A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

45. Mert mi is az, hogy civil? (Kávéházi okoskodás 3.)

2015. május 27. - FOUREY

Bevezetés: a civilek tehettek róla?

2010 után meglehetősen sokáig úgy tűnt, tömeges igény mutatkozik a régi baloldali pártoktól egészen független, magát hangsúlyosan civilnek nevező mozgalomra, amely egyértelmű kritikusa a kormány működésének, de ugyanakkor nem kíván a létező baloldali ellenzék biodíszlete lenni. Hogy később részben mégiscsak arra szolgált, hogy kerülőúton (a Bajnai-féle szerveződésen keresztül) becsatornázza ezeket a tömegeket az MSZP által dominált szerveződésbe, mit sem von le annak a ténynek az értékéből, hogy a sajtószabadság és az alkotmánybíróság védelmében, majd a tb-államosítás, az egyoldalú alkotmányozás ellen tüntető tömegnek kezdetben megvolt a maga ideológiája és mozgalomként megvoltak a maga lehetőségei és korlátai, amelyek nélkül aligha érthetjük meg a 2010 óta a baloldallal történteket. Különösen azért fontos kérdés ez, mert sokan a civilséggel kapcsolatos illúziókkal magyarázták a baloldal újjászerveződésének elmaradását és újabb megalázó választási kudarcát. Érdemesnek tűnik tehát feltenni a kérdést, hogy miről is szólt ez a civilség, hogy vajon mi is a tanulsága a civil törekvések sorsának és van-e hasznosítható öröksége a 2010-2014 közötti civil mozgalmaknak.

Megelőlegezett tanulságként: a civilség kultusza egyfelől tünete, másfelől az egyik oka volt a baloldal válságának, s hogy mindennek ellenére, ha hajlandóak vagyunk komolyan szembenézni a történtekkel, akkor a Millának nem az az egyetlen öröksége, hogy mit nem szabad csinálni a politikában, de az is, hogy mennyivel többet is kínálhatna a politika egy állampolgárnak, mint amit jelenleg kínálni tud baloldalon. Az alábbiakban megpróbálom megmutatni, miért nem gondolom, hogy a civilek túlságosan sokat ártottak volna a baloldal ügyének (mármint a választások szempontjából), még ha nem is használtak annyit, mint lehetett volna. Vagyis, hogy: nem, nem a civilek tehettek róla.

A civilség ideológiája

Kétség sem férhet hozzá, hogy a baloldalon a civilség kultusza a rendszerváltás utáni magyar politika sajátos kettősségéből eredt: egyfelől, mindenki elfogadta, hogy szükség van demokratikus játékszabályok szerint üzemelő, s a politika szakemberei, a pártok és pártpolitikusok által működtetett politikára, de másfelől viszont a politikát mindenki szennyesnek, csúfnak, önzőnek és destruktívnak tartotta és szerette volna, ha a politika mindig meghajolni kényszerül a szaktudás és az erkölcs előtt. Ez a mélységesen antipolitikai beállítódottság egy alapvetően elitista demokráciaképet eredményezett, amelyben nem sok helye volt az állampolgári részvételnek. Az állampolgár legfeljebb alkalmi politikus lehet, sugallta ez a demokráciakép, aki a politikát a nézőtérről figyeli, s véleményét esetleg a közvéleménykutatások, de elsősorban a négyévenkénti szavazás útján fejezi ki. Nem az ő dolga a politizálás. Ő a megrendelő, a fogyasztó, a szórakoztatásra váró néző.

