A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

87. Augusztus 20.

2016. augusztus 20. - FOUREY

Az alábbiakban következő gondolatmenet több mint 10 éve íródott. A sztori azóta tovább fejlődött: Alföldi Róbert rendezése érdekes továbbgondolási kísérlet volt. De mi mással emlékezhetnék a mai ünnepre, mint ezzel a kissé elavult írásocskával?

***

„Olyan jó érzés volt magyarnak lenni”[i]

A nemzeti történelem és politika az István, a királyban

 

A zenetörténet legkésőbb a 19. század eleje, a „nemzeti ébredés” kora óta tele van olyan műfajokkal, amelyek jól bevált, magas presztízsű formákat igyekeznek „nemzeti” és „népi” sajátságokkal elegyíteni: nemzeti történeti tárgyat dolgoznak fel, népi dallamokat építenek magukba és így tovább. Így aztán van nemzeti opera, nemzeti operett[ii], magyar nóta és még számos egyéb műfaj. Némelyik sikeresebb és kanonizálódik, némelyik kikopik a közemlékezetből, maga a jelenség egészében véve nagyon figyelemreméltó, mint a nemzeti önazonosság szimbolikus és diszkurzív megalkotásának és újratermelésének egyik formája. E folyamatnak vannak tágabb szociokulturális összefüggései is, az alábbiakban azonban elsősorban a nemzeti történelem politikai vonatkozásai játszanak majd kulcsszerepet.

Az 1983-ban először színre vitt, majd azóta számtalanszor nagy sikerrel újra bemutatott István, a király is felfogható – és a kortársak egyértelműen így is értelmezték – egy bevált, sikeres, bizonyos jelentésekkel (modern, fiatalos, populáris) műfaj hazai adaptációjaként, ezért is volt a kortársi kritikákban visszatérő párhuzam a Jézus Krisztus, Szupersztárral. S ezt a felismerést támasztotta alá a különbség az előbbi keresztény, univerzális témaválasztása és az itt felelevenített nemzeti történeti esemény között. A magyar rockopera tehát eleve úgy tette hazaivá a műfajt, hogy a recepció, a befogadás igényét már tematikusan is megjelenítette.[iii] A nemzeti jelleget erősítették továbbá az előadás körülményei is, mint az augusztus 20-ára időzített bemutató, a helyszín átnevezése a nem túl előkelő szánkózódombról Királydombra, a szokásos augusztus 20-i rituáléba illeszkedő tűzijáték és a nemzeti ünnepekről elmaradhatatlan himnuszéneklés beépítése az előadás zárlatába.

És, köszönhetően annak, hogy a nemzeti történelem mindig politikai jelentéseket is hordoz (hogy a jelenlegi belügyminisztert idézzem: Szent István ma a régiók pártján állna), mind a darab újabb és újabb színrevitele, mind az első előadás óta egyre megmaradó, átalakuló nézőközönség valamilyen módon megfogalmazza viszonyát a nemzeti történelemnek a rockopera által feldolgozott pillanatához. Úgy is mondhatnánk, ahogy a nemzeti történelem maga mindig „történőben van”, újra- és újrakonstruálódik az újra elbeszélések során keresztül, az István, a királynak is megvan a maga története, amelyben a konkrét darab története elválaszthatatlanul összekapcsolódik az általa színre vitt történeti téma politikai jelentéseinek változásaival és a „nemzeti” populáris kultúra történetével az elmúlt 23 év folyamán.

Az alábbiakban ennek a történetnek eredünk a nyomába, miként lesz a nemzeti történeti keretbe ágyazott Kádár-apológiából a magyarság nyugathoz tartozásának történeti igazolásává, majd az államhatárokon és szubnacionális (elsősorban felekezeti) választóvonalakon „átívelő” nemzeti egység elbeszélésévé.

 Szüzsé

Meghal Géza nagyfejedelem és utódlásáért egyre mérgesedő és végül István győzelmével véget érő konfliktus robban ki Géza fia, István és annak nagybátyja, Koppány között. A rockopera története, ahogy ezt a konfliktust bemutatja, nagyon kiegyensúlyozott, szinte már-már szimmetrikus.

