A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

12. Civilek, szakértők és politikusok

2013. május 04. - FOUREY

Mire való a demokrácia? Jobban működik-e más rendszereknél? Alkalmasak-e a politikusok egy ország vezetésére? Alkalmasak-e az emberek a demokrácia működtetésére? Egyáltalán, jó-e, ha a nép uralkodik? Nem tudom, minden demokratikus országban naponta felmerülnek-e ezek az alapvető kérdések, de a magyar politika újra és újra szembesíti velük az embert.

Amikor először kezdett foglalkoztatni a politika, azt tanultam meg a környezetemtől, hogy a politika elsősorban a politikusok dolga. Hogy bár demokrácia van, de az, hogy a „nép uralkodhasson” (elvégre ezt jelenti a demokrácia szó) a gyakorlatban kivitelezhetetlen, naiv igény lenne, mert nem mindenkit egyformán érdekel a politika, nem mindenki egyformán ügyes benne, nem is mindenki egyformán tájékozott a legfontosabb ügyekben. Azt mondták, hogy nem feltétlenül lesz attól egy döntés jobb, hogy többen döntenek; hogy még a teljes egyetértés sem lenne garancia arra, hogy az így meghozott döntés mindenki érdekét szolgálja; hogy nem is létezik minden helyzetben olyan döntés, ami mindenki érdekét egyformán szolgálná; s hogy a többség akarata sokszor önkényes és igazságtalan. Ezért – mondták – a demokrácia azt jelenti, hogy egy demokratikus eljárás – a választások - keretében kiválasztjuk azokat a keveseket, akik a legalkalmasabbak az ország vezetésére, s a két választás közötti időszakban hátradőlünk és figyeljük a mindennapi politikacsinálás színházának előadásait. Azt tanultam, hogy ezt hívják képviseleti demokráciának és azt mondták, a képviselet és a demokrácia összekapcsolása tette lehetővé a modern demokráciák kialakulását az elmúlt kétszáz évben, s hogy majdnem minden kísérlet, amely a képviselet lebontására és a népnek a mindennapi hatalomgyakorlásba való bevonására törekedett, végül véres katasztrófába fulladt vagy csendben elhalt. Kivételt legfeljebb olyan atipikus esetek jelentenek, mondták, mint Svájc, ahol a közvetlen demokráciának évszázados hagyománya van, de hogy ami Svájcban működik, az korántsem biztos, hogy máshol is működik.

 Mindez nagyon is egybevágott azzal, amit az emberekről tudni véltem. Például, hogy ha húsz ember összegyűlik (lakógyűlésre, osztályfőnöki órára, sztrájk szervezésére, egy kulturális egyesület irányítására), bármilyen döntést meghozni gyakorlatilag képtelenné válnak; hogy a döntésről folyó viták kívülről teljesen irracionálisnak, személyeskedőnek, időrablónak tűnnek és sokszor vezetnek feltűnően zavaros döntésekhez. Hogy amennyiben húsz tetszőleges embert döntésre akarunk rávenni, akkor kell egy vagy néhány ember, akik kitalálják, hogy mi legyen, majd rá kell erőszakolniuk a véleményüket a többségre. Hogy úgy mondjam, a mindennapokban tapasztaltam meg újra és újra az oligarchia vastörvényét. Így aztán nagyon is hihetőnek és életszerűnek tűnt, amit a képviseleti demokráciáról tanultam, hogy tudniillik pártok nélkül nincs demokrácia és hogy a modern demokráciák születésének egyik nagy pillanata volt, amikor fokozatosan felismerték, hogy a pártosság nem a közösség érdekei elleni bűn, hanem a rendszer működésének záloga.

 De bármennyire is elfogadtam azt, amit a képviseleti demokráciáról mondtak, a másik dolog, amit az ember magyarként a rendszerváltás után óhatatlanul megtanult, az az volt, hogy a politikában erős a korrupció; hogy a politikai döntések feltűnően sokszor szolgálnak személyes érdekeket; hogy rengeteg az olyan döntés, amely mögött nem áll alapos, szakmailag is megtámogatott megfontolás; hogy az ember naponta találkozik olyan döntésekkel, amelyeket akkor is abszurdnak, átgondolatlannak, irracionálisnak érez, ha épp a hozzá közel álló politikai erők hozták meg és akkor is, ha az általa nem kedvelt pártok. Gyakran érzi az ember, hogy értékes kezdeményezések elhalnak; hogy a pártok láthatóan sokkal több időt töltenek magukkal és egymással, mint a külvilággal; s hogy ha valamihez mégis hozzányúlnak a politikusok, akkor inkább rombolnak, mint építenek. Magyarországon élve könnyű volt arra a belátásra jutni, hogy a demokratikus politika rosszul működik és a politikai elit alkalmatlan.

