A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

11. Liberalizmus egy kócos, rendetlen és rosszkedvű demokráciában

2013. március 20. - FOUREY

Ez a poszt abban különbözik a korábbiaktól, hogy nem annyira bizonyos elveket próbál kifejteni és érvekkel védelmezni, hanem egy sajátos helyzetértékelésre vállalkozik. A kérdés pedig, amire a választ keresem, az, hogy mi a helye a baloldali liberalizmusnak a mai Magyarországon.

A címben emlegetett kócos és rosszkedvű demokrácia ugyanis, ahogy én látom, a mai Magyarország. Magyarország ma egy olyan ország, ahol a politikai intézményekbe vetett bizalom folyamatosan csökkent az elmúlt két évtizedben, ahol magas a korrupció, nő az idegenellenesség, ahol a politikai elit folyamatosan és tudatosan polarizálódott, ahol legalább 2006 óta folyamatosan tartó gazdasági válság van, csökkennek a jövedelmek, drámaian nő a szegénység, a felsőoktatásban résztvevők száma csökken, a büntetőjogban az utóbbi években számos szigorítás lépett életbe. Ahol a kétharmados hatalom ellenzéke a demokrácia végét emlegeti, a maroknyi embert mozgósító ellenzéki tüntetéseken tapsolnak, mikor az alkotmányt védi a szónok, de zavartan hallgatnak, ha szociális problémák vagy a nőket ért sérelmek kerülnek elő. Viszont a nagy tömegeket megmozgató kormánypárti tüntetéseken hazaárulást és idegen érdekek kiszolgálását kiáltanak. Az egyetemeken zsidóznak, buziznak, az internetes fórumokat ellepi a gyűlöletbeszéd. A liberalizmus szitokszóvá vált a nyilvánosságban.

Van-e helye egyáltalán a liberalizmusnak egy ilyen országban? Ad-e választ bármilyen társadalmi-politikai problémára? Több okból is úgy tűnhet, hogy a liberalizmus nem időszerű. Azt hihetnénk, hogy nem időszerű a liberalizmus, mert az ország elsöprő többsége mintha érzéketlen lenne a szabadságra leselkedő veszélyek iránt, sőt, ha valamit, éppen a túl sok szabadságot látná a problémák egyik okának. De azért is hihetnénk, hogy a liberalizmusnak nincs ma itt az ideje, mert néha az a benyomása támadhat az embernek, hogy azon kevesek, akik a szabadság miatt aggódnak, nem aggódnak semmi és senki másért.

Én mégsem gondolom, hogy a liberalizmusnak ne lenne itt az ideje. Persze, nem azt mondom, hogy feltétlenül szükség lenne egy külön liberális pártra, de a szabadság igenis mindig időszerű. A hétköznapi tettekben, az egyszerű állampolgárok lelkében. Viszont mindenkinek, aki liberális, szembe kell néznie azzal, hogy amit 1989-ban demokráciaként elképzeltek Magyarországon, sok szempontból álom volt, nem valóság, s ha meg akarjuk őrizni a szabadságot, komolyan kell vennünk a realitásokat. Félreértés ne essék: nem szeretnék azok hibájába esni, akik nem tudnak különbséget tenni az elmúlt húsz év különféle fejleményei, erényei és hibái, eszményei és gyakorlata között. Azt viszont határozottan állítom, hogy ma a szabadság ügye részben azért olyan védtelen és elhagyatott, mert akiknek fontos lenne, azok maguk sem feltétlenül gondolják végig, mit is védenének: egy jólfésült, jólnevelt, lelkét ünneplőbe öltöztetett Magyarországra vágynak és egy ilyen országban szeretnék szabadon élni az életüket. Ha nyugatra néznek, ilyennek látják ezeket a demokráciákat is és onnan visszapillantva még annál is kócosabbnak, rendetlenebbnek, lehangolóbbnak látják a dolgokat, mint amilyen valójában. Holott liberálisnak lenni mindenekelőtt azt kellene, hogy jelentse, hogy nem félünk a rendetlenségtől.

