A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

23. Ki hallgatja le a lehallgatókat?

2013. december 02. - FOUREY

Nagyon meglepett az a magabiztosság, amellyel a hazai baloldali sajtóban az NSA által végrehajtott lehallgatások ügyét kezelték. Az a benyomásom támadt, hogy a sajtónak ebben a részében uralkodó szólam szerint (1) képmutatás felháborodni a széleskörű lehallgatások miatt, mert azt (2) úgyis mindenki csinálja és (3) egyébként is normális része az államok eszköztárának, továbbá (4) ez valójában mindannyiunk érdekében áll, mert a terroristák ellen használják, s végül (5) minket, kisembereket ez egyébként sem érint, mert úgy sincsenek veszélyes titkaink.

Mivel liberálisként eleve kényelmetlenül érzem magam, amikor azt látom, hogy a hatalom kéretlenül és titokban benyomul a magánszférámba, ez a szinte egyöntetű reakció komolyan elgondolkodtatott, hogy vajon valóban pusztán kényeskedés-e a részemről, hogy nem szeretem, ha az állam korlátlanul hozzáfér az emailjeimhez, interneten tárolt adataimhoz, telefonbeszélgetéseimhez. A kérdés annál kellemetlenebbül érintett, mert régebben mindig jobboldali ismerőseim voltak azok, akik nem értették, mire fel ez a nagy érzékenység a személyes adataimat illetően és a rendszerváltás utáni magyar viszonyok egyik jellegzetes túlzásaként példálóztak a személyi adatok szigorú hazai jogi védelmével. A világ változott volna ennyit, hogy a hajdan baloldalon sokkal fontosabbnak tartott kérdésről ma már ott is mást szokás gondolni? Vagy csak a magyar baloldali nyilvánosság alakult át ennyire?

Az alábbiakban az NSA gyakorlatának védelmében felhozott öt, számmal megjelölt érvvel kapcsolatban szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni.

(1) Kezdjük ott, hogy valóban puszta képmutatás-e felháborodni valamin, aminek a létezéséről esetleg mindenki tud? Nem akarok nagyon cinikus lenni, ezért nem pusztán arra hivatkozom ellenérvként, hogy a korrupcióról vagy a pedofíliáról is mindenki tud, mégsem puszta képmutatás felháborodni rajta.

Felháborodni ugyanis nem csak „őszintén” lehet, kifejezve egy morálisan érvényesnek tekintett elv megsértése felett érzett érzéseinket, de „stratégiailag” is: azzal a céllal, hogy igyekezzünk általa egy létező helyzetet megváltoztatni.

Valójában az előbbivel, az „őszinte” felháborodással sincs semmi baj. Lehet, hogy naivitás utálni a titkosszolgálati eszközöket, de legalább ilyen naivitásnak tűnik szeretni ezeket az eszközöket. Ha valaki nem kifejezett rajongója az összeesküvéselméleteknek, az például valószínűleg elismeri, hogy az iraki háború előkészítése során titkosszolgálati eszközökkel szerzett hamis információk súlyosan félrevezették az amerikai politikai vezetést. (Szándékosan egy olyan példát hozok, amit nem lehet bagatellizálni a hatásaiban.) Márpedig ilyen típusú tévedésekkel tele a padlás a titkosszolgálatok történetében, hiszen ők is csak emberek. Mert bár a mozgásterüket növeli, ha bizonyos korlátok elhárulnak előlük munkájuk során, ez nem jelenti, hogy nagyobb mozgástérrel ne lennének képesek elképesztő hibákat elkövetni. Sőt, semmi okunk nincs azt gondolni, hogy e hibákra az a megoldás, hogy még korlátlanabb mozgásteret biztosítunk a számukra. Épp ellenkezőleg, a nagyobb szabadság bizonyos típusú hibákra csak még hajlamosabbakká teheti őket. Akinek tehát zsigeri ellenérzései vannak e világ iránt, még nem feltétlenül van teljesen eltévedve azzal kapcsolatban, hogy "hogyan működnek a dolgok valójában".

De ami a legfőbb: a felháborodásnak van egy nagyon praktikus funkciója, stratégiai szerepe is. A felháborodás egy eszköz, amellyel korlátokat szabhatunk bizonyos titkos tevékenységek számára, megnövelve az adatainkhoz való hozzáférés költségeit a mindenbe belelátni akaró államhatalom számára. Ugyanis könnyű felismernünk, hogy valójában egy fegyverkezési verseny zajlik magánéletünk, egyéni szabadságunk és az állam között, amelyben egészen egyszerűen nem  racionális „galambként” viselkednünk és zokszó nélkül eltűrnünk a magánszféránk megsértését, mert természetesen a titkosszolgálatok sem fognak lemondani arról, hogy megpróbáljanak hozzáférni olyan adatokhoz, amik elvileg nem rájuk tartoznak.

