A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

9. Kettős mérce?

2013. március 10. - FOUREY

Tapasztalataim szerint az egyik legtöbbet hangoztatott vád a liberálisokkal szemben, hogy a viták során rendszeresen kettős mércét alkalmaznak. Elítélik a gyűlölködést, miközben ők maguk is gyűlölködnek. Elutasítják a kirekesztést, miközben kirekesztenek. Toleranciát hirdetnek, miközben ők maguk intoleránsak. Az értékek viszonylagossága nevében várják el nem liberálisoktól, hogy azok a sajátjuktól eltérő értékrendeket is elfogadjanak, miközben ők maguk erőszakosan terjesztik saját liberális értékeiket. Ugye ismerősek ezek a vádak? 

Sok fejtörést okozott már nekem ez a probléma. És nem is csak azért, mert egészen biztos vagyok abban, hogy a liberálisok gyakran alkalmaznak kettős mércét. Miért is ne tennék? Ők is ugyanolyan emberek, mint mások - és az emberek általában hajlamosak az ilyesmire. Van azonban ennél fontosabb oka is annak, hogy zavarbaejtőnek tartom a kettős mérce problémáját. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kritika nem mellékes kérdéseket, hanem egyenesen a liberalizmus lényegét érinti, s ezért a rá adott válasznak különös jelentősége van. Azt jelenti-e a tolerancia, hogy mindent el kell viselni? S ha nem, ki mondja meg, hogy mit kell tolerálni és mit nem? Lehet-e egy liberális mondjuk egy nácival szemben toleráns, s ha igen, milyen alapon? Vagy, ha nem, vajon nem álszentség-e a továbbiakban toleranciáról papolni?

Ha jól értem a kettős mérce alapját jelentő érvelést, akkor az valójában két különböző vádat foglal magában. Egyrészt a liberális gondolkodás egy logikai paradoxonhoz vezet, mert miközben érvényesíteni akar bizonyos értékeket, meg is tagadja azokat, mégpedig éppen azzal a törekvésével, hogy azokat az értékeket érvényesítse. Másrészt a liberalizmus paradox érvelése, ha, jól értem, valójában erkölcsi probléma is, hiszen az, aki olyasmit kér számon másokon, amit magára nem tart érvényesnek, az nem egyszerűen téved, de rosszat is tesz másokkal: becsapja őket.

Én végülis arra jutottam, hogy a kettős mérce vádja tulajdonképpen megalapozott. Még ha – hadd tegyem hozzá - nem is úgy, ahogy a liberálisok ellenfelei gondolják. A liberalizmus paradoxona ugyanis kétségkívül fennáll: a liberálisok úgy állnak ki a vélemény, a nyilvános megszólalás és cselekvés szabadságáért, hogy közben korlátokat is szabnak ezeknek a szabadságoknak, mégpedig annak érdekében, hogy ezek a szabadságok érvényesülhessenek. Régről ismert gondolat ez: „S ez a természeti törvénynek egyik princípiuma az én szabadságom vég és határ nélkül való de másnak szabadsága is vég és határ nélkül való ott tehát a hol a két vég és határ nélkül való szabadság öszveütközik ott vagyon az én szabadságomnak és más szabadságának természeti határa.”- írja például 1827-ben Thaisz András, a Tudományos Gyűjtemény szerkesztője. A kérdés csak az, hogy logikai hibáról van-e szó és még inkább, erkölcstelenség-e így érvelni?

Amikor kamasz voltam, gyakran mondták nem liberálisok, hogy egy liberális pártra nincs szükség, mert egy modern demokráciában valójában mindenki liberális, ugyanis maga a rendszer áll liberális alapokon. Ugyanezt az akkori liberálisok, akik persze nem érezték úgy, hogy a liberális alapelvek érvényesülése miatt nem kellene aggódni, úgy fogalmazták meg, hogy egy modern demokráciában egyetértésre van szükség egy "liberális minimumban". Vagyis, bár nem értettek egyet, valójában mindkét oldalon megfogalmazták ugyanazt a választ a kettős mérce vádjára, amit én is érvényesnek gondolok: azért van kettős mérce, mert nem minden liberális alapelv ugyanolyan.

