A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

55. Nem is volt esély? (Kávéházi okoskodás 6.)

2015. október 25. - FOUREY

Mi is a Kávéházi okoskodás?

Néhány hónappal ezelőtt elindítottam egy sorozatot, amelyben a baloldal 2010-2014 közötti válságára kerestem a választ. Egy bevezető után előbb az MSZP-ről, a bal- és jobboldaltól egyenlő távolság LMP-s stratégiájáról, a lehet-e más a politika dilemmájáról, a civilekről, az Együtt bukásáról és végül a rezsicsökkentés "csodafegyveréről" írtam. Az alábbiakban azt a felvetést vizsgálom meg közelebbről, hogy vajon nem azoknak volt-e igaza, akik bojkottálni akarták a választásokat, mondván, hogy azok eleve kizárják az egyenlő esélyekkel való demokratikus versengést.

Demokrácia-e még Magyarország?

A bojkott gondolata azon alapszik, hogy Magyarországon nincs demokrácia, következésképpen szabad választások sincsenek, azaz nincs értelme részt venni a választásokon. De vajon igaz-e, hogy Magyarország nem demokrácia és ha nem az, akkor micsoda?

Nem szeretnék belebonyolódni a modern demokráciákról szóló tudományos vitákba, annál kevésbé, mivel felületes benyomásaim alapján a demokrácia olyan jelenség, amelynek mércéi annál kevésbé egyértelműek, minél problémásabb esetekre próbáljuk őket alkalmazni. Mikor az Európai Unió demokráciadeficitjéről vitatkoznak például, sokszor fel is merül azok részéréről, akik kritizálják a deficit tézisét, hogy az EU megítélésében sokszor szigorúbbak a politológusok, mint a nemzetállamok esetében. S nagyon hasonló problémák merülhetnek fel a nemzetközi közvélemény által kritikusan megítélt nemzetállamok kapcsán is: amit számon kérnek ezeken az országokon, gyakran a vita nélkül demokratikusnak tekintett országokra sem feltétlenül érvényesek. Vannak persze mindenféle átmeneti kategóriák, amelyeket a vitás esetekre találtak ki: hibrid rezsimek, kompetitív autokráciák, de ezek tartalma is vitatott, s akkor még meg sem említettük azt a problémát, hogy vajon a mintaországok, például az Egyesült Államok vajon demokráciák-e még egyáltalán?

Ehelyett megelégszem néhány egyszerű, intuitívan fontosnak tűnő kritériummal:

1) A kormányzó politikai erő rendelkezik-e választásokon szerzett felhatalmazással?

Igen. Mi több, a 2010-es választásokat ugyanolyan módon tartották, mint a korábbiakat, s akkor még az MSZP volt hatalmon és ők ellenőrizték a választási gépezetet is, a Fidesz mégis történelmi nagyságú győzelmet aratott. 2014-ben már ugyan az általuk diktál szabályok szerint szavaztak az emberek, de egyetlen ellenzéki párt sem szerzett megközelítőleg sem hasonló nagyságú támogatást, kifejezett választási csalásokról sem érkeztek hírek. Ha a szabályok esetleg kedveztek is nekik, akkor sem kedvezhettek ennyire.

2) A kormányzó politikai erővel szemben van-e alkotmányos ellensúly?

2014 végéig nem volt. A létezőket kétségkívül letörték, részben politikai, részben közjogi eszközökkel. Paradox módon ez éppenséggel növelte a rendszer demokratikusságát, hiszen a demokratikus felhatalmazással rendelkező politikai erő mozgásterét növelte az olyan oligarchikus elven működő intézményekkel szemben, mint az Alkotmánybíróság. Az alkotmányozó többség elvesztése azóta ugyanakkor megszüntette a Fidesz korlátlan közjogi felhatalmazását, azóta a helyzet e téren is inkább javult. Az viszont kétségtelen, hogy a rendszer egyensúlytalansága 2010 óta radikálisan megnőtt. Ez különösen nyilvánvaló lenne, ha egyszer megbukna a Fidesz és a rengeteg politikai kinevezett élhetne a papíron egyébként hatalmas közjogi jogosítványaival, hatalomba segítői javára és a jelenlegi ellenzék ellenében.

