A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

53. Bajnai a hibás? (Kávéházi okoskodás 4.)

2015. szeptember 26. - FOUREY

Mi is a Kávéházi okoskodás?

Néhány hónappal ezelőtt elindítottam egy sorozatot, amelyben a baloldal 2010-2014 közötti válságára kerestem a választ. Egy bevezető után előbb az MSZP-ről, a bal- és jobboldaltól egyenlő távolság LMP-s stratégiájáról, a lehet-e más a politika dilemmájáról és végül a civilekről írtam. Az alábbiakban következő írás tárgya Bajnai Gordon visszatérési kísérlete, amihez oly sokan fűztek nagy reményeket (jómagam is, egyébként) és okozott nagy csalódást sokaknak (köztük jómagamnak is). Éppen a személyes érintettség miatt izgat ez a történet a 2014-es baloldali választási vereség okai között a legjobban és ezért is okozott olyan nagy nehézséget, hogy megfogalmazzam vele kapcsolatos gondolataimat. Remélem, mostanra sikerült letisztáznom magamban, amit erről gondolok.

Miért fontos szembenézni Bajnai visszatérési kísérletének tanulságaival?

A látványos és kiábrándító kudarc ellenére is azt gondolom, Bajnai Gordon visszatérése és egy köré szerveződő baloldali koalíció megteremtése az elmúlt évek talán legígéretesebb kísérlete volt a baloldal megújítására és váltópárti jellegének megerősítésére. Fontos és tanulságos kérdés, hogy miért bukott el ez a kísérlet, de nem lényegtelen az sem, hogy a bukás miért sikerült olyan kínosra. Bukni ugyanis sokféleképpen lehet: heroikusan, tiszteletreméltóan, gyomorforgatóan undorítóan, nevetségesen, kínosan. Bajnai bukásához nehéz lenne pozitív jelzőket társítani és ez önmagában is magyarázatot igényel. Lehet például azt gondolni, hogy a túl nagy várakozások miatt csak csalódni lehetett benne. Talán ez volt a legfontosabb oka a rossz szájízt hagyó kudarcnak, de biztosan nem az egyetlen oka, s esetleg le lehet vonni hasznos tanulságokat a többi okból is, ezért mindenképpen érdemes felidézni a többit is.

Miért tűnhetett elsőre jó ötletnek Bajnai visszatérése?

De mielőtt ezekre rátérnénk, néhány szót arról, hogy miért tartom a történtek ellenére ígéretes vállalkozásnak Bajnai 2012-es zászlóbontását. Ennek alapvetően három oka van. Az első az, hogy 2012 őszére patthelyzet alakult ki baloldalon: az MSZP sikerrel őrizte pozícióit, de kezdeményezésre nemigen telt tőle, Gyurcsány és a DK túlélte az MSZP elhagyását, de elszigetelt volt, az LMP-ről bebizonyosodott, hogy nem lesz váltópárt, a civil tüntetések elérték csúcspontjukat és az emberek kezdtek kiábrándulni a következmények nélküli, unalmas és semerre sem haladó ácsorgásokból a színpad előtt. Szükség volt arra, hogy ezt a patthelyzetet feloldja valami. A második ok, hogy az időzítés megfelelőnek látszott. Még volt idő a választások előtt a baloldal újjárendezésére, a baloldali patthelyzet egyúttal lehetőségeket is jelentett új eszmék, új megoldások bevezetésére, s ráadásul a Fidesz is 2012-ben elérte népszerűsége mélypontját (1998 óta nem volt olyan népszerűtlen, mint akkor). Ilyen körülmények között egy kívülről érkező szereplőnek esélye lehetett radikálisan újrarendezni a politikai szituációt. S végül a harmadik ok Bajnai Gordon személye. Jó benyomást tett válságkezelő miniszterelnökként, önálló, erkölcsi integritással, vállalható értékrenddel rendelkező embernek látszott, akinek a személye egyfajta hidat képezni látszott a régi baloldal és egy újfajta balközép politizálás között. Az, hogy a jobboldal libajnaizta, teljesen érdektelen volt, hiszen senki sem úszhatta meg a jobboldali karaktergyilkosságot és a jelek szerint Bajnainak valójában nem voltak vállalhatatlan ügyei. Az sem tűnt akkora problémának, hogy éveken át ült Gyurcsány rettenetes kormányában, mert miniszterelnökként teljesen önálló imázsa alakult ki. S az sem tűnt tragikusnak, hogy nem volt egy tömegeket megmozgatni képes, karizmatikus vezető. Gyurcsánnyal és Orbánnal szemben ez inkább tetszhetett előnynek sokak szemében.

