A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

44. Nem lehet más a politika? (Kávéházi okoskodás 2b)

2015. január 31. - FOUREY

Más politikát, de milyet?

A baloldal 2010-es katasztrofális veresége, az új pártok megjelenése (az egyik párt kifejezetten azzal a névvel indult, hogy "lehet más a politika") és a Fidesznek adott példátlan mértékű választói felhatalmazás vitán felül azt fejezte ki, hogy a régi baloldal kora lejárt, csak az a kérdés várt megválaszolásra, hogy pontosan minek is kellene megváltoznia. A baloldal 2014-es katasztrófája pedig azt bizonyítja, hogy akárminek is kellett volna megváltoznia 2010 után, akármilyen változtatással is próbálkoztak a régi baloldal romjain megjelenő politikai szerveződések, egy sem akadt közülük, amely képes lett volna felnőni a feladathoz és elég sok választót meggyőzni arról, hogy támogassák őket - ahogy egyéb eszközökkel nem sikerült a Fidesz alkotmányos teljhatalmának gátat szabniuk. 

Érdemes még egyszer hangsúlyozni: az, hogy másnak kellett volna lennie 2010 után a politikának, mint amilyen előtte volt, nem lehetett kérdés, a business as usual nem volt választható opció többé. Például azért, mert a 2010-es választások lezárták a magyar pártrendszer történetének egyik korszakát (ez 2014 óta végképp bebizonyosodott) és akármilyen önfeledten eszdéeszeztek is a magyar politikában 2010 után, mintha mi sem történt volna, valójában nem létezett többé a baloldalnak az a sajátos kettős struktúrája, amelyben az MSZP és az SZDSZ egyszerre volt rákényszerülve az együttműködésre és az állandó versengésre. 2010-től csak az lehetett a kérdés, hogy milyen mértékben és pontosan milyen értelemben kellene a politikának másnak lennie.

Amikor tehát 2010 után újra és újra elhangzott, hogy naiv minden olyan kísérlet, amely a politikát másként, mondjuk egy alapvetően másfajta párt vagy egy alapvetően másfajta, nem pártelvű (hanem civil) mozgalom keretei között szeretné megújítani, akkor az így nyilatkozók nyilván maguk is tisztában voltak azzal, hogy igenis másfajta politikára van szükség, legfeljebb abban nem értettek egyet az LMP vagy a Milla kezdeményezőivel, hogy hogyan másként kellene a dolgokat csinálni.

Igaz, nem csak az merült fel, hogy az ilyen politika naiv volt, de az is, hogy komolyan hátráltatta a baloldal megerősödését és sokban hozzájárult a jobboldal legyőzésének elmaradásához. Méltányos vád volt ez? Szerintem nem teljesen és azt is megmondom, hogy miért: részben azért, mert ezek a kísérletek aligha voltak elég erősek ahhoz, hogy jelentősebb választói csoportokat eltántorítsanak a 2014-es választásokon elinduló baloldali pártszövetség támogatóitól (éppen ellenkezőleg, sejthetően a Milla egykori támogatóinak zöme elment szavazni és erre a pártszövetségre szavazott, az LMP pedig részben lecserélte - amúgysem nagy - szavazótáborát), másrészt, mert ha akár az LMP, akár a Milla olyan sikerrel tudta blokkolni a másfajta politika követelésével a baloldal megerősödését, ahogy ezt ezek a vádak sugallják, akkor ebből az is következne, hogy valójában valamit nagyon rosszul csináltak azok, akik a hagyományos politika hívei voltak. Ott van még persze az a lehetőség is, hogy mindenki teljesen hülye volt és alapvetően tévedett mindenben, de ez semmivel sem tűnik jobb magyarázatnak, mint például az, hogy ezeknek a törekvéseknek megvoltak a maguk fontos és méltánylandó okai és céljai, legfeljebb nem voltak elég ügyesek, hogy ezeket nagyobb sikerre vigyék.    

A nagyon kicsit más és a kicsit nagyon más politika mérlege

2010 után az MSZP, a DK, az LMP, a Milla (és a részben belőle kinövő Együtt-PM) egyaránt keresték a megoldást a másfajta politika iránti igényre. Hogy megérthessük, mihez képest volt az LMP és a Milla "túlságosan" más, érdemes előbb egy pillantást vetnünk arra a két vállalkozásra, amelyek épp csak annyira akartak mások lenni, amennyire feltétlenül szükségesnek tűnt.

