövid megjegyzést tenni ehhez az okfejtéshez, bízva abban, hogy ezekben nem terjeszkedem túl saját kompetenciám szűkös határain.

Először is, tökéletesen megértem azokat, akik nem értik Scheiring cikkét és azt mondják, hogy minek így túlbonyolítani azt, ami egyszerűbben is elmondható lenne. Nem mintha egyetértenék velük. Scheiring cikke ugyanis elsősorban nem az előadott tények szempontjából kínál radikálisan eltérő alternatívát az uralkodó felfogásokkal szemben, hanem azok sokszor implicit elméleti előfeltevéseit veszi célba, mint a maffiaállam felfogásával szemben vagy pedig az adott elmélet saját belső feltételeinek teljesülését kéri rajtuk számon a magyar példa esetében mint a fejlesztő állam felfogásával szemben vagy nem is direkten konfrontálódik velük, mint a rezsimelméleti magyarázatok esetében. Kell bizonyos jóindulat és megértésre törekvés, hogy valaki egy számára teljesen plauzibilis magyarázattal szemben egy másik elfogadhatóságát tegye mérlegre, azon az alapon, hogy az általa eddig preferált elmélet előfeltevései problémásak. Nekem nincs kifogásom Scheiring érvelésének logikájával szemben, de megértem, hogy ez sokakat irritál, mert ez egy elég konfrontatív retorika, ráadásul nem is a legkönnyebben átlátható formában.

A másik megjegyzésem, hogy Scheiring cikke ebben a formájában azért is elsősorban egy manifesztó és csak másodsorban argumentatív szöveg, mert bizonyos esetekben inkább csak megfogalmazza, de nem kifejezetten támasztja alá a kifogásait. Miközben például a fejlesztő állam fogalmával szemben ajánl egy tesztet, ami a magamfajta laikus számára is meggyőzőnek tűnhet, a maffiaállammal szembeni kifogása - annak neoutilitarista államfelfogása - meglehetősen obskúrusnak tűnik a kívülálló számára. Lehet, hogy igaza van, hogy a maffiaállam koncepciója elválaszthatatlan egy nagyon sajátos, piacpárti államfelfogástól, de hozzá nem értő létemre nekem teljesen védhetőnek tűnne a maffiaállam felfogásának  nem nyersen utilitarista változata is. Persze önmagában véve nem probléma, hogy a cikk nem egy egész könyv és így nem vetekedhet egy egész könyv árnyaltságával és adatgazdagságával, sőt, azt sem merném állítani, hogy manifesztóként nem tanulságos szöveg. Kifejezetten fontos gondolatnak látom, hogy az Orbán-rezsim egy olyan forgatókönyvet követ, amely a világ más részein is ismerős és hogy ilyen értelemben semmiképpen sem egyedi anomália, hanem egy a maga nemében racionális politikai stratégia terméke, amelynek ráadásul a korlátaira is kiválóan rámutatnak a nemzetközi párhuzamok. Milyen egy jó társadalomtudományi magyarázat, ha nem ilyen?

A harmadik megjegyzésem, hogy manifesztóként viszont el kell fogadni, hogy csak korlátozottan alkalmas meggyőzésre. Ha például bizonyos mértékű gyanakvással szemléli valaki a szöveg ideológiai előfeltevéseit és/vagy, ha mint jómagam, azt gondolja, hogy egy politikai gazdaságtani megközelítés nem biztos, hogy egy rezsimelméleti megközelítéshez képest alapvetőbb belátásokhoz vezet, legfeljebb más területekre fókuszál, akkor maradhat benne némi irritáció a szöveg elolvastán. Mert hiszen, mivel járul hozzá ez a leírás ahhoz, hogy az Orbán-rezsimet ne elsősorban egy politikai projektnek lássuk, amely kontingens politikai folyamatokon keresztül, egy sajátos politikafelfogást, politikai karaktert követve folyamatosan terjesztette ki a politikai kontrollt a társadalom mind több területére és korlátozta a politikai versenyt a média, a gazdaság, oktatás, a többi társadalmi szféra területén ambivalens módon: fenntartva egy plurális homlokzatot, de érdemben manipulálva a játékszabályokat a maga javára? Én - bevallom - nem látom ezt az elemet ebben a rövid leírásban és az a gyanúm, hogy az inkább Scheiring politikai gazdaságtani előfeltevéseiből - mindenekelőtt abból, hogy a gazdaság lenne az alapja a politikának - következik, mint másból. Ha pedig elfogadjuk, hogy Orbánéknak nem csak hatalmi, de közpolitikai céljai is vannak, akkor pedig az a gyanú merül fel a magamfajta laikus olvasóban, hogy a fejlesztő és a felhalmozó állam közötti különbség vajon nem elmosódóbb-e, mint azt Scheiring manifesztója sugallja.