Kicsit olyan ez, mint a különbség egy társasjáték játékszabályai és az egyes játékosok által a győzelemhez szükségesnek tartott stratégiák között. Egy bizonyos nyitás nélkül is meg lehet esetleg nyerni egy sakkjátszmát (legfeljebb megnehezíti a játékos dolgát, ha nem alkalmazza - sőt, vannak olyan praktikus szabályok, amelyek figyelmen kívül hagyása elkerülhetetlenül gyors és kínos vereséghez vezet), de csupa királynővel nem szabad sakkot játszani, mert az már szabálytalan lenne. Mindkétféle „szabály” betartása fontos tehát, de nem ugyanúgy. Mondanom sem kell, hogy a modern demokrácia liberális alapjait felemlegető nem liberálisok, illetve a liberális minimumot emlegető liberálisok azokról az általános játékszabályokról beszéltek, amelyek egy társadalom működtetéséhez kellenek (mintegy a sakk játékszabályairól), s nem arról, hogy mindenkinek minden egyes élethelyzetében liberálisként kellene gondolkodnia és cselekednie. 

A mérce tehát valóban kettős: egyfelől egy liberális bizonyos dolgokat elengedhetetlenül szükségesnek tart, míg másokról „csak” azt gondolja, hogy ha mindenki úgy viselkedne, attól jobb lenne a világ; másfelől, míg a mindenki által elfogadott játékszabályok egyaránt védik a liberálisokat és nem liberálisokat és éppen annak garanciáját jelentik, hogy ne kelljen az embernek lemondani arról a szabadságáról, hogy bizonyos kérdésekben a maga útját járja, addig a többi, a liberálisok által elvárt dolog elfogadása már valóban azt jelentené, hogy a nem liberálisoknak is liberálisokká kellene válniuk. Kívülről a két dolog – a „liberális minimum” és a liberálisok által követelt többi dolog - talán hasonlít egymásra, mert mindkettő azért fontos a liberálisoknak, mert szerintük „így helyes”, de nagyon nem mindegy, mi következik az egyikből és a másikból a nem liberálisokra nézve. Ez volt az, amit felismertek a 90-es évek hazai nem liberálisai is, amikor azt mondták, hogy ma már bizonyos mértékig mindenki liberális. Egyetértek velük: mindenki liberális egy kicsit, ha nem is azért, mert liberálisként gondolkodik, hanem, mert a modern demokrácia játékszabályai garantálják számára azt a szabadságot, hogy ne kelljen teljesen liberálissá válnia (ahogy ő maga sem tehet erővel másokat antiliberálissá). Ha ezekről a szabályokról lemondana, önként lemondana saját szabadsága garanciáiról is.

Úgy gondolom ezért, hogy a kettős mérce, bár kétségkívül paradoxon, de nem megoldhatatlan, s végképp nem jelent erkölcsi hibát. Éppen ellenkezőleg: a liberalizmus ilyetén kritikája éppenséggel meg is fordítható és a nem liberálisokra is alkalmazható. Ha ugyanis egy nem liberális a toleranciát elvileg elutasítja, milyen elvi problémát láthat akkor a liberálisok általa feltételezett intoleranciájában? Talán a következetlenséget? De vajon mennyire következetes dolog a részéről a liberálisokon éppen a liberális elveket számonkérni, ha azokban eleve nem hisz?

De nem akarom alábecsülni a kettős mérce problémájának valódi súlyát. Ugyanis a fenti gondolatmenet elvileg ugyan választ kínál a liberális paradoxon problémájára, de nem oldja meg azt a gondot, hogy a mindennapokban korántsincs éles és egyértelmű határvonal a társadalmi „játékszabályok” és a mindennapi társadalmi együttélés során játszott „játék” között. Vannak ugyan formális szabályok, de a politika azokat felülírhatja, sőt, ezt az emberek gyakran joggal el is várják. Vannak persze olyan formális szabályok, amelyeket eleve tartósabbaknak szánunk (mondjuk az alkotmányt vagy a sarkalatos törvényeket), de igazából ezek sincsenek kőbe vésve, bármit is mondjunk róluk. Emellett pedig rengeteg az informális szabály: ha például az ember beül az autóba vagy keresztülsétál egy városon, bizony nem a KRESZ-t, hanem a mindennapi tapasztalatait és a józan eszét követi (szerencsés esetben azt fogja látni, hogy ezek nem állnak ellentétben a KRESZ-szel, de bizony még az is elő-előfordulhat); informális szabályokat követve vagyunk udvariasak, együttműködőek, türelmesek is a többi emberrel - vagy éppen udvariatlanok, konfrontatívak, türelmetlenek. Ha tehát valaki a mindennapokban azt érzi, hogy kettős mércét alkalmaznak vele szemben, nyilván azt látja, hogy nincsenek éles választóvonalak a különböző szintű „játékszabályok” között. A liberálisok az ő nézőpontjából nézve ugyanolyan vehemenciával, ugyanolyan erőszakosan követelnek tőle és kérnek rajta számon mindent, legyenek azok alkotmányos alapelvek vagy szakpolitikai részletkérdések.  

