A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

127. A hármas útelágazás

2017. július 20. - FOUREY

Egy ideje már azon gondolkodom, mit várhatok az elkövetkező évek magyar politikájától.

Most nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy a Jobbik szánalmas vergődése vajon okoz-e akkora Schadenfreudét, ami kárpótol azért az ijesztő tényért, hogy a Jobbik szenvedéseiét nagyrészt a Fidesz markánsan szélsőjobboldali fordulata és az egyre nyíltabban autoriter hatalomgyakorlása a felelős. Azzal sem, hogy a Fidesz úgy fordul rá a 2018-as választási kampányra, hogy minden botránya ellenére utcahosszal vezet és a nem szélsőjobboldali ellenzék belső viszonyai zavarosabbak mint valaha. Mint ahogy azzal sem, hogy tavaly óta már a fügefalevelek is alig-alig takargathatják a tényt, hogy Magyarország nemhogy nem teljes értékű demokrácia többé, de távolodása a demokratikus értékektől egyre ijesztőbb mértékű. 

Ehelyett inkább arról szeretnék röviden írni, hogy ebben a helyzetben mit várhatok attól az ellenzéktől, amely hozzám valamelyest mégiscsak közel áll.

Azazhogy, ez még így se igaz. Engem ugyanis az MSZP se érdekel és a DK se. Mindkettő súlyos tehertétel, s mint ilyen, persze fontos tényei a jelenlegi világnak, de csak annyira, mint Ukrajnának Csernobil. Semmi jó nem várható tőlük, viszont érdemes messzire kikerülni még a környéküket is, mert súlyosan környezetszennyezőek.

Igaz, ami ezeken kívül van, az szinte semmi. P, Együtt, LMP, Momentum. Állítólag ugyan ez nem is olyan kis része a választóknak, mert a Medián szerint 16% szavazna ezek összefogására, a Momentumhoz közel álló Republikon pedig egyrészt a Momentumot mérte 9%-ra Budapesten, másrészt azt állítja, hogy Budapesten a Fideszt megelőzi a baloldali ellenzék. Namármost van némi okunk enyhe szkepszissel vagy visszafogottsággal fogadni ezeket az információkat és nem csak a "közeliség" miatt, amire utaltam, hanem amiatt is, mert jelenleg nem létezik a Mediánnál mért "új pólus", csak egy elméleti lehetőség, aminek a kivitelezése ezer kérdést vetne fel, hanem, mert a Republikon az ellenzéki szervezetek legfőbb bázisának tartott Budapesten, a Fidesz hosszú botránysorozata után, a lex CEU elleni tiltakozások, a Nolimpia-kampány, a civil törvény elleni tiltakozások, a vizes vb botrányai és a hármas metró botrányai után, tehát kifejezetten súlyos és kifejezetten budapesti ügyek sora után mérte a Fideszt egymagában toronymagasan vezetőnek - Budapesten, és mérte a P-t és az Együttet lényegében halottnak - Budapesten, a Momentumot gyanúsan népszerűnek - Budapesten (ami viszont így is csak a DK szintjének elérésére elég). És mindezt úgy, hogy a Momentum például nem is akarna budapesti párt lenni. Szóval itt tartunk.

Na, de mégis mit várjon így az ember? Ahogy a címben is írtam, hármas útelágazásnál tartunk: először is, itt van előttünk 2018, a parlamenti választás, ahol a tét a Fidesz kétharmadától a rezsim összeomlásáig elvileg bármi lehet; aztán itt van 2019, az önkormányzati választás, ahol az a tét, hogy Magyarország egésze Fideszország marad-e vagy kiépülhetnek a szabadság helyi bázisai; s végül itt van 2022, a következő parlamenti választás (az EP-választást külön nem említem, az az odafelé vezető úton egy állomás csak).

Az ellenzék ma abban a helyzetben van, hogy reálisan nem tud mindhárom úton egyszerre elindulni. Előállhat persze olyan helyzet, ahol elképesztő nyerőszéria kezdődik számukra és mindent behúznak, de ne legyenek illúzióink. Az ellenzéknek nincs erre pénze, nincs embere és nincs hozzá víziója sem. Hogy megint szegény momentumosokat üssem: ők október 15-re ígérnek programot. Nem mintha programmal lehetne választást nyerni, de ha már programot írnak, hát akkor az a magas küszöb, amiben, mint a panellakások erkélyajtajainál az emberek többsége, könnyen megbotolhatnak. És akkor még nem beszéltem a többi magas küszöbről, amin az elmúlt hónapokban, a Nolimpiás kampány óta tényleg meg is botlottak. Nem akarok persze igazságtalan lenni, ők legalább léteznek. De komolyan így hogyan lehetne arra számítani, hogy olajozottan működő kampánygépezetük lesz 2017 őszére, hogy több száz képviselőjelöltjük lesz, több ezer aktivistájuk 2018-ban, több ezer képviselőjelöltjük és aktivistájuk 2019-ben és hogy még létezni fognak 2022-ben? 

Innen nézve pedig világos, hogy fontos lenne prioritizálni, mint harctéren a sérültek között az állapotuk alapján. De hogyan?