 Vajon mit jelentett ez az érzés? Arra utalt, hogy Magyarországon valóban rosszul működik a demokrácia és rossz a politikai elit és le kell cserélni a rosszul működő elitet? Vagy inkább olyasfajta rossz érzés ez, ami a képviseleti demokrácia működésének szükségszerű velejárója, ami inkább csak egyfajta optikai csalódás tehát, mint valóság? Ha az első választ adjuk, akkor abból az következik, hogy változtatni kell a dolgok menetén, ha pedig a másodikat, akkor elsősorban magunkon kell változtatnunk és megtanulnunk együtt élni azzal a tudattal, hogy a világ nem tökéletes.

 Az elmúlt bő két évtized története azt mutatta, hogy nálunk az emberek egy jelentős része úgy gondolta, az első válasz a helyes és le kell cserélni az alkalmatlan politikusokat. Az 1990 tavaszán győztes MDF ősszel az önkormányzati választásokon már katasztrofális vereséget szenvedett és 94-ben már abszolút többséggel az MSZP nyerte a parlamenti választásokat is. Őket viszont 98-ban váltotta le (meglepetésre) a nép, hogy 2002-ben a 98-as győztes Fidesz is kihulljon a hatalomból. S bár 2006-ban az MSZP-SZDSZ koalíció nyerni tudott, de kétlem, hogy ma nagyon büszkén gondolnának vissza erre a pirruszi győzelemre: hiszen a 2006-os győzelem volt az SZDSZ számára az utolsó parlamenti ciklusának és az MSZP számára egy máig tartó elképesztő kudarcsorozat kezdete. A 2006-os önkormányzati választásokon már a Fidesz nyert, s a 2010-es választások kifejezetten a politikai elitet elutasító pártok sikerét és a kétharmad esetére radikális változásokat sejtető, s a választások után rögtön forradalmat hirdető Fidesz addig példátlan méretű győzelmét hozta. Mintha csak a választók folyton elégedetlenek lettek volna a politikai elittel, sőt, egyre elégedetlenebbé váltak volna. 2010 után pedig a parlamentben két párt is rendszeresen azt hangsúlyozta, hogy a Fidesszel szembeni ellenérzéseik nem jelentik azt, hogy ne gondolnák az MSZP-t vállalhatatlannak az „elmúlt nyolc év”-ért való felelőssége miatt. Mi több, a feltűnően és tartósan meggyengült pártok helyett különféle pártellenes civil kezdeményezések burjánoztak el baloldalon. A Milla és társai hangsúlyosan „civilek” voltak, sokági az ellenzéki pártok képviselőit sem engedték fel maguk mellé a színpadra, s azt hangsúlyozták, hogy ők nem politikai mozgalmat szerveznek, hanem a „megrendelőket” képviselik. Eközben pedig több olyan szervezet is létrejött, például a Hallgatói Hálózat, amely szisztematikusan próbált működésében is eltérni a megszokott intézményektől, például döntéshozatalukban. Ironikus módon aztán ezeket a szervezeteket is utolérte a politikusokkal szembeni ellenérzés: az LMP éveken át kellett elszenvedje a gúnyolódást a neve hordozta ígéret teljesíthetetlensége miatt, a HaHa-t az ellenzéki pártok eszközének mondták, a Milla pedig, amelynek „civil” rendezvényeit a résztvevők gyakran kritizálták „unalmassága” miatt, maga vált egy új párt alapjává, mégpedig éppen akkor, amikor feltűnően hanyatlani kezdett már az érdeklődés iránta. Ha van tanulsága ennek a történetnek, az talán éppen az, hogy a folytonos elégedetlenség a politikai elit teljesítményével és az alternatívák szüntelen keresése nem teszi rögtön jobbá a demokráciát. Attól, hogy valaki civil, még nem automatikusan szebb, okosabb és jobb mint a politikusok.

 Mi akkor a megoldás? Minél többet töprengek ezen a kérdésen, egyre inkább úgy látom, hogy nincs egyszerű megoldás. Nem hiszek például abban, amiben néhány magyar konzervatív hinni látszik, hogy az igazság a hatalom és az erő oldalán van. Egy értelmiségi vagy bármilyen civil talán nem tudja jobban a dolgokat, mint egy politikus, de a civilség kultuszához mérhetően alaptalan és naiv hitnek vélem azt gondolni, hogy de bezzeg a politikusok tényleg jobban tudják. Bizonyos dolgokat biztosan jobban tudnak, például azt, hogy hogyan kell a hatalmat megszerezni és megtartani másokkal szemben, de mivel a demokrácia nem kizárólag a hatalomról szól, hajlamos lennék azt gondolni, végső soron a politikusok nagyjából ugyanolyan eséllyel alkalmasak jó döntéseket hozni, mint bárki más. Vagy, megfordítva, ha egy országban rossz politikai döntéseket szokás hozni, akkor az valószínűleg azért van, mert bár a politikusok nem feltétlenül rosszabbak, mint a civilek, de nem is jobbak náluk.