Végül a negyedik megjegyzésem arra vonatkozik, hogy Scheiring megfogalmaz néhány praktikus tanácsot a rezsim elleni küzdelemmel kapcsolatban. Nekem kifejezetten rokonszenvesek a tanácsai (egy részüket többször is ajánlottam a Mérce és az ÉS olvasóinak figyelmébe), de őszintén szólva nagyon esetlegesnek látom ezen tanácsok kapcsolatát gondolatmenete érdemi részével részével. Ez meglehet, hogy nem is probléma, de engem egy kicsit zavar, hogy ezeket a tanácsokat Filippov Gábor vagy Szilágyi Anna is éppúgy adhatta volna, mint Bozóki András, Pogátsa Zoltán vagy Magyar Bálint. Igazán örültem volna, ha a cikk kicsit jobban összeköti ezeket a javaslatokat saját elemzésével, hogy jobban láthatóvá váljék annak egyedi karaktere.

Én mindenesetre örülök, hogy van ez az írás, ahogy jó volt Jávor Benedek, Nagy Zsófia, Rafael Labanino, Varga Gergő, Jámbor András vagy Kapelner Zsolt (és mások) írásait is olvasni. Ha minden egyéb szempontból rendkívül lehangoló is volt 2018, ez az év végi intellektuális felpezsdülés némi vigaszt jelent számomra.

172. Na most akkor nagyokosok, mondjátok meg, mi legyen

Nem titok, én már egyszer elsirattam a magyar demokrácia megmentéséért vívott utóvédharcot. Sőt, azt is mondtam azóta, hogy december 12-én az ellenzéki pártok kivételesen nem adtak okot kritikára, de sok újdonságot akkor sem láttam abban, ami történik. Most viszont mindenhonnan attól hangos a még megmaradt kormánykritikus média, hogy valami radikálisan új dolog kezdődik, hogy a pártok végre magukra találtam és így tovább. Tévedtem volna?

Igen, könnyen lehet, hogy tévedtem. Miért pont most ne tévedtem volna? Mindamellett úgy gondolom, hogy amit látunk, az nagyon is beleillik abba a történetbe, amelyet eddig is kibontakozni láttam a szemem előtt.

November végén diákok meghirdették a jelszót, hogy az akadémiai szabadság melletti kiállás ügyét ki kell terjeszteni a tervezett munkajogi szigorítások elleni tiltakozásra. December 8-án aztán volt egy szakszervezeti tüntetés, amiből erősen kiérződött a résztvevők frusztráltsága. December 12-én volt egy ha nem is példátlanul cselekvő, de mindenképpen elismerést érdemlően viselkedő parlamenti ellenzék, amely pontosan úgy viselkedett, ahogy az adott rezsimben kell. Azóta jöttek spontán tüntetések, szokatlan mértékű, de korántsem példa nélküli rendőri erőszakkal, s amelyek elvezettek a december 16-i, ha a korábbiaknál nem is lényegesen nagyobb, de semmiképpen sem kisebb tüntetéshez, ami azért elég nagy szó, majd a ma hajnalig tartó botrányos jelenetekhez az MTVA székházánál a parlamenti pártok asszisztálása mellett. Vitán felül elindult a tiltakozásoknak egy újabb hulláma, amely egyszerre ismerős és újszerű és amely egyelőre nem csillapodni látszik, de eszkalálódni.

Nem, nem gondolom, hogy ez business as usual lenne. Éppen ellenkezőleg, azt látom, hogy a rezsimmel szembenálló különböző csoportok, kihasználva a rezsim szokásos pökhendiségét és erőszakosságát, tőlük szokatlan mértékben képesek koordinálni a cselekvéseiket, még ha az is látszik, hogy sem a gyanakvás nem múlt el, sem a versengés közöttük. Éppen ez, a koordináció dominanciája a versengés és a bizalmatlanság felett okozza, hogy minden józan számítás ellenére egyelőre az eszkalálódás irányába mutatnak az események, nem a lecsillapodás felé.

E koordináció pedig azt jelzi, hogy minden ezzel ellentétes remény ellenére valójában pontosan azon a vonalon haladva fejlődik a rezsimmel szembeni ellenállás, amelyet maga a rezsim, az erősebb fél jelöl ki. Kreativitás és erőforrások  híján az ellenzéki erők egymásra utaltan tudnak csak hatékonyan fellépni, a rezsim által vétett kiprovokálatlan politikai hibákra lecsapni, s ha minden jól alakul, ennek részsikereiből tudhatnak valamit felépíteni. Ez az antiorbánista ellenzékiség kora. Lehet ezt nem szeretni, de ez van. És mivel a rezsim folyton mozgásban van, azt se lehetne mondani, hogy ez egy tartalmatlan, üres ellenzékiség lenne, hiszen maga a rezsim tagadásának tartalma változik folyton elkerülhetetlenül. Amíg ez összeköt bárkit, addig ez is jobb, mint a semmi.  A közhiedelemmel ellentétben ugyanis eddig nem erről szólt az ellenzéki politika, hanem az ellenzéken  belüli belharcokról. Abban a pillanatban, amint ezeket legalább átmenetileg elváltja a koordináció, az antiorbánizmus máris nem üres jelszó többé. 

Most pedig azt látjuk, hogy ez az antiorbánizmus, ez a rezsimellenesség egyelőre inkább előre viszi a dolgokat, mint hátra. Fokozza és nem akadályozza az eszkalációt. Holott nagyon is indokoltnak tűnhetne a mostani tiltakozás leketyegése. Minden tiltakozásnak van természetes (és igen rövid) életciklusa s mivel minden jel szerint a mostani tüntetésekben is jelentős szerepet visz mobilizáció szempontjából az a politikailag aktívabb csoport, akiket baloldali kritikusaik csak "impotens középosztályi tiltakozások"résztvevőiként aposztrofálta és akik ugyan könnyen mobilizálhatóak, de szervezetlenek s hamar megunják és hazamennek, ezért akár már rég vége is lehetne mindennek.