A rendszerváltás idején a demokrácia úgy volt elképzelve, mint ahol a jól felkészült, összeszedetten és érdekesen beszélő, tiszteletreméltó (esetleg civil múlttal rendelkező) politikusok mindig udvariasak egymással, legfeljebb szellemes szópárbajokat vívnak, vagy demonstratívan barátkoznak egymással a két felhevült vita közti szünetben. Ebben az elképzelt demokráciában a politikai döntéseket hosszú szakmai előkészítés előzi meg, hatástanulmányok készülnek és döntési alternatívák fogalmazódnak meg, az érintett feleket is meghallgatják, s utólag felmérik a döntések eredményét. A döntések széleskörű konszenzust tükröznek, az elindított programokat az újabb kormányok természetesen nem állítják le ok nélkül. A döntéseknek van felelősük, a hibákból tanulni próbálnak, s ha kell, politikai felelősséget is vállalnak értük: a vasúti katasztrófa után, mondjuk, lemond a közlekedési miniszter. Ebben az országban a választópolgárok négyévente szavaznak, mégpedig részletesen kidolgozott programok alapján, egyébként pedig hátradőlve figyelik a politikai küzdelmeket, s legfeljebb esztétikai értékítéletet mondanak arról, hogy kinek volt meggyőzőbb a produkciója a legutóbbi vitákban. Sorsuk ugyanakkor nincs rossz kezekben: a hatalmat közjogi fékek és ellensúlyok rendszere korlátozza; a független média politikasemlegesen, de mindig éles szemmel és kritikusan vizslatja a kormányok tetteit; a felelős értelmiségiek nyilvánosan állnak ki a fontos ügyekért, nevelik és jó irányba terelik a közvéleményt; az érdekvédelmi szervezetek pedig tárgyalópartnerei a kormányoknak és udvariasan, de határozottan képviselik az állampolgárok érdekeit.

Ebben az elképzelt demokráciában nincs csúnya beszéd, minden ünnepélyes és komoly. A kimondott szónak súlya van. Ha valaki azt mondja, veszélyben a demokrácia, akkor az azt jelenti, hogy tényleg van veszély, s nem azért mondja, mert nem szereti a kormányt. Ha valaki azt mondja, törvénysértés történt, akkor amögött tényfeltáró újságírók vagy a hatóságok által összegyűjtött adatok vannak, nem szóbeszéd. Ha valakire azt mondják, szakmailag felkészületlen, akkor arra gondolnak, hogy az illető nem ért ahhoz a dologhoz, nem pedig, hogy a másik tábor tagja. Akit leantiszemitáznak, az bizony antiszemita. Ha lenácizzák, akkor el lehet hinni, hogy tényleg náci. Ha őrültnek mondják, akkor valószínűleg tényleg súlyos mentális problémái vannak.

Lehet, hogy sokan nem fognak velem egyetérteni, de olvasmányaim alapján úgy tűnik számomra, a 89-ben megalapozott rendszert ilyen jólfésültnek, jólneveltnek, ünnepélyesnek és komolynak álmodták meg a hívei, s ha az ellenzéki tüntetések szónoklatait hallgatja az ember, az a benyomása lesz, hogy talán még ma is ide, ebbe a fordított Sohaországba vágynának vissza. (Aki ismeri Pán Péter meséjét, biztos tudja, miért nevezem fordítottnak ezt az utópiát.) Holott ma tényleg nagy és súlyos bajok vannak az országgal, a szabadság helyzete tényleg nagyon sokat romlott, de ha valóban azt akarjuk, hogy a dolgok jó irányba forduljanak, nem szabad, hogy ismét ezt a szép, ám életidegen képet próbáljuk a valóságra ráerőszakolni, nem szabad becsapnunk magunkat, mert akkor megint annak sem fogunk tudni örülni vagy azon is fel fogunk megint háborodni, ami esetleg nagyonis elviselhető, sőt, akár kívánatos is. Ha gonoszkodni akarnék, azt is mondhatnám, hogy aki a szabadság igazi barátja, annak nem a Kádár-kor Ifjúsági Parkjába kell visszavágynia, ahova nyakkendőben lehetett menni „kulturáltan szórakozni”, hanem a házibulik világába.

Félreértés ne essék: abban a demokráciaképben, amit fentebb leírtam, kétségkívül igenis sok rokonszenves vonás van, sőt, sok olyasmi, ami a nyugati demokráciák gyakorlatában egyáltalán nem utópia, hanem valóság, s nagyonis jót tenne Magyarországnak, ha nálunk is azzá válna. Amit szóvá teszek, az valami más: ahhoz, hogy igazán szabadok legyünk, nem a politika csúcsán, hanem a mindennapokban kell először változtatnunk a dolgokon. Nem azért, mintha ne lenne értelme egy általunk nem szeretett kormány leváltásának, hanem azért, hogy ne függjön minden egyetlen kormányváltástól. Ahol minden a kormányon múlik, ott nem szabadság van, hanem önkényuralom.

Amíg például egy ennyire súlyos helyzetben lévő országban néhány ezres, meglehetősen szűk tematikájú tüntetéseket leszámítva jóformán senki sem érzi szükségét annak, hogy nyilvánosan képviselje a saját érdekeit, addig az érdekképviseletek valójában senkit sem fognak képviselni, a politika a maga feje után lesz kénytelen menni, s vagy a leggátlástalanabb populizmussal vagy a legszűkebb elitek érdekeinek megfelelően fog kormányozni. De nem kellene ahhoz még fele ennyire nagy bajnak sem lenni ahhoz, hogy az ember azt várja, az állampolgároknak sokkal nagyobb felelősséget kellene vállalniuk a saját sorsukért: sokkal jobban tudatosítaniuk kellene magukban a saját érdekeiket és sokkal bátrabban kellene azokat vállalniuk. Amíg ez elmarad, addig a szakszervezetek haldokló bürokratikus intézmények maradnak, a civil szféra pedig a politika szolgálóleánya.