Az MSZP-ben Mesterházy Attilához vezetésével egy fiatalabb generáció lépett elő, akik a párton belüli hagyományos belső, platformok közötti dinamikus egyensúlyon alapuló politizálást - Gyurcsány Ferenc törekvéseit folytatva egyébként - erőteljes centralizációval váltották fel. Egyes csoportjaik a Fidesz felé is tájékozódtak (ahogy azt egy barátom mondta, egyszer valakinek meg kellene írnia a pártokon belüli frakciók párthatárokon átívelő kapcsolatrendszereinek történetét, sokkal okosabbak lennénk tőle, az biztos). És az új vezetők igyekeztek megtalálni a választ a régi baloldallal szembeni általános ellenszenv, a Fidesz nyomasztó túlsúlya, az SZDSZ megsemmisülése, az ellenzék kétpólusúvá válása (szélsőjobb vs. baloldal), az LMP megjelenése és az MSZP erőforrásainak legkésőbb 2006, az önkormányzati választásokon elszenvedett vereség óta tartó erőteljes és tartós szűkülése jelentette bonyolult kihívásra. Hogy ezt a választ milyennek szánták, azt kívülállóként nehéz lenne megmondani. Úgy tűnik, volt törekvés a meglévő erőforrások megmentésére, a baloldali riválisok kiszorítására, a Fidesszel való új modus vivendi kialakítására, a liberális párt nélkül maradt baloldal antiliberálisabbra való átfazonírozására, a Fidesz demagóg politikai eszközeinek átemelésére. A részsikert nem lehet megtagadni erőfeszítéseiktől: mert bár az MSZP képtelen volt megszorítani 2014-ben a Fideszt és az is igaz, hogy a baloldal előtt álló feladatokról, a követendő irányról szóló vitákat a legkevésbé sem az MSZP által felvetett témák és javaslatok határozták meg, de a továbbra is magatehetetlen és szánalmasan gyenge baloldalon belül a legtöbb erőforrást és legtöbb pozíciót kétségkívül ők tudták megszerezni. De az is tény, hogy ez csak annak a szemében lehet siker, aki a Párt fennmaradását tekinti elődlegesnek. Egy ilyen múlttal rendelkező és ilyen erőforrások fölött exponáló párt részéről a hadállások zömének megtartása, a puszta túlélés aligha ugyanakkora politikai teljesítmény, mint mondjuk az LMP részéről. Az MSZP ráadásul oly módon maradt a régi baloldal legerősebb képviselője, a lehető legkevésbé másfajta baloldali párt, hogy még a legelvakultabb hívei sem tudnák megmondani, hogy pontosan miben is állna egy MSZP kormányzásának mássága, azon kívül, hogy nem Orbán Viktor lenne a miniszterelnök.

Ehhez képest a DK sokkal határozottabban más kívánt lenni, mint az MSZP valaha is próbált. Egyfelől ugyan igenelte a 2010 előtti magyar politikai rendszert mint rendszert, ugyanakkor megtagadta annak majdnem minden részletét. Elhatárolta magát az MSZP-től és annak hagyományosan ambivalens viszonyától a Fideszhez (amelynek a hangos orbánozás csak az egyik fele volt, a csendes háttéralkuk tették ki a másik felét). Meg akarta haladni a hagyományos bal-jobb szembenállást egy széleskörű, a mérsékelt konzervatívoktól a baloldaliakig terjedő összefogás érdekében. Programjában olyan ügyeket vett elő, olyan megoldási javaslatokkal élt, amilyenekkel a régi baloldalnak csak a leginkább liberális képviselői mertek előhozakodni, de ha kellett, nem riadtak vissza rendpárti és szociálisan demagóg javaslatoktól sem. A DK mássága tulajdonképpen abban állt, hogy a régi baloldalt radikális pártként képviselte: egy karizmatikus vezető köré szerveződő, szektaszerű, szándékosan tabutörő, az utcán különösen aktív mozgalomként. Ez a fajta radikalizmus meghozta a maga gyümölcsét: a DK támogatottsága vetekszik az LMP-ével, a párt nem tűnt el a süllyesztőben, sőt, a 2014-es választások után azt lehetett hallani, hogy az MSZP helyi szervezeteiből folyamatosan áramlanak át az emberek a DK-ba. Akárhogy is, a DK nyilvánvalóan nem tudta felborítani az erőviszonyokat baloldalon. Nemhogy a Fidesz legyőzésére nem volt képes, de az MSZP-t sem tudta legyőzni. Hogy ennek mi lehet az oka, azt persze nem tudom, de baloldali liberálisként mind a mai napig taszít a DK, s ennek az a magyarázata, hogy a szememben ez a párt pontosan olyan, mint vezetője, Gyurcsány Ferenc: időnként liberálisabb az SZDSZ-nél, időnként kendőzetlenül populista, hol összefogást követel, hol diszkréten lepatkányozza az MSZP-t, egyszerre radikálisan új és dogmatikusan ragaszkodik a régihez. Nem állítom persze, hogy a magamfajta kényeskedők kedve szerint kellene egy pártnak kizárólag politizálnia, de azt ki merem jelenteni, hogy engem semmiről sem győztek meg az elmúlt években és ezért a legkevésbé sem lep meg, hogy másokat sem.

