A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

120. Politizálni akarsz? Tudd, hogy pontosan milyen szerepre vágysz!

2017. május 25. - FOUREY

Tenni akarsz, de hogyan?

Van egy klasszikus probléma, amivel különféle formákban újra és újra szembesít minket a 2010 óta a fejünk fölött kiépülő rezsim, mégpedig annál kiélezettebben, minél brutálisabb módon avatkozik az életünkbe. Ez pedig az, hogy miként egyeztethetők össze a politika szükségszerűségei az erkölcsi meggyőződéseinkkel, eszméinkkel, mindennapi érdekeinkkel. Az alábbiakban ezzel a kérdéssel kapcsolatban szeretnék megfontolásra ajánlani néhány gondolatot, egy amerikai politikai filozófus, Andrew Sabl Ruling passions című 2001-es könyve alapján, abban a reményben, hogy hátha másokat is segíthet a felmerülő dilemmák végiggondolásában és saját válaszaik megfogalmazásában.

Ismerős hazai dilemmák a civilségtől a tagságtól való félelmen át a koalíciókötésig

Kezdjük néhány példával, ahol ez a probléma megjelent az elmúlt években. Az egyik, amikor a kormány lépései ellen tiltakozó civileknek azzal a kérdéssel kellett szembenézniük, hogy engedjék-e meg pártoknak is, hogy csatlakozzanak az akciójukhoz vagy inkább akadályozzák meg, hogy a politika "lenyúlja" azt? A másik, amikor egy ügyben tiltakozók azon gondolkodtak, hogy vajon nem kellene-e kiszélesíteniük tiltakozásukat a kormány többi kritizálható lépéseire is a tiltakozás iránti érdeklődés fenntartása vagy növelése érdekében vagy esetleg nem éppen ezzel fogják-e tönkretenni az egészet. A harmadik, amikor civil tiltakozók azon gondolkodtak, hogy nem kellene-e politikai mozgalmat szervezniük, mert az hatékonyabb eszköz lenne céljaik elérése érdekében vagy éppen ellenkezőleg, nem éppen ezzel veszítik el ügyük tisztaságát? A negyedik, amikor egy frissen megalakult politikai mozgalom tagjai megijednek attól, hogy túl sok, saját politikai célokkal rendelkező emberrel kell együttműködniük és így elveszíthetik az ellenőrzést mozgalmuk fölött és így az esélyt eredeti céljaik megvalósítására. Az ötödik és utolsó példám pedig az a dilemma, amivel minden politikai szerveződés szembekerült előbb vagy utóbb: hogy kikkel és milyen mértékben szabad együttműködniük a mindennapokban vagy a választások során anélkül, hogy ezzel lejáratnák magukat.

Az ilyen viták nagyon is ismerősek lehetnek mindenkinek az LMP, a Milla, a Párbeszéd, a Haha, a Szolidaritás, az Együtt vagy újabban a Momentum történetéből, a kockásinges mozgalom, a netadós tüntetések, a lex CEU elleni tiltakozások körüli vitákból. A kérdés egyik dimenziója, úgy tűnik, az, hogy lehet-e másként csinálni a politikát, mint amit a demokrácia elitista felfogása sugall, a másik, hogy miként lehet/kell a civilséget és a politikát elválasztani egymástól. Az ebből adódó elvi nehézségekkel nem csak az élet szembesítette azokat, akik a kormány lépései ellen akartak tiltakozni, de a kormánypárti propagandagépezet is, amely előszeretettel gúnyolódik azon, ha értelmiségiek szólalnak meg politikai ügyekben, vonja kétségbe a civilek legitimitását a választott politikusokéval szemben és vádol meg intézményeket azzal, hogy politikai aktorokká válnak. Biztos van, akiket mindez nem ejt zavarba, de bevallom, én nem tartozom közéjük és azt gyanítom, hogy másoknak is okozott már álmatlan éjszakákat az a kérdés, hogy mit lehet itt tenni egyáltalán.

Lehet más a politika? Valójában mindig más, attól függően, hogy milyen szerepet töltesz be! 

