A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

159. The New Fuhrer

2018. június 28. - FOUREY

Nem, nem, nem nácizni fogok. Ez nem az a blog. Pedig jól tudom, hogy a sztereotípia szerint a ballibek azok folyton náciznak. Ez amolyan hiszteroliberális népszokás, azt mondják. Lelkük rajta, hadd mondják.

A poszt címe azonban valójában egyik kedvenc szkeccsemre utal, amelyben a Mitchell és Webb komikus páros elképzelik, milyen lehetett, amikor a mit sem sejtő Dönitz admirális megtudja, hogy ő lett Hitler utódja. Dönitz meglepődik, örül, még a feleségének is eldicsekszik vele. Ráadásul, mint kiderül, van számos remek reformötlete is, ám a hírhozók gyorsan lelombozzák Dönitz lelkesedését, közölve vele, hogy egyetlen teendője a kapituláció. Dönitz annyit tud csak kikönyörögni belőlük, hogy köszönjenek neki Heil, Dönitz-cel, ha már ő lett az új Führer.

Hogy mindez miről jutott eszembe? Nem, nem a Fideszről. Nem, nem Orbánról. Hanem az ellenzéki pártok április 8-a utáni helyzetéről. Mert, ha akarom, a legtöbb ellenzéki párt akár élete nagy lehetőségeként is tekinthet az előtte álló négy évre. A Jobbik rákente a vereséget Vona Gáborra, Toroczkai és Dúró Dóra új mozgalma a néppártosodás előtt is utat nyitott számukra, miközben a Stop Soros megszavazása világos üzenet volt a törzsszavazóknak, hogy azért ez még mindig ugyanaz a párt, mint amit 2006 és 2010 között megismertek. A Jobbik szakadása megteremtette az esélyt az MSZP előtt, hogy visszaszerezze az ellenzék vezető erejének pozícióját, a gyors elnökválasztással pedig váratlan egységességet és túlélőképességet mutattak fel, miközben ellenfeleik káoszba süllyedtek. A P csodával határos módon bejutott a parlamentbe és még frakciót is szereztek, amit ugyan majdnem eltöketlenkedtek, de csak majdnem. Az LMP ugyan mély válsággal nyitotta az új ciklust, de gyorsan ki is tolták a pártból a vezetésre legkellemetlenebb figurákat, Schiffert, aki már régóta nagy tehertétel volt, illetve Hadházyt, akinek könyörtelen Fidesz-ellenessége nem társult a pártvezetés részéről elvárható pártönzéssel. Az is kiderült, hogy Ungár Péter végleg a párt erős emberévé válik, markáns parlamenti szereplésekkel és az egyre szűkülő ellenzéki médiatérbe való masszív belépéssel. A DK ugyan nem szerepelt valami fényesen, de nem is bukott meg és csalódást sem okozott. A Momentum pedig, mivel nem jutott be a parlamentbe, sorait gyorsan rendezve a legnagyobb parlamenten kívüli párttá lépett elő, aminek egy csomó potenciális előnye van a szempontjukból a nyilvánvaló hátrányok mellett. Az MKKP is tele látszik lenni tetterővel. Szóval minden ellenzéki pártvezető megilletődötten és büszkén gondolhat magára és tele lehet a jövő iránti pozitív várakozásokkal. Nem kétlem, hogy minden zseb-Dönitz beszélt már a feleségével/férjével a jó hírről és nem kétlem, hogy mindegyikük íróasztalában ott lapul egy bőrmappa izgalmasabbnál izgalmasabb tervekkel a jövőre nézve. Az önbizalmukat az is erősítheti, hogy az ellenzéki média hatalmas gyomrost kapott Simicskától a Magyar Nemzet és társai felszámolásával és az látszik is, már elindult a küzdelem az ellenzéki pártok részéről minden olyan szereplővel szemben, amelyek elvárásait fölös és a sikeres politizálást nehezítő tehernek tekintették. Olvasni már cikkeket arról, hogy a média és az értelmiség súlyosan felelős a történtekért, az újabb kétharmadért (liberálisozásban az azonnali.hu ma a pestisrácokkal és a figyelővel verseng) és az MTA ügyében is érezhető volt az ellenzék nagy részének fagyos, kárörvendéssel felérő közönye. Arról nem is beszélve, milyen nagyvonalúan áldozta be a civileket a Jobbik saját identitása megerősítése kedvéért.