3) Lezajlott-e a gazdasági erőforrások radikális átrendezése?

Le bizony. A magánnyugdíjpénztárak államosítása, a dohánymonopóliumok, az önkormányzatok kiüresítése, a földek újraosztása, a médiatulajdonviszonyok, a bankrendszer újraszabása, egy előbb Simicska Lajos köré kiépülő gazdasági birodalom megszervezése az állami erőforrások átcsatornázása révén, majd Simicska kegyvesztettsége óta egy alternatív gazdasági háttérország felépítése, az ellenzéki pártok fokozatos kivéreztetése a rendszerváltás óta alighanem a legmélyebb változás a magyar társadalom életében és egy olyan hatalmi konglomerátum létrejöttéhez vezetett, amely évtizedekre fogja meghatározni a helyi viszonyoktól az országos politikáig a mindennapjainkat. Ha egyszer a Fidesz megbukik, megjósolhatatlan, milyen hatással lehet ez erre a pártalapon szerveződő, hűbéri analógiával élve visszavonható "beneficiumokra" épülő gazdasági birodalomra, amely részben az állami bevételekből, részben az uniós forrásokból táplálkozik.  

4) Van-e ellenzék és van-e szabad sajtó?   

Van ellenzék, de az a benyomása támadhat az embernek, hogy a hajdani váltópárt már jóideje a legnagyobb ellenzéki erő vagy legalábbis a legnagyobb baloldali ellenzéki erő pozíciójának megszerzésére korlátozza erőfeszítéseit, nem a választási győzelemre. A Jobbik már sokkal feltűnőbben törekszik váltópárttá válni, de nekik eddig semmi esélyük nem volt, s jó ideig még csak nem is voltak országos párt, a helyi politikában is elhanyagolható volt a szerepük. Az LMP viszont a puszta túlélésért küzd, minden látható távlati cél nélkül. Ez az alternatívátlanság könnyen keltheti azt a benyomást az emberben, hogy ami ma Magyarországon van, az valójában nem demokrácia. Másfelől ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy egy párt sok évtizedes hegemóniája önmagában még nem tesz egy országot mélyen antidemokratikussá, ha csak nem tartjuk annak Svédországot vagy Ausztriát. (Tarthatjuk egyébként, s az örvendetesen szerveződő újbaloldal képviselői között biztosan vannak, akik annak tartják.)

Szabad sajtó egyre kevésbé van. Legalábbis a Simicska-birodalom kegyvesztettségéig egyre szűkültek a nem közvetlen kormányzati ellenőrzés alatt álló, s nem a kormányzati kommunikációs team által kézivezérelt sajtótermékek erőforrásai. A helyzet azóta annyit változott, hogy a Magyar Nemzet és a HírTV kénytelen lettek újrapozicionálni magukat. Ám eközben is tovább folytatódott a kormányzat terjeszkedése a médiában. Nem kétséges, hogy van még nem a kormány által ellenőrzött média, de a helyzetük nem csak azért aggasztó, mert egyre szűkebb a mozgásterük, hanem mostanra teljesen bevetté vált az a nézet, hogy minden olyan sajtótermék, amely nem a kormányzati kommunikációs gépezet része, a közmédiától az új kormányzati online hecclapig, az mind "ellenzéki", nem csak abban az értelemben, hogy kritikus a kormánnyal, hanem úgy is, hogy a kormánypártiak szemében ezek mind egy a kormánnyal szembeni összeesküvés részei. Mi szerencsére még nem tartunk ott, hogy kriminalizálva lenne a kormánykritika, mint Törökországban vagy Oroszországban, de a gazdasági úton való kormányzati nyomásgyakorlás olyan intenzív, mint soha az elmúlt negyedszázadban, beleértve a médiaháborúk időszakát is.     