De most nem ez történt. Ebben pedig néhány fontos tényező játszik szerepet. 

1. A legfontosabb szereplők megítélésem szerint a diákok, akik a ceus tiltakozást át tudták fordítani a rabszolgatörvény elleni tiltakozásba. Bármi is lesz velük, bárhogy is írják majd át az emlékezetet a későbbi fejlemények, ezt érdemes megjegyezni.

2. Rögtön utána a szakszervezeteké az érdem, akik korlátozott mobilizációs képességeik ellenére is több ezres tüntetést tudtak összehozni és ha lassan is, de az általános sztrájk irányába görgetik az eseményeket. Lassan haladnak ugyan, egyre lassabban, s talán el se jutnak odáig, de ebben most benne van, hogy a szakszervezetek visszanyerjék relevanciájuk. Ha most elérnek valamit, az hatalmas győzelem lesz. De ha csak láthatóbbá válnak és a szervezeteiket erősítik meg, a helyzet máris jobb mint előtte volt.

3. A pártok későn kapcsoltak. És a teljesítményük is változatos, még ha összességében inkább pozitív is a mérleg. Szemben ugyanis azzal, amit valaki írt, hogy a "politikusok alapvetően jók abban, hogy politizáljanak", valójában a politikai alapvetően sokféle és a politikai szaktudás is sokféle és részben erőforrásoktól, részben tapasztalatoktól függ, hogy ki miben tud jó lenni. A momentumos Donáth Anna például szükségképpen nem ugyanúgy politikus, mint egy parlamenti párt politikusa; és egy öreg róka szakszervezeti vezető politikai profizmusa jobban összemérhető egy szocialista politikuséval, mint egy parlamenten kívüli pártéval. Egy maroknyi emberből álló párt - mondjuk a Párbeszéd - politikusa nem ugyanolyan politikai kihívások előtt áll a mindennapokban, mint egy Jobbikos politikus, amely mégiscsak mozgalmi párt. Ennek alapján nem meglepő, hogy minden párt a maga módján nyújtott értékelhetőt és a korlátaik is mások voltak. Legelőször talán a Momentum eszmélt. Ami nem csak azért fontos, mert százával mobilizáltak lelkes, harcias  fiatalokat, s ez nem csak azért fontos nekik, mert így új életet lehelhettek a szervezetükbe, de ráadásul rátaláltak az igazi terepükre. Nem kell House of Cards szerepjátékot játszania egy generációs pártnak, hanem élni kell a radikális politikai eszközökkel. Ez hitelesebb is. Hasznosabb is. Jobbak is benne. Nem véletlen, hogy a Kunigunda utca felé is ők kezdték terelni a tömeget és hogy ez, a külső megfigyelők várakozásaival ellentétben, sikeres akciónak bizonyult, ami nem csak az utcát kétségkívül jobban érző politikai ösztöneiknek volt köszönhető, hanem annak is, hogy az elmúlt éveket fiatal, lelkes aktivisták gyűjtésével töltötték, akiket most  tudtak mobilizálni. Úgy tűnik, lassanként a Jobbik is eszmél: a híveik talán végre kiszakadnak a 2006 után létrejött új generációs pártok csapdájából, a kétblokkrendszerre kitalált baloldalfóbiájukból, miközben a Jobbikból kivonult szélsőjobbosok nyomasztó örökségével is szembefordulhatnak. A többi párt közül az MSZP, az LMP és a DK elsősorban a parlamentben, december 12-én, majd az MTVA székház labirintusában tudtak nagyot nyújtani, akárcsak Szél Bernadett és Hadházy Ákos (a mezőnyből mintha az LMP lógna csak ki lefelé). Viszont a pártok mobilizációs képességei megdöbbentően korlátozottak, s a Kunigunda utcai produckciójuk miatt a korábbi szervezők, mozgalmárok nem minden ok nélkül haragszanak rájuk, mert a pártok nem csak a show-t lopják el előlük (vitán felül a kamerák előtt magabiztosabban mozognak), de a tiltakozások tematikáját is fokozatosan elmozgatják a saját érdekeiknek megfelelően. Ennek jele volt hétfő este a tüntetés erőszakszintjénen látványos csökkenése is. Nem egyszerűen a közönség változik, nem csak a vezetők, de magának az egész eseménynek a jelentése is.  Intő jelnek tartom a parlamenti pártok szempontjából, hogy nem csak hozzájárulni nem tudtak a mobilizációhoz a maguk aktivistáival, de mintha erre a problémára egyelőre nem is refektálnának. Megelégednek a pártok közötti alkudozás erőltetésével, ami egyfelől érthető, de de mutatja azt is, hogy ők nem alapvetően, nem általában jók politikában, hanem egy bizonyos politikához értenek jobban.  Érdekes módon a december 12-én pártszinten talán legláthatóbb, legjobb produkciót mutató Párbeszéd milyen szinten képtelen egy politikai akciócsoportból kinőve pártként, mozgalomként viselkedni. Hozzájuk képest Szél Bernadett és Hadházy Ákos fgyelemreméltó viselkedésének tragédiája éppen az, hogy mögöttük abszolúte semmilyen intézményi háttér sincs, így ők jóformán csak magányos hősök lehetnek. Nem kevés, de nem is sok.

