A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

Másnap (Lord Meldrum írása)

2018. április 17. - Finta László

Apám úgy tartja, hogy a gyermekkor védettsége akkor ér véget, amikor az ember fiát végig mérik a sorozó bizottság tisztjei. Magányosan, pucéran áll a hatalmasok előtt, akik a sorsáról határoznak. Apám sok száz katonatörténete közül mindig is az étkezésről szóló adomát tartottam a legmulatságosabbnak. Szürreális és komikus. Végtére is, egy csipetnyi vígopera nélkül a tragédia is olyan, mint a Második Ukrán Front Malinovszkij marsall nélkül.

A Magyar Néphadsereg elnevezésű abszurd világban étkezés előtt a bakákat felsorakoztatta a folyosón az ügyeletes tiszt helyettese. A jutasi őrmesterek modorának legszebb hagyományait ápoló katonaember szemrevételezte a honvédek bakancsát, és akiéről úgy ítélt, hogy nem úgy fénylik, mint a Salamon töke, az nem léphetett be a szürke cementkockás padlózatú ebédlőbe. Ha a bakancs úgy fénylett, hogy akár egy légy is elcsúszott volna rajta, akkor szabaddá vált a Magyar Néphadsereg nyújtotta kulináris élvezetek habzsolásának lehetősége. Minden bizonnyal megrökönyödéssel olvassák, hogy a kéz tisztaságáról eleddig nem esett szó. Nem véletlenül, hiszen a kéz tisztasága nem képezte szigorú ellenőrzés tárgyát. Óhatatlanul felmerülhetne bárkiben, hogy talán a surranójukkal abrakoltak a katonák? A gyermekkor védettségében azt tanuljuk, hogy étkezés előtt kezet kell mosnunk, máskülönben ezernyi fertőzés veszélyének tesszük ki magunkat, de azt nem tanítja meg jóanyánk, hogy az étkezés higiéniai feltétele a fényes bakancs, hiszen a lábbelinkkel mégsem eszünk. Kiderült, hogy apám tudása és az otthonról hozott civilizációs normák a Magyar Néphadseregben fabatkát sem érnek.

Többé-kevésbé így érzem magam április 8-a óta. Született borúlátóként eddig sem engedtem, hogy elcsábítson a politikai tavasz madárcsicsergése, és mindig is inkább az előítéleteimre, valamint a már kipróbált, tapasztalatokon nyugvó életbölcsességekre támaszkodtam; a fényességes ráció iránt soha nem tápláltam illúziókat; ám ami történt, mélyen megrendített – és akkor még illő visszafogottsággal fogalmaztam. A magyar honpolgárok döntő többsége számára az államunkat felzabáló korrupció szemtelensége, a kórházi fertőzésekbe belehaló rokonok, a gyermekeiket már külhonban taníttató ismerősök, az „uralkodó család” gőgös pöffeszkedése és mértéktelen harácsolása mit sem számít, mert jönnek a délszaki idegenek, akár az élőhalottak egy vészjósló horrorfilmben, elveszik a magyarok munkáját és megeszik a máját, de az erős és erélyes miniszterelnök úr majd megvédi őket.

A nemzeti szimbólumokkal kufárkodó és harci indulókat harsogó politikusok betegesen rettegnek a tőlük eltérő szokásokat követő, más nyelven beszélő, más vallású emberektől, de legjellemzőbb vonásuk talán az, hogy miközben az idegenekkel szembeni természetes előítéleteinket rettegéssé és gyűlöletté fokozzák, mindig elsőként ütik az áruló bélyegét honfitársaik homlokára: céljuk „megtisztítani” a közös hazát azoktól, akikről úgy gondolják, hogy „bemocskolják”. Mindent felszámolnak, ami ennek útjában áll, szétverik a törvény uralmát, eltörlik a szabadságjogokat, s miközben Európa és a keresztény nyugati civilizáció védelméről papolnak, lelkük mélyén megvetik azt a szerfelett unalmas, hétköznapi dolgot, amelyet európai békének nevezünk.

Az eszmék erejével kapcsolatban sincsenek illúzióim. Minden eszme annyit ér, amennyit kezdünk vele. Jámbor szólam, hogy a hatalmasok hisznek a szeretet és az összefogás erejében, ám én régóta tudom – véssék elméjükbe mások is –, hogy nem a szeretet, hanem a gyűlölet egyesíti az embereket. Előttem úgyszólván 1914 óta nem újdonság – bármit is mondjanak fővárosi, liberális értelmiségi barátaim –, hogy Marx tévedett: nem az osztály- hanem a nemzettudat határozza meg a tömegeket, s nem a vallás a népek ópiuma, hanem a nacionalizmus. Nem akarok ilyen időkben gonoszkodni velük, mert közös a baj és a nagy vész, de liberális barátaim leszokhatnának végre az értelmiség ópiumáról, a marxizmusról, hogy jobban megismerhessék ezt az országot.