A 2018-as választások vélhetően sorsdöntőek lesznek. Ha a Fidesz kétharmadot kap, a rezsim végképp leválthatatlanná válik majd. Szóval akkor ez azt jelenti, hogy erre kell minden erőt és energiát szánni? Talán. Mindenesetre látni kell, hogy ez egyrészt öngyilkos küldetés, mert iszonyúan sokba fog kerülni és az ellenzéki siker esélye gyakorlatilag egyenlő a semmivel. És egy részsiker is simán pürrhoszi győzelemnek bizonyulhat: 2010-ben az LMP-t bedarálta a sikeres parlamenti választási szereplés és az országgyűlési rutinmunka irtóztató emberi erőforrásigénye (ahogy most a Momentumot látszik bedarálni a pártépítés feladata).

2019-re készülni sok szempontból a legésszerűbb választás: egy parlamenti frakció fontos, de nagyon energiaigényes valami, a választási siker lendületet is hozhat, de épp elég baj is van vele. Az önkormányzatokba való bekerülés teheti csak anyagilag fenntarthatóvá és politikai értelemben is igazolttá egy országos szervezet kiépítését, anélkül vissza lehet menni a balettbe ugrálni, hogy egy klasszikust idézzek. De persze a kockázatok is világosak. A támogatóknak nehéz azt mondani, hogy ácsi. És persze ez nem pusztán nehezen kezelhető konfliktusforrás, de ráadásul jó okkal az, mivel olyan nagy 2018 tétje és mert kétségkívül vannak a politikában soha vissza nem térő pillanatok. A március 15-i forradalom nem törhetett volna ki 47-ben, sem 49-ben, pláne nem 52-ben, mert a világ közben annyit változott. Vajon nem ilyen 18 is?

S végül ott van 2022. Legyünk őszinték: sem a P, sem az Együtt nem létezik valódi pártként; az LMP ugyan létezik, de nagyjából annyira releváns politikailag mint egy álló óra, naponta kétszer mutatva a pontos időt, a Momentum pedig nagyon dolgozik valamin, nagyon akar, nagyon erőlködik, de közben telnek a hetek, hónapok és még mindig kicsit nehéz elképzelni, hogy ha végre felszáll a köd, mi fog a szemünk elé tárulni. Nagy merészség tehát nem kell annak belátásához, hogy 2022 reálisabb céldátum, mint 2018 vagy 2019. A baj azonban ezzel ugyanaz, mint ami vonzóvá teszi: az, hogy nincs idő. 2010-ben is lehetett sejteni, hogy 2014-re aligha fog összeállni egy kormányképes baloldal, s hogy 2018 reálisabb cél. De egyrészt akkor se volt erre idő (kitartás, pénz, humán erőforrás), másrészt 2018-hoz közeledve látjuk, hogy hosszú távú célokat annak érdemes csak kitűznie, aki képes stratégiákban gondolkodni és amellett kitartani. Az MSZP végülis túlélte a 2010 óta tartó lövészárokháborúját, a DK is be tudta ásni magát és tartja az állásait, az LMP-t se tudta senki se jobbra, se balra kiszorítani a tartalmilag amúgy üres pozíciójából 2010 óta. Az Együtt és a P is létezik még valamilyen értelemben. Csakhogy ezek egy része nevezhető csak nagy jóindulattal stratégiai megfontolás eredményének, a többi inkább csak a többiek gyengeségéből fakadó mellékkövetkezménynek. Az Együtt és a P is egy balul sikerült 2012-es kalandorvállalkozás maradványa, a DK-nak meg eleve nagyon korlátozottak voltak a céljai (Gyurcsány életben tartása), s az MSZP is csak annyiban viselkedett tervszerűen, hogy a legnagyobb, legszervezettebb pártként, ugyanakkor rettenetes adósságok súlya alatt, sokszorosan kompromittálódva és a szavazók inspirálására való mindenféle remény nélkül az egyetlen dologra játszott, amire játszani tudott: hogy a többiek előbb adják fel és mennek haza, mint ők. Akárhogy is, az állások tartása iszonyú áldozatokkal járt és ma egyik párt sincs abban a helyzetben, hogy áttérjen a mozgóháborúra és letakarítva ellenfeleit, megszállja a baloldalt. A Momentum talán más ebből a szempontból, mert ők a huszonévesek pártja, de mert nagyon új és törékeny szerveződés, ki tudja, mi marad meg belőle, ha az első lelkesedés elmúlik és nincs semmi gyakorlati eredménye a nagy lelkesedésnek. Nem lehetetlen persze ezen az oldalon sem stratégiában és építkezésben gondolkodni, a Jobbik és a Fidesz is képes volt rá és nem mondom, hogy baloldalon lehetetlen az ilyesmi, csak erős kétségeim vannak. A Nolimpiás kampány sikere túlságosan magasra tette a lécet, túl nagy a médiapolitizálás csábítása, túl sok az ellendrukker és elképesztő erőforráshiányt látok minden szinten.

Hát ez van. Csak remélni tudom, hogy akiket illet, azok okosabbak nálam.

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr5212676149

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.