4. Végezetül nem szabad elfelejteni az évek óta lassanként fejlődő, bottom-up szerveződő, s most magát az események középpontjában találó új független médiát s az általuk használt social media eszköztárat, amelyet most az ellenzéki politika használ. Sokkoló szembesülni azzal, hogy a kormáy által évek alatt felépített médiabirodalom mennyire sebezhető ezekkel a barkácseszközökkel működtetett kommunikációs csatornákkal szemben. Az, hogy az ellenzék sorra  pusztítja el a független média megmaradt részét, a kormányzati propaganda pedig hallgat és hazudozik, most visszaüt: mivel nyilvánvalóan történik valaki, ezért ez az újfajta média egészen különleges ehetőséghez jut.

Mindezek együtt abba az irányba mutatnak, egyelőre, hogy egymást erősítsék, s ne gyengítsék. De azért ne feledjük, hogy ez nem lesz mindig így. A pártok most is simán ráültek egy civil és szakszervezeti kezdeményezésre, a parlamenti pártok a Momentum akciójára stb.. Lesz itt még asztal alatti rugdosás bőven, hiszen ez egy heterogén koalíció, amelynek minden tagja joggal utálja egymást. De egyelőre sarokba vannak szorítva, az adrenalinszintjük az egekben és megérezték a rezsim egy gyenge pontját is. Úgyhogy egyelőre a közös ellenség erősebb.

De majd az ár le fog vonulni és maga mögött nem fog túl sok mindent hagyni. 2017-ben a NOlimpia mozgalom negyedmillió aláírást gyűjtött, ebből 1000 tagot tudott a Momentum a pártjába beépíteni és nekik a választásokon 3% szavazatot sikerült gyűjteni. Ahogy egy ismerősöm joggal mondta, a politika hosszútávfutás. A Momentum akkori példája: ami egyszerre pozitív és lehangoló is, attól függ, ki mekkora reményeket fűzött hozzájuk, intsen óva mindenkit, aki a mostani eseményekre tekint, hogy fontosak, fontosak a taktikai kérdések, a mi legyen holnap és holnapután kérdése, de ami igazán fontos, hogy mi marad mindebből örökségük 2019-re. Nem csak a választásokra, hanem az autoriter rezsim elleni hosszú, egyenlőtlen harcra.        

  

170. Hét dolog, amit érdemes észben tartani a CEU-ügyről

Mivel tudjuk, hogyan döntött az egyetem vezetése, ami senkit sem érhetett meglepetésként, érdemes még egyszer röviden felidézni, miről szólt ez az ügy. 

1. Nem tudni pontosan, miért üldözik el az egyetemet

Talán a Trump-adminisztrációval akartak így kapcsolatba kerülni. Talán Putyin keze volt a dologban. Talán csak jól beilleszthetőnek tűnt a rezsimet is meglepő sikerességű anti-migrációs kampányba. Talán személyes bosszúvágy volt mögötte. Talán más. Nem tudjuk és talán sosem fog kiderülni.

2. Azt tudjuk, hogy mi nem volt elég indok rá

Gyakorlatilag semmi nem magyarázza elég jól a történteket, amit mondtak róla hivatalosan vagy írattak a médiában. A kormány összevissza hazudozik a kérdésben, már csak ezért sem lehet komolyan venni, amit mondanak. A nem is megy el a CEU-tól a ki kell őket szorítaniig, az ez egy kiváló egyetemtől az ez egy ideológiai gépezetig és ez egy diplomagyárig egymás kizáró állításokat fogalmaztak meg. Időnként meg nem emlékeztek alapvetően fontos részletekre, ha rákérdeztek újságírók. És ment ezerrel a sunyi sugalmazás, hogy a CEU nem tartotta be a törvényeket, holott a törvényt pont ez a rezsim változtatta meg. Vagy, hogy szokatlan lenne egy amerikai egyetem részéről, hogy nincs amerikai campusa, holott ez nem szokatlan. Hazugságok, hazugságok, hazugságok. Szóval erről ennyit.

3. A CEU távozása forintmilliárdokban mérhető veszteség a magyar gazdaságnak

A CEU milliárdokat fizetett be a költségvetésnek adóként, járulékként, százakat foglalkoztatott, jelentős forgalmat generált a budapesti szolgáltató ágazatban (az ide jövő emberek ettek-ittak, laktak valahol, ruházkodtak, szórakoztak stb.). A CEU nagyszabású építkezésekkel, modern épületekkel gyarapította a várost, tudományos pályázati pénzeket nyert el és költött el itt.

4. A CEU távozása presztízsszempontból is veszteség

A CEU egy amerikai magánegyetemként rengeteg külföldi vendéget fogadott, növelte Budapest nemzetközi láthatóságát, jelentős idegenforgalmat generált.Tudományos presztízse Budapest tudományos tekintélyét is növelte, az itt végzett diákok széleskörű nemzetközi kapcsolatrendszert biztosítottak Budapest és Magyarország számára. Az egyetem kiüldözése körüli botrány nagyon sokat ártott a város és az egész ország megítélésének. Mondjuk ki nyíltan, ez precedens nélküli a második világháború utáni európai történelemben.

