A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

8. Miért vitatkozzunk egymással?

2013. március 07. - FOUREY

Aki látott már internetes fórumokban zajló vitákat vagy nézett parlamenti közvetítést, esetleg beleolvasott valamilyen közéleti lapban heteken keresztül hömpölygő értelmiségi vitákba, valószínűleg csak nagyon nagy erőfeszítések árán lenne képes fenntartani azt a meggyőződést, hogy a közéleti viták egyetlen és legfőbb célja egymás kölcsönös meggyőzése, mégpedig az értelmes vita játékszabályainak betartásával. Annál könnyebb azt gondolni, hogy a viták résztvevői általában mélységesen elfogultak, hogy többnyire fel sem merül, hogy feladják eredeti meggyőződéseiket, hogy meglehetősen rosszakat gondolnak a vitapartnereikről és hogy az ilyen viták inkább a street fighting, mint a racionális diszkusszió műfajába tartoznak. Hogy saját közegünkben, az internet világában maradjak: mindenki ismeri például a troll, a trollkodás kifejezéseket, s aligha hiszem, hogy lenne olyan blogolvasó, aki ne adta vagy kapta volna már azt a tanácsot, hogy „ne etesd a trollt!”. De ha így van, mi értelme van egyáltalán vitatkozni? Vagy, másként megfogalmazva: mi a vita funkciója?

A kérdésnek természetesen igen szerteágazó szakirodalma van, amelyben bőven találni nem csak elméleti, de gyakorlati megközelítéseket is. Viszont amit az alábbiakban elmondok, az inkább ideologikus, mint tudományos megközelítése lesz a kérdésnek. Legalábbis abban az értelemben, hogy úgy gondolom, hogy az a válasz, amely mellett érvelni fogok, ahogy maguk az érvek is, azokon az alapelveken nyugszanak, amelyek a liberalizmus sajátjai. Ennek ellenére bizonyára lesz, aki nem fog benne az általa ismert liberalizmusra (esetleg: sztereotip „liberalizmusra”) ráismerni, aminek az egyik lehetséges oka, hogy a liberalizmus nem egységes.(Sok egyéb mellett egy másik lehetséges ok egyébként az is, hogy az illető félreismerte a liberalizmust.) Ezért érdemes észben tartani, hogy bár az, amit én kifejtek, meggyőződésem szerint mélységesen liberális álláspont, mégis könnyen lehet, hogy nem találkozna még más liberálisok egyetértésével sem, nemhogy nem liberálisok azonosuljanak vele. Ezzel együtt azt sem zárnám ki, hogy lesz, aki annak ellenére is egyetért velem ebben a kérdésben, hogy nem tartja magát liberálisnak. Kicsit olyan ez, mint a tízparancsolat erkölcsi intelmei. Nem kell ahhoz sem kereszténynek lennünk, hogy tiszteljük apánkat és anyánkat, de egy keresztény és egy ateista nyilván egészen más módon indokolná meg, hogy miért.

Szóval: mi a vita funkciója? Egy érdekes tanulmány öt lehetséges funkciót is felsorol. Lehet például a vita célja, hogy valaki kifejtse az álláspontját (ahogy Luther híres szállóigéje mondja: „itt állok, mert mást nem tehetek”); hogy az álláspontja kifejtésével elmondja magáról, hogy kicsoda és milyen csoporthoz tartozik (hogy messzebb ne menjek, saját blogom bejegyzéseinek ez az egyik bevallott célja); hogy tapasztalatokat, új információkat szerezzen az illető, segítsen kapjon jobban átlátni egy helyzetet (mint amikor mondjuk egy miniszterelnök összehívja a gazdasági tanácsadóit); hogy hozzájáruljon egy probléma megoldásához; illetve, hogy legitimáljon valamit. Ahogy az ebből a tömör felsorolásból is kivehető, egyáltalán nem kell azt gondolnunk, hogy csak akkor van értelme vitatkozni, ha a résztvevő felek elkötelezettek arra, hogy a vita során racionális eszközökkel közösen megoldjanak egy problémát. Ha azt gondoljuk, hogy vita közben az igazságról kell meggyőznünk partnereinket, s hogy minden vita rossz, amely nem vezet el ahhoz, hogy a résztvevők megállapodnak egy probléma közös megoldásában, akkor valószínűleg túlságosan leegyszerűsítünk egy meglehetősen komplex problémát.

Tudom, persze, hogy az a felismerés, hogy a vita célja, feladata nagyon sokféle lehet, nem nyújt praktikus eligazítást abban, hogy hogyan viselkedjünk egy konkrét vitahelyzetben. Ilyen gyakorlati tanácsot nem is szeretnék adni, ám annál fontosabbnak tartom azt, ami ebből a felismerésből következik. A vita ugyanis nem véletlenül ilyen sokarcú jelenség. Van két, egymással homlokegyenest ellentétes tulajdonsága, amelyek nélkül nincs vita, amelyek ugyanakkor felelősek a viták sokféleségéért, s amelyekből levezethető az is, hogy egy liberális számára a vita miért élvez megkülönböztetett jelentőséget a társadalom működésében (mégpedig olyannyira, hogy a sajtó és a vélemény szabadsága a kezdetektől a liberális mozgalmak legfontosabb programpontjai közé tartoztak és az ezek ésszerű határairól folyó viták időről időre a liberalizmus korlátairól folyó vitákba torkolltak).