Persze ez a helyzetértékelés csak akkor igaz, ha nem tartjuk teljesen normálisnak, hogy bárki korlátlanul hozzáférjen a személyes adatainkhoz, a privát szféránkhoz.

(2) Arra az érvre, hogy „úgyis mindenki csinálja”, számomra kézenfekvő ellenvetésnek tűnik, hogy még ha ez így is van, akkor sem mindegy, hogy mit is csinálnak.

Amennyire laikusként meg tudom ítélni, a titkosszolgálatok munkájának egy része pusztán információfelhalmozás és elemzőmunka, mégpedig nagyrészt viszonylag könnyen hozzáférhető, nyilvános adatok alapján, míg egy másik része olyasmi, ahol az információk megszerzése maga történik olyan módon, amit nem tekintünk a nyilvánosságban elfogadhatónak (lehallgatások stb.). Az első csoportba tartozó információk értékét valójában nem az adja, hogy az információk szétszórt formájukban titkok lennének, hanem, hogy összegyűjtésük titkossága előnyhöz juttatja az államot.

A lehallgatásokat tehát önmagában még nem teszi indokolttá az, hogy mindenkinek van titkosszolgálata. Mert vannak a titkosszolgálatok működésének puhább és keményebb eszközei, és szerintem minél brutálisabban hatol be az állam a magánszférába, annál erősebb indok kell rá, hogy ilyen eszközöket használni lehessen. Következésképpen korántsem magátólértetődő, hogy ugyanolyan megítélés alá kellene essen az, ha egy titkosszolgálat egy jól felkészült csapattal nagyon részletgazdag profilt készít a német kancellárról elvileg nyilvános, de korántsem mindenkinek egyformán rendelkezésre álló adatok alapján és az, amikor lehallgatja a mobiltelefonját. Mindkettő nagyon jól jöhet és nagy előnyhöz juttathatja az embert bizonyos tárgyalásokon, csak éppen az egyikre azt mondjuk, hogy ügyes munka, a másikra meg, hogy disznóság.

Utóbbi minősítéstől egy maffiavezér mobiljának lehallgatása esetén nyilván óvakodnánk. És nem véletlenül. A két eset minősítésének különbsége ugyanis azon a nehezen tagadható különbségen alapul, ami a német kancellárt egy maffiavezértől elválasztja.

(3) Azzal sem értek egyet, hogy a titkosszolgálatok a politika normális részei lennének. Éppenséggel definíció szerint nem azok! Ha a mobiltelefonok lehallgatása vagy az emailek átolvasása normális lenne, nem kellene titokban csinálni, hanem mindenki automatikusan tisztában lenne vele, hogy mindent, amit mond, a nagyvilágnak mondja és mindent, amit ír, a nagyvilágnak írja. Kérdés persze, hogy akkor vajon mindenki ugyanúgy beszélne-e a telefonban és mindenki ugyanúgy írná-e az emailjeit, mint most.

Szerintem nem kell nagy merészség hozzá, hogy kijelentsük: nem így lenne. Miért? Mert akkor az emberek nem lennének őszinték, hanem megfontolnák, hogy mi „telefontéma” és mi nem az. Jó lenne ez a titkosszolgálatoknak (amelyek persze akkor nyilvánosszolgálatok lennének)? Nem lenne az, és ezért szegények rögtön kezdhetnének dolgozni gondolatolvasó gépeken vagy kénytelenek lennének megkínozni a német kancellárt, ha tudni akarnák, mire gondol valójában (hogy egy másik, a titkosszolgálatok által minden bizonnyal szintén használt eszközre utaljak).

A titkosság ugyanis, függetlenül attól, hogy számítanak-e a politikai szereplők arra, hogy a másik megpróbálja kijátszani, annak a garanciája, hogy az emberek időnként őszinték lehessenek. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a titkosszolgálatok soha, semmilyen körülmények között nem élhetnek titkos eszközökkel! Éppen ellenkezőleg, azt mondom, hogy ahhoz, hogy ezeket legitim módon használhassák, az eszközeiknek titkosaknak kell maradniuk. Ennek egyik megoldása az, ha képmutatóan nem veszünk tudomást arról, hogy ilyeneket csinálnak, és mégis lebuknak, akkor arra haragszunk meg, aki megsértette a „hallgatás törvényét”. Nem kétlem, hogy bizonyos mértékig indokolt az effajta képmutatás. Egy másik lehetséges megoldás viszont az, ha – például a lebukás utáni felháborodással – igyekszünk annyira korlátok közé szorítani a legproblémásabb eszközök használatát, hogy e korlátok időnkénti, elkerülhetetlen áthágása se rombolhassa le a hitünket, hogy általában azért erős indok nélkül nem hallgatnak le csak úgy minket.

(4) A magasabb érdekre való hivatkozás (ami többnyire a terroristaveszélyt jelentette az általam olvasott cikkekben) elvileg rendben van.