Erre a problémára viszont nincs elvi válaszom, sőt, azt gondolom, hogy ez valójában nem is probléma. Ha ugyanis egy liberális nem ugyanolyan őszintén hinne mindenben, ami számára fontos, akkor éppen azt tenné, amivel a kettős mércét emlegetők vádolják: vagy bizonyos kérdéseket kiemelne és azokat próbálná ráerőszakolni a többiekre és akkor valóban liberális diktatúra réme fenyegetne vagy bizonyos elveket csak lanyhán képviselne és akkor viszont cinikus lenne. Az, hogy ezek az elvek egy modern demokráciában ne legyenek mind válogatás nélkül egyforma súllyal kezelve, már nem kizárólag a liberálisok felelőssége, hanem a társadalom, a közösség egészéé, amelynek úgy kell kialakítania saját "játékszabályait", hogy az megvédje a liberálisokat és a nem liberálisokat is: lehetőséget adjon a vitára, a meggyőzésre, de kizárja az erőszakot.

Szerencsére van számos liberális alapelv, amelyek az utóbbi évszázadokban ténylegesen elfogadott közös játékszabályokká váltak, mások azonban nem, s talán nem is fognak soha. A vita viszont sosem fog lezárulni, mert a modern társadalmak minden percben újabb és újabb konfliktusokat szülnek, amelyek kezelése sosem szűnő kihívást jelent és amelyek nem is mindegyike oldható meg mindenki számára megnyugtatóan. Mindez pedig újra és újra fel fogja vetni azt a kérdést, hogy nem kellene-e a játékszabályokat is újragondolni, vagyis bármikor átkerülhet egy kérdés az egyik kategóriából (a mindennapi vitakérdések közül) a másikba (a „játékszabályok” közé). Márpedig, amíg ez a lehetőség nyitva van, mindenki törekedni fog arra, hogy próbálja a játékszabályokat a maga értékrendje szerint alakítani. De ez nem azért van így, mert a liberálisok kettős mércét alkalmaznak, hanem, mert a modern társadalmak olyanok, amilyenek – a liberálisoktól függetlenül is. S ami egy ilyen helyzetben annak garanciáját jelenti, hogy ne alakulhasson ki liberális „ízlésdiktatúra”, az voltaképp maga a szabadság liberális védelme: pontosan az a kettős mérce, amit a liberálisok bűnének tartanak, s ami ugyan egyfelől kétség kívül korlátok közé szorítja a nem liberálisok szabadságát, de másfelől ugyanezt teszi a liberálisokéval is, a nem liberálisok védelmében.

A kettős mérce tehát nem probléma, hanem megoldás. Igaz, nem minden társadalmi probléma „megoldása” - ebből a szempontból a liberálisokat érő nem liberális kritika bizony jogos. Ha létezne ilyen minden zárat nyitó kulcs, minden problémát megoldó ideológia, nem lenne szükség modern demokráciára sem. Elég lenne szép szóval vagy erővel betartatni az emberekkel az egyedüli helyes szabályokat. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy az ilyen kísérletek rendszerint csúnya véget érnek. A kettős mérce – vagyis a játékszabályok és a játék közötti megkülönböztetés – célja ennék sokkal szerényebb: csak arra kínál valamiféle megoldást, hogy bizonyos társadalmi problémák megoldhatatlanok és nekünk mégis együtt kell élnünk, egymással.

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr165117619

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.