Ez volt az a kínálat, amelyhez képest az LMP és a Milla is valóban mást kínáltak. Ha azt gondoljuk, hogy nem lehet alapvetően másfajta politikát folytatni, akkor sem árt észben tartanunk, hogy az MSZP és a DK kicsit más politikája sem volt éppen diadalmenet. Egy olyan párttal vagy mozgalommal szemben, amelyik a rendszer alapjait kérdőjelezi meg, talán nem is egészen méltányos elvárás, hogy választást nyerjen, de egy régóta jól beágyazott, korábban választások sorát nyerő párttól vagy kifejezetten egy széles választói koalíció létrehozására törekvő párttól igen. Fölöttük az újabb kétharmad igazán súlyos ítélet. Izgalmas kérdés, hogy miben kellett volna nekik másabbnak lenniük, hogy többre jussanak és erről a kérdésről még lesz is szó ebben a sorozatban, de most ideje az LMP és majd aztán egy újabb írásban a Milla felé fordulnunk.

A tényleg nagyon más politika

Az LMP legalább háromféle értelemben jelentett alapvető kihívást a fennálló viszonyokkal szemben: egyrészt, tagadta a 2010 előtti kétpólusú pártrendszert, tagadta annak egész gyakorlatát, s egyértelműen a régi baloldal kritikusa kívánt lenni; másrészt, új ideológiát is ígért, amiben a nyugati orientáció többé nem összeférhetetlen a globalizáció, az EU vagy az USA kritikájával, s új témákat és új szempontokat is be lehet hozni a közbeszédbe; és harmadszor újfajta politizálási stílust is ígért, másfajta döntéshozatali mechanizmust a párton belül, több részvételi lehetőséget az állampolgároknak.

Lehet, hogy mindez túl sok volt egyszerre, az is lehet, hogy a politika valójában nem lehet teljesen más. De azt sem hagyhatjuk ki a számításból, hogy a körülmények sem voltak éppen ideálisak ehhez a hármas kísérlethez.

Politikai pozícióként a kétpólusú politika kritikája nyilván elengedhetetlen feltétele volt egy nagyon másfajta politikának. A sors különös fintoraként azonban a kétpólusú rendszer - nem egészen függetlenül az LMP sikerétől - magától összeomlott 2010-ben és bár nagyon sokan szerették volna annak logikájába beterelni az LMP-t, nyilvánvaló, hogy a pártnak egy teljesen új helyzetre kellett reagálnia: ahol újra lett - ráadásul példátlanul erős - szélsőjobboldali párt a parlamentben, ahol a jobboldal alkotmányos teljhatalmat birtokolt, s ahol - ez sem lebecsülendő szempont - a régi baloldal a maga 2010 előtti formájában nem is létezett többé. A helyzetet tovább rontotta, hogy a választási rendszer átalakítása is kifejezetten abba az irányba hatott, hogy a politikai ésszerűség is az ellenzéki pártokat valamiféle összefogás felé terelje (ami nem jelenti, hogy az összefogás automatikusan több szavazatot eredményezett volna, mert az sok minden mástól, például a választók másodlagos pártpreferenciáitól is függ). Nem állítom, hogy erre a problémára az LMP megtalálta a választ: a párt kettészakadása éppen a kétpólusú logikához való viszony mentén következett be és a 2014-es választási eredmény a túléléshez elég volt, a marginalitásból való kitöréshez nem. Ha a választók széles tömegei el is utasítják továbbra is a régi baloldalt, az LMP kínálta alternatívát sem LMP-s, sem PM-s formában nem tekintették vonzóbbnak nála. Mindezzel együtt: igazságtalan lenne nem elismerni, hogy az LMP és a PM túlélése már önmagában is a kétpólusú logika elutasításának sikere. Az LMP-re annyi ember szavazott, mint ahányan Debrecenben és Egerben összesen élnek. Ne lenne indokolt ennyi ember véleményének képviselete csak azért, mert az ő gondolkodásuk nem fér bele a kétpólusú logikába?