5. A CEU távozása súlyos veszteség a magyar tudománynak

Bécs nincs is olyan messze, mondhatja valaki, de csak az, aki még nem látott tudományos kutatói fizetést. Akik mostantól nem fogják tudni látogatni a könyvtárat, nem mehetnek el az ottani tudományos eseményekre, akik nem mehetnek oda posztgraduális képzésekre, akik nem irányíthatnak oda tehetséges, ám szegény diákokat azok pontosan tudni fogják hamarosan, hogy mindez mit jelent. A bőrünkön fogjuk érezni.

6. A CEU távozása rengeteg ember számára személyes tragédia

Egy több ezer fős intézmény áttelepítése egy másik országba roppant logisztikai feladat, súlyos költségekkel. De ennél sokkal súlyosabbak a személyes költségek. Bécs nem Budapest, Ausztria nem Magyarország. Emberek százainak kerül veszélybe a megélhetésük, a jövőjük. Kénytelenek lesznek újragondolni a terveiket, reményeiket. Aki szerint ez nem probléma, az hülye.

7.  A CEU kiszorítása értelmetlen, gonosz és zsarnoki tett

Ezen nincs is mit magyarázni, a fentiek fényében. Csak azért sorolom fel  külön, mert egy új minőséget fejez ki az Orbán-rezsim rohamos lecsúszásának tragikus történetében. Lehet amellett érvelni, hogy a CEU ügyesebben is politizálhatott volna és akkor maradhatott volna. De egyrészt az sem változtatna az ellenük intézett támadás aljasságán, ha nem a legjobb választ adták volna rá, másrészt fogalmunk sincs róla, hogy mi lett volna, ha. Ez nem a szokásos lapos történész közhely megismétlése a részemről. Hanem egyszerűen arról van szó, hogy a kormány egész motivációja oly mértékben tisztázatlan, hogy egy bármennyire is megalapozott feltételezésbe képtelenség belemenni.

The rest is silence,

169. Az ellentmondások diszkrét bája

Egy ideje már számomra is nyilvánvaló, hogy tartalmi szempontból teljesen érdektelen, mit mondanak a jelenlegi rezsim ideológusai. Nyilván van köztük, aki komolyan gondolja, amiket beszél. Még azt is megkockáztatom, hogy vannak egymással rivalizáló ideológiai, közpolitikai ajánlatok is a rezsimen belül és akinek van türelme az ilyesmihez, a hangsúlykülönbségekből  megpróbálhatja kitalálni a rezsim politikai gépezetének belső feszültségeit, belső hatalmi dinamikáját. De egy olyan ember számára, akit az efféle kifinomult élvezetek (a trash realitytől a kremlinológiáig) hidegen hagynak, egyszerűen csak élni szeretné az életét és aggódva figyeli, hogy a fölötte korlátlan hatalommal uralkodó csoport miként akar legközelebb beavatkozni közös életünkbe és erre a számára is érthető és méltányolható indokokat szeretne hallani, mindez tökéletesen érdektelen. 

Ez meglehetősen kényelmetlen érzés számomra, mert életutam véletlen kanyarjainak köszönhetően ismerőseim zöme nem a hozzám ideológiailag közelebb álló liberális közegből került ki: éppúgy megtalálhatóak köztük markánsan jobboldaliak, mint mérsékeltek, és nem csekély számban antiliberális baloldaliak is. Még azt is mondhatnám, otthonosabban éreztem magamat köztük és az írásaikat olvasva, mint a hozzám hasonlóan gondolkodóak körében, mert stimulálóbb számomra olyasmikről hallani, olvasni, amikre magamtól sosem gondolnék.

Ilyen otthonosságérzést azonban nemigen keltenek a Lánczi család, Schmidt Mária, Békés Márton vagy GFG újabb megnyilatkozásai. Holott, meg kell mondanom, a Corvinus rektorának Strauss-könyvét érdeklődéssel olvastam annak idején, akárcsak Békés amerikai neokonzervativizmusról szóló könyvét, nem is beszélve G. Fodor Gábornak a Voegelin-könyvével bezárólagos munkássága számos darabjáról. Volt tehát olyan idő és volt a munkásságuknak olyan szakasza is, amikor mi sem volt magátólértetődőbb, hogy intellektuálisan és morálisan is komolyanvehetőnek tűnt, amiket a világról mondtak. Biztos van, aki szerint lószart se értek ezek az írások, én nem így gondolkoztam erről és nem csak valamiféle szerénység vagy a minőségérzék teljes hiánya miatt (legalábbis remélem), hanem, mert az ő munkásságuk megítélése nem volt sem sürgető, sem elkerülhetetlen gyakorlati szempontból. Békésebb, ráérősebb, türelmesebb idők voltak azok és bár én magam is változtam azóta, de a lényegi különbséget ma abban látom, hogy amit ezek az emberek ma tesznek, az színtiszta, mindenféle intellektuális őszinteség nélküli "politizálás" (A idézőjel annak szól, hogy ez szerintem nem a politika általános logikája, hanem egy nagyon sajnálatos, eltorzított változata a politikának: az a fajta zsarnokságba hajló, folyton ellenséget kereső, folyton győzni, legyőzni akaró, mindent "politikai" küzdelemnek látó őrület, amely tulajdonképpen azon a határmezsgyén mozog, amely a politikát a terrortól elválasztja).  

