A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

38. Bázisoligarchia

2014. november 26. - FOUREY

Folytatva a nemrég megkezdett gondolatmenetemet az LMP-vel kapcsolatban, mindenekelőtt el kell mesélnem az egyik kedvenc anekdotámat, amelyik szerint megkérdez egy ember egy dietetikust, hogy milyen táplálkozást javasolna neki. "Az attól függ, hogy miben szeretne meghalni..." - kezdi a válaszát a szakember.

Ez az anekdota szokott ugyanis mindig eszembe jutni arról, hogy a jelek szerint minden politikai erő maga választja meg saját bukásának körülményeit azáltal, hogy milyen stratégiát követve politizál. Az MDF például történelmi felelőssége teljes tudatában kezdett kormányozni  - és tette magát nevetségessé és elviselhetetlenül gőgössé a 90-es évek elején patetikus, önmagát túlságosan komolyan vevő politizálásával. Az MSZP a Kádár-rendszerből azzal a leckével lépett be a posztkommunista világba, hogy a kapitalizmusnak nincs alternatívája, arról még gondolkodni is felesleges, ugyanakkor nem felejtette el azt sem, amit még 56-ban tanult meg Kádár (ne feledjük, az MSZP valahol mégiscsak az ő pártjának örököse), hogy az állampolgárok megvásárlása és a mindennapos kis alkuk nélkül nincs politikai stabilitás: az eredmény egy fantáziátlan, gyáva, gazdaságilag húzd meg-ereszd meg játékot folytató politika lett. Az SZDSZ pedig meg volt győződve róla, hogy egyetlen tárgyalópartnerben sem bízhat: 89-ben azt látták, hogy az  MSZMP a hatalmát akarja átmenteni és az MDF titokban nekik dolgozik, 90-ben, hogy az MDF nemzetiszín szalaggal felcicomázva, de mégiscsak a régi rendszer gyakorlatát folytatja tovább, 93-ban, hogy az MDF most már a Horthy-rendszer restaurációjára készül, 94-98 között, hogy az MSZP titokban mindig le akar térni a demokrácia és a piacgazdaság útjáról, 98 után pedig, hogy ha ők nem lépnek közbe, akkor orbáni diktatúra épül ki és a szélsőjobb veszi át a hatalmat. A végeredmény: a fokozatos elszigetelődés, a jobboldallal való minden együttműködés ellehetetlenülése, a baloldalon pedig a rossz zsaru szerepe és végül a dicstelen megsemmisülés.

Bizonyára a Fidesz is már jó régen, legkésőbb alighanem a centrális erőtér és a fülkeforradalom gondolatával kijelölte saját leendő végzetét. De most nem róluk akarok írni, hanem az LMP-ről, amelynek története számomra részben a szinte meglepőnek mondható túlélőképességről, részben pedig a jelentéktelenségből való kitörésre képtelenségükről szól.

Úgy gondolom ugyanis, hogy az LMP nagyrészt ugyanazért élte túl az elmúlt éveket, ami miatt képtelen túllépni saját árnyékán: mikor elindultak, egyszerre kívántak a szocialista-liberális nyolc év és a Fidesz alternatívája lenni, meg akarták haladni a polarizált közélet berögzültségeit és emiatt valósággal rettegtek attól, hogy a sikerük közéjük vonzhatja azokat, akik az "előző korszak hajótöröttjei" és akik elvehetnék tőlük az általuk izzadtságos munkával felépített pártot.

Ennek eredménye az volt, hogy tudatosan elzárkóztak a párt tagságának jelentős bővítésétől, s miközben sokan úgy tekintettek rájuk, köztük tagságuk egy része is, mint akik új váltópárttá válhatnának az összeomlóban lévő baloldal helyén, az LMP megmaradt egy kis létszámú, meglehetősen elitista pártnak. Mindez tulajdonképpen érthető is lett volna, ha a bezárkózás mögött is meghúzódó paranoid logika, mint oly sokszor megtörténik erős küldetéstudattal rendelkező pártok és mozgalmak esetében, nem vezetett volna éveken át tartó, látványos belharcokhoz, s végül a párt kettészakadásához. Kész csoda, hogy mindezt túlélték: hogy még ma is léteznek, az ilyen körülmények között valóban lenyűgöző teljesítmény. De hogy nem maradt erejük nagy párttá válni, abban ilyen körülmények között nem sok csodálni való van.

Az persze, hogy erős belső konfliktusok voltak, s voltak lemorzsolódók, az nagyon is érthető: ahol két embernek együtt kell működnie, ott azonnal kialakulnak koordinációs problémák; s ahol egy fiatal szervezet hirtelen megnövekszik, ott a szokásos konfliktusok aránya robbanásszerűen növekedni fog; mivel pedig egészen kivételes időket élünk, a belső vitákra szokatlanul sok külső ok is lett.