Andrew Sabl gondolatait két okból érzem megfontolásra érdemesnek a politikai szükségszerűségek és egyéni meggyőződések, értékek, érdekek viszonya kapcsán. Egyrészt, mert egy olyan politikai közegben születtek, ahol a demokratikus politika természetes, sőt, elkerülhetetlen velejárójának tűnik, hogy ne csupán a választott politikusok szólhassanak bele a politikába, hanem bárki más is. Másrészt, mert Sabl számára a demokratikus politika szükségszerűségeinek figyelembevétele és az etikai megfontolások egyáltalán nem állnak kizáró ellentétben egymással. Másként megfogalmazva, fel sem merül benne a lehet-e más a politika, amikor nem választott politikusok politikai szerepvállalásával foglalkozik. A politika szerinte pont olyan lesz, amilyenné tesszük, csak közben tudnunk kell, hogy miként kell hozzányúlnunk, akár választott politikusként, akár civilként, ha sikerre akarjuk vinni ügyünket.

Sabl kínál egy gondolatébresztő általános elméletet arról, hogy hogyan is érdemes felfognunk a demokratikus politika etikáját, de szerencsére nem marad az általánosságok szintjén, hanem történeti esetek segítségével mutat be három olyan speciális helyzetet, amelyekkel kapcsolatban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi az egyszerre erkölcsileg tiszteletreméltó és ugyanakkor politikai sikerre vezető magatartás. Az egyik egy választott politikus helyzete, azon belül is, figyelmét a szenátor (számunkra nyilván csak áttételesen érdekes) szerepére összpontosítja és azt kérdezi, mitől lesz valaki jó szenátor és mitől lesz rossz? Elméleti válaszok mellett hoz példát mindkettőre (Joseph McCarthy a rossz szenátor például). A másik két szerep még érdekesebb: az egyik a morális aktivistáé, a másik a közösségszervezőé, ahol Sabl pozitív példáit érdemes talán külön is kiemelni: Martin Luther King Jr. a jól morális aktivista és Ella Baker a jó közösségszervező mintája.

Sabl kiindulópontja az az első pillantásra akár triviálisnak is tekinthető belátás, hogy a demokratikus politikának nem csak egyféle politikai etikája van, hanem annyi, ahányféle politikai szerep. De azért ez korántsem annyira magától értetődő. Éppen, mert nem azokat a számunkra sokszor keserű emlékeket idéző kérdéseket teszi fel, amiket mi szoktunk, hogy kinek szabad megszólalnia a politikában egyáltalán és lehet-e más a politika, hanem egyszerűen adottnak veszi, hogy demokráciában mindenkinek joga (és mindenekelőtt: jó oka) van megszólalni. S hogy a politika nem csak lehet más, de e különbségeket muszáj alaposan megérteni, amikor valaki valamilyen speciális helyzetben, szerepben szólal meg, különben bukásra lesznek ítélve erőfeszítései.

Miután leszögezi azt, az egyébként cseppet sem triviális másik alaptételt, hogy a demokráciában a politika végső soron a számokról szól, hogy tehát bármilyen nehéz is ezt elfogadni, de semmilyen politikai cél nem érhető el a kellő számú embert mellénk állító meggyőzés ereje nélkül, Sabl aszerint tesz különbséget különböző politikai szerepek között, hogy azok milyen helyet foglalnak el a demokrácia logikáján belül, milyen speciális formában vetik fel a számok problémáját. A szenátor esete arra példa, hogy a jó választott politikusnak egyszerre kell kollegiálisnak lennie és valamilyen módon hűségesnek választói felé. Aki nem tud együttműködni kollégáival, az magra marad a javaslataival, aki messzire szakad el a választóitól, azt leszavazzák. A morális aktivista dolga ehhez képest annyiban más, hogy neki elsősorban mozgósítania kell: eszmékre, értékekre kell apellálnia, szenvedélyeket felkeltenie. Tűzhet ki célokat, vezetheti az őt támogatókat, de ennek értelemszerűen korlátját jelenti az, hogy tekintettel kell lennie arra, hogy formális politikai hatalma korlátozott és illékony és neki elsősorban azokat az eszméket és értékeket kell képviselnie, amelyek egyébként is övéi azoknak az embereknek, akiket vezetni és képviselni akar. Ezzel szemben a közösségszervező dolga nem az, hogy a saját eszméit hangoztatva mozgósítsa az embereket és vezesse őket, hanem, hogy egy közösséget képessé tegyen a hatékony politikai cselekvésre: ehhez pedig meg kell találnia azokat, akik ebben részt tudnak venni, akikben mások is megbíznak; meg kell értenie az igényeiket és segítenie kell, hogy meg tudják fogalmazni ezeket; és nem utolsósorban segítenie kell a szükséges erőforrások megszerzésében is.

