A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

60. Béke, borzalom

2015. november 22. - FOUREY

Amikor a párizsi terrortámadáshoz hasonló borzalmas tragédiák történnek, újra és újra elgondolkodom rajta, hogy vajon még mindig pacifistának tartom-e magam. S a helyzet az, hogy  igen. Mélyen egyetértek a brit munkáspárti vezetővel, Jeremy Corbynnal, ha másban nem is, de abban mindenképp, hogy 

It’s vital at a time of such tragedy and outrage not to be drawn into responses which feed a cycle of violence and hatred.

Nem gondolkoztam mindig így. A háborúkhoz inkább ambivalens volt a viszonyom. Érdekelt a hadtörténelem és hajlamos voltam átérezni, miért mondta azt Lee tábornok, hogy szerencse, hogy olyan véresek a háborúk, különben még túlságosan megkedvelnénk őket. Bár az erőszakot sosem tartottam a saját életemben semmire sem megoldásnak, s szívesen vettem volna azt is, ha nem lennének többé háborúk, elfogadtam, hogy a háború az élet ténye. Mi több, a 90-es években eszmélő fiatalként, aki az öböl-háborún és a délszláv válságon tanulta háború és politika viszonyát, hajlamos voltam bizonyos mértékű intervencionizmusra is a jó ügyek érdekében. Még 2001-ben is így voltam ezzel. Még 2003-ban is. Habár egyre kisebb lelkesedéssel. Aztán végképp pacifista lettem.

Ami időközben megváltozott bennem, az az volt, hogy beláttam: a háború nem csak csúnya és mocskos dolog, de többnyire felesleges és káros is. Különösen két gondolat ragadt meg ezzel kapcsolatban a fejemben: az egyik Colin Powelltől, hogy az ember ne kezdjen olyan háborúba, amelyről nem tudja, hogy lehet lezárni, a másik pedig Samuel Huntingtontól, hogy egy hivatásos katona a hivatásából adódóan mindig ellenzi a katonai megoldást. Mindkettő mögött ugyanaz a belátás áll, amire az élet sajnos újra és újra meg kell tanítsa az emberiséget, mert az hajlamos mindig elfelejteni: a háború olyan politikai eszköz, amely elkerülhetetlenül sokkal nagyobb költségekkel jár, mint eredetileg tervezték és mindig olyan következményei vannak, amelyekre senki sem számít. Mondhatni: személyes békeszeretetem pacifista politikai állásponttá fejlődött, a politikai döntések hatásainak kontrollálhatóságával kapcsolatos erősödő szkepszisemnek köszönhetően.

Mára mélyen meg vagyok róla győződve, hogy a pacifizmus vállalható politikai álláspont, ha az ember mérséklettel és nem dogmatikusan képviseli.

Egyrészt, teljesen legitim dolog azt hinni, hogy mindenki sokkal jobban járna, ha az országok általában véve nem háborúznának egymással. Ez a meggyőződés több jámbor békehitnél: a modern háborúkat csak felerészben táplálják helyi konfliktusok, a harcoló feleknek fegyvereket eladó idegenek érdekei jelentik a másik éltető forrásukat. Emellett, ha az ember végigköveti azt az oksági láncolatot, amellyel a hidegháborús amerikai és szovjet külpolitikák máig hatóan újabb és újabb konfliktusokat generálnak a Közel-Keleten, s nem csak amolyan ősbűnként, amelyért a ma politikusai valójában már nem is tehetők felelőssé, hanem a továbbélő külpolitikai reflexeknek is köszönhetően, akkor könnyen juthat arra, hogy talán jobb lett volna bele sem kezdeni vagy most kéne abbahagyni a külső beavatkozást... de nagyon sürgősen. A nem-cselekvés bizony sokszor bölcsebb, mint a hebehurgya cselekvés. Sok elkerülhetetlennek látszó politikai döntés bizonyult utólag nem csak katasztrofálisnak, de teljesen elkerülhetőnek is. Visszanézve többnyire nem is érti azt a gyermeteg sietséget, amellyel az emberek mindenféle mondvacsinált ürügyekkel rohannak bele egy újabb háborúba. Mi sem hihetetlenebb például, mint az, hogy valaki jó ötletnek találhatta az Osztrák-Magyar Monarchia részéről kirobbantani az első világháborút.

