A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

5. Néhány gondolat az SZDSZ-ről

2013. február 20. - FOUREY

Szeretném a személyes példámmal megvilágítani, miért fontos megérteni a különbséget aközött, hogy valaki egy liberális párt támogatója, hogy egy liberális ideológia híve, illetve, hogy liberális beállítódottságú ember. A háromféle szerep között ugyanis bármikor előfordulhatnak konfliktusok, és, ahogy én látom, egy liberális beállítódottságú ember hajlamos saját józan ítélőképességét előnyben részesíteni a pártkötődésénél vagy annál, amit mások liberalizmusnak mondanak. Nem arról akarok bárkit meggyőzni, hogy a liberálisok okosabbak másoknál. (Bár, talán úgy tűnhet, hogy ezt gondolják magukról, mert annyit okoskodnak.) Csak annyit mondok, hogy individualistábbak, s jobb szeretik, ha a saját tévedéseiket követik el és nem másokét. Jó ez így? Nem tudom. Valószínűleg nem, de szerintem nincs is benne semmi rossz. Egyszerűen csak egy hajlam, hogy bizonyos módon reagáljunk a dolgokra. Ennek illusztrációjaként elmesélem, mit jelentett és mit jelent számomra az SZDSZ, a párt, amely a rendszerváltás utáni két évtized emblematikus szereplője volt és ma sokak szemében mindazt megtestesíti, amit a liberalizmusban utálnak.

Mivel politikailag aktív állampolgárként csak a második évtizedet éltem át, mindaz, amit az SZDSZ-ről gondolok, részben visszatekintés, s csak részben személyes tapasztalat. S bár viszonyom folyton változott az SZDSZ-hez a kezdetben magátólértetődőnek vett azonosulástól a fokozatos elforduláson, majd a haragon és csalódáson keresztül a megsemmisülés fölött érzett megkönnyebbülésig, közben soha, egyetlen percig sem tudtam megérteni azt a szélsőjobboldali mítoszt, amely az SZDSZ-t a rendszerváltás és az azt követő időszak főgonoszává stilizálta, s minden empátiám ellenére is túlzónak tartom jobboldali barátaim frusztráltsággal kevert ellenszenvét is a hajdani liberális párt és értelmiségi holdudvara iránt. Megvitatni persze egyiket sem könnyű, mivel az előbbi teljesen irracionális és csak nyomokban tartalmaz a valóságból származó összetevőket, utóbbi pedig, amennyire én látom, számos jogos sérelemből, az eltérő világnézetből adódó egyetnemértésből és az együtt átélt évtizedek tapasztalatából van ugyan összegyúrva, de mára mégis dominálnak benne az érzelmi elemek.

Az én emlékem az SZDSZ-ről ezek egyikére sem hasonlít. Például számomra az SZDSZ a rendszerváltás egyik pozitív hőse, s nagy érdemüknek tudom be ma is azokat a közös erőfeszítéseket, amelyeket 89-90-ben egy szabad, demokratikus és piaci viszonyok között élő Magyarország alapjainak lerakása érdekében tettek. Sokkal kevésbé látom pozitívnak az 1990-94 közötti szerepüket: bizalmatlanságuk és harciasságuk, azt gondolom, nem tett jót a magyar politikának. Ugyanígy, némiképp tanácstalanul állok a 94-ben megkötött nagykoalíció előtt. Bár tudom, hogy a választóik ezt akarták, mégsem vagyok képes felfedezni benne a politikai racionalitást, ahogy az az emlékeimben a legjobban hozzájuk kötődő terület, az oktatás átalakítása érdekében tett akkori lépéseik (a NAT és a 4+6+2-es iskolarendszer körüli heves viták ellenére) is meglepően erőtlennek tűnnek visszatekintve. Mégis, a 94-98 közötti években a rendszerváltás utáni magyar demokrácia a szebbik arcát mutatta, s ez részben éppen az SZDSZ-nek volt köszönhető. Viszont a 1998 és 2002 közötti időszakkal kapcsolatban - nagyjából itt kezdődött saját politikai felnőttkorom – utólag már azt tartom a legfontosabbnak, hogy az SZDSZ aktívan részt vett az Orbán-mítosz megteremtésében. Ekkor született meg ugyanis az a meggyőződés, hogy a Fidesz veszélyes és vele szemben minden eszköz megengedett, mert a cél szent. Sokáig én is így láttam, de a 2010 óta történtek ellenére is jó ideje már azt gondolom, ez kezdetben inkább mítosz volt, de veszélyes és pusztító mítosz, mert kényszerpályára állította a magyar baloldalt és mély sebeket ejtett a jobboldalon is. Az eredmény pedig az lett, amit mindannyian tudunk. Mindaz, ami 2002 után történt az SZDSZ-szel, az én szememben igen nagy részt ennek a kényszerpályának a logikus végkifejlete a támogatók fokozatos kiábrándulásával, az MSZP-hez láncolódással, a párt elhasználódásával, s végül a rendszerváltás utáni magyar pártokra olyan jellemző politikai öngyilkossággal a szociális népszavazás után.