Ez igaz a két vezér igényeinek megalapozottságára is, hiszen előbbi a seniorátus elvére épülő „ősi jogra”, az idoneitasra („Megállj István! / mondd csak, mit képzelsz magadról / Gyenge vagy még, elfúj minden szél”), a közjóra („Erős kézzel / kell az országot vigyázni”), az ország akaratára („engem választ majd az ország”) és az erőre („tízezer fegyveres választ meg engem, ha kell”) hivatkozik, míg előbbi a modernséget képviselő primogenitúrára, az idoneitásra („Ősi jogról /lemondtál az én javamra / Gyávaságból tettél volna így”), az ország érdekére („Uram, te ismered a lelkem titkait /Tudod, hogy engem hatalomvágy nem vakít /Segíts most Istenem /Segítsd meg nemzetem /Segíts az országot megvédenem!) és az erőre („Atyám sírjára esküszöm hogy hozzá hű leszek /és nem hátrálok meg a harc elől”).

De ugyanez mondható el jellemükről és környezetükről. István keresztény idealista, gyenge és habozó, erős anyja befolyása alatt áll, Koppány az erős fejedelem pogány ideálját igyekszik megtestesíteni, miközben belül tele van kétségekkel és önáltatással mulasztja el a kompromisszum lehetőségét és miközben a hatalomra tör, esküt szegve, mégse hajlandó nem tiszta eszközökkel küzdeni, kockára téve népe jövőjét.

Ami pedig a környezetüket illeti: Koppány táborában ott van lánya, az Istvánhoz hasonlóan idealista keresztény Réka, a hangoskodó pogány Laborc, s az aljas eszközöket használatára buzdító táltos. Míg István mellett áll anyja, Sarolta, a maga színtiszta machiavellianizmusával, Asztrik, a német lovagok és az időnként Koppányhoz is átpártoló magyar urak, akiket merőben anyagi érdekek mozgatnak, miként azt tételesen ki is fejtik a győzelmi toron.

A gondosan kiporciózott és – ahogy arra már a kortárs kritika is felfigyelt[iv] – zeneileg is alátámasztott egyensúlyt az borítja fel némiképp István javára, hogy a történet egy pillanatig sem kelti azt az illúziót, hogy pusztán István korának problémájáról szólna. A szereplők megszólalásai újra és újra történeti távlatba állítják az elhangzottakat, a rockopera nem a nemzeti történelem egyik nagy pillanatáról, hanem a nemzeti történelem kezdőpontjáról, fordulópontjáról szól: a mérleg egyik serpenyőjében ott van a táltos jövővíziója, a magyar történelem függetlenségi narratívájának kifordított, győztes változata, amelyben Dózsa, Rákóczi, Kossuth egy páratlanul sikeres nemzeti történelem világhódító hőseivé magasztosulnának, míg a másik serpenyőben a kereszténység győzelmének elkerülhetetlensége a pogányság felett. Az egyensúly tehát úgy borul fel a keresztény oldal javára, hogy rokonszenvünknek legalább egy része a pogányok pártján kell maradnia, hiszen az vállalja fel és védelmezi meg a magyar politikai kultúrában legalábbis a 19. század második fele óta hagyományosan domináns nemzeti történeti identitást. Az eszünk lehet a keresztény oldal által képviselt realitásé, de a szívünknek a pogányok felé kell húznia.

 Kám, Jáfet, Suméria és a többiek

 Hogy a nemzeti történelem politikai jelentéseket hordoz, nem is annyira abból következik, hogy a darab készítői allegorikus vagy parabolikus módon építik fel a történeti elbeszélést, sokkal inkább azért van, mert a nemzeti történelem már csak ilyen: mindig is politikai jelentések hordozására szánt konstrukció, mi több, elsősorban ezeket ismerjük, kevésbé az eseményeket magukat. S ez különösen igaz a nemzeti történelem kezdőpontjára, amelynek helyére István esete csak az egyik aspiráns volt az elmúlt nyolcszáz esztendőben.