Vannak persze speciális esetek is, ismerte el az antipolitikai gondolkodásmód, ilyen eset például a szakértőké, akik persze nem politikusok és nem is politikai szempontok szerint gondolkodnak, de másfelől szakterületük egy része a politika felségterülete. Hogy a politika ne ártson, a szakértők kénytelenek, függetlenségük megőrzése mellett, a szakpolitikai kérdésekben útmutatást adni a politika számára. Gondoljunk csak Bokros Lajosra: nemhogy a Budapest Bank vezetője, de sok tekintetben az 1995-ös pénzügyminiszter sem tekintette magát szocialista politikusnak, az Élet és irodalomba szakpolitikai programokat írogató szakértelmiségi sem. Hasonló speciális eset az értelmiségié, aki nem valamilyen szakterület képviselője, hanem az általános intellektusé és morális érzéké, s ezek nevében szól bele, függetlenségét szigorúan megtartva, a politikába, mintegy az állampolgári közösség egészének lelkiismereteként. S a harmadik speciális eset a civil mozgalmároké, akik egy-egy ügyre specializálódva, ott szakértelmet szerezve (ennyiben a szakértőkre hasonlítva), de lelkiismereti alapon (ennyiben az általános értelmiségi szerepet idézve) szólnak bele időről időre a politikába, s adnak hangot olyan ügyeknek, amelyekben a tulajdonképpeni érdekelteknek maguktól nem elég erős a hangjuk (iskolázottság híján vagy társadalmi helyzetük miatt stb.).

Az egész gondolkodásmódnak az volt a lényege, hogy a politika függőséget jelent, míg az állampolgár, a szakértő, az értelmiségi és a civil mozgalmár egyaránt kívül állnak a politikán, függetlenek tőle: anyagilag is, de mindenekelőtt erkölcsileg. A függőség elkerülhetetlen a politikában, hiszen az a hatalomról, egyik embernek a másik ember fölötti kontrolljáról szól, de létezhet függetlenség a politikán kívül, s ez teszi lehetővé, hogy az igazán fontos dolgokról tiszta fejjel, objektíven gondolkozzon az ember. (Függetlenség és ideológiai elfogulatlanság persze nem ugyanaz: egy szakértőtől elvárták, hogy ne legyen se jobb-, se baloldali, egy értelmiségi esetében viszont a függetlenség megfért a világnézeti elkötelezettséggel) Egy politikus definíció szerint nem objektív, egy igazi szakértő, értelmiségi, civil mozgalmár viszont definíció szerint az. Ezért van, hogy a politikusra legjobb lenne semmit sem rábízni, míg egy szakértő, egy értelmiségi, egy civil mozgalmár mindig jó gazdája az általa képviselt ügynek. Paradox módon szinte senki sem találta problémának a 90-es években, hogy az államnak kellett garantálnia a civilek államtól való függetlenségét: többnyire maguk a szakértők, értelmiségiek, civil mozgalmárok is normálisnak tekintették, hogy állami források finanszírozzák azokat a tevékenységeket, amelyekhez a civilség étosza megkövetelte a függetlenséget. 

A 90-es években meglehetősen általánosan elfogadott volt ez az antipolitikus gondolkodásmód, s még a politika sem vonhatta ki egészen magát a hatása alól. Volt ugyan némi aszimmetria a jobb- és a baloldal között, amennyiben a jobboldalhoz tartozók hajlamosak voltak úgy gondolni, hogy a függetlenség álcája alatt egyfajta baloldali hegemónia épült ki, amelyben a politikai és a politikán kívüli szerepek korántsem különülnek el olyan világosan, mint azt az antipolitikai gondolkodásmód sugallja.

Ezzel együtt, a 2010-es évekig kellett várni, míg a jobboldalon ez vált az uralkodó elképzeléssé és a civilséget a pártpolitikai küzdelmek meghosszabbításának kezdték tekinteni. A polgári körök, a Békemenet, a jobboldali média kiépítése már ennek a jobboldali civilségfelfogásnak a termékei, s 2010 után a civil ellenzékiek elleni hatósági fellépés és a hozzá kapcsolódó, a jobboldali sajtóban terjedő összeesküvéselméletek is innen eredeztethetők. Ma már fel sem merül, hogy a kormányt kritizáló értelmiségit ne nevezzék "ballibnek", s ne feltételezzenek direkt pártpolitikai kötődést egy "ballib" értelmiségi nyilvános fellépése mögé.

