A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

76. Irapuatóba temették a Kádár-rendszert

2016. április 26. - FOUREY

Csernobil és Irapuato

Megjelent egy érdekes cikk az Indexen arról, hogy milyen rosszul kezelte a szovjet blokk a csernobili katasztrófát s hogy emiatt utólag Gorbacsov önkritikusan úgy vélte, hogy Csernobil lett a szocialista rendszer bukásának oka. Mint minden ilyen blikkfangos kijelentés, persze ez is túlzó és leegyszerűsítő, még ha esetleg tartalmazhatja is az igazság elemeit. Erről a sztoriról újra eszembe jutott aztán egy régi fixa ideám, az, hogy a Kádár-rendszer bukásának oka nem elsősorban a gazdasági válság volt vagy a Szovjetunió bukása, hanem a magyar foci látványos összeomlása az 1986-os vb-n és az arra az időszakra jellemző sorozatos bundabotrányoknak köszönhetően.Nyilván ez is túlzó és leegyszerűsítő állítás és társadalomtudományi tézisként nem állná meg a helyét, de azt hiszem, néhány érvet fel lehet hozni mellette, mert természetesen azért tartalmazza az igazság bizonyos elemeit.

magyarok_a_labdarugo-vilagbajnoksagokon_1986.jpg

A magyar foci mint a rendszer legitimitásának lakmuszpapírja

Hogy a magyar foci a kommunista hatalomátvétel után erősen átpolitizálódott és a rendszer legitimációjának fontos kelléke volt, azt természetesen nem én találtam ki. És aki kicsit is tájékozott a magyar foci történetében az tudja, hogy az Aranycsapat köré milyen mítoszok szövődtek, kezdve a csapattagok körüli sztárkultuszon, folytatva Puskás legendás beszólásaival a rendszer rettegett vezetőinek, egészen odáig, hogy az 1954-es berni vereség eredményezte az első látványos tömegelégedetlenséget az országban.

Tézisem szempontjából kulcsfontosságú az, hogy van egy alapvető párhuzam a Kádár-rendszer egésze és a kádár-kori magyar foci állapota között. Míg a Kádár-rendszer az 1956-os forradalomra érkezett válasz volt, egy posztsztálinista konszolidációs kísérlet, amely egyszerre definiálta magát a Rákosi-rendszerrel és 56-tal szemben és legitimációját nagyrészt a jóléti intézkedésekre, a gazdasági, kulturális és külpolitikai sikerekre alapozta, a kádár-kori magyar foci hangsúlyosan poszt-Aranycsapat helyzetben volt, miután 56-ban a másodvirágzását élő nagy generáció végleg felbomlott és a következő évtizedeket a "miként lehetnénk újra nagyok?" kérdése határozta meg. A párhuzam lényege tehát az, hogy amiként a rendszer egésze is, úgy ezen belül a természetesen továbbra is mélyen átpolitizált magyar foci is egy beépített, eredendő legitimációs válsággal küszködött, amelynek kezelését a túlélés zálogának tekintették. 

E párhuzam mellett persze van egy másfajta viszony is korabeli magyar foci és a politikai rendszer egésze között: a magyar foci egyike volt a társadalom politikavezérelte alrendszereinek, amelynek kontrolljával a posztsztálinista rezsim folyamatosan küszködött: a teljes autonómiát természetesen itt sem biztosíthatta senkinek, de a rendszer logikájába, sőt, önlegitimációjába a "szakszerűség" és a döntési kompetenciák decentrálása egyaránt beleillettek. Ahogy a kolhozosítás helyét idővel a szakszerűséget hangsúlyozó, modern, ugyanakkor helyben irányított téeszek képe vette át a rendszer propagandájában, úgy elvileg a fociból is kivonult a közvetlen politika: Kádárnak lehetett a Vasas a kedvenc csapata, de többé nem volt szükség kirakatcsapatokra, illetve a foci fölötti ellenőrzés sokszor a helyi politikai erők kezébe került és a rendszerre oly jellemző helyi alkuk, kiskapuk és átláthatatlan befolyásolások terepévé vált. Ugyanakkor a rendszer természetesen nem engedhette el az alrendszer kezét, akkor sem, ha rosszul működött, hiszen félautonóm státusa éppenséggel maga volt a politikai irányítás kádári formája, tehát annak kudarca a rendszer kudarca lett volna. Így volt ez a nehéziparban is, így volt ez a 80-as évekre válságba került mezőgazdaságban is, így volt ez a finanszírozhatatlan jóléti intézkedésekben is.

Ez az ellentmondásos viszony két dolgot is jelentett: egyrészt, a foci válságjelenségei nem fordítódtak át azonnal a rendszer legitimációs válságába, mint történt az az 50-es években; másrészt, a foci válsága, szemben a rendszerével, ami tabunak számított, többé-kevésbé nyíltan kibeszélhető kérdés, szelepfunkciót betöltő nyilvánosságpótlék is volt. A magyar fociról Hofi is, Végh Antal is, Moldova is elmondhatta a véleményét, lehetett róla vitatkozni az ÉS-ben, mindenkinek lehetett róla elképzelése, hogy mit hogy kellene csinálni.

Mindennek és annak köszönhetően, hogy a foci a 60-as évek második felétől (a Kádár-rendszer jóléti sikereken alapuló legitimációja kiteljesedésével épp egyidőben) permanens válságba került, két kihagyott vébével, majd sorozatos leszereplésekkel, állandó reformkísérletekkel, a magyar foci a Kádár-rendszeren belül a magyar nyilvánosság meghatározó kérdésévé vált, amelyben az aranykor nosztalgia, a nyugattól és kelet-európai riválisoktól való lemaradás érzékelése, a korrupt belső viszonyok kritikája állandóan visszatérő témák voltak.