Mályusz Elemér volt, aki annak idején felhívta a figyelmet arra, hogy a Képes Krónika tudósítása, voltaképpen az első keresztény magyar eredettörténet, a feltételezett „ősgeszta” verziójával való vitapozíciót tükrözi. Eszerint tehát a korábbi változat úgy illesztette be a nemzeti eredetet a keresztény világképbe, hogy a magyarokat a lebecsült, elátkozott, alacsonyabb rendű Kámtól, Noé harmadik fiától származtatta, s a Képes Krónika adott részének írója ezzel polemizálva állítja, hogy a magyarság igenis megérdemli a legelőkelőbb, jáfeti származást. A rivális eredettörténetek itt is politikai jelentést hordoznak: a korábbi változatban a magyar történelemben semmi lényeges nem történhetett a keresztény hitre térés, Szent István előtt, a kereszténységbe beilleszkedés rangemelkedéssel járt, míg a későbbi változás ezt a szemléletet igyekszik visszahistorizálni, s már az eredet megváltoztatásával is jelezni a magyarok értékességét[v].

Hasonlóan politikai tartalmú az a manapság oly divatos sumerológia, amely a magyarságot – a sumér ősökön keresztül – a világ elsőszámú kultúrnépének tartja, minden tudás ősforrásának, s ezt a „tényt” explicit módon politikai kérdésnek tartja, mondván, csak az idegenek és a nemzet elárulói azok, akik meg akarják fosztani a magyarságot attól a „jogos” büszkeségtől, amelyet múltja miatt érezhetne.[vi]

Szempontunkból persze mind a középkori keresztény, mind a sumér-magyar eredetnarratíváknál érdekesebb az a tény, hogy mind a mai napig, a magyar politikai kultúrában legalábbis két eredettörténet kanonikus maradt, a szentistváni államalapítás (amelyet a hivatalos politika megünnepelt 2000-ben) és a honfoglalás (amelynek az úgynevezett millecentenáriumi ünnepségeket szentelték 1996-ban) is. S ezek, ha sokszor konfúzus módon is, de máig magukon viselik jelentéseik változásának legalábbis kétszáz éves történetét.

Gondoljunk csak arra, hogy a honfoglalás népszerűsége milyen szoros összefüggésben van a nemzeti ébredéssel és a szolidan ellenzéki politikával: Anonymus felfedezése és népszerűsége, a 18. század utolsó évtizedeiben eluralkodó honfoglaláseposz-írási láz, a nemzeti megkülönböztető jegyek divatja, és számos más jelenség mutathatja, hogy a hivatalosság által teremtett katolikus és barokk Szent István-kultusszal szemben afféle ellenkultúraként is értelmezhető módon terjed el a pogány eredetnarratíva, amely meg is őrzi népszerűségét, Kölcseynél, Vörösmartynál, Jókainál, a milleniumi ünnepségekben és tovább.

Történik azonban egy lassú változás, összefüggésben azzal a ténnyel, hogy a 19. század végére a tudományos diskurzusok sorra cserben hagyják a török-pogány eredettörténetet (a finnugor származás vagy legalábbis egy komplexebb etnogenetikai modell kedvéért), s az így tényből egyre inkább pusztán a politikai kultúra egyik mítosszá válik, amely ugyan nem idegen a hivatalosságtól sem (hiszen kiválóan támasztja alá a magyar szupremácia-igényt), de emellett legalább ennyire az összeesküvés-elméletekre oly fogékony jobboldali radikális szubkultúra egyik meghatározó identitáseleme lesz, a hivatalos 67-ességgel szintén problematikus viszonyban lévő függetlenségi hagyománnyal együtt.

Különösen felerősödik ez a szubkulturalizációs folyamat a Horthy-korban, amikor a „szentistváni állameszmével” a konzervatív és irredenta rezsim tudatosan visszanyúlik a 18. századi barokk szimbolikához[vii], míg a rendszer jobboldali ellenzéke legalább ilyen tudatosan felvállalja az „újpogány” identitásnarratívát, aminek köszönhető, hogy ma is, amikor az utcára mennek tűntetni Árpád-sávos zászlóval, a látványról lakosság egy jelentős része ősi nemzeti szimbólumra, másik része a nyilas rémuralomra asszociál.

A dualista és a Horthy-kori politika e szimbolikus háttere nélkül aligha érthetnék meg azokat az erőfeszítéseket sem, ahogy például a dualizmusban szocializálódott, a 20-években még fajvédő, később már antifasisztává lett Bajcsy-Zsilinszky igyekszik mondjuk 1938-ban[viii] egységes történetbe rendezni a nomadizáló pogány magyar alkatot és a barokkizáló szekfűi kisajátítástól visszaperelve keleti nagyúrként ábrázolt Istvánt Szapolyaival, Rákóczival, Kossuthtal és a függetlenségi párt atyjával, Ugron Gáborral, miközben írásának voltaképpeni témája – a földreform lenne. Hiszen, ami ezt a gondolatmenetet mozgatja, az a szoros összefüggés Bajcsy-Zsilinszky fejében a honfoglaló eredettörténet, a függetlenségi hagyomány és a radikális politika között.

