A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

50. Bibó hosszú árnyéka, a menekültügy és a modus vivendi

2015. szeptember 12. - FOUREY

Mindenki megőrült?

Valamiért, úgy tűnik, a menekültügy más. Különbözik az utóbbi évek legtöbb politikai kérdésétől, egyebek között abban is, hogy szokatlanul élesen osztja meg a társadalmat és abból a szempontból is, hogy sokaknak éppen ennél a kérdésnél telt be a pohár. És nem csak azért különleges ügy ez, mert végletesen erős érzelmeket és engesztelhetetlen ítéleteket provokál, lehetetlenné tesz minden értelmes vitát és sokak biztonságérzetét alapjaiban rendíti meg. A menekültkérdés ugyanis sokakat arra ingerel, hogy szokatlanul élesen kritizálják a téma tárgyalásának bevett (vagy általuk annak látott) módjait és kiálljanak egy mérsékelt, árnyalt, a másik (legalább rész-)igazának felismerésére képes, a morálisan és társadalmilag is pusztító táborlogikát megtörő politika szükségessége mellett. Vagy legalábbis szokatlanul hangosan fejezzék ki elégedetlenségüknek a közvélemény hiszterizálódása miatt.

Sokak számára tehát a menekültügy legalább annyira tünet, mint elsőrendű probléma: szerintük az, ahogyan a különböző politikai csoportok reagálnak a menekültügyre, önmagában is aggasztó, mert a magyar közélet egyik súlyos válságjelensége. Ők általában véve is hiányolják a türelmet, belátást, megértést, árnyalt gondolkodást a magyar politikából. S mivel ezt az ügyet kivételesen súlyosnak tartják, így okkal érzik úgy, hogy ezek a hiányok is rendkívüli élességgel mutatkoznak meg benne.

Mindenki meghibbant - lehetne összefoglalni Gazda Albert vagy Török Gábor véleményét (akik alighanem meglepődnének, hogy egy lapon emlegetik őket), de nem sokkal van jobb véleménye Szily Lászlónak, aki annyira felháborodott a Magyar Narancs hitlerezős Orbán-címlapján, hogy elhatározta, soha többet nem vásárol a baloldal mindmáig egyik emblematikus sajtótermékéből vagy Ablonczy Bálintnak, aki úgy oktatja a baloldalt menekültügyben, hogy közben a helyzet komolyságát hangsúlyozva, mintegy mellékesen porba alázza a magyar kormányt is, mondván:

"Ha azonban egy pillanatra túllépünk a kormányzat cinikus munkahelyelvevős  plakátkampányán, meg a nyakra-főre használt ludovikás retorikán" 

 

Mivel én magam is fontosnak tartom az árnyalt gondolkodást politikai kérdésekben, akárcsak az empátiára, megértésre törekvést és arról is meg vagyok győződve, hogy szinte mindenkinek megvannak a maguk méltányolható, bár nem mindig összeegyeztethető igazságai a politikában, s hogy emiatt a politika első kérdésének a modus vivendi megtalálását tekintem, nem a saját igazságuk mindenáron való érvényesítését, ezért mélyen át tudom érezni az az elkeseredést, ami ezekben az írásokban megjelenik. A menekültügy pedig, ebben is egyetértek ezekkel az emberekkel, kivételes élességgel mutatja meg a modus vivendi megtalálásának nehézségeit, hiszen itt a türelemnek, megértésre vagy empátiára törekvésnek az esélyei még a szokásosnál is élesebbek. Hogy őszinte legyek, abban is egyetértek ezekkel a szerzőkkel, hogy ezt a helyzetet nem tartom végzetszerűnek: a menekültügy egy súlyos politikai probléma, amit ugyan nem a politika teremtett, de gyarló emberek gyarló politikai döntései tettek a szükségesnél gyorsabban az elkerülhetetlennél mélyebb és tűrhetetlenül felelőtlenül kezelt válsággá.

Szükség lenne egy higgadtabb, mérsékeltebb, megértőbb politikára, ebben is egyetértek velük, s abban is, hogy ehhez az egyik legfontosabb lépés az lenne, hogy megértsük, a politikai álláspontoknak nem szabadna a táborlogikán alapulnia. Be kellene például ismerni, menekültkérdésben is, hogy egy ilyen válságnak nem csak egyetlen aspektusa van, nem csak egyféle kérdés igényel benne sürgős megoldást, s hogy a válaszok keresése közben egy válsághelyzet során bizony néha el kell hagynunk a komfortzónánkat, mert a politika nem játék.    