Nem csak azért szomorú ezt látni, mert ez azzal is jár, hogy az intellektuálisan komolyanvehető vitákat elnyomja a teljesen instrumentális jellegű "politikai" propaganda szüntelen harsogása, holott az embernek természetes igénye lenne a világ megértése és közös megbeszélése (függetlenül attól, hogy teljes egyetértésre jut-e másokkal vagy egyszerűen csak arra jut, hogy mások máshogy látják a dolgokat és hogy nem lehet mindig az, amit mi akarunk, akkor se, ha a többiek szerintünk rosszul látják a dolgokat). Hanem azért is, mert az elemi intellektuális tisztesség feladásával jár, ha valaki ilyen mértékben alárendeli magát, az eszét és a szavait a hatalom birtokosai érdekeinek és "politikai" fegyverré degradálja magát. 

Ugyan, mégis, mit mond el a világról az a fröcsögés, amely szerint a CEU nem egyetem, hanem egy nemzetközi politikai összeesküvés eszköze? Hogy a társadalmi nemek tanulmánya nem tudomány, hanem ideológia? Hogy az egyetemi oktatók nem tudósok, hanem agitátorok, propagandisták, aktivisták? Hogy a civil szervezetek maguk is valami idegen politikai terv kiszolgálói? Lószart se. Ezek olyan arcpirító butaságok, kifejezetten a másik fél megsértését célzó, gonosz, rosszhiszemű megjegyzések, amelyeknek egyáltalán semmi köze a valósághoz, csak abban a fantáziavilágban értelmezhetőek, amelyet a kormánypropaganda könnyen átlátható "politikai" céllal terjeszt: lejáratni, eltorzítani, megfélemlíteni, elhallgattatni azokat, akik nem eléggé lojálisak hozzájuk.

Gondoljunk csak bele: miért ne lehetne egy egyetemi oktatónak saját politikai véleménye? Nem tagja talán a politikai közösségnek? Politikai véleménye csak annak lehet, akit erre a hatalom birtokosai felhatalmaznak? S ami ennél is fontosabb:miért ne lehetne valaki egyszerre egyetemi oktató, szülő, barát, különböző hobbik űzője és a politikai közösség aktív tagja? A sunyi sugalmazással ellentétben valójában az a természetes, ha valakinek többféle érdeklődése van, több területen aktív, sőt, ezek a dolgok egymástól nem is feltétlenül függetlenek. Egy általában véve aktívabb ember könnyebben tud új területeken is aktivizálódni, mint más. De persze azzal sincs baj, ha valaki csak egy-két területre összpontosítja a figyelmét. Az embereknek ez a sokfélesége valójában a természetes állapotuk, nem az, amit a kormánypropaganda sugalmaz, s ami szerint csak kormánypropagandistának, fogaskeréknek szabad lenni, minden más árulás. 

Meg aztán: miért ne lehetne annak az intézménynek is saját politikai véleménye, politikai érdeke, amelynek a tagja az illető oktató vagy kutató vagy civil? Sőt, miért ne lehetne az illető egyénnek saját politikai véleménye az anyaintézménye érdekeiről? Miért is volna naivitás azt gondolni, hogy egy intézmény érdekei szemben állhatnak a politikai hatalom csúcsain lévők érdekeivel? Miért volna illegitim ezeket az érdekeket képviselni a rezsim képviselőivel szemben? Aki ezt sugallja, ahogy a mostani rezsim propagandistái teszik, az úgy tesz, mintha egyedül egyféle legitim politikai szereplő volna: az, akié a kormányhatalom, mindenki más pedig befoghatná a száját. Nos, ez a felfogás amellett, hogy nyilván alkalmas a hatalmon lévők érdekeinek megfelelően az ellenérdekeltek lejáratására, egyúttal nyilvánvaló ostobaság is. Sokféle politikai rezsim létezett már a történelemben, de olyan még nem volt, ahol valójában csak egyféle komolyanvehető érdek létezett volna, csak az volt a kérdés, hogy a sokféleségnek miféle intézmények adtak teret. És évszázadok óta ismert tény az is, nem valamiféle liberális ármány, hogy az a hatalom, amely tagadja az övétől eltérő nézetek, érdekek, akaratok létjogosultságát a politikában és megpróbálja elnyomni azokat, az a lényegét tekintve zsarnoki.

Van persze egy sajátos "politikai" logika amögött, ahogy ezek a propagandisták, ideológusok beszélnek azokról, akik nem értenek velük egyet: a rezsim tényleg úgy működik, hogy "értelmiségijei" csak beszélő fejek, kesztyűbábok lehetnek, a kormányoldali médiában csak a központi tájékoztatókon meghirdetett irányvonal szerint szabad megszólalni, sőt, vannak kifejezetten a revolvermédia műfajához tartozó sajtótermékek is, amelyek célja a trollkodás, a másik fél hergelése, lejáratása, a közönség összezavarása, manipulálása. Ez persze, ahogy mondtam is, csak annyiban "politika", amennyiben minden zsarnoki uralom, minden ellenségkereső, szélsőségesen konfliktuselvű hatalomgyakorlás hasonlóan működik. De az igazi politika szerencsére ennél sokkal gazdagabb, fantáziadúsabb, befogadóbb közeg. A főszabály a politika történetében nem a zsarnokság, a félelem, az erőszak szerencsére, hanem a törvények, intézmények uralma, a modus vivendi, a béke, a kompromisszum, a meggyőzés.