És, hasonlóan, aligha érthetnénk meg az István, a király történetét sem az elmúlt kétszáz évben felhalmozódott politikai jelentések nélkül, amelyeket a darab egyfelől, persze, minden különösebb árnyaltság nélkül, a középiskolai tankönyvek kulcsfogalmainak illusztrálásával alkalmaz: gondoljunk csak itt is pogány múlt, függetlenség és radikalizmus szoros összefüggésére. Vagy, ahogy István anyja fogalmaz a darabban: „Hősi múlttal együtt jár az árulás és zendülés”.

Másfelől, 1945-tel nem szakad meg a nemzeti történet kezdőpontjának története: a földosztást is Ópusztaszeren hirdetik meg, mint egyfajta új honfoglalást, az 1949-es alkotmányt augusztus 20-án fogadják el, hogy csak néhány szimbolikus politikai gesztust említsünk. De ezekhez hozzátehető még, hogy az államalapítás mint a különféle termelési módok közötti átmenet, a történetileg szükségszerű fejlődés egyik fontos politikai fordulópontja: a feudalizmusba való átmenet szimbolikus dátuma őrzi meg fontosságát a nemzeti történelem marxista változatában, amelyben ugyanakkor a korábbiakhoz képest a materiális érdekek sokkal fontosabb szerepet kapnak, mint 1945 előtt.[ix] És 1978, a korona visszaadása után az államalapításról, az államalapítóról, az ezeréves államiságról és a nemzeti jelképekről sokkal több szó esik, és sokkal kevésbé kritikai éllel, mint korábban.[x]

És, tehetjük hozzá, ezeknek a fejleményeknek a nyomát sem nehéz felfedezni a darabon: a győzelmi toron a német lovag („Egy hős lovag, ha várát védi / nem fél senkitül / A harcban mindig élen jár / legyőzhetetlenül”) és az esztergomi érsek („Az Úrnak adj hálát a győzelemért / S a szolgát jutalmazd a hűségéért / Ha támogatod a Szentegyházat / Róma áldása lesz majd rajtad / S elnyered véle itt a földön az üdvösséged / Szentatyánk zászlós lándzsát küld / és koronát néked”) a feudalizmus társadalmi és politikai rendjét dicséretét zengi, akárcsak István anyja („Tiéd e hatalmas szép ország / és ők a híveid / Hát oszd közöttük szét / hogy védjék határait”). A rockopera pedig a történetet a nemzeti ünnep rituáléjába illeszti bele: tűzijátékkal és himnuszénekléssel a végén, egymásba oltva a felidézett nemzeti múltat és a nemzeti múltra való emlékezés kanonikus formáit.

Értelmezés, újraértelmezés, újraírás

E rövid történeti áttekintésnek azonban nem csupán az lehet a tanulsága, hogy a rockopera által feldolgozott történeti téma mindig politikai jelentéseket hordoz, amelyeket a magyar politikai kultúrában felnevelkedett emberek egy jelentős része készségszinten elsajátít, és felhasznál, hanem az is, hogy e jelentések ellentmondásosak, István történetének értelmezéstörténete kacskaringós, kisajátításokkal, értelmezésekkel és újraértelmezésekkel teli, s azok, akik ebben az értelmezéstörténetben kicsit is járatosak, elkerülhetetlenül nagyon gyanakvó olvasatát fogják adni a darabnak.