Másrészt, a pacifizmus bizonyos országok számára ideális stratégia, mások számára viszont a béke nem mindig a legjobb választás. A nemzetközi viszonyok pókemberei, akiknek kontinenseken átívelő érdekek vannak és akiknek minden lépését más nagyhatalmak féltékeny tekintete kíséri, azokat kétségkívül nyomja az a nagy felelősség, hogy valamiként hozzájáruljanak a nemzetközi rend fenntartásához. De a magunkfajta kicsik számára az, hogy van-e hadseregünk, nem oszt és nem szoroz. Illetve: nagyon is számít, hogy van-e hadseregünk. Mert amíg van, viszi a pénzt és rengeteg nyűggel jár, ám semmiféle előnnyel nem bír. Egy kisállam hadseregének nincs egyetlen olyan valódi képessége sem, amit ne láthatna el valamilyen másik állami szervezet. A rendőrség, a katasztrófavédelem, a titkosszolgálatok, határrendészet stb.. Néhányan talán azt hiszik, hogy egy hadseregnek elrettentő ereje van. Ugyan, miféle elrettentő ereje volt a magyar hadseregnek az elmúlt negyedszázadban? És főleg: kivel szemben? Kit rettentett el - a különben nem gyenge - svájci hadsereg 1945 után és mitől? Mások azt mondják, hogy a hadsereg az állampolgári nevelésben játszik fontos szerepet. Ám, kérdezem én, mire tanított a magyar hadsereg bárkit? Arra, hogy bármi, amire megtanítanak, az nem ér semmit? Hogy nálunk ostobább és agresszívabb emberek egy hierarchikus szervezetben szabadon kínozhatnak minket? Hogy egy elavult, ócska eszközökkel felszerelt operetthadseregben szolgálni olyan, mint szereplőnek lenni a Godot-ra várvában? Hogy hogyan lehet elviselhetőbb körülmények kedvéért gátlástalanul csalni, lopni, hazudni? Igaz, vannak történelmi helyzetek, amikor a hon fegyveres védelme elkerülhetetlen és morálisan tiszteletreméltó kötelességünk. De mielőtt könnyekig meghatódnánk ezektől a szép szavaktól: a 20. századi magyar történelem nagy fegyveres konfliktusai közül nem sok volt, amelyiket bármilyen értelemben is lett volna értelme egyáltalán elkezdeni és amelyiknek a végén mind morális, mind anyagi értelemben ne süllyedt volna az egész ország és az egész társadalom még mélyebbre, mint, ahol előtte volt. Boldog az az ország, amely megteheti, hogy nem megy háborúba, de csak akkor marad az, ha meg is teszi.     

Harmadrészt, a pacifizmus másik határa az, hogy létezik gonoszság a világban, ami ellen védekezni kell. Nem hinném, hogy ne viselkednék altruista módon kiélezett helyzetben, s ne tenném kockára akár az életem is másokért. Az altruizmusra való képesség az egyik alapvető emberi tulajdonságunk, s ha ennek néha a gonoszság elleni küzdelem a formája, akkor úgy kell altruistának lenni. A helyzet azonban az, hogy a legtöbb háborút nem jók vívják gonoszok ellen, hanem ilyen-olyan, utólag nehezen megérthető és még kevésbé elfogadható hülye okokból robbantják ki viszonylag normális emberek viszonylag normális emberek ellen, akik aztán a háború hevében elképesztő aljasságokra vetemedhetnek. De még ha ettől a ténytől el is tekintünk: a gonosz elleni harcnak a háború ritkán a megfelelő eszköze. A titkosszolgálatok, célzott megtorlások, az elszigetelés, az igazságszolgáltatás kezére juttatás többnyire bőven megtenné.

Mindezek miatt én még mindig pacifista vagyok. Félreértés ne essék: az ISIS ellen lehet helye a katonai eszközök alkalmazásának, de az ilyen eseteknek mindig kivételeknek kell lenniük, nem főszabálynak. S az ISIS ellen is csak akkor lesz értelme a katonai megoldásnak, ha valaki képes lesz értelmes és kivihető hadicélt találni és meg tudja majd mondani azt is, hogy mikor van vége a háborúnak. Minden más esetben sajnos a pacifista borúlátás fog újra beigazolódni.

  

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr678098188

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.