Ami az új ideológiát illeti, sokan vádolták azzal az LMP-t, hogy valójában nincs karakteres álláspontja semmiről, de ez nyilván nem volt igaz. Kétségtelen tény viszont, hogy globalizációkritikájuk váratlanul marginális álláspontból a mainstreamé vált és ez nagyon megnehezítette a dolgukat: a Fidesz Brüsszellel szemben, a nemzeti szuverenitás, a nemzeti burzsoázia védelmében lépett fel, a belső piacok radikális átszervezésére, egy hozzá politikailag közel álló tőkéscsoport érdekében való állami beavatkozások sorára vállalkozott, a Jobbik pedig, amely némiképp váratlanul került be a magyar politika fősodrába, ugyanezt a nótát játszotta, csak még disszonánsabban. Az LMP ugyanis ezáltal elvesztette üzenetének markáns jellegét: a jobboldal számára semmiféle újdonságot nem tartalmazott többé, amit mond, sőt, éppen azt kellett volna megmutatnia, hogy mitől más az általuk képviselt álláspont, anélkül, hogy az összemosódjon a régi baloldal álláspontjával, a baloldalon pedig azt kellett volna világossá tenni, hogy létezik legitim, nem a Fidesz és a Jobbik által képviselt globalizációkritikus álláspont. Mindezt úgy, hogy az ilyen kérdések árnyalt megvitatására alig maradt tér, hiszen a politikát nagyrészt a Fidesz folyamatos offenzívája, a közjogi keretek átalakítása (ennek inkább a módszere, mint a tartalma volt radikális, habár a független intézmények függetlensége vitán felül megszűnt), a máig nehezen felmérhető léptékű változások a nyugdíjrendszerben, a szociális ellátórendszerben, a közoktatásban, a földviszonyokban, a bankrendszerben stb. határozta meg. Ilyen radikális változások közepette a baloldali nyilvánosság érthető okokból hisztérikus hangulatba került és még a szokottnál is kevésbé volt nyitott a finom distinkciókra és a racionális diszkusszióra. Ha korábban sokan is vádolták azzal a régi baloldalt, hogy túl sokszor kiált farkast, egy olyan hatalommal szemben, amely maga is forradalminak tekinti magát (bár azért időnként,főleg a nemzetközi sajtóban, szeretnek azzal érvelni, hogy nincs itt semmi látnivaló) egyre kevésbé tűnt hitelesnek azt mondani, hogy de tulajdonképpen csak a szokásos politikai üzletmenet folyik. Emellett az is tény, hogy az LMP-n belül a szakadás részben éppen az ilyen ideológiateremtő törekvések képviselői és az absztraktabb ideológiai nyelvezettől idegenkedő helyi aktivisták között következett be. Mindez nem azt jelenti, hogy az LMP által kezdeményezett ideológiai váltás teljes kudarc lenne: habár egyértelmű, hogy az LMP nem maradt egy egész új generáció politikai törekvéseinek fókuszpontja, ma Magyarországon seregnyi apróbb-nagyobb csoport, műhely dolgozik azon, hogy másfajta ideológiai keretekben értelmezze és tegye érthetővé mindazt, ami velünk történik. Ezekhez, amennyire meg tudom ítélni, a PM-nek ma egy fokkal több köze van, mint az LMP-nek, de a legtöbb ilyen műhely kívül van az intézményes politikán. Ezzel együtt is, az LMP is, a PM is mint pártok egyaránt igyekeznek a maguk módján az eredeti keretekhez hűen politizálni.