Én ilyennek látom az SZDSZ történetét: hibák és erények keverékének, a kezdeti sikertől a dicstelen bukásig vezető kanyargós, nyaktörő útnak. Végső soron kiderült, hogy az SZDSZ nem volt jobb párt, mint a többi, és ez kétségkívül ironikus annak fényében, hogy az SZDSZ-t ellenfelei úgy tartották számon, mint kivételesen öntelt és nagyképű társaságot, s tapasztalataim szerint még egyszerű SZDSZ-szavazók köreiben is tényleg élt egyfajta elittudat. De, tegyük hozzá, az SZDSZ nem volt rosszabb se a többi pártnál. S ha az SZDSZ politikáját figyelve idővel meg is kellett tanulnom, hogy értékítéleteimet, döntéseimet a saját józan eszemre alapozzam, ez a tanulság valójában nem csak az SZDSZ-ről szól: egy dolog, hogy mit mondanak, tesznek a pártok, másfelől viszont mi magunk nem úszhatjuk meg a felelősséget, hogy bizonyos kérdésekben kialakítsuk a saját álláspontunkat, s vállaljuk a tévedés lehetőségét is.  

A továbbiakban szeretném néhány példán keresztül megmutatni, hogy milyen kérdésekben kellett ráébrednem, hogy egy liberális párt nem minden esetben képviseli azt, amit egy liberális helyesnek érez, gondol.

Az első példám az a paradox helyzet, hogy ahogy az egyre zsugorodó SZDSZ stratégái mind nagyobb hangsúlyt helyeztek a különféle kampányokban a párt liberalizmusára, én mind kevésbé voltam képes ebben a tudatosan kimunkált liberális ideológiában magamra ismerni. Egyre jobban zavart az, amit talán leginkább a piacba vetett hit naivitásának és arroganciájának mondanék. Különösen idegesített az a visszatérő kifejezés, hogy „nincs ingyenebéd”. Bár a konzervatívok hajlamosak azt hinni, hogy a liberalizmus merő doktrinerség és csak a konzervatívok tudják, hogy az élet bonyolult és nem könnyen szorítható be egyszerű képletekbe, szerintem ez egy nagy tévedés. Ha valaki individualista - és a liberálisok azok -, a tantételekbe vetett feltétlen hittel szemben legalábbis gyanakvónak kell lennie. Én például azzal nem voltam képes megbékülni, hogy az SZDSZ viszonya a liberális ideológiához túlságosan irracionálisnak tűnt. De különvéleményem volt a kettős állampolgárságról szóló népszavazáskor is: bár azt gondoltam, az SZDSZ álláspontja – szemben más, egyértelműen taktikai alapon választott pártálláspontokkal – elméletileg és erkölcsileg teljesen rendben van, amikor szét akarja választani a nemzethez tartozás kulturális és politikai ismérveit, én nem tudtam azonosulni ezzel az állásponttal. Azt éreztem ugyanis, hogy történelmi okokból a magyar nemzettudatban a kulturális és a politikai elemek elválaszthatatlanul összekeverednek, s ezeket nincs jogunk mesterségesen szétválasztani – ezért tehát a pártommal ellentétben én igennel szavaztam. Hogy elvileg igazam van, azt máig is fenntartom. Hogy politikailag jól döntöttem-e? Nem tudom és nem is érdekel, mert nem vagyok politikus. Úgy éreztem, hogy a józan eszemre és igazságérzetemre kell hallgatnom és nem az SZDSZ-re.

