A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

180. Az év 12 pillanata

2019. december 26. - FOUREY

A 2018-as év volt életem szubjektíve leghosszabb és legrosszabb éve. 2019-ről valamivel több jót tudnék mondani, de most szeretnék csak rövid visszatekintést ajánlani azokra az írásokra, amelyekkel 2019 eseményeire reagáltam:

1. Szabadság, szenvedély, harag

egy zsarnoki rendszerrel szemben a szenvedélymentes állhatatosság – a sztoikus republikánusok és a nem kevésbé sztoikus reformkori liberálisok útja – nem lehet elég, mert az pusztán a passzív ellenállás eszköze.

Ma viszont cselekvésre, makacs, kitartó, erőteljes cselekvésre van szükség és olyan szenvedélyekre, amelyek ezt az aktivizmust fűtik.

A mai helyzettel ennek megfelelően egyedül a harag van arányban.

És nem csak olyasfajta, az arisztotelészi középhez tartozó harag, amely nem esik túlzásokba és nem válik destruktívvá.

Ma igenis szükség van rombolásra, szükség van a túlzásokra, a destruktív szenvedélyeinkre, mert ma nem lokális anomáliák jelentik a kihívást egy magamfajta liberális számára, hanem a zsarnokság egész rendszere.

Érdemes talán felidézni, hogy a liberalizmus eredetileg nem a statusquo, az uralmon lévő elit ideológiája volt, hanem forradalmi eszme. A zsarnokölés, az ellenállás, a régi rend megdöntésének és egy új, szabadságot ígérő rend megalapításának eszméje.

Márpedig forradalmakat dühös emberek csinálnak.

Liberálisként is tanuljunk meg hát hallgatni a bennünk lévő haragra!

2. Halottról vagy jót vagy semmit? - Tanácsok kezdő gyászolóknak

 Ne feledjük, a gyászoló képmutatásának elutasítása egy nagyon egyszerű problémán alapul, aminek, ahogy – egyebek között, Martha Nussbaum lenyűgöző elemzéseiből tudjuk – a harag elfojtásának, felfüggesztésének is megvan a maga hosszú és elgondolkodtató irodalma. A harag mint emberi szenvedély forrása ugyanis mégiscsak a rajtunk esett sérelmek, igazságtalanságok megtorlására irányul, s mi ez, ha nem indokolt?

3. Miért értékelendő Pálinkás József fellépése az MTA átalakítása ellen?

Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha csupán politikai véleménykülönbségek választanának el minket egymástól, vagy legfeljebb a szűkös erőforrások megfelelő elosztásáról kellene dönteni eltérő preferenciákkal rendelkező embereknek. A valóságban azonban olyan emberekkel vagyunk összezárva, akik közül sokakban jó okkal nem bízunk meg, akik közül nem egyre indokoltan neheztelünk, és akik közül nem sokról feltételezhetjük, hogy alapjában véve kedvezően fog megváltozni a jellemük. És nekünk velük kell együtt élnünk.

Emlékszem, középiskolai matematikatanárom gyakran idézte nekünk édesanyjának a figyelmeztetését  (amire egyébként nem hallgatott, ismerte be nekünk), hogy ne vegye el feleségül a szerelmét, ha úgy érzi, hogy van olyan jellemhibája, amelyet majd muszáj lesz később megváltoztatnia, mert úgyse fogja tudni. A politika annyiban még bonyolultabb, hogy nem zárhatjuk ki az életünkből azokat, akikkel nem szeretjük egymást.

4. Lojális-e vagy?

Egy ilyen rendszerben a lojalitási igény és a lojalitáskonfliktus okozta feszültség átszövi életünk minden pillanatát. Mikor egy vállalkozó felméri, hogy adjon-e be egy pályázatot, ha azon egy rendszerhű vállalkozó is elindul. Ha valaki felméri, hogy elfogadjon-e szívességet a hatalom birtokosaitól, mert nem tudhatja, hogy nem fognak-e cserébe kérni valamit. Ha valaki mérlegelni kezdi, mit írjon ki a Facebookra, mert nem akarja kínos helyzetbe hozni magát és a családját. S persze, ha az ember azt látja, hogy pártpolitikusok vagy közeli barátok kerülnek minden fontosabb intézmény élére a köztársasági elnöki poszttól az Alkotmánybíróság tagjaiig, az Állami Számvevőszék elnökétől a Legfőbb Ügyészig, az Országos Bírói Hivatal vezetőjétől az egyetemi kancellári pozícióikig.