Tudok mondani pozitív ellenpéldákat is, amelyek közül kettőre fogok most hivatkozni.

Bár bizonyos mértékig ellenérdekelt fél vagyok, nem tudom nem tisztelettel nézni például a kerékpáros mozgalom megerősödését és azt a hatalmas és egyre növekvő hatást, amit Budapest arculatára és a közlekedéspolitika alakítására tesz. Szó sincs konfliktusmentes történetről, jólfésült mozgalomról. Aki olvasott már közlekedési fórumokat, az tudja, mennyi indulat forr az emberekben ezzel az üggyel kapcsolatban. Azt sem gondolom, hogy a kerékpárosok lennének az abszolút „jófiúk” a történetben: aki sétált már úgy Budapesten, hogy vélt igazuk miatt ráordítottak kerékpárosok vagy lecsengették, esetleg akkor is, ha épp nem is mehettek volna arra kerékpárral, ha bosszankodott autósként a piroson lassítás nélkül átszáguldó kerékpárosokon, az tudja, miről beszélek. Mégis, egy olyan mozgalomról van szó, amelynek képviselő saját érdekeik képviseletében megszerveződtek, óriási tömegerőt voltak képesek összegyűjteni, s érdekeiket képviselve nem csak szakpolitikai, de nagyon nagy mértékben kulturális hatást is el tudtak érni. Ezek az emberek ma szabadabbak mint néhány éve voltak, amikor az utakról jóformán kiszorítva, a közlekedés páriáiként próbálták városi közlekedésre használni kerékpárjukat, ma pedig elismert szereplői a közlekedésnek.

A másik példám kisebb léptékű, de nem kevésbé pozitív: ez pedig azoknak a civil szervezeteknek a köre, amelyek szociális problémák kezelésére szakosodtak, de nem állami támogatásból, hanem közösségi összefogásra alapozva próbálnak segíteni embertársaikon. (Egy különösen rokonszenves vállalkozás található ezen a linken.) Őszinte leszek: nem hiszem, hogy ez a módszer alkalmas arra, hogy társadalmi szinten „megoldja” a szociális problémákat. De alkalmas arra, hogy néhány embernek segítsen és ez sem kevés és ami szintén fontos, felébresztheti az emberekben azt a felelősségérzetet, hogy a problémákat nem mindig másnak kell megoldania. Akik ilyen független civil kezdeményezésekben vesznek részt, máris szabadabb emberek, kevésbé tehetetlenek és kiszolgáltatottak, mint amikor még nem voltak képesek másokon aktívan segíteni. Persze az ilyen vállalkozásoknak a politikai jelentősége, érdekérvényesítő képessége ma sokkal kisebb, mint a korábban emlegetett kerékpáros mozgalomnak, de ez nem jelenti azt, hogy a fontosságuk és potenciáljuk kisebb lenne. Bárcsak minél többen tartanák fontosnak, hogy ezt a fajta cselekvő szabadságot gyakorolni akarják! Ha így tennének, a pártpolitika csúfsága sem lenne olyan érdekes. (Mindezzel nem lebecsülni akarom a demokratikus politikai üzem jelentőségét! Korántsem a kádár-kori magánéletbe visszavonulás dicsérete ez a részemről! Éppen ellenkezőleg: úgy gondolom, az ilyesféle hétköznapi közösségi tettek sokasága ahhoz kell, hogy a politika ne a levegőben - a társadalomtól elválasztva, a fejünk felett - lebegjen, hanem szervesen kapcsolódni tudjon a társadalomban a mindennapokban felmerülő problémákhoz.) Talán közben sokan nehéznek találnák, hogy egyszerre tartsák fenn absztrakt eszményeiket az emberek teljes egyenjogúságáról és maradjanak közben ridegen közömbösek a szociális problémák iránt.

De ettől nem kellene félni: a szabadság és egyenjogúság nem csak egy olyan világban fontos értékek, ahol mindenki jólnevelt, udvarias, nem köpköd a földre és nem hangoskodik, hanem egy kócos, rendetlen, rosszkedvű világban is, ahol az embernek sokszor erőfeszítéseket kell tennie, hogy toleráljon neki nem tetsző dolgokat és szeresse azokat az embertársait, akik nagyon különböznek tőle. Sőt, ott ezerszer inkább fontosak.

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr855156463

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.