Nem kis teljesítmény, hogy mindennek ellenére ma létezik egy LMP nevű parlamenti párt, s ezt a teljesítményt hajlamosak vagyunk alábecsülni, de az is világos, hogy létezett volna egy másik út is a párt előtt: az elkerülhetetlen belső konfliktusokat, lemorzsolódást megpróbálhatták volna mintegy "kinőni", azaz, elérni, hogy az LMP szervezeti erősödése nagyobb legyen, mint amekkora a lemorzsolódás mértéke. Mivel éppen elég érdeklődő volt 2010-ben LMP körül, ez az út nem tűnik eleve járhatatlannak. Igaz, az is érthető, miért féltek rálépni a párt politikusai: nem bíztak abban, hogy képesek lennének megőrizni a pártjuk identitását, eredeti irányvonalát egy ekkorára növekvő pártban, s ők elveszítenék fölötte a kontrollt. Ha jóindulatúak akarunk lenni, azt mondjuk, az Ügyet fontosabbnak tartották a rövidtávú politikai sikernél. Ha cinikusabbak vagyunk, azt mondhatjuk, hogy a pártjuk feletti hatalmukat fontosabbnak gondolták a nagyobb politikai haszonnál. Nem kétséges, hogy az óvatosságuk érthető volt, mindkét esetben, hiszen minél nagyobb a szervezet, annál nehezebb fenntartani annak eredeti karakterét és megőrizni a hatalmi statusquót.

Nem is lenne ezzel semmi baj, ha ironikus módon ez nem az a párt lett volna, amely magát részben azáltal tartotta MÁSnak a többi párttól, hogy elutasította a pártelvű politika jólismert "vastörvényét", amely szerint a képviseleti demokrácia alapjában véve oligarchikus természetű: a tömegszervezetek felett végül valamilyen oligarchikus elit szerzi meg a vezetést. Az LMP ezzel szemben egész szervezetét és belső döntéshozatali struktúráját jól ismert módon a bázisdemokrácia alapjaira helyezte. Hol itt az irónia, kérdezhetnénk, hiszen az LMP bázisdemokráciája olyan erős volt, hogy a külső megfigyelők számára nyilvánvalóan a párt jelentősen megnehezítette saját legfelső vezetésének dolgát, hogy operatív értelemben hatékonyan kapcsolódjon be az országos politikába? Gondoljunk azonban csak bele: egy párszáz fős, bázisdemokratikusan megszervezett, ám bezárkózó párt voltaképpen ugyanolyan gyanakodva és elutasítóan tekint a politikai részvételre a gyakorlatban, mint egy párezer fős, centralizált párt. Naivitás lenne ugyanis azt gondolni, hogy a Fidesz kizárólag Orbán Viktor akaratának engedelmes végrehajtója, ahogy a DK-ban sem csak Gyurcsány Ferenc akarata érvényesül és az MSZP se Tóbiás József vakon engedelmeskedő eszköze. Nem ettől lesznek ezek a pártok a demokratikus politikai részvétel gátjai. Nem attól, hogy van világosan azonosítható belső vezetésük. Attól még a párton belüli csoportok érdekei nagyon is utat találnak a megvalósítás felé. Ahogy David Hume mondta a francia abszolút monarchiáról és a török szultánról: még ők sem tehetnek meg mindent, mert minden rendszert áthat a hatalom és szabadság közötti konfliktus, s egyik elv sem tud teljesen a másik fölébe kerekedni. Ha maradni akarunk a koraújkori analógiáknál: ha a Fidesz az oszmán birodalom mintájára képzelendő el belső felépítése alapján, úgy az LMP valójában Velence útját választotta saját belső stabilitása, fennmaradása érdekében. Márpedig ha valamit tudhatunk a koraújkor politikai gondolkodóitól az az, hogy Velence - amely közismert módon egy szűk nemesi elit által kormányzott köztársaság volt a monarchikus Európában s amelynek vezetői rettegtek a tömegek politikai befolyásától - a legkevésbé sem volt demokratikus rendszer, és hogy a stabilitásért cserébe - ahogy azt Machiavelli nem győzte hangsúlyozni - feláldozta a naggyá válás lehetőségét.

Vagyis, hogy eltávolodjunk most már a koraújkori sztoritól: ami talán belülről bázisdemokráciának látszhat az LMP-ben, az bizony kívülről nézve egy magába zárkózó kis politikai csoportocska bázisoligarchiája. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez volt a párt fennmaradásának záloga az elmúlt években, amikor nagyobb kockázatvállalással nagyobbat lehetett volna bukni (ahogy ezt a PM eddigi története is mutatja). De arról is meg vagyok győződve, hogy ha nem akarnak megmaradni a jelentéktelenségben, akkor azt csak a másik, a kockázatosabb úton elindulva remélhetik elérni. Hogy az az út tele van veszélyekkel? Így van. De hát ilyen az élet.   

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr196935735

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

maxval birca hozzászóló · http://bircahang.org 2014.11.27. 05:43:34

Az LMP pozitív jelenség. S Schiffer kiváló politikus. Profiságát akkor bizonyította, amikor nem engedte magát Bajnai diktátumának. S íme mára az eredmény: Schiffer ma is politikus, Bajnai meg bukott, hitelét vesztett ember, hívei pedig visszamennének az LMP-be...