Az alapvető probléma: Blitzkrieg vagy bukás

Mi volt hát a hiba Bajnai visszatértével? Mivel Bajnai mögött nem álltak kimeríthetetlen anyagi és szervezeti erőforrások, az egész vállalkozásnak elkerülhetetlenül megvolt a maga kockázata. A visszatérésnek Blitzkriegnek kellett lennie, mert hosszú, elhúzódó küzdelemhez nem voltak mögötte tartalékok. Ez nyilván kezdettől komoly hiba volt. Ám mivel egy patthelyzetbe érkezett, ez a probléma önmagában nem tűnt tragikusnak. Máig úgy gondolom, részben a balszerencsén múlt a kudarc.

Az MSZP nyilvánvalóan nem lelkesedett az ötletért, de kezdetben kivárásra játszott. Mivel a Fidesz épp kezdett kifáradni, a rezsicsökkentés pedig még nem kezdett hatni, a szocialisták alighanem azt érezhették, valaki ki akarja énekelni a sajtot a szájukból. Szervezeti erőforrásaik miatt a pozícióharcban hosszabb távon jobbak voltak az esélyeik, de hogy az MSZP végül ki tudta véreztetni Bajnaiékat, abban nagyrészt a Bajnai-projekt nagy pillanatának elmúlása játszott szerepet, nem az MSZP ügyessége. Persze, az intrikában ők a rutinosabbak, s egy idő után a DK-t is remekül tudták használni Bajnaiék ellen, de 2014 óta világos, hogy mindez csak relatív sikerre elég. Az MSZP-ben egyszerűen nincsenek tartalékok a megújulásra. Az utolsó töltényig védekezni tudnak, de offenzívába átmenni innen szinte lehetetlen.

A Millán belül okozott némi káoszt egy régi politikus feltűnése, de a millás tömeg elsöprő többségét úgyse a Milla szellemisége, hanem az anti-orbánizmus tartotta egyben. Nekik a siker reménye kezdetben többet ért minden másnál. A Milla ugyanakkor nem rendelkezett önálló erőforrásokkal, így a médiába való bekerülést biztosíthatta, de egy baloldalon belüli elhúzódó rivalizáláshoz szükséges szervezeti erőforrásokat nem. A millások támogatása addig volt érdekes csak, amíg tartott a Bajnai-offenzíva.

Az pedig az LMP-n akadt el végleg. Előbb nem sikerült menetből bevenni a pártot, s ezzel hónapokra tétlenségre kárhoztatódott a Bajnai-féle csapat, majd pedig a két hónappal későbbi újabb offenzívával is csak szétszakítani tudták az LMP-t, s a kettéváló szervezetnek is csak a kisebb részét, nem az LMP-t, hanem a majdani PM-et tudták meghódítani, akik aztán újabb hónapokig vergődtek, míg valamiféle formális szervezetfélét tudtak felállítani. Ha őszinték akarunk lenni, stratégiai szempontból az LMP verte meg Bajnait. Ha az LMP többsége rögtön mellé áll, a Milla tömegeit már einstandoló Bajnai-projekt újabb lendületet kap, s ez az MSZP-t is nehéz helyzetbe hozta volna. Próbálkozhattak volna akkor is a pozícióharccal, de onnantól nem egy önjelölt vezetővel, hanem százezer emberrel és egy parlamenti párttal álltak volna szemben. Így viszont épp a Bajnai-projekt stratégiai alapvetése, a Blitzkrieg esélye veszett el.