Hogy a darab a nemzeti történelemről szól, s hogy ennek van valamiféle politikai tartalma, senkinek sem lehetett kétsége már az 1983-as előadás vagy a belőle 1984-ben készült film megtekintése után. Már az is, aki csak azt érezte, mint amit a címbe is felvett – egy rajongói honlapon található – idézet szerzője, hogy ugyanis: „olyan jó volt magyarnak lenni”[xi] a mű megtekintése után, nagyon határozottan dekódolta, hogy egy ilyen ünnepi és ünnepélyes mű a nemzeti közösséghez való tartozás élményének átélésére ad alkalmat. S ezt aligha tekinthetjük elszigetelt jelenségnek, hiszen ahogy Kardos G. György is panaszkodik 1984-ben „Már a szabadtéri bemutató, illetőleg a bemutatót követő kritikák után kialakult, a film alkotóinak szándékától függetlenül, valamiféle hangulat, miszerint akinek nem tetszik a film, az nem is lehet jó magyar ember, az egy rút szibarita váz, másrészről pedig akinek tetszik a film, az egy kocsmai szintre süllyedt nacionalista, sőt még annál is rosszabb.”[xii] Tehát az István, a király körüli viták egyértelműen politikaiak voltak, s a kor szokása szerint a nacionalizmus és nemzetietlenség fogalmi Szküllája és Kharübdisze között hullámzottak.

Arról már azonban megoszlottak a vélemények, hogy mindez mit is jelent. Klaniczay Gábor a Filmvilágban írt kritikájában például úgy vélte, a darab készítői tudatosan és minden különösebb politikai cél nélkül, puszta formaként használták a „történeti parabola” műfaját, amelynek célja a közönség – politikára kiélezett – érdeklődésének felkeltése. Ő úgy vélte, a rockopera csak hatáskeltő elemként politizál, amit jól mutat a gondosan kiporciózott igazság mindkét oldalon, a valódi cél egészen más: „[a készítők] Arra is ráéreztek, hogy nálunk a legkelendőbb bestsellert magukból a nemzeti szimbólumokból lehet készíteni.”[xiii] Ezzel szemben sokan úgy vélték, tézisdarabról van szó, amely voltaképpen 1956 allegóriája: Nagy Imre képviselné Koppányt, Kádár János Istvánt, s a voltaképpeni üzenet a Kádár-rendszer apológiája volna.[xiv] Míg a demokratikus ellenzéki Szabó Miklós, aki alighanem a legfogékonyabb ember volt az értelmezéstörténet által továbbörökített politikai jelentésekre, az egész kérdést szélesebb összefüggésbe helyezte, s úgy vélte, az egyre konzervatívabb, a quieta non movere felé tolódó Kádár-rendszer a 70-es évektől új, saját stabilitását legitimációs források után kutatva egyre tudatosabban fordul a nemzeti történelem Horthy-kori, barokkos, harmóniaelvű, konzervatív, ünnepélyes formulái felé, s ez a folyamat a nyolcvanas évekre csak még jobban felgyorsul, s az István, a király ennek a jelenségnek csak az egyik példája.[xv]

Sokan, sokféleképpen értették tehát az István, a király nemzeti történeti konstrukcióját már 1983-84-ben, a darab és a belőle készített film bemutatásakor is. Ettől fogva azonban a mai napig annak is tanúi lehetünk, ahogy az István, a királynak is kiformálódik a saját története: újabb előadások és újabb feldolgozások formájában, amikor is a nemzeti történeti téma újabb értelmezései mintegy beleíródnak magába a darabba, ha nem is a szövegbe (bár nem egy alkalommal, így 2003-ban is, néhány újabb dallal bővül a mű), de az előadások számos elemébe: változik a szereplők személye vagy legalábbis a hozzájuk kapcsolt jelentés, változnak a díszletek és helyszínek.

Számos újabb előadásra kerül sor: amelyek közül az 1990-es népstadionbeli, Illés-koncerttel összekötött esemény azért említésre méltó, mert itt már – túl a rendszerváltáson – a múlt korszak egyik legendájára, a kádári rendszerrel legalábbis ambivalens viszonyban lévő „beat”-nemzedékre való emlékezés jelenti az előadás keretét. Aztán az 1992-es sevilla-i előadás, ahol a világkiállításhoz kapcsolódva azért mutatják be a darabot, hogy megmutassák a „világnak”, Magyarország is képes egy ilyen modern és nyugati műfajban maradandót alkotni. Az előadás és annak állandóan hangsúlyozott sikere tehát a nyugati világba való befogadtatás – ismét csak tudatosan kiválasztott – jelképes eseménye. Emellett számtalanszor mutatják be a darabot nyugati emigránsok számára, mint a hazai kultúra egyik termékét, többnyire hangos sikerrel, s felmerül ugyanerre az igény Romániában is, a körülmények azonban még sokáig nem teszik lehetővé az ottani előadást.