Még érdekesebb, hogy ebben a válságdiskurzusban két elem is megjelent, amelyek közül csak az egyiknek volt a hivatalosság által is megtűrt státusa, a másik inkább konspirációs teória volt. Az, amiről lehetett beszélni, bár csak óvatosan, az az, hogy ha a megfelelő, jól felkészült szakemberekre bíznák az irányítást, átvennének nyugati módszereket, akkor gyorsan túl lehetne lendülni a válságon, hiszen a megfelelő alapok megvannak. A másik pedig az, hogy a fociban a politika megengedhetetlen mértékben jelen van: mindenki tudni vélte, hogy a magyar válogatottnak tilos legyőzni a szovjet válogatottat.

E két elemnél talán már látszik, hogy miért mondhatom, hogy a magyar foci sorsa kísértetiesen hasonlít a Kádár-rendszerére. A 80-as évekre ugyanis éppen erre a két dologra szűkült az egyre mélyebb gazdasági válságba kerülő Kádár-rendszer nyilvános megítélése is. A magyar társadalom mélyen meg volt győződve róla, hogy a nyugati életszínvonal karnyújtásnyira van és hogy csak hagyni kellene a hozzáértőket kibontakozni és akkor az ország túllendülhetne a válságon. Emellett az is általános vélekedés kezdett lenni, hogy az USA-hoz képest lemaradni látszó Szovjetunió bosszantó korlátja a magyar fejlődésnek. (Mindkét véleményt szándékosan abban a formában fogalmaztam meg, amely világossá teszi, hogy kár lenne sosem volt antikommunista meggyőződéseket belelátni a 80-as évek növekvő társadalmi elégedetlenségébe.)

20120523-kadar-janos-a-parlamentben-1988ban.jpg

Irapuató: a Kádár-rendszer Mohácsa

Az 1986-os vébé időben egybeesett a Kádár-rendszer utolsó, hisztériába hajló válságkezelési kísérletével, a gyorsítás őrült programjával, amely alatt szilárdult meg az a közvélekedés, hogy Kádár túlságosan öreg és rugalmatlan már ahhoz, hogy a gyorsan változó világhoz alkalmazkodni tudjon. A selejtezőkön felfokozott közhangulat csak még kínosabbá tette a megalázó vereséget, amelyet pillanatokon belül elképesztő összeesküvéselméletek vettek körül a tésztaevésről, az anorákban futásról, titokzatos doppingszerekről. És ami még kínosabb volt: épp a Szovjetunió csapata zúzta szét a világ legjobb válogatottjáról, új Aranycsapatról szőtt magyar álmokat.

Mindez milliók számára tette napi valósággá a Kádár-rendszer legitimációs válságát. A magyar foci, amely még mindig a politika ellenőrzése alatt állt és amely egyúttal politikapótlékként is működött, mindenki számára egyértelműen és világosan azonnali, radikális reformokat igényelt. E reformok aztán újabb válságokat szültek és újabb reformokat igényeltek, amelyek mind a mai kitartanak. Míg a rendszer fennállt, futballsikerek többé nem szolgálhatták a korábbi nemzeti konszenzus fennmaradását.

A Kádár-rendszer egésze 87-re maga is szédítő ütemben kezdte a nyílt válság jeleit mutatni, s indult el egy olyan delegitimálódási lejtőn, amelyen többé nem volt megállás.  A foci természetesen nem volt ténylegesen oka a rendszer bukásának, de egy fontos és a rendszernek rendkívül kellemetlen pillanatban mutatta meg nagy szimbolikus erővel a válság létezését egy rendszerben, amelyet még saját mércéi szerint is kizárólag az itt és mostban elért sikerek éltettek. Míg a gazdaságban ideig-óráig még lehetett tagadni a válságot (ha tovább már nem is) és a rendszer egésze is még egy darabig elevickélt, a magyar foci válsága eközben mindig egy lépéssel a rendszer egészének válsága előtt járt és olyan dolgokat tett kimondhatóvá egy alrendszerrel kapcsolatban, amit hónapok múlva már az egész rendszerről is kénytelenek voltak kimondani.

Utóirat

Csábító gondolat tovább vinni a párhuzamot és azt mondani, hogy a rendszerváltás utáni magyar politika és a rendszerváltás utáni magyar foci továbbra is szorosan együtt mozgott, s utóbbi csődjei kicsiben az előbbi csődjét vetítették előre, egészen a mai rekádárizálódó, illiberális, autokratikus, focialista világunkig.

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr178663960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Stenonis 2016.04.27. 08:33:49

A foci minimális szinten számított...

A fő ok az volt, hogy a Szovjetunió belerokkant az USÁ-val folytatott versenybe. Az éves GDP-jének 20-30%-át költötte fegyverkezésre és még így sem tudta tartani a lépést. Technológiában pláne nem. Az 1980-as évek közepétől a SZU-ben is jelentkeztek a bomlás egyértelmű jelei, főleg az etnikai feszültségekkel. 1988-ra egyszerűen nem maradt ereje a csatlósállamok fölötti kontroll fenntartására. A csatlósállamok gerontokrata vezetése meg összedőlt a nagy testvér támasza nélkül.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2016.04.27. 08:34:46

@Stenonis: Oké. Látom, hogy olvastál középiskolai tankönyvet.