A B-terv hiánya

Lehetett volna ezen esetleg javítani, ám figyelemreméltó módon azok a stratégák, akik a Bajnai-projektet alakították, a jelek szerint nem rendelkeztek B-tervvel. Nem elég, hogy nem voltak képesek elérni eredeti céljaikat is, de a korrekcióra is jó ideig képteleneknek bizonyultak. Sokáig nem hoztak létre formális szervezetet sem, amely felszívhatta volna a csatlakozni akarókat, amit pedig létrehoztak, az egy agytröszt volt, s jóideig hezitáltak azon is, hogy az MSZP-t belülről vagy kívülről próbálják elfoglalni. Ez az elhúzódó eldöntetlenség és tehetetlenkedés, amelynek szimbolikus kifejeződése az önparódiába hajló névkeresés volt, időt adott az ellenfeleknek az újjászerveződésre. Az MSZP megerősíthette védelmi vonalait, a DK bejelentkezhetett Bajnainál és elkezdhette - afféle Piszkos Fredként - a barátságával rombolni Bajnai imázsát, a tömeg elfáradt, az LMP disszidensei maguk is tehetetlenül toporogtak hónapokig. A dolog egyre kisszerűbbnek és nevetségesebbnek kezdett látszani, márpedig Bajnai sikerének legfontosabb (és erőforrások híján: szinte az egyetlen) eszköze éppen a lélektani hatás lehetett volna. Ráadásul 2013 elejére a rezsicsökkentés jelszava is hatni kezdett, s értelmes baloldali ellenüzenet nélkül a politikai napirend meghatározó eleme lett. Ez utóbbi sem történhetett volna meg, ha a Bajnai-projekt nem fullad kudarcba rögtön az elején.

A bukás továbbgyűrűző hatása: a Fidesz kétharmada

Blitzkrieg híján tulajdonképpen az Együtt létrejöttének, a baloldal vezetéséért vívott későbbi egész küzdelemnek, a DK-val való kiegyezésnek és az MSZP mögötti felsorakozásnak már nem volt semmi értelme. Bajnai személyes képességeinek a bizonyítéka, hogy mindennek ellenére egy majdnem parlamenti pártot mégis létre tudott hozni gyakorlatilag a semmiből. Más kérdés, hogy ebből se neki (aki azóta vissza is vonult a politikától), se a baloldalnak nem lett érdemi haszna, sőt, kitartása alighanem fontos szerepet játszott a Fidesz újabb kétharmadában. A PM-mel házon belül az LMP is erősebb lehetett volna, a baloldal belső rivalizálása nélkül az MSZP és a DK is szabadabban manőverezhetett volna, s a Fidesz se tudta volna korlátlanul uralni a politikai napirendet. De ez persze nem azt jelenti, hogy kár volt az egészbe belevágni. Csak azt, hogy egy jószándékú kísérlet néha rosszabbá teszi a dolgokat, mint a teljes passzivitás. Az évek óta tetszhalott MSZP még mindig középpárt, az alternatívái pedig mind jelentéktelen kispártok. Ez persze nem az MSZP érdeme, csak a politika bizarr törvényei egyikéé, amit a nagy csaták elől rendre kitérő Fabius Cunctator nagyon jól megértett, a győzni tudó, de győzelmei konszolidálására képtelen Hannibal viszont sosem tanult meg.