1990 után persze fontos változások történnek a nemzeti történelemhez való viszony tekintetében is: az új politika szisztematikusan az ezeréves államisághoz való visszatérésben jelöli ki saját legitimitásának egyik fő forrását: így az 1990-es címervitában, vagy az 1991-es állami ünnepről szóló vitában, a megyerendszer megőrzésében szintén 1990-ben és így tovább. A késő nyolcvanas évektől augusztus 20. is sajátos, reprezentatív ünneppé válik: tűzijátékkal, állami vezetők által látogatott Szent Jobb-körmenettel. Vagyis, megváltozik az a koordináta-rendszer, amelyben az István-történet értelmeződik: a történeti államiság alapító eseményeként ugyanis visszanyeri spirituális dimenzióját, aminek szerepe különösen a későbbi előadásokon fog érződni.

Emellett, lezajlik egy szociológiailag rendkívül érdekes változás: a rock – politikai értelemben – a 90-es években egyre határozottabban jobboldali jelenséggé válik, Varga Miklóst, Vikidál Gyulát Fidesz-rendezvényeken, Nagy Ferót sokáig MIÉP-gyűléseken lehet látni, Szörényi Levente a magyar őstörténet kutatásában merül el[xvi], az a stáb pedig, amely az István, a királyt készítette, az Antall-temetést is rendező Koltay Gáborral az élen igyekszik megteremteni egy a jobboldali kultúrpolitikába beilleszthető, reprezentatív nemzeti történelemipart: újabb történeti rockoperákkal (Attila, isten kardja, Veled, uram), történelmi filmekkel (Julianus barát, Honfoglalás, Sacra Corona) és így tovább.

S bár a kilencvenes évek eleji történetpolitikai csatározások lelkesedése lecsillapszik, s az 1996-os millecentenáriumi ünnepségsorozatot bátran tekinthetjük unalomba fulladtnak, 1998 után az Orbán-kormány nagy erőfeszítésekkel készül az ezredfordulóra, s vele az államalapítás ezeréves évfordulójára, amelynek szervezésében fontos szerepet játszik a Koltay-stábban is vissza-visszatérő Nemeskürty István. Szent István alakját számos szimbolikus politikai gesztussal emelik ki: szobrokat állítanak neki, a koronát átszállítják a Parlamentbe, emléktörvényt fogadnak el a „szentistváni államalapítás ezeréves évfordulójára”. Mintha csak Szabó Miklósnak az egykor a Kádár-rendszerrel szemben megfogalmazott vádjának receptjét követnék: Szent István mellé Széchenyi Istvánt választják jelképül, s a konstruktív, „országépítő” célokat hangsúlyozzák, vagyis ama bizonyos nebarokk történeti konstrukciót elevenítik fel. Kiegészítve a magyarságnak újfajta, Erdély felé forduló, a nemzetet „határon átívelő” módon újraegyesíteni kívánó szimbolikus geográfiájával, amelyben bizonyos, belpolitikailag is fontos események „odaát”, történnek.

Részben talán a jobboldali politika felélénkülő szimbolikus aktivitásának, részben a politikai kultúra önmozgásának köszönhetően, az ezredforduló után létrejön egy erős és tagolt jobboldali szubkultúra, amelynek olyan kulturális hivatkozási pontjai vannak, mint az István, a király (s vele kisebb részben Koltay, de igen nagy részt az említett egykori rockerek), Márai Sándor vagy Wass Albert, s olyan fórumai, mint a Magyar Nemzet, a Hír TV, az Info Rádió vagy a Heti Válasz.

Ezek után kerül sor 2003-ban az első erdélyi, csíksomlyói előadásra, amely részben beteljesíti a darab és a Szent István-történet értelmezéstörténetben az előző húsz évben bekövetkezett változásokat, részben új elemekkel egészíti ki azt. Felfoghatjuk úgy ezt az előadást, mint egy újfajta, szinkretikus nemzettudat szimbolikus megfogalmazását, amelyben a darabban eleve bennefoglalt kiegyenlítő, egyensúlyteremtő funkció a végletekig ki lesz használva: a díszletek egyértelműen újpogányok (a szövegbe betoldott néhány részlet is a pogány nemzeti motívumokat bővíti), miközben a helyszín és a téma egyértelműen keresztény; maga a Csíksomlyó és a darabban megdicsőülő István úgy felekezeti (katolikus), hogy a közönségben – a televíziós közvetítés tanúsága szerint – az első sorokban csápol egy református püspök; míg a téma a magyar nemzetállam megalapítása, az előadás helyszíne pedig a román állam egyik hangsúlyozottan magyar nemzeti zarándokhelye. Ez utóbbi feszültségre utal egyébként, hogy az előadás végén a szokásos rítusok közé beillesztik a székely himnusz eléneklését is. A 2003-as előadás tehát a magyarságélmény katartikus átélésének szolgálatában áll, mégpedig azoknak a jobboldali narratív sémáknak a felhasználásával, amelyekről korábban szóltam.