Ha rendre azt látjuk, hogy kormánypárti politikusok nyerik el még az iskolaigazgatói pozíciókat is, ha előbb a miniszterelnök egykori kollégiumi szobatársa lesz Magyarország legbefolyásosabb gazdasági szereplője, majd összeveszésük után a miniszterelnök gyerekkori barátja halmoz fel egyik napról a másikra, nemzetközi méretekben is imponáló méretű, tekintélyes részben EU-forrásokból finanszírozott vagyont, ha a miniszterelnök veje nyer el sorra önkormányzati megrendeléseket és így tovább, akkor nehéz nem arra gondolni, hogy a politikai lojalitás a rendszer hatalmi struktúrájának cementje, nem a pénz, nem az érdek, nem az értékek.

5. Mi a teendő a forradalom másnapján?

 

Az első és legkönnyebben belátható tétel számomra az, hogy ebből a rendszerből nem vezet kifelé más út, csak a forradalom.

Lehet, hogy majd szemérmesen nem fogják így hívni, s az is lehet, hogy jobban fog hasonlítani egy háború utáni összeomlásra, mint valami romantikus, heroikus tömegmozgalom dicsőséges győzelmére, vagy megint jön egy tárgyalóasztal mellett kialkudott átmenet. De hogy valójában forradalom lesz, arról maga az Orbán-rezsim gondoskodott, amikor szóban is forradalmat és rendszerváltást hirdetett és tetteiben is fenekestül felforgatta a jogot, a gazdaságot, a politikát, a társadalom életének majd minden részletét. Mivel ez a rendszer velejéig tekintélyelvű, a hegemón politikai erő bukásával mindenképpen el kell majd takarítani az útból. És mivel hosszabb távon fenntarthatatlan is, ezért ha nem takarítjuk el, a fejünkre fog omlani magától.

A második dolog, amit gondolok, hogy bár a 89-90-ben kialakított közjogi keretek elvileg bármikor helyreállíthatóak volnának, de egyre kevésbé tűnik indokoltnak, hogy ragaszkodjunk hozzájuk. Ennek vannak elvi okai: bár az Orbán-rezsimet elsősorban a demokráciát lerombolni igyekvő politikusok tettei eredményezték, de, hogy idáig eljutottunk, abban szerepe volt a 89-90-es rendszer meglepő törékenységének. Ez a törékenység pedig annak volt köszönhető, hogy a politikai stabilitást előnyben részesítették a demokráciával szemben azok, akik azt a rendszert létrehozták és akik a szabadság védelmét politikán kívüli intézményekre akarták bízni. Ez az antipolitikus és elitista hozzáállás nem vezetett automatikusan katasztrófához, de semmiképp sem tekintendő olyan értéknek, amihez egy valóban demokratikus politikai berendezkedésnek ragaszkodnia kell.

Éppen ezért a magam részéről egyre inkább arra hajlok, hogy nyugodtan ki lehetne próbálni olyan intézményi megoldásokat, amelyek felszínen kevésbé stabilak, de összességükben mégis erősebb demokráciát eredményeznek, mert erős demokratikus legitimitással ruházzák fel a fékek és ellensúlyok rendszerének minél több szereplőjét.

 

6. Miért értelmetlen az ellenzéket 20. századi és 21. századi erőkre bontani?

Mindent összevetve tehát azt gondolom, hogy aki „20.” és „21. századi” pártok konfliktusát vizionálja, az a vízözön előtti világban ragadt, és az akkori küzdelmeket szeretné megnyerni egy teljesen másik háborúban. Nem mondom, hogy az ilyesmi sose vezethet semmi jóra, hiszen az álló óra is mutathatja naponta kétszer a pontos időt, de én állampolgárként, potenciális szavazóként azért ennél kicsit több realizmust, nagyobb őszinteséget és vonzóbb perspektívát várnék.