Az egyik ilyen tulajdonsága a vitáknak az, hogy a résztvevők között konfliktus van: nem csak különböznek valamiben (pl. nem tartoznak ugyanahhoz a csoporthoz és/vagy nem bíznak egymásban és/vagy nem értenek egyet valamiben stb.), de ráadásul ez a különbség nem is közömbös számukra. Ha egy különbség közömbös, nincs belőle vita sem. Márpedig ahogy a különbségek sokfélék, úgy a konfliktusok is sokfélék – ez az egyik oka annak is, hogy miért nem lehet minden vitát a racionális diszkusszió keretei között tartani. Vannak konfliktusok, amelyeknek racionális alapja van és vannak, amelyeknek nem. S ennek megfelelően nem is lehet minden vitának ugyanaz a célja: van, ahol az igazság közös megtalálása lehet értelmes cél, de van, ahol ez – a vita alapját jelentő konfliktus természetéből következően – fel sem merül.

Így jutunk el a vita másik fontos tulajdonságához. Ahhoz, hogy minden vita szükségképpen kooperáció is. Könnyebb felismerni ugyan a vitában a másik oldalt, a konfliktust, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ahol a konfliktus résztvevői között nincs lehetőség az együttműködés minimumára sem, ott valójában vita sincs. A vita tehát nem csak azért fontos, mert a társadalomban felmerülő problémák megoldására szolgál, hanem azért is, mert összefűzi, együttműködésre készteti az embereket még olyan helyzetekben is, amikor nincs köztük összhang. Márpedig az emberek között gyakran (sőt, néha úgy érzem: többnyire) nincs egyetértés és arra sincs remény, hogy megfelelő játékszabályok betartásával egyetértésre jussanak.

Mi mást is tehetnének ilyenkor, mint, hogy vitába bonyolódnak egymással? Tehetnék, s sajnos nagyon sokszor meg is teszik (s régebben még gyakrabban tették), hogy a konfliktusokat erőszakos formában próbálják megoldani. Ezért vannak veszekedések, verekedések, ezért vannak háborúk, s ezért van szükség ma is hadseregekre és igazságszolgáltatásra. Nem kell persze a konfliktusoknak erőszakba torkollnia. Tehetnék azt is, hogy az érintettek közömbösnek tekintik ezeket a kérdéseket. S ez nem pusztán elméleti lehetőség: modern világunkban sokkal több mindennel szemben nyilvánítják ki az egyének és a közösségek semlegességüket, mint korábban. Ma például nem tekintik élet-halál kérdésének a vallási, politikai, etnikai különbségek nagy részét. Olyan különbségeket, amelyeket egy-két évtizede vagy évszázada még annak tartottak és készek voltak ölni és meghalni miattuk. De persze nem lehet mindennel szemben semlegesnek lenni. Igaz, az ilyen kérdésekre még mindig ott van a tolerancia, ami annál fontosabb, mivel a konfliktushelyzetek jelentős része egyszerűen eldönthetetlen. Részben azért, mert egy modern demokráciában nincs olyan külső hatalom, amely eldöntené helyettünk ezeket (nem úgy, mint régen), részben, mert sok konfliktusnak egyszerűen nincs jó megoldása. Vagyis a tolerancia természetéből következően nem is egy adott probléma megoldása, hanem inkább a probléma megoldhatatlanságából fakadó következmények kezelése: nem szűnik meg az érdekellentét, de tudomásul vesszük, hogy konfliktusaink sokaságával együtt kell élnünk a mindennapokban. Ha pedig így van, teljesen érthető, ha állandó vita tárgya, hogy mit és meddig toleráljunk. Mi több, a tolerancia végső soron nem más, mint a közéleti viták egyik lehetséges és modern demokráciában éppen az alapkérdésekkel kapcsolatban megkerülhetetlen formája: amelyben a résztvevők beletörődnek, hogy vitájuk végső soron inkonkluzív marad. S végül, de nem utolsósorban ott van a demonstráló, identitást kifejező, tapasztalatszerző, problémamegoldó, legitimáló viták sokasága, amelyekkel az emberek a társadalmi létből fakadó mindennapi konfliktusaikat kezelni próbálhatják.

Hiába kedvelem tehát személy szerint az olyan vitákat, amelyekben van lehetőség racionális érveket ütköztetni; hiába tartom fontosnak, hogy próbáljunk megértőek lenni mások álláspontja iránt, amennyire lehetséges - el kell ismernem, hogy a legfontosabb maga a vita, amely az erőszak elsődleges alternatívája. (S itt nem kell nagyon absztrakt dolgokra gondolni: két szomszéd érdekkonfliktusa - egy átlógó ág, egy nehezen kezelhető kutya, hangosan hallgatott tévé - is bizony vezethet erőszakhoz, s bizony ezeknek az érdekkonfliktusoknak nincs is mindig mindenkit kielégítő megoldása.) S bár nyilván vannak kivételek, a mindennapokban valószínűleg az a hüvelykujj-szabály érvényes, hogy a legrosszabb vita is jobb, mint az erőszak. Nem véletlenül szeretem persze az értelmes vitákat jobban, mint azokat, ahol pusztán etetjük a trollokat, s nem véletlen az sem, hogy az empátiának olyan fontos szerepet tulajdonítok. Ha a vita célja végső soron az, hogy a konfliktusainkat mederben tartsa, logikus azt gondolni, hogy egy vita, amelyben van megoldás, jobb, mint az, amelyben kizárt az ilyesmi, s hogy könnyebb mederben tartani egy konfliktust, ha nyitottabbak vagyunk mások problémáira. De ha így is gondoljuk, akkor sem szabad egy pillanatra sem elfelejtenünk, hogy a konfliktusok mederben tartására akkor is szükség van, ha nincs esély a probléma megoldására. Ezért nem szabad elcsüggedni akkor sem, ha a racionalitás és az empátia messze elkerülik az adott ügy megvitatását. 

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr195115262

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.