A különféle politikai szerepeknek tehát eltérő játékszabályai vannak, attól függően, hogy mi is az adott szerep funkciója a demokrácián belül. S ha már a játékszabályok eltérnek, akkor érthetően különböznek azok a kívánatos személyiségjegyek, viselkedési formák is, amelyek segíthetik az adott szerep betöltőjét. Ha egy szenátor képtelen a kompromisszumra, ha nincs tekintettel kollégáira, akkor el fog szigetelődni, legyen bármilyen tisztességes is vagy hűséges a szavazóihoz. Ha egy morális aktivista mindent fel akar forgatni vagy nyíltan megveti követőit, falakba és elutasításba fog ütközni. Egy közösségszervezőnek pedig alighanem az a legnehezebb, hogy el kell fogadnia, hogy nem ő a főszereplő, csupáncsak egy facilitátor, aki mások politikai cselekvését készíti elő. Ha ezt valaki nem tudja elfogadni, az vagy szektát fog tudni csak alapítani vagy pedig elkerülhetetlenül magára marad.

Visszatérve az ismerős hazai dilemmákra: mik ezek, ha nem szerepdilemmák?

Természetesen a háromféle szerep csak három - Sabl számára fontos, de mégiscsak esetleges - példa arra, hogy miféle nehézségekkel kell szembenéznie annak, aki a politikai szükségszerűségek és az egyéni meggyőződések, értékek, érdekek összeegyeztetésére törekszik. Meggyőződésem szerint az általam fent említett öt hazai példát akkor tudjuk leginkább megérteni, ha látjuk, hogy ha nem is Sabl elméletének technikai részletei, de annak alapvető mondanivalója alapján ítéljük meg ezeket a példákat és észrevesszük, hogy eltérő politikai szerepfelfogások ütköznek bennük. A Fidesz nyomasztó hatalmi fölénye és a hagyományos ellenzék szétesése miatt szokatlanul gyakran állt elő ugyanis olyan helyzet, amikor a nagy nyilvánosság előtt embereknek választaniuk kellett nagyon különböző politikai szerepek és a velük járó eltérő mércék és cselekvési formák között. Egy részükben, úgy gondolom, elkerülhetetlen volt, hogy az útelágazáshoz érő politikai szereplők útjai elváljanak, mert másként és másként fogták fel a saját szerepüket. Más esetekben viszont egyszerűen az történt, hogy valakik már választottak, de nem tudták elfogadni mindazt, ami a döntésükkel szükségszerűen együtt jár. Azt hiszem, bár az előbbi típushoz tartozó esetek is fájdalmasak, az igazán fontos tanulságokat a másik típus esetei hordozzák.

Az általam említett öt példából különösen egyértelműen ilyenek voltak a politikai mozgalommá szerveződés dilemmája és a tagságtól való félelem.

Egy civil szervezetet építő szervezőember vagy egy civil tiltakozást szervező szószóló egészen másfajta minőségű szervezőmunkát kell, hogy magára vállaljon, mint aki politikai mozgalmat épít. Lehet, hogy ez a befektetendő munka mennyiségében is megmutatkozik, de nem elsősorban abban, hanem, hogy hirtelen egészen újfajta kihívásokkal fog szembesülni és ezekkel nem fog tudni megbirkózni, ha nem ismeri fel azt, hogy az újfajta szerep másfajta játékszabályaiból adódnak.

Egy politikai mozgalommá alakuló civil tiltakozást hirtelen a pártokhoz fogják mérni, tagságot és szervezettséget, programot, ismertséget kérnek rajtuk majd számon, a megszólalásaik stílusát, tartalmát is másként fogják megítélni. Ami belefért esetleg civilként, arról most rögtön elmondják, hogy miért elfogadhatatlan.

Az is ki fog derülni, hogy százezer embert könnyebb egy-egy alkalommal az utcára kivinni, mint találni 1000 aktivistát, aki szívesen belépne a szervezetbe.