Végül pedig a talán legradikálisabb ígéretet, a szervezeti és stílusbeli értelemben vett másfajta politizálást illeti, egészen nyilvánvaló a kísérlet kudarca. Mind az LMP, mind a PM megmaradt szűk elitpártoknak, amelyeknek belső demokráciája abban talán különbözik a régi pártokétól és a Jobbiktól, hogy nincsenek mögöttük erős gazdasági érdekcsoportok és politikájuk nem épül a karizmatikus vezetésre sem, tehát annak a néhány száz embernek, akik ezekben a pártokban léteznek, minden bizonnyal sokkal demokratikusabbak ezek a pártok, mint amilyen a Fidesz, az MSZP, a Jobbik a híveik számára, de például vitán felül mind a Fidesz, mind a Jobbik erős részvételi tapasztalatot kínál széles tömegek, nagyságrendekkel több ember számára, mint akár az LMP, akár a PM. Ezen a téren ez a két szerveződés meghökkentően nagy kudarcnak tűnik. Ennek okairól írtam már korábban és a jelenséget bázisoligarchiaként írtam le akkor, de be kell vallanom, hogy amikor egykori LMP-sekkel beszélgettem, ők inkább azt mondták, nem a szándék hiányzott, hanem egyszerűen túl sok lett egyszerre a feladatuk és nem futotta a pártjuk kiépítésére az erejükből. Lehet, hogy nekik van igazuk, de az eredmény számomra ezzel együtt is azt igazolja, hogy akármi is volt az ok, a kudarc tényét nem lehet letagadni. Az persze így is jó, hogy van a karizmatikus politizálásnak alternatívája és az is megnyugtató, hogy vannak még pártok, amelyek nem nagyvállalkozókat képviselnek (vagy legalábbis nincs nekik "holdudvaruk"). Mi több, 2014 ősze óta van az országnak egy PM-s polgármestere, Karácsony Gergely, aki az elmúlt évek egyik legérdekesebb interjújában arról beszél, hogy milyennek képzeli a gyakorlatban a nagyon másfajta politizálást. Sajnálatos, hogy hasonlóan nagyívű víziót a régi baloldal polgármestereitől nemigen hallani: mindez azt mutatja, hogy legyen bármekkora kudarc is a hagyományos elitista politizálás leváltásának ígérete, az LMP-től és a PM-től még mindig nagyobb eséllyel lehet várni, hogy tartalommal töltse meg a "lehet más a politika" programját.

Az eredeti LMP kísérletének mérlege tehát inkább pozitívnak tűnik, de a kudarcai is nyilvánvalóak. Az mindenesetre látszik, mégpedig a PM példáján, hogy a régi baloldallal való összefogás éppúgy nem volt valódi megoldás a baloldal válságára, mint ahogy a megmaradt LMP példája azt is mutatja, hogy a különúthoz való ragaszkodás sem csodaszer.

Még másabb? Legmásabb?

Volt persze még egy lehetőség, amit a Milla képviselt leglátványosabban: az egész pártelvű politizálás felforgatása és a baloldal belső viszonyainak alulról felfelé való, a hagyományos politikai kereteken kívül, a civil szférában végrehajtott megreformálása. Sokan éppen ennek a kísérletnek a kudarcában, mások viszont abban a hübrisszel felérő gondolatnak a puszta felvetésében látják a baloldal 2014-es vereségének okait, hogy az állampolgároknak maguknak kellene a baloldalt megújítaniuk, mert a meglévő pártokra nem lehet számítani. Azok, akik a Millát azért látják kudarcnak, mert nem vitte végig következetesen az eredeti céljait, azt vethetik a mozgalom szemére, hogy betévedt a profi politika mészárszékére, akik viszont a Milla egész alapkoncepcióját vitatják, azok azt gondolják, hogy valójában nincs is politika a profi politikán kívül.

A sorozat következő darabjában majd erről, a baloldali politika pártpolitikán kívüli, civil megújításának programjáról, annak 2010 és 2014 közötti történetéről fogok írni. Mert, ki tudja, lehet, hogy tényleg az volt a baj, hogy a civilek okosabbaknak hiszik magukat a politikusoknál, holott esetleg csak ugyanannyira okosok vagy akár az is lehet,hogy még butábbak is a politikusoknál. Valóban, ki tudhatja?    

(folyt. köv.)            

 

A Kávéházi okoskodás eddigi darabjai:

Bevezetés

Az MSZP a hibás?

Bűn-e az egyenlő távolság az MSZP-től és a Fidesztől?

Mert mi is az, hogy civil?

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr387055667

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

maxval bircaman felelős szerkesztő · http://bircahang.org 2015.01.31. 11:01:33

Az LMP lehetne egy új, hiteles, antiliberális bal alapja. Mint a görögöknél a Sziriza.

A liberális bal és a liberális jobb megbukott.

empoftla 2015.01.31. 20:58:41

@maxval bircaman szerkesztő: Csak akkor, ha nem egy ateista vezeti mint a Görögöknél a Szirizát. Egyébként az individualista, liberális szabadságelvű gondolkodás tényleg megbukott. Egy nagy befolyással rendelkező ország sincs ahol ilyen lenne.