7. Mi különbözteti meg a független újságírást a propagandától?

 

 

Ha ez a rezsim demokratikus lenne, nem lehetne neki ilyen, hozzá feltétlenül lojális médiája sem. Egyrészt, nem létezhetne ennyire koncentrált médiapiac, nem lehetne ennyire kézi vezérelt, egyetlen hatalmas politikai gépezet céljainak alárendelt a politikai média túlnyomó része. Másrészt, nem lenne ennyire direkt a kapcsolat a rezsim egészének politikai céljai és médiájának napirendje, stílusa, célpontjai között; s a szakmai megfontolások és mindenekelőtt az igazmondás követelménye nem ütköznének folyton a politikai lojalitásukba (aki ezt túlzásnak érzi, az idézze fel azt a brutális leszámolást, ami a hajdani Simicska-média 2018 után visszafoglalt részeire várt).

Az az igazán szomorú ez utóbbiban, hogy ezek az emberek még csak nem is alszanak rosszul a politikai lojalitás és az igazmondás követelményeinek konfliktusai miatt, holott bőven lenne rá okuk. Az emberi lélek persze komplikált, nagyon kifinomult önvédelmi mechanizmusokkal rendelkezik az erkölcsi kihívások elhárítására. De attól még igaz, hogy vég nélkül lehetne sorolni azokat a nyilvánvalóan politikai megrendelésekre született vagy vélt politikai elvárásoknak megfelelni akaró, a valósággal és az újságírás szakmai és etikai követelményeivel köszönőviszonyban sem lévő cikkeket, riportokat a kormányzati propagandamédiában, amelyek kizárólag annak köszönhetik a létüket, hogy illeszkednek a rezsim általános politikájába.

Ezzel szemben nem kizárólag politikai hatékonyság (hiányának) kérdése, hogy a rezsimmel szemben kritikus média viszonya az ellenzéki politizáláshoz sokkal konfliktusosabb és ellentmondásosabb, hanem legalább annyira demokratikus elkötelezettségé is. Hatékonyabb lehetne az ellenzék talán, ha a politikai média alárendelné magát e pártok politikai igényeinek, de még ez sem biztos. Ám az biztos, hogy kevésbé lenne sokszínű, és kevésbé felelne meg egy demokratikus nyilvánossággal szembeni alapvető elvárásoknak.

Nem, a kormánykritikus újságírás és a rezsim propagandagépezete nem vehető egy kalap alá. Aki mást mond, az vagy nem tudja, mit beszél, vagy már megint felülírja benne a politikai lojalitás az igazmondásra törekvést.

8. Mit remélhetünk a magyar konzervatívoktól?

 

Fontos viszont látni, hogy ez a konzervatív mozgalom végül mind politikailag, mind intellektuálisan megbukott. Politikailag legkésőbb 2016 környékére, amikorra világossá vált, hogy képviselői a rezsim szemében kegyvesztettek lettek. Aki az MTA elleni kormányzati támadásban sem ismeri fel ennek a konzervatív mozgalomnak a mély válságát, az egy nagyon fontos részletet nem lát meg az összképből.

Ezt azért fontos leszögezni, mert újabban egyre-másra alakulnak konzervatív értelmiséget is mozgósító kezdeményezések az Eötvös Csoporttól a Mindenki Magyarországa Mozgalmon át a Felelős Értelmiség szerveződésig, olyan deklarációkkal, amelyek alapján a tájékozatlan szemlélő azt hihetné, hogy a magyar értelmiség legjava fogott össze, hogy csalhatatlanul pontos erkölcsi iránytűjével kivezessen minket egy mély erkölcsi és politikai válságból.

Miközben mély empátiával figyelem útkeresésüket, úgy érzem: valami lényeges hiányzik ebből az önképből, mégpedig az azzal való szembenézés, hogy az elmúlt évek erkölcsi és politikai összeomlásában a magyar konzervatív mozgalomnak meghatározó, aktív szerepe volt.