 Sokaknak ismerős és ellenszenves gondolat lehet ez: hiszen amit mondok, az lényegében azt jelenti, hogy ha rosszul mennek a dolgok Magyarországon, akkor alapjában véve a néppel van a baj, nem pusztán a politikusokkal. De talán mentségemre szolgálhat, hogy ezzel nem azt mondom, hogy a demokráciával van bajom vagy hogy le kellene váltani a népet. Egyszerűen csak azt állítom, hogy a fentiekben feltett kérdésemre az az igazi válasz, hogy sem az elit leváltása nem elég önmagában, sem a politika csalódást keltő vonásaiba nem kell beletörődni, hanem egy harmadik megoldást kell keresni. Ha elégedetlenek vagyunk a politikai elittel, meg lehet próbálni leváltani, de nagyon valószínűtlen, hogy ettől jobb lesz minden, ha csak a civilek maguk nem válnak felkészültebbekké. Sőt, felkészültebb civilekkel bármilyen politikai elit automatikusan kevésbé lesz káros.

 Miért? A képviseleti demokráciában mindig is van egyfajta aszimmetria a politikusok és a civilek között, ez így természetes. A politikusok mindig fölényben és előnyben vannak a civilekkel szemben, jobban hozzáférnek bizonyos információkhoz és biztos, hogy bizonyos képességekkel inkább kell rendelkezniük mint a civileknek, különben nem lennének képesek hatalomra kerülni és hatalmon maradni. Ezért sem tűnik valószínűnek, hogy a civilek képesek lehetnének tartósan kiszorítani a politikusokat a társadalom ügyeinek intézéséből, s ezért van, hogy a képviseleti demokrácia a maga oligarchikus jellegével viszonylag stabil és fenntartható rendszernek bizonyult. Konkrét politikusok jönnek és mennek, de a politikusok specializált foglalkozási csoportja fennmarad a demokráciában.

Ugyanakkor másfelől nem lehet mindent a politikusokra bízni. A politikusoknak ugyanis nagyon korlátozottak a lehetőségeik arra, hogy a társadalom problémáit kezelni tudják. Lényegében három választásuk van: megpróbálhatják kitalálni, megálmodni, milyennek kellene lennie a társadalomnak vagy megpróbálhatnak odafigyelni a szakemberekre vagy arra, amit a civilek mondanak arról, hogy mit kellene csinálni. Természetesen szakemberekre hallgatni mindig fontos, hiszen jobb egy mérnökök által tervezett híd, mint amit politikusok terveznek. De a szakemberek tudása is korlátozott, rendszerint ideológiailag terhelt, és még ha igazuk is van, sem biztos, hogy amit akarnak, az találkozik a többség vágyaival vagy jól belátható érdekeivel. Vagyis önmagában a szakértelem nem garanciája a demokráciának: a felvilágosult zsarnokságok a legfőbb bizonyítékai ennek. Ha tehát azt akarjuk, hogy egy politikus ne kizárólag a saját intuícióira és vízióira hagyatkozzon, nem elégedhetünk meg azzal, hogy azt mondjuk, kérdezze meg a szakértőket. Szükség van még arra is, hogy a társadalom különböző csoportjai maguk is megfogalmazzák érdekeiket és azt közérthetően kifejezzék a nyilvánosságban. Erre valók a civilek. Ha a politikusok mindig egy kicsit vagy jobban oligarchikus irányba torzítják a képviseleti demokráciát, s ha a szakértők technokrata irányba, akkor a civilek ahhoz kellenek, hogy a demokrácia közelében tartsák az egész szisztémát.

 Természetesen a civilek hangja és szerepe sem problémátlan: bizonyos érdekek könnyebben artikulálhatók, népszerűbbek másoknál, s nem biztos, hogy a nyilvánosság kellőképpen kifejezi azt, amire a társadalom egészének a leginkább szüksége van. Ám erre nem az a megoldás, hogy lemondunk erről a fontos eszközről, hanem, hogy mi magunk is megpróbálunk kiállni a nyilvánosságba és a számunkra fontos értékeket és érdekeket képviselni. Ha nem így teszünk, a politika olyan lesz, mint valamiféle vak repülés a sűrű ködben: megy, megy a politika, valamerre, de hogy ez az irány megegyezik-e azzal, ami a társadalomnak jó, arról alig-alig lesz visszajelzése és mire kiderül, hogy rossz az irány, már talán késő is lesz. Ha nem akarunk újra és újra csalódni a politikában, ez az az igazság, amit nem szabad soha elfelejtenünk.

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr315280684

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.