Egy ilyen hozzáállásról azonban könnyebb beszélni, mint a gyakorlatban megvalósítani, mivel a középút, harmadik út, mérsékelt politika (vagy nevezzük akárhogy) keresése során legalább két súlyos veszély fenyegeti az embert. Az egyik, amit úgy lehetne röviden összefoglalni, hogy a középút keresését könnyen összekeverhetjük a középre pozicionálással. Ezen azt értem, hogy amennyiben magunkat középre pozicionáljuk, azzal ugyan szimbolikusan elfoglaltunk egy helyet a politikai térben, s biztosítottunk a magunk számára egy csomó előnyt (hiszen megkülönböztettük magunkat a "szélsőségektől"), ámde ez a retorikai önvállveregetés még nem azonos azzal, hogy tartalmilag is megfogalmaztunk volna egy vállalható alternatívát, s főképp nem szolgáltuk egy megértőbb politika ügyét, hiszen a megértés szándékának a vitapartnerek szélsőségessé minősítése éppenséggel teljesen ellentmond. A másik veszély is hasonló természetű: hiába gondoljuk ugyanis, hogy mindkét politikai tábornak vannak megfontolandó igazságai, ha nem vagyunk hajlandó észrevenni, hogy nem minden baloldali és nem minden jobboldali gondolkodik ugyanúgy, mint a vele egy táborba tartozók Ez a kívülről alkalmazott táborlogika tulajdonképpen ugyanazt teszi, mint, amit kritizál: korlátok közé szorítja a gondolkodást és nem teszi lehetővé - legalábbis mások számára - a tábor elhagyását. Az első veszély önnön erényeink túlértékelése, a másik pedig a többiek alábecsülése. Egyik sem túl elegáns és semmiképp sem szolgálják azt az ügyet, amelynek érdekében használják őket. A cél ebben az esetben nemhogy nem szentesíti ezeket az eszközöket, de - legalábbis ha lenne e célnak saját hangja - hangosan tiltakozna ellenük.

A középre pozicionálás és a kívülről alkalmazott táborlogika diszkrét bája

 

De lássuk egy kicsit közelebbről, hogyan is működik az a retorika, amely minden jószándéka ellenére sem egy középút felé tereli, legalábbis szerintem, a közgondolkodást.

Azt írja Török Gábor, hogy 

"Egyre világosabb, hogy a menekültáradat talán legsúlyosabb következménye nem az lesz, amitől sokan tartanak: itt és ott. Pedig a táborok félelmei nem alaptalanok: az egyik Magyarország nemzetközi megítélésének mélypontjáról beszél, a másik a bevándorlás okozta tartós következményektől tart. Lehet persze tagadni, de mindkettőben van igazság... Valaki persze győzni fog a másik felett, és valaki mindig hatalmat is gyakorol majd, de egyre inkább azt hiszem, hogy Magyarországot, az egész országot és nem csak az egyik felét, már csak egy olyan - ma nyomokban sem létező - politikai közép mentheti meg, amely képes mindkét tábor igazát meghallani és félelmeit megérteni."

Hasonló vízió jelenik meg Szily Lászlónál:

"Az egész menekültválság eddig legkellemetlenebb következménye, hogy az ember hiszterobalos és hiszterofideszes ismerősei teljesen begerjedtek. Az egyik fél tök természetesnek tartja, ha százezrek-milliók özönlenek be Európába csak úgy lendületből, és lenáciznak mindenkit, aki nem örül ennek hangosan, az utóbbiak vallásháborús hangulatban szítanak gyűlöletet a muzulmánok és a nálunk sötétebb bőrűek ellen és undorító sejtetésekkel Tudjukkik által szándékosan szevezett népvándorlásról delirálnak."

Két tábor, s kétféle őrület, amelyek egyaránt érzéketlenek a kétféle igazságra. S van a harmadik fél, aki persze látja ezeket az igazságokat és el van keseredve. Mi ezzel a baj? Szily szövege némiképp trükkösebb: a hisztero- előtag kissé megnehezíti, hogy eldöntsük, vajon a baloldalról és a jobboldalról beszél-e általában vagy csak néhány hülyéről. Bevallom, én hajlok az előbbire, de még ha a második, jóindulatú  értelmezést is fogadjuk el, az világos, hogy szerinte komoly és súlyos jelenségről van szó, az a néhány ember éppen elég sok ahhoz, hogy panaszkodni, hogy szomorkodni kelljen miatta. És persze a lényeg: a hisztero- előtag kiírja a vitapartnereket a komolyanvehető, racionális véleménnyel, méltányolható igazsággal rendelkező emberek táborából. Magyarán: ezek hülyék. Török diagnózisa óvatosabb ugyan megfogalmazásában, de a lényeget tekintve nem kevésbé lesújtó: senki senkit nem akar meghallgatni, a politikát a félelmek és a gyűlölet uralják, nem pedig a racionalitás.

