A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

122. Mitől olyan nehéz sikeres ellenzéki pártot csinálni?

2017. június 02. - FOUREY

Tekintsünk el néhány triviális dologtól, mint például, hogy a politikához pénz kell, sok pénz. Nagyon sok pénz. Attól is, hogy a politikához kellenek még másfajta erőforrások is, amiket vagy meg lehet pénzen szerezni vagy nem, de amik nélkül nem megy. És arról sem szeretnék beszélni most, a titkos összetevőről, je ne sais quoi-ról, ami elválasztja a politikába beszállni akarók átlagát a sikeres politizálásra képesektől. Mint minden sportágban ugyanis, itt is vannak, akik gyorsabban futnak, magasabbra ugranak, erősebbek a többieknél. De ez most mind nem fontos.

Amiről ehelyett írni szeretnék, az egy nem kevésbé triviális dolog, de nem lehet elégszer beszélni róla. Ez pedig az, hogy minden politikai pártnak egy időben kellene megoldania két önmagukban is lehetetlen és ráadásul egymással is kibékíthetetlen ellentmondásban lévő feladványt. És mégis minden pártnak meg kell próbálkoznia a lehetetlennel és egyszerre megválaszolni mindkét kihívást, mégpedig úgy, hogy a két válasz végső soron ne rombolja le egymást. Értelemszerűen ez egy lehetetlen feladat és ennek két következménye van: egyrészt, hogy csak egészen kivételesen sikerül valakinek átmenetileg egyensúlyba hoznia e kétféle feladatot és másrészt, hogy még egy sikeres párt is sokkal törékenyebb, belső viszonyai dinamikusabbak és feszültséggel telibbek, mint azt kívülről gondolni lehetne.

Na, de mégis mi ez a két kihívás?

Az egyik, hogy egy párt mindig különböző emberek közös cselekvését jelenti és mivel az emberek elképzelései, érdekei, eszméi, hitei, meggyőződései, elfogultságai, lelki habitusa, személyes bekattanásai, temperamentuma stb. különböznek, hogy nem lehet őket fedésbe hozni, ezért minden párt szükségképpen egyfajta koalíció, nem pedig homogén közösség. Márpedig ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy sajnos nem ugyanolyan emberek vannak egy pártban, hanem hogy a politika lényege, hogy olyan embereket kell rávenni együttműködésre, akiknek az együttműködése nem várható el. Aki csak kicsit is hallott már a játékelméleti problémákról, az tudja, hogy az együttműködés mennyire nem magátólértetődő dolog. De nem kell ennyire absztraktan megközelíteni a kérdést: bárki, akinek voltak már barátságai, párkapcsolata, családja, vett részt lakógyűlésen, kollégiumi gyűlésen, osztálykirándulás vagy szalagavatói program megvitatásán, meetingen vagy bármilyen közösségen belüli vitában, az tudja, hogy mi történik, amikor emberek közösen akarnak cselekedni. Nem mondom, persze, hogy lehetetlenségről van szó, de hogy nagy és nehéz feladatról, az biztos, aminek számos buktatója van. S mivel a politika hihetetlen nyomást helyez az emberekre és mert a tétek óriásiak és minden játékszabály kijátszható, vitatható, megváltoztatható, ezért erre a problémára már önmagában véve sincs semmilyen tuti recept, tartós és megnyugtató megoldás. A pártok tagjai jönnek-mennek, fúrják egymást, ambicióikat próbálják kielégíteni, szövetségeseket keresnek, szöveteségeseket árulnak el, ügyeket képviselnek, ragaszkodnak általuk kitalált megoldásokhoz, kritizálnak másokat, hol joggal, hol személyes ellenszenvből, mindent jobban tudnak stb.. Ez az élet, a pártok belső életének rendje. Sikeres pártnak lenni innen nézve azt jelenti, hogy a meglévő belső energiákat, belső dinamizmust sikerül úgy kezelni, hogy a párt ne essen szét és ne is alakuljon ki belül valamiféle belső patthelyzet, ami megbénítja a pártot. Ideális esetben a belső versengés egy része egyszerűen levezethető többé-kevésbé ártalmatlan módokon, néhány esetben könyörtelenül meg kell szabadulni a megoldhatatlan konfliktusforrásoktól, más részük viszont becsatornázható, a párt sikeres működésére fordítható. Ez az ideális eset sem ideális persze abban az értelemben, hogy a konfliktusok, érdekellentétek, véleménykülönbségek, személyes ellenszenvek ilyenkor sincsenek félretéve, legfeljebb sikerül elérni, hogy az adott szervezet mindezzel együtt is működni tudjon és ne marcangolja szét magát.

Ez tehát az első lehetetlen feladat.