Érdekes módon a baloldalon nem játszódott le ez a folyamat ugyanilyen egyértelműséggel, sőt, a civilség éppen azért válhatott egy időre az ellenzéki tömeg ideológiájává, mert a régi baloldali pártoktól el kívántak határolódni. Mindez persze nem történhetett volna meg, ha a régi baloldal helyzete nem rendül meg. Ha az ember interjút olvas Kuncze Gáborral vagy más, liberális és baloldali politikusokkal, könnyen észreveheti, hogy számukra a szakértői, értelmiségi, civil mozgalmár szerep gyanús, politikailag sem tartják hatékonynak, s hogy szerintük ezeket a közéleti szerepfelfogásokat az az illúzió élteti, hogy a politikát el lehet kerülni. Nem csoda tehát, hogy a 2010 utáni civil szerveződések és a régi pártok kölcsönös gyanakvással figyelték egymást, ahogy az sem véletlen, hogy a Milla visszaútja a régi pártokhoz egy önálló, pártokfeletti mozgalom szervezésén, majd annak kudarcain keresztül vezetett: a régi baloldal elitizmusa és civilekkel szembeni gyanakvása és a Milla pártellenessége, majd fokozatos visszatérése a pártokhoz ugyanannak a politikaképnek a két oldala. Annak, amelyik szerint a politika a politikusokra tartozik. Nem azt mondom, hogy a Milla ne akarta volna meghaladni bizonyos pontokon ezt a felfogást, de a lényeget illetően a civilség ideológiája ugyanaz volt mint az elitista demokráciáé, ezért, amikor a civil út járhatatlannak kezdett látszani, logikusnak tűnt visszatérni a már régről ismert elitista ösvényre.

A civilség ideológiája és a 2010 utáni civil mozgalmak

Hogy is gondolhatták ilyen ideológiai háttérrel, hogy érdemes lehet tüntetéseket, majd valamiféle civil ellenzéki mozgalmat szervezniük? Ehhez azt kell megértenünk, hogy a 2010 utáni civil ellenzéki mozgolódás sokáig nagyon tudatosan igyekezett saját létét kivételes helyzetként megérteni. A helyzet kivételességére (a demokrácia elleni támadásra) való hivatkozás adta az aktív állampolgári részvétel legitimációját egy olyan ideológia keretei között, amely az állampolgároknak normális esetben nem oszt szerepet a politikában. Részben ez is magyarázhatja, hogy miért voltak ezek az időnként igencsak nagy tömegeket mozgató (máskor alig néhány száz embert mozgósító) események olyanok, amilyenek:

1) Mindenekelőtt azt, hogy miért eseményeket és nem szervezetet igyekeztek szervezni: az esemény egyedi alkalom, a szervezet állandó. A kivételes helyzetre kézenfekvő egyedi, az alkalomhoz illő módon reagálni, míg egy szervezet létrehozása egyfelől állandósítja, másfelől háziasítja, meg is szelídíti a kivételes helyzetet. Az eseményközpontúság persze komoly korlátokat állított a szervezkedés hatékonysága elé: de mivel a cél nem a kivételes helyzet fenntartása, hanem felszámolása volt, a szervezők sokáig aligha mertek másban gondolkodni, mint nagy és egyedi eseményekben.

2) Azt is, hogy a tömeg miért volt olyan passzív és kelletlen: mert a résztvevő állampolgárok végső soron ugyanúgy viselkedtek tüntetőként a kivételesnek tartott helyzetben, mint normál állapotban, csak annyit változtattak a szerepfelfogásukon, hogy most kimentek az utcára. Ennyi engedményt tettek a helyzet kivételességének, de nem adták fel azt, hogy az állampolgár állampolgárként elsősorban néző. Csak most nem a politikusi, hanem a szakértői, értelmiségi és civil mozgalmári teljesítmények nézője volt.

3) Végül azt is, miért az volt a forgatókönyv ezeken a tüntetéseken, hogy a színpadon egymást követték különböző szakértők, értelmiségiek, civil mozgalmárok szónoklatai: egy civil tüntetésen nincs helye a politikusoknak, de a politizálás alapstruktúrája a civil ideológia keretei között ugyanolyan aszimmetrikus, mint az elitista demokráciakép szerint. Az állampolgárság önmagában itt sem jogosít fel senkit arra, hogy a hangját hallassa. Ahhoz további legitimációra van szükség: a szakértelem, az általános intelligencia vagy egy ügy iránti elkötelezettség nyújtotta legitimitásra.  