Megvan persze a felelőssége azoknak is, akik az elmúlt kilenc évet ellenzéki oldalon töltötték, ám ne legyenek illúzióink, akik miniszterek, államtitkárok, főosztályvezetők, nagykövetek, főigazgatók, főszerkesztők, tanácsadók, rendszeres kötcsei részvétvevők voltak, a mindezzel járó privilégiumokkal, hatalommal és tekintéllyel együtt, azoknak természetszerűleg a felelőssége is nagyobb. A felelősség pedig akkor ér valamit, ha több mint egy heroikus póz, mint önmagunk szobrának való modellt állás. A felelősség akkor igazi, ha van benne a tetteink következményeivel való bátor szembenézés is. Élére állítandó a kérdést: a konzervatív mozgalom felelősségvállalása akkor lehet hiteles, ha saját politikai és intellektuális kudarcait nem fogja kiretusálni önarcképéből és sajátlagos személyes felelősségét nem oldja fel a „tyihihu, rókaprém, más is kurva, nem csak én” (poszt)kádárista önáltatásában.

9.  Ha győzni akarunk, a politikát is meg kell tanulnunk!

a „lokális” tiltakozások nem lebecsülendő politikai kihívást jelentenek és azokban a nem is olyan nagyszámú esetekben, amikor ezek elérik a nyilvánosság ingerküszöbét, nagyon sok mindennek egybe kell esnie, hogy kialakulhasson egy ilyen tiltakozás. Ez szerintem minden esetben számottevő politikai tudást igényel és megszervezése valódi teljesítmény. Más kérdés, hogy ez a politikai tudás nem ugyanaz a politikai tudás, mint amelyik egy széleskörű, szervezett és kitartó társadalmi ellenálláshoz szükséges lenne. Egy csónakkal nincsen semmi baj – amíg nem kell vele átkelni az Atlanti-óceánon.

A legfőbb különbség a kétféle tudás között teljesen nyilvánvaló. Egyrészt, egy „lokális” ellenállás megszervezéséhez a résztvevőknek általában van valamilyen alapvető helyismeretük, így könnyebb találni közös értékeket, érdekeket, könnyebb érzelmileg összehangolódni is, és elvileg nem lehetetlen megtalálni azt a közös problémát, amely mindenkit érint. Innen adódik ugyanakkor a „lokális” ellenállás korlátozottsága is: minél radikálisabb eszközökhöz próbál valaki nyúlni és minél távolabbra merészkedne tartalmilag az ügy középpontjában állónak tűnő „lokális” problémától, annál nehezebb fenntartani azt a törékeny és esetlen politikai konstrukciót, amely nélkül nincs ellenállás. Másrészt egy „lokális” jelentőségű ügyön túl további ügyeket felvállalni akaró szerveződés számára semmilyen előzetes feltétel nem adott.

Nem csak arról van szó, hogy ebben a közegben senkinek sincs valódi helyismerete, hiszen ki lenne az, aki egyaránt otthon lenne egy csomó „lokális” közösségben, tehát eleve nehezebb közös pontokat találni a potenciális résztvevők között, hanem hogy egészen egyszerűen nem adottak előzetesen közös értékek, sem közös érdekek, ahogy közös érzelmek sem.

 

10. Mit tanulhatunk a tusványosi beszédből?

A miniszterelnök mitológiaépítő beszédét nem hatalompolitikai sikereihez, hanem valódi történelmi teljesítményéhez: ennek a másik, igazibb és mostanra tragikusan elvesztegetett Magyarországnak a hiányához kellene elsősorban mérni. Mert ez a másik Magyarország ma nem valóság ugyan, de a valóság az, hogy lehetett volna, ha hagyják.

Az ellenzék számára a legsúlyosabb veszély ma nem saját, jelenlegi gyengesége, hanem az, hogy képviselői, a rezsim hatalompolitikai sikerének pszichológiai terhe alatt elveszítik a perspektívát és valóságként kezdik kezelni a legprimitívebb orbánista mitologizálást. Meg akarjuk tudni, hogy mindezek a dolgok, amiket kilenc éve át kell élnünk, miért történnek velünk és hogyan szabadulhatunk ki ebből a rémálomból? Az biztos, hogy éberségünk és józanságunk megőrzése, a rezsimmel szembeni kritikus, reflexív viszony fenntartása nélkül nem fog menni. S bár nem állítom, hogy a megfejtés kulcsa a birtokomban van, de egy dologban azért elég biztos vagyok: nem is Orbán Viktor beszédei rejtik.