S hogy mennyire részévé vált ennek a politikai szubkultúrának az István, a király, arra álljon itt példaként az az eset, amikor a Gyurcsány-kormány elleni tüntetésen 2006. október 10-én Sasvári Sándor, a kereszténydemokrata Semjén Zsolt szónoklata előtt előadott egy részt a rockoperából, amelyből azonban – az alkalomnak megfelelően – kihagyta a „szemforgató, hamis papok” fordulatot. Mert amíg mondjuk a csíksomlyói előadás lehetővé tette, hogy bizonyos elemek kihangsúlyozásával az egyébként is nagy ellentmondások kibékítésére törekvő darabot a nemzeti egység kifejezésére felhasználják, az ilyen, eleve szelektív alkalmazásban ez az eredeti műre oly jellemző, a későbbiekben azonban egyre diszfunkcionálisabbá vált, a szereplők motivációit meglehetősen dezilluzionisztikus módon ábrázoló részlet már nem maradhatott benne eredeti formájában.

Vagyis, – a darab történetében mindig is jelenlévő – újraértelmezésnek és újraírásnak ezen a ponton túl kellett lépje még az eredeti darab – meglehetősen tágas – kereteit is.

Lezárás helyett

Valahonnan valahova, a neobarokk Kádár-apológiától az új jobboldal nemzeti szinkretizmusáig – valahogy így néz ki az a történet, amelyet a fentiekben igyekeztem elmesélni. Végezetül nem árt talán kitérni arra, hogy mindez persze István király és az István, a király történetének csak egy nagyon leegyszerűsített, magyarországi nézőpontú változata. Éppen a csíksomlyói előadás emlékeztethet minket arra, hogy mindig is voltak alternatív történetek.

Tőkés László püspök például azt mondja a rádióriporternek[xvii]: „-Ez az előadás a nemzeti ébredés egyik szimbólumát jelenti. Dézsi kispapi szolgálatom idején én is hozzájutottam egy István a király lemezhez, kézről kézre adták az ifjúsági bibliakörünk tagjai. Meg is hurcolta őket a Securitate, elkobozták a lemezeket, és ezt követően dobtak ki állásomból, és távolítottak el a városból. Jelenség szintjén beleillik abba a folyamatba, amely aztán akarva, akaratlanul elvezetett a '89-es eseményekhez.” És ugyanő mondja azt is, hogy „- Arra az időszakra esik Illyés Gyula markáns fellépése a határon túli magyarok érdekében. Abban az időszakban jelent meg a három kötetes Erdély története című könyv. Ekkor bontakozott ki a Lancranjan nevével fémjelzett román támadássorozat Erdély története ellen. Abban az időben kezdődött a falurombolási korszak. Nemsokára Szűrös Mátyás kimondta azt is, hogy valamennyi határon túli magyar az egységes magyar nemzethez tartozik. Tehát olyan folyamatoknak a részévé vált az István a király, amely meghaladja egy rockoperának mint közönséges hatókörét, és önmagán túlmutató súlyt kölcsönzött ennek a darabnak.”

Illyés, Erdély története, Szűrös Mátyás - mindez nagyon más politikai interpretáció része, mint ahogy akár Tamás Gáspár Miklós vagy Szabó Miklós, esetleg Klaniczay Gábor nézték a 80-as években a rockoperát. De, tegyük hozzá rögtön, olyan eredettörténetet tartalmaz, amely másrészt problémátlanul belesimítható volt a nemzeti szinkretizmus 2003-as nemzeti történeti kánonjába.

És éppen ez a lényeg: a történeti elbeszélések néha szétválnak, akár meg is sokszorozódnak, szembekerülhetnek egymással vagy új jelentésekkel bővülhetnek, annak hatására, ahogy a nemzeti múlt a jelenben mindig éppen történőben van – a populáris kultúrában is.