A 2010 utáni civil ellenzékiség bukása

Jerikó falai nem omlottak le - így lehetne röviden megvonni a civil ellenzéki mozgalom mérlegét. Nem kétséges, hogy a Milla által vonzott tömegek legkésőbb 2012 végére kiábrándultak az eseményközpontú, vég nélküli szónoklatokra korlátozódó mozgalmi formából. Mivel pedig a két választás között nem bukott meg a kormány, sőt, a kormánypártok képesek voltak a Milláét felülmúló tömegeket utcára vinni, majd 2014-ben újra kétharmados többséget kapott a Fidesz, az is egyértelmű, hogy nem ok nélkül következett be a kiábrándulás: a civil ellenzéki mozgalom sem önmagában, sem a régi baloldali pártok támogatójaként nem tudta elérni tulajdonképpeni célját, a Fidesz-kormány megbuktatását. Hiába gyűlt össze időnként imponáló tömeg és harsogott az Orbán, takarodj!, Jerikó falai nem omlottak le.

Ami ténylegesen megtörtént: a Milla átalakulása Bajnai Gordon pártok fölöttinek szánt mozgalmává, majd egy régi baloldali pártokat is beengedő, s az MSZP által dominált koalíció egyik tagjává, lényegében logikus fejlemény volt. Azon a(z igaz vagy hamis) felismerésen alapult, hogy az adott keretek között a politika a politikusok dolga és a politikát kívülről nem lehet alapjaiban megváltoztatni. Nem lehet azt mondani, hogy ez teljes kudarc volt, csupán az történt, hogy a civilség ideológiája nem bizonyult paradigmaváltó eszmének. Ezen persze nincs is mit csodálkozni, hiszen a civil ellenzékiség ideológiailag valójában nem alternatívája, hanem komplementer eszmerendszere volt a régi baloldal által kínált elitista ideológiának, amelynek csak az adott pillanatnyi létjogosultságot, hogy a 2010 utáni szituáció rendkívüli helyzetnek látszott, s amelynek abban a pillanatban múlt el az aktualitása, amint eldőlt, hogy a baloldal nem a kivételes helyzet (pl. a választások bojkottja), hanem a normalizálódás (a választásokon való részvétel) irányában keresi a kiutat saját válságából.  

Alakulhatott volna-e mindez másként? - tehetjük fel a kérdést. Nem könnyű válaszolni rá. Nyilván nem jött volna rosszul, ha a civil ellenzék képes sokkal több embert mozgósítani, legalább annyival többet, hogy többen legyenek, mint a Békemenet résztvevői. A civilség antipolitikus ideológiája szerint ugyanis az állampolgári részvétel nem önérték, hanem sajátos képviseleti funkciót tölt be. Tíz civil, ötven civil, tízezer civil vagy százezer civil a morális többség, ideális esetben a politikán kívüli, független állampolgári sokaság képviselőjeként válik legitim politikai szereplőjévé. Ha a tömeg túl kicsi vagy legalábbis nyilvánvalóan nem az egész állampolgári közösséget, s még csak nem is a többséget, hanem egy részét képviseli, a tömeg szükségképpen ugyanúgy pártosnak, elfogultnak fog látszani, mint ahogy a pártok is definíció szerint részérdekek képviselőinek számítanak. Ezen a teszten tehát gyorsan megbukott a civil ellenzék.

Az sem ártott volna, ha a kormány időnként meghátrál a civil tömegek előtt. Erre azonban szinte sosem került sor. Egyedül az egyetemisták tudtak vereséget mérni a kormányra, de mindez úgy történt, hogy ők sosem voltak túlságosan sokan, ráadásul a saját hálózati alapú mozgalmi formájuk éppúgy nem tudott tartósan fennmaradni, mint a többi tiltakozóé. Igaz, képviselőik a nagyobb tüntetések állandó résztvevői lettek, de az egyetemek nem váltak politikai küzdőtérré. 