Na, de hogy jön ide Mitchell és Webb és az ő Dönitzük? Hát úgy, hogy amit az ellenzék ma szeretne nem meglátni, hogy nem csupán kétharmada (alkotmányos teljhatalma) van a rezsimnek április 8. óta, de ezzel a hatalmával élve példátlan sebességgel állt neki az elmúlt években építeni kezdett autoriter rezsim megszilárdításának. Mikor az előző ciklusban a kormány elvesztette a kétharmadát, kénytelen volt elképesztő anyagi erőforrásfölényére támaszkodva folytatni ezt az építkezést és ennek bizony megvoltak a korlátjai. A civil szervezetek, az időnként százezres létszámú tüntetések, a független bíróságok nagyon kellemetlenül érintették a Fideszt, s bár azt nem tudták megakadályozni, hogy a rezsim kiépítése folytatódjon, de sokszor tudták pályakorrekcióra, átmeneti engedményekre kényszeríteni őket, lassítani a nyomulásukat.

Ehhez képest az ellenzéki pártok mit tudtak tenni? Lószart sem. 

Nem véletlenül. A rezsim kiépítésének egyik első lépése volt a választási rendszer átszabása és a politikai verseny manipulálása. 2014-ban és 2018-ban egy képtelenül egyenlőtlen küzdelemben kellett a pártoknak harcolniuk és hogy őszinte legyek, sosem álltak a helyzet magaslatán. 2012 és 2014 között egymást nyírták a baloldali politikai erők, 2014 után se volt semmi előrelépés, sőt, nagyjából a 2010-es állapotok konszolidálódtak: az MSZP mellett az LMP maradt csak talpon, akik mellé az MSZP-vel bizarr, kodependens kapcsolatban lévő DK zárkózott csak föl. Ez pedig nem annak a jele volt, hogy ezek a pártok teljesítettek jól, hanem hogy az adott körülmények között csak a szervezetileg legerősebb, legtöbb belső tartalékkal rendelkező pártok tudtak egyáltalán életben maradni. Túlélni. Nem győzni. Ezt fontos hangsúlyozni.

Április 8 óta a rezsim sorra sújt le a belső disszidenseire, mérsékeltjeire, a civilekre, korlátozza radikálisan a tüntetési lehetőségeket, tolja kifele az országból a CEU-t, számolja fel a maradék szabad médiát, fenyegeti a még független nemzeti intézményeket, a bíróságokat és az Akadémiát. Ez azt jelenti, hogy Magyarország napról napra távolabbra került a demokráciától és napról napra erősödik a rezsim egy ideje már egyértelműen autoriter jellege. Ez az, amit az ellenzéki pártok zseb-Dönitzei még nem akarnak megérteni. Az, hogy egyedüli szereplővé válásuk a politika nem teljesen Fidesz dominálta "felén" (ezt muszáj idézőjelbe tenni, mert ez a politikai játéktér már rég nem kiegyensúlyozott) nem csak azt jelenti, hogy mostantól leszarhatják, miről susmorogtak a Bitó-szalonban vagy hogy mit írtak a 444-en vagy mit mondott egy értelmiségi egy konferencián, hanem azt is, hogy lassan nem marad körülöttük senki, csak a másik zseb-Dönitz, aki a tükörből néz vissza rájuk, s csak az fog tudni nekik kart lendíteni egy Heil, Dönitzre. 

Jó éjszakát, kedves barátaim.

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr3314079459

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Látens Inszinuáció 2018.07.02. 14:23:56

Ez a vélemény a blog írójától alapjában véve jó meglátás, azonban a plebs ezt másképpen látja, hiszen a múlt heti pártreferenciák alapján a Jobbik 11% míg az MSZP csak 6%.
Azaz vagy nem csapódott le még a pártszakadás, vagy a Jobbik törzsszavazóit hidegen hagyja a Dúró-Toroczkai páros. Főleg annak függvényében, hogy állítólag az utóbbit megvette a Fidesz.

valaki nagyon más 2018.07.02. 14:24:05

Ellenzéki pártok mit tudtak tenni? Semmit. De csak azért nem, mert olyanok, amilyenek. Semmi más oka nincs.

Éva Lonkay 2018.07.02. 14:24:48

Száz szónak is egy a vége, az ellenzék a kutyának se kell.