 

 

[i] Az Erasmus Kollégium 2005-ös tanévzáró konferenciáján elhangzott előadás továbbgondolt változata. Köszönettel tartozom az ott elhangzott értékes kommentárokért, amelyeket igyekeztem hasznosítani is, lehetőség szerint, az alábbiakban.

[ii] Székely György et al.: Magyar színháztörténet. II. kötet. Budapest: MAGYAR KÖNYVKLUB – ORSZÁGOS SZÍNHÁZTÖRTÉNETI MÚZEUM ÉS INTÉZET 2001. 605-631.

[iii] A nemzet és vallás közötti kapcsolat a tágabb értelemben vett kultuszkutatás egyik kedvelt toposza. A téma egyik legújabb feldolgozása: Gerő András: Elképzelt történelem. Budapest: PolgArt. 2004.

[iv] Varjas Endre: Jancsó keze nyoma. Élet és irodalom. 1984. augusztus 26. 13.

[v] Lásd Kristó Gyula: História és kortörténet a Képes Krónikában. Budapest: Magvető. 1977. 42-47.

[vi] Például: „«Kedves Mindenki! Ahhoz hogy végre sorsunk kissé jobbra forduljon, szerintem a következő pár dolgot kell figyelembe venni - ezek nem fontossági sorrendek, hanem mind egységesen fontosak -:  1) Az EGYSÉGES és jól megalapozott NEMZETI ÖNISMERET 2) A nemzeti önismeretet átszövő MÉLYSÉGES ISTENHIT 3) Testi közelség - a közösség értelmében, - a család értelmében, a magyar társadalmi értelemben 4) A közös nyelv... Igen ám, csakhogy a nemzeti önismeret nem önmagától keletkezik, hanem valamiből ered. Miből ered tehát? A NEMZET MÚLTJÁBÓL, TÖRTÉNELMÉBŐL! A történelmet a történetírók örökítik meg az utókor számára. Nem mindegy tehát hogy kik írják a történelmet. A magyar történetírást a nemzetellenesség jellemzi, mert az ellenség műve.” http://xoomer.alice.it/bellelettere/eredetunk_2.htm  .

[vii] Lásd egyfelől Szekfű Gyula: Három nemzedék. Budapest: Élet.1920., Szekfű Gyula: Szent István a magyar történet századaiban. Budapest: Franklin. 1938; másfelől az 1938-as Szent István-emlékévet.

[viii] Bajcsy-Zsilinszky Endre: Egyetlen út: a magyar paraszt. s. l.: s. n. 1938.

[ix] Lásd például Elekes Lajos: A középkori magyar állam története megalapításától mohácsi bukásáig. Budapest: Kossuth. 1964. 9-63.

[x] Lásd például Ruffy Péter: Magyar ereklyék, magyar jelképek. Budapest: Kossuth. 1988., amelynek nyitómondata szerint: „A szocialista Magyarország nemzeti keretek között, a nemzet közösségében épül.”

[xi] http://istvanakiraly.fw.hu/

[xii] Kardos G. György: Csak művészet...: Egy laikus zsűritag megjegyzései. Filmszemle. 1984. április. http://filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=6451

[xiii] Klaniczay Gábor: Rockvázlat, történelmi háttérrel. Filmszemle. 1984. május. http://filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=6426

[xiv] Lásd például Tamás Gáspár Miklós: A baloldali cikkírás csődje. Élet és irodalom. 47. évf. 32. sz. http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0332&article=2003-0811-0956-37ESAO és Gecse Géza szerk. műs. vez.: István, a király – Erdélyben. Határok nélkül. Kossuth rádió. 2003. augusztus 20. 19.04-19.30. http://www.hhrf.org/gecse/Istkira.htm  

[xv] Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon, 1896-1986. Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem – Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése. 1989.

[xvi] Szörényi Levente: Az eltűnt Ősbuda nyomában. Budapest: Design & Quality Kft. 1996.

[xvii] Gecse Géza szerk. műs. vez.: István, a király – Erdélyben. Határok nélkül. Kossuth rádió. 2003. augusztus 20. 19.04-19.30. http://www.hhrf.org/gecse/Istkira.htm

 

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr5010596386

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.