S az sem lett volna rossz, ha az eseményközpontú szerveződésből spontán módon kinő valami új, saját ideológiai korlátait meghaladni képes, de nem a régi baloldal mellé visszacsúszó szerveződési forma. Nem így történt. Már a Bajnai-féle mozgalom is visszalépés volt a politika klasszikusabb formái felé, de az a kísérlet is fennakadt az LMP-n és az MSZP-n, s képtelen volt radikálisan átalakítani a baloldal erőviszonyait. Innen már az is csoda volt, hogy annyit el tudtak érni, amennyit elértek. Igaz, közben elveszett minden, amire az eredeti mozgalmi forma felépült.

S végül, az sem lett volna tragédia, ha a régi baloldal vagy az LMP képes lett volna kooperálni a civilekkel, s nem csak túlélni a velük való, mindenkinek súlyos áldozatokat hozó (az LMP-t például kettészakító) összecsapást, s valamiféle mindenkinek előnytelen statusquót kialakítani, egyfajta állóháborút, amelyben az egymásnak feszülő erők kölcsönösen kioltották egymást. 

Négyféle különböző forgatókönyv is megvalósulhatott volna, ahelyett, ami történt, s mindegyik másfajta ok miatt nem valósult meg: az első azért, mert a jelek szerint nem volt fogadókészség nagyobb tömegek részéről a civil ellenzékiség formáira, a második azért, mert a civil ellenzékiség alkalmatlan volt a kormány tevékenységének választások közötti eredményes befolyásolására, a harmadik azért, mert a civilség ideológiáját a civilek maguk nem tudták meghaladni, s így nem válhattak önálló erővé, végül a negyedik azért, mert a régi baloldal és az LMP egyaránt alkalmatlan volt a civil ellenzékiség megszelídítésére.

Mi a lecke?

Azt jelenti-e mindez, hogy a civilség teljes tévedés volt? Nyilván nem, hiszen tíz- és tízezrek számára kínált olyan politikai cselekvési lehetőséget, amelynek nem volt és nem lett később sem semmilyen alternatívája. Kifejezett tehát valamit a korszellemből. Másfelől azért az is igaz, hogy a civilség ideológiája magában hordozta saját bukását és így egyértelmű kudarcnak bizonyult saját ambícióihoz mérten. De legalább annyira tekinthetjük ezt a baloldal elhúzódó válsága tünetének, mint a 2014-es újabb vereség egyik okának. Ha több lett volna a civil ellenzékiségben, mint ami volt, akkor minden másképp alakulhatott volna (ennyiben ok), de mivel nem volt, ezért ennek így kellett történnie (ennyiben puszta tünet).

Éppen ezért méltánytalan lenne a civileken leverni a baloldal vereségét és azt mondani: bebizonyosodott, hogy a politika kizárólag a politikusok dolga. Egyrészt azért, mert ez pontosan ugyanaz a gondolat (csak pepitában), mint ami a civil ellenzékiséget szülte, tehát ha a civil ellenzékiség tévedés, akkor tévedés ez is. Másrészt azért, mert a civil ellenzékiség kudarcának egyik oka éppen a baloldali pártokban, másik oka pedig a civilség ideológiájának önkorlátozó voltában keresendő. Ha a civil ellenzékiségnek van tartós tanulsága, akkor az az, hogy sem a pártelvű politikát nem lehet a régi módon tovább folytatni baloldalon, sem a civil ellenzékiséget nem szabad olyan korlátozott formában, a pártelvű politizálás komplementereként felfogni, ahogy azt a 2010-2014 közötti civil ellenzék tette. Valami egészen másnak kell ehelyett következnie. Az innovációk szépsége és persze nagy nehézsége az, hogy sajnos előre sosem lehet tudni, milyenné fog válni a világ tőlük. Ha lehetne tudni, az újítások valójában nem volnának eléggé forradalmiak és újszerűek.   

 (folyt. köv.)

  

A Kávéházi okoskodás eddigi darabjai:

Bevezetés

Az MSZP a hibás?

Bűn-e az egyenlő távolság az MSZP-től és a Fidesztől?

Nem lehet más a politika?

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr297492918

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.