Lehetne azt mondani, hogy ez az egész egy pszichológiai megküzdési mechanizmus, ami arra szolgál, hogy a hatalommal szemben állók motivációinak lejáratásával a saját tevékenységük okozta lelki terhektől akarnak megszabadulni. Én ezt egy pillanatig sem szeretném állítani. Egyrészt, mert a lelki motívumok ugyan nem érdektelenek, de a felelősség kérdését nem teszik megkerülhetővé. Ráadásul vannak dolgok, amiket szerintem nem érdemes tovább magyarázni bizonyos helyzetekben.

A szemétség az szemétség, sans phrase.

A többit a jövő történészeire hagyom. Legyen majd az ő gondjuk tárgyilagosan mérlegre tenni a szemétség különféle lehetséges magyarázatait. 

168. 1918-2018: Mi a tanulság?

Nem leszek túlságosan népszerű, azt hiszem, ha bevallom, hogy az első világháború végének 100. évfordulója, a Monarchia összeomlása, a számos új közép-európai állam függetlenségének kikiáltása és az őszirózsás forradalom kapcsán nekem először nem Trianon jut az eszembe, s egyébként is vegyes érzéseim vannak Trianonnal kapcsolatban.

Először ugyanis az jut az eszembe, hogy az első világháború vitán felül egy borzalmas tragédia volt, egy civilizáció összeomlása, értelmetlen, céltalan négyéves vérfürdő, amely a spanyolnáthának és a forradalmi hullámnak köszönhetően haláltáncszerű groteszk végjátékba torkollt.

Ehhez képest Trianon, bár nem vitás, hogy sok embert érintett közvetlenül és sokakat rettenetesen rosszul, mégiscsak kétféleképpen is nézhető. Egyrészt a háború  vége elhozta a magyar nemzeti mozgalmak évszázados álmának beteljesülését, egy többé-kevésbé homogén magyar nemzetállamnak a létrejöttét és azt valójában már régen tudni lehetett, hogy ez az álom reálisan, csak brutális területi veszteségek és jó eséllyel a Monarchia összeomlása árán érhető el. Ez tulajdonképpen egyszerre volt diadal és egyúttal kijózanító tapasztalat is: a valóság sokszor pont olyan, amilyennek józan ésszel elsőre is látszik, akár örülünk ennek, akár nem. Másrészt a Monarchia összeomlása, ha lehet, még nagyobb veszteség volt egész Európa, de még inkább e régió számára, s benne a magyaroknak, mint külön a magyaroknak Trianon. Mert amit a Monarchia 1867 utáni formájában képviselt, az egy bizonyos politikai konstelláció volt csak, amit lehetett szeretni vagy utálni, de a közép-európai multinacionális birodalom a középkor óta elkerülhetetlen politikai realitás volt, kényszer és józan ésszel belátható érdek is egyszerre. Erre a birodalomra törekedtek az Árpádok, Przemyslek, Anjouk, Luxemburgiak, Habsburgok, Hunyadyk és mindenki, akinek volt lehetősége legalább egy futó pillantást vetni a valóságra a térség politikai vezetői közül. E közép-európai multinacionális birodalom, ha túléli a 20. század elejét, tízmilliók számára biztosított volna közös piacot, szabad mozgást, vibráns intellektuális közeget, biztonságot. De nem élte meg. És ugyanaz okozta a halálát, mint az ún. történelmi Magyarországnak: a nacionalizmus. Benne a magyar nacionalizmus, amely a maga történelmi Magyarországnak nevezett fikcióját ugyanavval a hévvel védelmezte a nemzetiségek nacionalizmusa ellen, mint amellyel pusztította a Monarchiát, nem ismerve fel, hogy az ún. történelmi Magyarország csak egy fikció a Monarchia valóságán kívül. Holott tudniuk kellett volna, hogy a maga módján a Monarchia valódibb, mint a történelmi Magyarország. De persze nem is vádolom őket: nem voltak elvakultabb nacionalisták, mint a nemzetiségek képviselői. Akiket viszont pont emiatt nem tudok teljes szívvel elítélni. Mindenki a maga módján volt hülye. A Monarchia politikai elitje is, amely minden ésszerű ok nélkül és teljességgel felkészületlenül masírozott bele egy megnyerhetetlen háborúba, annak biztos tudatában, hogy ellenségei csak arra várnak, hogy gyengének mutatkozzon és már fenik rá a késüket. Ez a fajta intellektuális és morális rövidzárlat sajnos a kor lényege. Nem tudom nem megvetni őket, legalább egy kicsit, a felelőtlenségükért, de nem tudok nem együttérezni velük egy kicsit legalább, mert az egész olyan emberi.

