A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

103. A férfias férfiak

2017. február 19. - FOUREY

A macsóság iránti nosztalgia sohasem volt idegen a mostani kormánytól. Szeretik az egyenruhákat, a kövér tábornokok a halálukat jelentik, mindenkit lőni tanítanának, szívük szerint visszaállítanák a sorkatonaságot, imádják a sportot, a nőket szülni küldenék, a melegházasságnak, az abortusznak vagy a gender studiesnak pedig még a gondolatától is kidüllesztik a mellkasukat, felfújják a pofazacskójukat és agresszív hangokat hallatnak. Ideológiai háttérintézményükben még Harvey C. Mansfieldnek, az egyébként nagyszerű harvardi politikai filozófusnak a kései munkáját, a Manliness and Moralityt is lefordíttatták és megjelentették magyarul, amiből feketén-fehéren kiderül, hogy a férfiak és nők között különbségek megváltoztathatatlanok és biológiailag megalapozottak és hogy a férfiasság, ahogy azt már a nagy görögök is tudták, annyit tesz, mint bátornak, kockázatvállalónak lenni.

Na, ez jutott eszembe, mikor pénteken kiderült, hogy a Momentum nem csak, hogy összegyűjtötte a szükséges mennyiségű aláírást az olimpiai népszavazás kiírásához, de minden előzetes várakozást meghaladó számú támogató állt az ügy mellé, több mint negyedmillió ember. A hatás egyszerűen leírhatatlan volt. Értelemszerűen a főnök, a legférfiasabb férfi (akinek ágaskodó ambíciójához ódát zengett annak idején egyik lojális munkatársa) egy szót sem szólt, ez érthető is, ehhez kell csak igazán bátorság egy ilyen helyzetben. Az, akire a hírek szerint a felelősséget a főnök kenni akarja, a főpolgármester, maga sértődött nyilatkozatában arra célozgatott, hogy ha nincs más, tényleg senki, egyáltalán senki, ha cserben hagyják a társai, ha mindenki más túlságosan gyáva megszólalni, ha valóban mindenki más hallgatni fog, nos akkor majd ő megteszi, amit kell. Na, ez kivételesen tényleg némi andreiára vall, ha nem is sokra, mert azért a társai által a sorból kilökött, jobb híján hős esete ez. Nyilván választhatott a puszta whining és a sértődött csapkodással vegyített bátorság között. Viszonyítás kérdése, hogy ez a Muszáj-Herkulesség vajon mennyire férfias. Olyan nagyon azért nekem nem imponált. De persze érdemes figyelni a többiek reakcióit is, s máris megtanulhatjuk értékelni ezt a fajta kockázatvállalást. Mert Kósa Lajos, bátran letagadva a kormány korábbi nyilatkozatait, azt mondta, hogy neki ehhez az egésznek tulajdonképpen semmi köze, amivel egyúttal azt is megmutatta, hogy a férfiasság tekintetében ő nem annyira Arisztotelész, mint inkább a bátor Sir Robin nézeteit tekinti irányadónak. Kovács Zoltán mindenkit megnyugtatott, hogy a kormányzat utólag nem fogja megváltoztatni a népszavazási szabályokat, ami, valljuk be, szintén elég bátor nyilatkozat volt a részéről. A mindenoldalú Lánczi Tamás pedig leárulózta az ellenzéket (bátran lépve a hazaárulózó Bencsik András örökébe) és sértődötten közölte, hogy ha nincs konszenzus az olimpia körül, akkor nem is kér az olimpiából, ami kivételes intellektuális bátorságra vall, hiszen a Momentum egész kezdeményezése arra próbálta felhívni a figyelmet, hogy nincs konszenzus az olimpia mellett és eddig a kormány ezt valamiért nem volt hajlandó felfogni.

A férfias férfiak kormánya tehát ebben az ügyben több szempontból is figyelemreméltóan szerepelt. Először is, a vágóhídra természetesen csak azokat küldték ki, akikért úgyse kár, mint Kósa, Kovács vagy Lánczi, akiknek a hülyeségek rezzenéstelen arccal nyilatkozása amúgyis munkaköri kötelességük. Másodszor, rögtön belengették az olimpiai pályázat visszavonását, holott azt eddig nemzeti ügynek tartották. Csak azért, mert 266000 ember (valljuk be, még a budapestieknek sem a többsége) aláírta, hogy népszavazást akar. Harmadszor, arra célozgattak, hogy így népszavazásra sem lesz szükség, ami szintén figyelemreméltó egy kormány esetében, amelyik állandóan a hatalmas (még Trump kezénél is nagyobb) demokratikus felhatalmazásukkal szoktak kérkedni, nemzeti konzultációkat tartottak és amikor biztosak voltak a sikerben, forint tízmilliárdokat sem szégyelltek elkölteni egy teljesen felesleges népszavazásra. Negyedszer, politikus létükre nem átallnak fintorogva, eltartott kisujjal politikai szándékokkal gyanúsítani másokat. Mit is lehetne erre mondani? A nyafogó, gyáva macsó a halálom.