Csak hát nehéz megítélni, mi legitim érdek. Tegyük fel magunknak például a kérdést: vajon Angela Merkel mobiltelefonján keresztül milyen terroristaveszélyt lehet felderíteni? Mondhatjuk persze, hogy az USA nemzeti érdeke is magasabbrendű érdek a saját szempontjukból. Csak az a kérdés, hogy az USA nemzeti érdeke (mármint nem a terrorveszély elhárítása, hanem a német kancellár titkainak felderítése) vajon legitim érdek-e számunkra is, az EU állampolgáraiként? S ha ennyire empatikusan vagyunk az amerikai nemzeti érdekek képviseletével szemben, miért ne lehetnénk empatikusak a felháborodókkal szemben is? Az ő érdekeik ebben a konkrét esetben mennyivel alsóbbrendűek? Amennyivel nagyobb az USA? Na und?

(5) Végezetül arról az érvről, hogy akinek nincs vaj a füle mögött, annak nincs félnivalója. Tényleg így lenne? Kétségkívül kicsit nehéz elképzelni, amint FOUREY vagy bármely más kisember titkait értékeseknek fogják találni a titkosszolgálatok.

Aki azonban így gondolkodik, annak ajánlok a figyelmébe két megfontolást.

Egyrészt, a német kancellár példája azt mutatja, hogy az államérdek igencsak tágan definiálható, vagyis, a titkosszolgálatok logikája ("államérdek") és a terroristaveszéllyel példálózó hazai publicisztika logikája ("terroristaveszély") korántsem feltétlenül esik egybe. Ezért aztán semmi okunk nincs azt gondolni, hogy mi nem lehetünk érintettek valamikor.

Másrészt, és ez a fontosabb kérdés, aki látott már rendszerváltás előtti állambiztonsági anyagokat, az tudhatja, hogy egy megfelelően rosszindulatú, gátlástalan hatalom bármire felhasználhatja a személyes információkat és valójában még a legbanálisabb személyes titkok is kiszolgáltatottá tehetik az embert. Márpedig erre azt válaszolni, hogy nem kell védeni a privátszféránkat, mert egy demokratikus államot mégse lehet összekeverni egy kommunista diktatúrával, olyan, mint azt mondani, hogy nyugodtan osztogassunk töltött fegyvereket az utcán, nem lesz belőle baj, hiszen az emberek úgyis alapvetően jók. (Ha valaki nem értené a párhuzamot: a kommunista és a demokratikus rendszer közötti különbség azt jelenti, hogy a demokratikus rendszer alapvetően jó. Szerintem is. És akkor mi van? Persze, tudom, egy konzervatív valóban megelégedne ezzel a válasszal. "Bízni kell a választott vezetőinkben", mondaná helyeslően. Én azonban nem elégszem meg ennyivel. Nem véletlenül nem vagyok konzervatív.)

De mondok még egy harmadik érvet is, ráadásként. Furcsa módon, akik elítélik az ügyet kirobbantó Snowdent, elítélik a Wikileakset csináló Assange-ot is. Látszólag persze nincs ellentét, hiszen mindkét esetben az államérdeket védik. De ugyanakkor mégis ellentmondásosnak látszik elismerni, hogy az államnak vannak legitim és méltányolható érdekei titkai megőrzésére, a magánembereknek viszont nincsenek. Miért van, hogy az államérdeknek nincsenek elvi korlátai (bárki szabadon lehallgatható), a magánszféra pedig szabadon megsérthető? És ha így van: miféle gondolkodás az, amely legitimnek ismeri el az államérdek felsőbbrendűségét minden más szemponttal szemben?

Összességében, remélem sikerült világossá tennem, hogy a fentiekben nem amellett érveltem, hogy a titkosszolgálati eszközök alkalmazása mindig illegitim lenne a szememben. Csak azt próbáltam megmutatni, hogy a magánszféra védelmének fontossága korántsem kizárólag kényeskedésként és képmutatásként fogható fel.

A Merkel-eset jól mutatja, hogy a titkosszolgálati eszközök használatának a lehető legszélesebb körű kiterjesztésére mindig van hajlama az államoknak. Ráadásul eközben maximális bizalmat várnak tőlünk azzal kapcsolatban, hogy az államérdek a mi érdekünk és hogy ezeknek az eszközöknek a használatával jobb döntések születnek. De, ahogy az iraki háború története is mutatja, erre a bizalomra nem feltétlenül szolgálnak rá ezek a szervezetek. Ilyen körülmények között naivitásnak vagy képmutatásnak mondani, ha valaki felháborodik, amikor kiderül, hogy milyen széles körben hallgattak le külföldieket az NSA emberei, naivitásnak vagy képmutatásnak tűnik a szememben.

Egy titkosszolgálat olyan, mint a töltött fegyver: talán naivitás vagy képmutatás tagadni, hogy szükség van rá, de nem naivitás vagy képmutatás azt várni, hogy bánjunk vele óvatosan és ne hadonásszunk vele mindenki orra előtt.

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr365614488

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.