Néha úgy érzem, Bibó István hosszú árnyéka vetül rá a rendszerváltás utáni magyar közgondolkodásra. Az ő legendás, a politikai hisztériák eredetét vizsgáló, pszichologizáló, terápiás célú esszéi 1944-47 közöttről (például ez, ez vagy ez) azok, amelyek megteremtették a politikai ellenfelek álláspontját irracionális félelmekre visszavezető és a válsághelyzetekből a kiutat az e félelmektől való megszabadulásban látó, jószándékú, de kontraproduktív politikai elemzés műfaját nálunk. Nagy rajongója vagyok Bibónak, az embernek és az ő emberi tisztességének, de ezekben az írásokban egyszerre csodálom a megértésre törekvés nemes szándékát és a helyzetelemzéseket megalapozó wishful thinkingnek a világot sarkaiból kiforgató erejét.

Nem mondom persze, hogy Török vagy Szily bibói babérokra törne és érvelésem szempontjából talán kitérőnek is értékelhető, amit az előző bekezdésben írtam, de azt gondolom, hogy az effajta elhatárolódások a hisztero- nézetektől és a táborlogikáktól ugyanabban az eredendő félreértésben leledzenek, mint Bibó politikai programja is: hogy lehet vitát folytatni úgy, hogy a vitapartnereink racionális voltát kétségbe vonjuk.

Török semlegesebb formában, Szily megsemmisítő gúnnyal hajtja végre ezt a műveletet (ami viszont nem Bibó, hanem a Szily által hajdan tisztelt korai Magyar Narancs öröksége), de nem akarom rájuk korlátozni mondanivalómat. Ablonczy idézett szövege sem kevésbé kíméletlen a vitapartnereivel. Azt írja:

"Egy fronton minden a régi: Magyarország a hibás. Ha engedi a menekülteket, az a baj – Werner Faymann osztrák kancellár némi kerítésezés mellett felrója, hogy hatóságaink állítólag regisztrálás nélkül passzolják tovább a hozzánk érkezőket. Külföldi sajtótudósítók és magyar demokraták viszont tudni vélik, hogy direkt aszaltatjuk a szerencsétleneket pályaudvaraink előtt. E narratíva szerint a binládenorbán kiszúrásból szállítatja le pribékjeivel a vonatokról a menekülőket, hogy a barna eső zuhogjon rájuk, idehaza nőjön az idegenellenesség, amely tényt ő majd jól kihasznál."

Az első mondat nyilván ironikus. A második is. A harmadik is. A negyedik is. És véget is ért az első bekezdés. S közben minden lehetséges nyelvi eszközt bevet, hogy érzékeltesse, a baloldal álláspontja abszurd és tisztességtelen. Az eredetiben kurziválva van a "demokraták" és a "narratíva", a miniszterelnököt meg "binladenorbánozza", mintegy a baloldal nyelvi paneljeire utalva, időnként - lehet hogy itt az én képzeletem túl erős - A tanúból ismerős nyelvhasználattal ássa alá a baloldali diskurzus komolyanvehetőségét ("pribékjeivel"). Aki már folytatott vitát, az nyilván tisztában van vele, hogy irónia nem az az eszköz, amellyel meg lehet nyerni beszélgetőpartnereink rokonszenvét. Lehet persze, hogy Ablonczy nem is szeretne a baloldalhoz, annak meggyőzhetőbb, értelmes érvekre nyitott részéhez beszélni, de akkor máris témánál vagyunk: amit mond, az meg sem próbál érdemben túllépni a táborlogikán.           

Bevallom, a fent említett szerzők közül Gazda Albert témába vágó írásait kivételnek éreztem. Részben, talán erős szubjektivitása, részben, saját korábbi tévedéseinek beismerése miatt az ő szövegei hihetővé teszik, hogy számára a modus vivendi megtalálása az első, nem a győzelem. Éppen emiatt nála az erősebb megfogalmazások, határozott értékítéletek, sőt, az ironikus nyelvhasználat sem dolgoznak a fő mondanivaló ellen. Hiszen miért is ne lehetne valakinek saját, világos értékrendje anélkül, hogy folyton azt méricskélné, sikerült-e beszéd közben a közepet elfoglalnia? Miért ne ítélhetne meg tetteket és gondolatokat ezen értékrend alapján, ha egyszer hisz benne? Ezek egyike sem zárja ki a középút keresését és a mások megértésére való törekvést. Épp ellenkezőleg, a középút keresése az őszinteséggel és önmagunk nyílt felvállalásával kezdődik. Bárcsak több hasonló ember írna ma politikai ügyekről!    

 

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr487781568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.