A kudarc két további oka: az MSZP-vel való szakítás 2010-ben és a viszony Gyurcsányhoz

A kudarc ismeretében néhány dolog visszatekintve sokkal súlyosabb problémának látszik, mint látszhatott a maga idejében. Bajnai például valószínűleg tragikus hibát vétett 2010-ben, hogy nem vállalta fel az MSZP-t képviselőjelöltként. Ekkor dőlt el ugyanis, hogy az MSZP 2012-ben nem fogja őt sajátjaként elfogadni. A Gyurcsány-kormány öröksége is súlyosabbnak bizonyult, mint amilyennek látszott. Bajnai személyes - és talán politikai - okokból nem határolódott el Gyurcsánytól, de vállalkozása számára a DK halálos veszélynek látszott és rányomta bélyegét az egész projektre. Bajnainak a koalícióját úgy kellett volna felépítenie, hogy annak két széle között kezdetben nem volt semmilyen közvetítési lehetőség. A politika különös fintora, hogy egy évnyi kilátástalan harc a politikai lövészárkokban és egy üveg unikum végül összehozta a PM-et és a DK-t, de addigra a Bajnai-projekt már régen lekerült az asztalról, s a kompromisszum egyik oldalról egy stratégiai kudarcra kárhoztatott, kiábrándult, csalódott, leharcolt és a győzelem minden reményétől megfosztott csapat, másik oldalról pedig egy alig leplezetten kárörvendő, csak taktikai győzelemre vágyó csoport között született. Ami lehetetlen volt 2012-ben, az 2014-ben már lehetséges volt, csak éppen értelmetlen. Ki ne kívánná ilyenkor, hogy bárcsak másmilyen is lehetne a politika?

A kegyelemdöfés: Bajnai nem Obama 

S végül még egy, utólag visszanézve katasztrofális hiba: Bajnai Gordonról ugyan kezdettől lehetett tudni, hogy nem egy szenvedélyes, magával ragadó, karizmatikus vezető, de ráadásul személyes stábja nagyon sokat tett azért, hogy ezt a gyengeségét végzetessé növessze. 2012 őszi visszatérési beszéde kicsit hosszú volt és unalmas, de azért nem hangzott rosszul. Elsőre. De Bajnai tucatszor elmondta ugyanazt. Pedig tényleg rossz beszéd volt: tartalmatlan és rosszul előadott. De a legfőbb baj az volt, hogy semmi mást nem lehetett hallani Bajnaitól. Az addig szakmailag felkészültnek, gazdasági téren mindig kompetensnek látszó, higgadt Bajnai Gordont homályos politikai jelszavak hangoztatójává akarták átformálni. Biztos volt rá valami okuk, de ha azt hitték, hogy a sokak által nagy reményekkel várt, csendes és nehezen beszélő Bajnai képes lehet a kiváló szónok és karizmatikus egyéniség Obama nevezetes hope-kampányát hazai viszonyokra átültetni csak azért, mert meggyőződésük szerint Obama biztos megnyerné a magyar választásokat, nos, akkor kapitális baklövést követtek el. Akárki is találta ki, rossz úton járt. Ráadásul Bajnai reményről és ígéretről papoló beszédei nem csak rosszul voltak előadva, de a Bajnai-projekt hátterébe sem illettek bele. Nem volt Blitz, Bajnai mögé pedig nem szerveződött mozgalom, csak előbb egy kis szakpolitikai agytröszt, amely érdekes módon alig termelt ki magából bármi szakpolitikailag értékelhetőt a választásokig, majd pedig nagy késéssel egy szinte csak vezérkarral rendelkező törpepárt.

A jövő: nincs tovább?

Hát így történt. A Bajnai-projekt 2014-ben dicstelen véget ért, s ami ennél sokkal szomorúbb, baloldalon még csak jele sincs annak, hogy a közeljövőben egy hasonlóan ambiciózus kísérlet kezdődhetne a baloldal váltópárti jellegének helyreállítására. Nincs se pénz, se sereg, se vezérkar. Se zászló.                  

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr597834222

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.