Innen a vegyes érzéseim. Ha rajtam múlna, még lenne Monarchia. De ha nincs, legalább van független Magyarország. Az meg sajnos ezen az áron volt beszerezhető. Ugyanakkor nem vitás, hogy ez az ár nagyon drága volt sokaknak. De hát ilyen a történelem: véres, buta és kegyetlen. Bár ne így volna és bárcsak tudnánk belőle tanulni.   

167. A mai CEU-tüntetés elé

Nem először írok ezen a blogon a CEU-ügyről. És, ki tudja, utoljára-e.

Szeretném azzal kezdeni, ami az egész ügyben a legfontosabb: a kurva anyját ennek a kormánynak.

Ez a kormány cinikus hatalmi megfontolásokból célponttá tesz és el akar üldözni egy egyetemet.

Történetesen egy kiváló egyetemet, de ez majdnem mindegy is. A kormány eddig sem észérvek alapján cselekedett. Ha véletlenül mondtak is bármit a CEU-ügyben, az mind átlátszó hazugság és tudatos provokáció volt.

Ismerek olyanokat, akik mint felhőkbe arcokat, bele tudnak látni a kormány politikájába valódi érveket, de ez egyrészt önáltatás, másrészt gusztustalan gerinctelenség is ebben a helyzetben.

Igazából az sem számítana, ha a CEU szentek gyülekezete lenne és az se, ha titkos bűnszövetkezet, mert a kormány lépései mögött nincs semmilyen olyan indok, amit kívülről, aljas és pitiáner hatalmi megfontolásaik világán kívül értelmezni lehetne és hiba is volna: ők is leszarják, mi az igazság, minket miért kellene, hogy érdekeljenek az ő indokaik? A kormány ideológusainak számtalanszor elhangzott, az ellenzéki érveket félretoló okfejtését a helyzetre alkalmazva: a kormány érvei politikai érvek, tehát nem érdekesek. Ha valaki ennek ellenére kitart mellettük, legalább legyen gyomra hozzá és vállalja be, hogy ezek tényleg ennyire undorítóak és ő tényleg ezt szereti.

Én persze nem gondolom, hogy a politika kizárólag a hatalmon lévők nyers hatalmi érdekekről szólna, hogy a politikában minden eszköz megengedett lenne és semmi sem számítana, csak a siker. Ez a rövidlátó, buta, csak a mának élő hatalmasok ideológiája, nem maga a politika a nyers valóságában.  Az élet bonyolult, az emberi motivációk sokfélék és a politika világa is sokarcú. Emberként, magyar állampolgárként joggal várhatom el, hogy a kormányom ne romboljon, pusztítson esztelenül, merőben önző megfontolásokból. Joggal várom el azt is, hogy az én kormányom is próbáljon lenni, ne csak a választóié. Ha ezt ez a kormány nem akarja megtenni, ha tudatosan, szándékosan és még a látszatra sem figyelve hazudozik, ha semmibe veszi a törvényeket, ha még a látszat szintjén is csak a választóiért dolgozik és az ország egészéért nem, engem és a hozzám hasonlókat nem polgárokként, hanem a szolgáiként próbál kezelni, akkor az a hatalom - ismerjük be . a természeténél fogva zsarnoki.

Igen, igen, tudom, Heller Ágnes is ezt mondta. És akkor mi van? Ez ellenérv bármire is? Nem, nem az. 

Mit lehet tenni egy zsarnoki hatalommal szemben? A CEU például évek óta ellenáll és egyelőre még nem tudták őket eltiporni. De az is látszik, hogy a CEU nem képzeli magát Leonidász háromszáz spártaijának és a Nádor utcát Thermopülainak. A Bécsbe költözés reális lehetőség és nyilvánvaló, hogy taktikai visszavonulás zajlik a szemünk előtt. Rendezett, tervezett, hosszabb ideje előkészített visszavonulás, ahol két cél van egyszerre: megőrizni az egyetemet és közben minél több kellemetlenséget okoznia  rezsimnek. Ebben valahol benne van az a lehetőség is, hogy a hatalom meghátráljon, de láthatóan nem erről szól ez az egész, hanem a túlélésről. Igazuk van. Ez a legértelmesebb terv, ami csak lehetséges.

Mi meg, többiek, itt vagyunk, szenvedünk, tűrünk és alkalmilag ellenállunk. Egyszer majd talán, jobb időkben vissza is fogunk vágni, de nekünk nincs hova hátrálnunk és egyelőre túl gyengék vagyunk. Jó lenne tanulni a CEU-tól szervezettséget, stratégiát, elszántságot. De hiába mi vagyunk többen, nem 1400-an, mint a CEU, hanem több mint kétmillióan, mi szervezetlenek vagyunk, tervezni képtelenek, könnyen elbizonytalanodók. Nem is mi vagyunk, csak én, meg te, meg ő, teljes összevisszaságban. Amíg nem virrad ránk szebb nap, amíg nem erősödünk meg, nekünk egyelőre nem marad más, mint a szégyen, a megaláztatás, a megalkuvás és a kiállás őrjítő, vég nélküli váltakozása, miközben ez az ország napról napra válik a szemünk láttára egyre förtelmesebb hellyé.

Ezért kell kimennünk. Nem a siker reményében, egyelőre. Hanem mert még élünk és itt vagyunk, lélegzünk. És mert bár egy zsarnoki hatalom igájában vagyunk, de még nem törtünk meg és nem is fogunk.