Győzött a kuruc hagyomány, a Kossuth-nóta és a reformáció. Remélem, nem értenek félre: szó sincs arról, hogy „Európát” a „labancnak” bélyegzett, immáron végérvényesen levitézlett liberális baloldal képviselné. Amiatt mardos a méla honkeserv, hogy belátható ideig az utolsó remény is szertefoszlott, hogy ez a nemzet felemelje a fejét; hogy szert tegyen józan és becsületes önismeretre, erkölcsi tartásra és őszinteségre; hogy képessé váljék lelki sérelmeinek megbeszélésére, a jó és a rossz közötti különbség felismerésére és az igazi érdemek elismerésére; hogy képessé váljék a rossz bevallására, megbánására és megbocsátására; hogy fölértékelje a honpolgárok közötti társas viszonyt; hogy felülkerekedjen az esztelen gyanakváson és a bizalmatlanságon; hogy értékelje és gyakorolja a finom modor, a helyénvaló öltözködés, a tiszta beszéd és a bölcs hallgatás tudását. Attól tartok, hazánk végérvényesen belesüllyed a az urambátyám világ, a nepotizmus, a korrupció és a gondolattalanság mocsarába, ha nem tesz szert ezekre a képességekre. Nem a miniszterelnök adakozó „kegyelme” teremti a nemzeti középosztályt, hanem a tudás és a hagyomány. Újra meg kell vetnünk a lábunkat abban a civilizációban, ahová Szent István királyunk óta tartozunk, hogy világnézeti vitáinkkal civilizált emberhez méltó módon nézhessünk szembe. Ezért kívántam tiszta szívemből, hogy meggyógyuljunk az orbánizmus nevű lázas betegségből.

Távolabb kerültünk a társiasság civilizált modorától, a Lánchídtól és a gőzhajóktól, minden reformkori eszményünktől: április 8-a óta Gróf Széchenyi István mosolya fakóbb az ötezer forintos bankjegyen. Egyébként aznap volt öngyilkosságának százötvennyolcadik évfordulója. És aznap lett volna Antall József nyolcvanhat éves. Ugyancsak aznap volt az én születésnapom is, de ez mellékes. Ami engem illet, rólam is kiderült, hogy eddigi tudásom erről az országról, szeretett hazámról, és kiváltképp az itt élő emberekről egy árva petákot sem ér, holott én is vidéki vagyok, egy azok közül, akiket mindig lesajnáltak a „felvilágosultság” elefántcsonttornyában trónoló szellemi fároszok.

Ám április 8-a egy ennél sokkal súlyosabb következményt is tartogat. Sokadszor fordult elő a históriában, hogy a reménykedő vakság és a segítségül hívott pártos szenvedély évei után jött a kijózanodás, azután a levertség, az unott kiábrándulás, végül a keserű cinizmus. Néhányan már most elkezdenek dörgölőzni-oldalazni, mások lázasan „reformálni” akarnak majd „belülről”; megint mások fogadkoznak, hogy ha törik, ha szakad, összetartunk, hiszen ismerjük egymást, segítünk, ha kell, ám amikor valóban szükség lenne akár csak egy jó szóra, átmennek majd az utca túloldalára, hogy véletlenül se kellejen köszönniük annak a szerencsétlen lúzernek, aki tegnap még a barátjuknak tudta őket. És persze, rengeteg-rengeteg tenyér csattan tapsra. Honpolgárhoz méltó módon részt venni a közügyekben? Ugyan… Rezignált legyintés: majd „ezek” csinálják, az ő kiváltságuk; különben is, sokkal érdekesebb, hogy VV Aurélió végre mikor höccösködik VV Anasztáziával!

Hogy mit lehet tenni? Ki vagyok én, hogy az ellenzéknek tanácsot adjak? Bűneikkel számoljanak el ők maguk, váljanak méltóvá a választók bizalmára és az ország kormányzására! Április 9-én eszembe jutott Aranka néni, áldott emlékű latintanárnőm. Leveszem a polcról Tacitust:

„Ezután kilépett az oszlopcsarnokba, itt találja a quaestor: inkább örvendezett, mert már tudta, hogy vejét, Helvidiust csak Italiából száműzték. Meghallgatván a senatusi határozatot, Helvidiust és Demetriust hálószobájába vezeti, odanyújtotta mindkét karja ereit, és miután vérét kiárasztotta s a padlót behintette, közelebb hívta a quaestort és így szólt: – Áldozunk a Szabadító Iuppiternek! Jól figyelj, ifjú, és az istenek távoztassák ugyan el a rossz jelet, de olyan időkbe születtél, amikor jó megerősíteni lelkünket állhatatos példákkal.”

Ami engem illet, állhatatos példákkal erősítem a lelkemet és a becsületemet; hű maradok a családomhoz, a barátaimhoz, a hazámhoz, és ahhoz az alkotmányos, ha úgy tetszik, konzervatív, avagy polgári demokráciához, amelyet mindig is magaménak éreztem, szemben az illiberális, az irányított, a törzsi és a bizánci demokráciákkal. Becses kincs, amelyet meg kell őrizni, és át kell vinni a ma még nem is látszó túlpartra. Ha elherdáljuk, politikai otthon nélkül maradunk, és arra ítéltetünk, hogy még legalább egy emberöltőn át az alapító nevét viselő rezsimben éljünk: Orbán Viktor neve április 8-a óta már korszakot jelöl.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr9313841288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.