A másik nem kevésbé lehetetlen kihívás az, hogy egy pártnak nem egyszerűen nagyon különböző emberek koalíciója létére kell hatékonyan működnie, de egységes egésznek is kell lennie. Vannak praktikus és kicsit absztraktabb okai is ennek és az sem egyértelmű, hogy mennyire kell ennek az egységnek kifelé érvényesülnie, de hüvelykujj-szabályként szerintem el lehet fogadni, hogy egy kívülről felismerhetetlen karakterű, cselekvésképtelennek látszó, széthúzó stb. párt nem jó. Nem azt mondom, hogy egy párton belül a belső vitákat el kell fojtani! Ez lehetetlen is volna és ebből adódóan káros is lenne. Bár persze vannak a belső vitákra való, elfogadható mértékű nyitottságnak részben az adott párt karakteréhez, részben az adott ország politikai kultúrájához és intézményeihez illeszkedő fokozatbeli különbségei is. Amiről én beszélek, az egy ennél sokkal elemibb dolog: az, hogy az embereknek van egy alapvető, hard-wired igényük arra, hogy a világ dolgait egy emberhez hasonló cselekvő lénynek lássák és annak alapján ítéljék meg, mintha az lenne. A szeszélyesnek tartott időjárás, a direkt velünk kiszúrni akarónak látott számítógép, az egyéniségként kezelt háziállat mind-mind annak a példája, hogy mennyire erős igényünk van a dolgokat úgy kezelni, mintha egy akarattal, szándékokkal és egyéniséggel rendelkező egyén lenne. Teljesen jogos és mi sem magátólértetődőbb, mint, hogy így tekintünk a pártokra is. A tagok is, a választók is. Aki azt méricskéli, hogy egy párt vajon még ugyanaz-e, mint amibe belépett vagy amire szavazott korábban, aki haragszik egy pártra, mert becsapta őt, nem tartotta meg az ígéreteit, mert olyannal köt szövetséget, akivel nem kellene, aki lojális egy párthoz, bár nem ért vele egyet, az mind antropomorfizálja, önálló aktorként kezeli különböző emberek laza, belülről ellentmondásoktól feszített közösségét. Praktikusan ez azt jelenti, hogy egy párt nem teheti meg, hogy ne próbálja tudatosan formálni saját karakterét. Ugyanazért egyébként, amiért senki sem élhet csak úgy bele a nagyvilágba, hanem dolgoznia kell azon, hogy annak látsszon, akinek látszani akar és az legyen, aki lenni akar. Mert a megítélést úgyse úszhatja meg sehogysem és mert ha ellentmondás van az ember eszközei és céljai között, akkor az hátráltatni fogja - értelemszerűen - a céljai elérését. Ahogy, ha valaki sikeresen nyelvvizsgázni szeretne, akkor az nem várhatja, hogy majd csak lesz valami, hanem tanulnia kell és megtanulnia a vizsgaszituációt is jó kezelni, ugyanígy egy pártnak is tudatosan formálnia kell önmagát.    

Csakhogy, miközben teljesen jogos elvárás, hogy egy pártnak legyen saját karaktere, különben nem lesz sikeres, a párt egységességének és felismerhető karakterének kialakítása számos nehézségbe ütközik. Én itt csak kettőt említenék meg: 

1. Mivel egy párt mindig heterogén közösség, különböző emberek koalíciója, ezért minden törekvés egy egységes karakter kialakítására szükségképpen belső konfliktusforrás. Van, aki azt érzi, hogy az adott karakterjegyekkel nem tud azonosulni. Van, aki azt hiszi, hogy ez nem az a karakter, ami a pártot népszerűvé teszi majd a választók körében. A helyzet ugyanakkor az, hogy a karakter kiformálása nem megúszható feladat, mert az akkor is kialakul az emberek fejében, ha nem dolgozik rajta a párt. Legfeljebb nem olyan lesz, amilyennek a benne lévők örülnének, sőt, a kívülről rájuk aggatott címkék súlyos politikai terhekké is válhatnak: bezárhatják a pártot a politikai tér egy kevésbé kívánatos részére vagy negatív megítélések kialakulását segíthetik elő.

2. A párt karakterének formálása súlyos politikai küzdelem, amiben az adott párt csak az egyik szereplő a többi párt, a sajtó és a választók mellett. Hogy végül milyenné válik egy párt, az csak részben elhatározás kérdése, részben pedig e küzdelem kimenetelének eredménye. Ha valami nem hatja meg a választókat (esetleg hülyeségnek tartják), ha valamit a sajtó nem fogad el (mondjuk, hogy létezne olyan pozíció a politikai térben vagy hogy a párt által képviselt ügyek nem fontosak), ha a többi politikai párt hatékonyan szorítja be egy helyzetbe a pártot, akkor az, hogy egy párt milyennek látszik, az csak korlátozottan lesz az adott párt törekvéseinek függvénye. De ezen felül ott van még az a kérdés is, hogy egy párt karakterét nem kizárólag ideológiai kérdések, szakpolitikai álláspontok fogják formálni, hanem a viselkedése is. Tehát a politikai küzdelem nem csak azért fontos e téren, mert lehetőséget ad elmondani, hogy kinek tartjuk magunkat, hanem azért is, mert megmutatja, kik vagyunk. Erősek-e vagy gyengék, okoskodók vagy zsigeri reakciókkal dolgozók, határozottak vagy hezitálók, elvontak vagy konkrétak, unalmasak vagy érdekesek, rokonszenvesek vagy taszítóak, hitelesek vagy rossz benyomást keltők, sterilek vagy életteliek, félelmetesek vagy barátságokat, idegenek-e vagy ismerősek és így tovább. Márpedig ez ismét olyasmi, ami felett csak korlátozott befolyása lehet bárkinek. 

Érthető már talán mostanra, miért lehetetlen kihívás mindkettő és az is, hogy miért vannak a rájuk adott válaszok kibékíthetetlen ellentmondásban egymással. Mit is mondhatnék még? Sok sikert, kedves ellenzéki pártok!

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr612559003

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nemecsekerno_007 2017.06.03. 19:20:31

Remélem egyre kevesebb párt alakul, mert az azt jelenti, hogy jobban megy az ország gazdasága, az emberek jobban élne és nem kell foglalkozniuk nap mint nap a lakógyűlés színvonalú közélettel.

Amúgy meg ELSŐ!!!! :)