Mindezek alapján Magyarország kétségkívül messze van attól a demokráciától, amilyennek a 90-s évek elején egy ilyen politikai berendezkedést megálmodtak és a hatalomkoncentráció mértéke is egyedülálló az 1990 óta eltelt időszak korábbi éveihez képest. Hogy ennek ellenére demokráciának kell-e nevezni, az ízlés és terminológia kérdése. Én hajlok rá, hogy annak nevezzem, mert a sui generis címkéknek nem sok értelmét látom (ez egy meglehetősen szubjektív szempont, tudom) és azért is, mert meg vagyok róla győződve, hogy a rendszer jelenlegi állapotában a Fidesz még legyőzhető lenne a választásokon. Hogy 2018-ban vagy 2022-ben hol fogunk tartani, az más kérdés. De ha holnap tartanák a választásokat, akkor meggyőződésem szerint a Fidesz várható győzelmét nem a demokrácia hiánya, hanem az ellenzék válsága okozná.  

Jó ötlet-e a bojkott? Legyőzhetetlen-e a Fidesz?

Éppen ezért arra a kérdésre, hogy a bojkott jó ötlet lett volna-e, nemleges a válaszom. Két okom is van rá.

Egyrészt, a bojkott az egyetlen értelmes politikai eszköztől fosztotta volna meg az ellenzéket és a magam részéről számos példát tudnék idézni, amikor a bojkott (1920-ban a szocdemeké Magyarországon, az aventinusi blokk 1924-ben Olaszországban, az MDF 1989-es négyigenes népszavazási bojkott felhívása stb.) nem egyszerűen kudarc volt, de érdemben hozzájárult a bojkottálók politikai vereségéhez. Másrészt, ahogy előző bejegyzéseimben már jeleztem, a Fidesz 2014-ben egyáltalán nem volt verhetetlen. Hogy ismét győzött, abban az ellenzéki 2012 végén kibontakozó újabb válságának és a rezsicsökkentés sikerének, tehát teljesen hétköznapi demokratikus politikai fejleményeknek volt a legfőbb szerepe, nem a demokrácia hiányának.

Romolhat a helyzet napról napra, de a bojkottot még mindig nem érezném értelmes ötletnek, ha csak nem forradalomra készülünk, amivel kapcsolatban finoman szólva is szkeptikus vagyok.

Viszont 2014 második felében és 2015 elején a Fidesz ismét súlyos válságot élt át és semmi okunk nincs feltételezni, hogy 2018-ig nem jöhet már több válság. Politikai értelemben eddig sem bizonyult sebezhetetlen ellenfélnek, s ezért bármilyen más megoldást értelmesebbnek tartanék, mint a bojkottot. Más kérdés, hogy a jelenlegi ellenzék még mindig lefelé halad a lejtőn, s egyelőre nem látszik, mikor következhet be fordulat. Az is igaz ugyanakkor, legalábbis én ezzel vigasztalom magam, a sikeres politikai innovációk természetéhez tartozik, hogy előre nem láthatók. Mondhatni: per definitionem előreláthatatlanok. Ezért inkább úgy vagyok 2018-al, mint a Macskafogó szereplői:

Egér rendőrfőnök: Még meggondolhatja Edlington. 99 százalék, hogy nem ússza meg ép bőrrel.
Edlington: Már meggondoltam Bob. Bízom az egy százalékomban.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr48019397

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Finta László · http://reakciosreflexiok.blog.hu/ 2015.10.28. 06:59:13

Irigylem Edlington optimizmusát. Most olvastam a nol.hu-n egy cikket. A szerző szerint az "átlagember" már nem is reménykedik ennek a hatalomnak a leváltásában.