Az is ki fog derülni, hogy az a 100 ember, aki végül összegyűlik, feltételesen fog csak azonosulni a céljainkkal, saját megfontolásai lesznek, nehezen fogja elfogadni egy politikai mozgalom belső szabályait, fegyelmét, bármely vitát bármikor újrakezdhetőnek fog gondolni, neki mindig jobb ötletei lesznek, mint másoknak, és ha formálisan el is fogadja a játékszabályokat, a távolmaradásával mindig kifejezheti csalódottságát. S mindez érthető is, hiszen olyasmit várunk el tőle, ami nagyon sok időt, energiát, pénzt, érzelmi ráfordítást jelent. Márpedig ennek kezeléséhez türelem kell és határozottság.

A politikai mozgalmak működtetésének mások a szabályai és másfajta magatartásformákat követelnek meg, mint egy civil egyesületben vagy egy tiltakozómozgalomban.

Mi több, nem is csak egyfajta politikai szerepre van szükség egy politikai mozgalomban és bizony néha csodával határosnak látszik az a folyamat, ahogy e szerepek betöltéséhez a megfelelő emberek összetalálkoznak. Egy sikeres politikai mozgalom bizony nem véletlenül alakul ki nehezen.

És itt jutunk el a másik példához, a tagságtól való félelemhez. Mert bármilyen könnyű is elvileg elfogadni, hogy egy politikai mozgalom sikeréhez tagokra, szervezetre van szükség, és hogy egy szervezet létrehozása és működtetése sokféle politikai szerep betöltését igényli, sokféle ember közötti kooperáció útjainak megtalálását, nagyon is érthető az idegenkedés attól, hogy az újak esetleg leváltják a régieket, eltorzítják az eredeti célokat és mindent tönkretesznek.

Megvan ennek a társas lélektani háttere is, de ami most minket különösen érdekelhet, az a tagságtól való félelem politikai etikája.

Márpedig innen nézve az a helyzet, hogy aki a tagsággal járó kockázatot nem tudja felvállalni, az bukásra van ítélve a modern politika világában. Persze, nem automatikusan népszerűbb a választók között egy tízezres párt mint egy ötezer taggal rendelkező, de különösen ma, amikor a kormánykritika fórumai erősen korlátozottan képesek elérni az állampolgárokat, amikor a rezsim erőforrásaival szemben szinte semmi mást nem tudhatnak az ellenzékiek felmutatni mint lelkes aktivistákat, ott a tagság és a szervezettség ismét az egyik legfontosabb eszközévé válik annak, hogy az állampolgárok megismerhessék a politikai alternatívákat.

Tagságra tehát azért is szükség van, hogy legyen, aki odamegy az emberekhez, de tagságra - érdekes módon - azért is szükség van,  mert a tagságtól való félelem nem megalapozatlan. Ha száz elégedetlenből tíz hajlandó akár csak tüntetni is és száz tüntetőből csak tíz hajlandó további aktivitásra, akkor képzelhetjük hány aktivizmusra hajlandó emberből találunk elegendő, az adott politikai mozgalommal tartósan azonosulni képes, a mozgalom különböző politikai szerepeit megfelelően betölteni tudó tagot...

A tagságra tehát azért is szükség van, hogy legyen, akiknek a lemorzsolódása nem öli meg a mozgalmat és legyen, akiknek a megtartása nyereség lehet az adott politikai ügy képviselete számára. Ez persze egy kockázatos, nyitott kimenetelű folyamat az alapítók számára, de nem kockázatosabb, mint baráti asztaltársaság maradni.

Mi a tanulság? Találd meg magad!

Nem mondom, hogy feltaláltam a spanyolviaszt ezekkel a Sabl-könyv alapötletére támaszkodó gondolatokkal. De mivel ma az ellenzéki politikai aktivitás hatékonysága az egyik legfontosabb kihívás és mivel úgy tűnik, hogy ennek kapcsán újra és újra beleütközünk a politikai szükségszerűségek és az egyéni megfontolások, értékek, érdekek közötti konfliktus problémájába, remélem, nem is teljesen haszontalan keresni azokat az eszközöket, amelyek segítségével mindenki a maga módján keresheti meg a számára elfogadható választ erre a problémára.

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr412540865

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.