És ne gondoljuk, hogy ez kivételes pillanat a jelenlegi hatalom kalandokkal és veszélyekkel teli életében. A 2011-es tüntetések emlékére máig heves szívdobogással reagál Kövér László, aki a CIA-t sejti a háttérben. A tandíj- vagy a netadós tiltakozásokra is arcvonalkiegyenesítéssel és rugalmas elszakadással reagált a magyar történelem minden bizonnyal legférfiasabb kormánya, amelyik még Pilz Olivértől és a kockásinges tiltakozástól is annyira megijedt, hogy rögtön titkos hatalmakat vizionált mögéjük. Sőt, abban az esetben az igazságot nem más, mint maga a Főnök találta életszerűtlennek.

 Persze, az is igaz, hogy Arisztotelész szerint nem bátorság erkölcsileg nem szép dolgok mellett kitartani. Így aztán gyakorlatilag mindegy is, hogy kitartott-e a kormány a fenti, félelmetesebbnél félelmetesebb helyzetekben vagy sem, hiszen, ha nem kezdett volna el remegni a lábuk az első érdemi kihívásra, férfiasabbak akkor se lehetnének, legfeljebb még szégyentelenebbek.

UTÓIRAT

A miniszterelnök mai parlamenti "teljesítménye" egyszerre lehangoló és visszataszító illusztrációját nyújtotta annak, amit ebben a posztban írtam. Azt mondani valakire, hogy más férfiak szoknyája mögé bújik, annak a macsó "kultúrának" a része, ahol a buzizás menő, mert komolyan azt hiszik, hogy melegnek lenni szégyen és ezért ezzel lehet valakit sértegetni és ahol egyúttal a sunyiság is menő, mert azt hiszik, hogy ha kétértelmű célzásokat tesznek, akkor az ellenfelüket feldühíthetik, miközben tovább dühíthetik azzal, ha még le is tagadják, hogy tényleg azt mondták, amit mondtak.

Bevallom, volt alkalmam testközelből megismerkedni ezzel a macsó "kultúrával", amikor életemben először valaki meg akart verni (meg is ütött végül), s valamiért azt gondolta, hogy nem elég ütni, de meg is kell aláznia ellenfelét azzal, hogy sértegeti. Máig emlékszem arra a különös érzésre, amikor leesett, hogy a "nagy ember nagyot esik" mondat a "na mi van, beijedtél?" kérdéssel és az illető cinikus mosolyával együtt provokáció akar lenni. Bevallom, nekem egyszerűen röhöghetnékem támadt arra a gondolatra, hogy ez az ember tényleg azt hiszi, hogy ez a dolog működik és majd jól kihoz a sodromból. Nevetésem, utólag belátom, nem könnyítette meg a helyzetem, mert ő maga jött dühbe és így lettem életemben először és eddig utoljára megütve a nyílt utcán egy nem éppen beszámítható állapotú személy által. De persze hadd tegyem hozzá, mikor előkerült egy járókelő, aki megkérdezte, hogy hívjon-e rendőrt és én megkértem rá, gyorsan el is takarodott. Mert ez ennek a macsóságnak a lényegéhez tartozik. A gyengébbet hecceli, de a vélt túlerőtől gyáván elszalad. 

Most, hogy láttam ezt a roppant férfias férfit, az ország miniszterelnökét, bevallom, megint röhöghetnékem támadt. Nem jókedvemben persze, hanem a hitetlenkedéstől, hogy ezek tényleg egy a kocsmából az utcára kiszédelgett kötekedő színvonalán kormányozzák ezt az országot. Quo usque tandem...?

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr3012272027

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Brained 2017.02.20. 17:21:48

Báror Sir Robin említve eszembe jutott, hogy jobban lehetne őket a Feketelovaghoz hasonlítani. Pofa óriási, tehetség nulla, de csak akkor hajlandóak kiegyezni, ha már se kezük se lábuk... :)