11. Kaszárnya vagy szabadság?

Ha meg kellene mondanom, hogy mi az alapvető bajom a jelenlegi rezsimmel, azt felelném, hogy a szabadsághoz való viszonya. Hogy az országot ma kormányzók számára a hatalomgyakorlás ideális mintája a kaszárnya. A Parancs, értettem! – világa. Hosszasan lehetne sorolni a példákat, ahol az történt az elmúlt kilenc évben, hogy egy szélsőségesen centralizált, hierarchikus, személyes utasításokon alapuló szervezetet hoztak létre és (metaforikusan: jogi, anyagi értelemben) „lefegyverezték” azokat, akiknek az ellenállásától, szabadságvágyától a leginkább tartottak, és akik akadályt gördíthettek volna a felsőbb akarat megvalósulása elé. 

Ezzel pedig szerintem két alapvető baj van: egyrészt, hogy politikaellenes, hiszen a szabadságellenesség mindig politikaellenes. A kaszárnyapolitika számomra egy velejéig hamis ideál, amely a lehető legtávolabbra mutat a szabadságnak attól az eszményétől, amely szerint mindenki számára biztosítandó a politikai szabadság. Éppen ezért személyesen irtózom is tőle, és óva intenék mindenki mást is, akinek a szabadság bármennyire is fontos politikai érték, hogy ne áltassa magát azzal, hogy a jelenlegi magyarországi rendszer sikerének titka abban rejlene, hogy jobban rezonál az emberek vágyaira mint az elődje. Mert attól még alapjában véve szabadságellenes.

A másik, hogy ráadásul a kaszárnyapolitika a gyakorlatban működésképtelen is. Nem véletlen, hogy szinte sehol nem is nyers parancsszóval uralkodnak, hanem átláthatatlan különalkuk, egyéni kompromisszumok, privilégiumok, a formális előírások és a tényleges hatalomgyakorlás elkülönítése és más hasonló, a megszálló hadseregekre jellemző technikák révén. 

 

12. Demográfiai válság, avagy egy ordító hazugság alternatívái

 

Az egyén nézőpontjából persze ez a kérdés úgy merül fel, hogy egyre többek számára egyre inkább összeférhetetlennek tűnik a gyerekvállalás az életmódjukkal, mindennapi életük feltételeivel: jövedelmi helyzetükkel és a jövőre vonatkozó várakozásaikkal, a munkájukkal, a társas kapcsolataikkal, fogyasztási szokásaikkal, a kényelemmel kapcsolatos elképzeléseikkel, a gyerekvállalás vélt vagy valós terheivel és várható hasznával és így tovább. Ez pedig azért zavarbaejtő jelenség, mert ha az összeférhetetlenség érzése nem csupán az egyének egy viszonylag szűk csoportjára terjed ki, hanem széles tömegekre, akkor az azt jelenti, hogy az adott társadalomra jellemző – egyik? – életmód válságban van abban az értelemben, hogy hosszabb távon egyszerűen nem tűnik fenntarthatónak. Lehet persze azt mondani, hogy a mobilitás és migráció úgyis pótolják a társadalom újratermelődése szempontjából hiányzó gyerekszámot. De ez a válasz – amiről a legkevésbé sem akarom azt sugallni, hogy triviálisan elfogadhatatlan – valójában csak térben áthelyezi, nem pedig megoldja az életmód fenntarthatóságának kérdését, hiszen csak azt ismeri el, hogy sokan ma nem azt az életmódot élik, amit mi, s ezért vállalnak gyereket, nem azt, hogy ha mindenki úgy élne, mint mi, akkor ki vállalna gyereket. Ismerek olyat, aki erre azt felelné, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha kihalna az emberiség, ami nyilván fölöslegessé teszi a további gondolkodást ezen a kérdésen. Ám mindenki más számára szerintem igenis fontos kérdés, hogy mit lehet kezdeni ezzel a jelenséggel: miként tudjuk megmagyarázni az okait és milyen megoldási javaslatok léteznek rá.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr1815366708

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.