A második példám a 2002-2006-os ciklus jellegzetesen SZDSZ-hez kötődő ügye, a felsőoktatási reform. Akkor mélységesen felháborított az egész reformfolyamat. Igaz, ma már nem értek mindenben egyet akkori önmagammal, mert időközben a gyakorlatot figyelve beláttam, hogy a kétciklusú képzés jó válaszokat kínál azokra a problémákra, amelyeket egyetemistaként megtapasztaltam. Bárki bármit is mondjon, jobb lett tőle a magyar felsőoktatás, mert nem zárja be az egyetemistákat öt évre egy olyan képzésbe, amelyet középiskolásként a szükséges információk hiányában kellett kiválasztaniuk nagyjából aszerint, hogy a matek, a töri vagy a magyar ment-e jobban nekik. Azért is jót tett a kétciklusú képzés, mert évekkel hamarabb teszi felnőtté az egyetemistákat azáltal, hogy három év után egy nagyobb feladat elvégzésére és egy újabb karrierdöntés meghozatalára készteti őket. S azért is jobb lett, mert segített újragondolni régi képzéseket. Sokan talán azt mondják erre, hogy tévedek, hiszen valójában nem lett jobb a magyar felsőoktatás. Bizonyára van, amiben nem lett jobb, sőt rosszabb lett, de ami a bolognai rendszert illeti, ez meggyőződésem szerint sokkal többet használt, mint ártott. Kész vagyok beismerni, e téren akkori pártom politikusai okosabbak voltak. Amiben viszont ma sem változott a véleményem, az a reformfolyamat felvilágosult abszolutista módszere, amelyről emlékeim szerint kezdettől sütött, hogy a reformerek lenézik és igyekeznek kiszorítani a döntéshozatalból az érdekelt feleket, s ha valamit nem tudnak elsőre elérni erővel, azt tovább erőltetik, amíg sikerrel nem járnak. Ma már tudom, hogy amit akkor hiányoltam a reformokból, azt procedurális méltányosságnak hívják, ami azt jelenti, hogy már a döntéshozatalnak a módjával is erősíteni kell egy reform elfogadottságát. Megértem, persze a politikusokat. Nehezebb úgy dönteni, hogy ha közben mindenki akadékoskodik, de én láttam, hogy a felsőoktatás gyanakvásától és bizalmatlanságától övezett reform mivel jár. Kapkodással, az intézmények passzív ellenállásával, rengeteg átgondolatlan, ad hoc lépéssel, amiknek a következményeit aztán számos évfolyamnak kellett megszenvednie. Megkocáztatom, hogy még ami ma történik a felsőoktatásban, az is sokkal nehezebben lett volna keresztülvihető, ha a korábbi reform nagyobb legitimitást élvez, s így kevésbé vannak kiszolgáltatva a felsőoktatás viszonyait illetően tájékozatlan és vele szemben bizalmatlan emberek (köztük sokszor maguk a felsőoktatás szereplői is!) a "büfé-ruhatárszakok", a "diplomagyárak", a "mekiben dolgozó diplomások" hazug, ám jól hangzó mítoszainak.

A harmadik példám a 2006-2010-es ciklus leglátványosabban az SZDSZ-hez kötődő ügye, az egészségügyi reform. Míg a felsőoktatási reformról ma már hajlamos vagyok pozitívabban ítélni, mint annak idején, az, ami az egészségügyben történt, számomra mindmáig feldolgozhatatlan trauma. Miért? Egyrészt azért, mert az SZDSZ egyszerre képviselt ebben az ügyben elképesztő doktrinerséget (Molnár Lajos és Horváth Ágnes minisztersége alatt) és mutatott megdöbbentő cinizmust (amikor készek lettek volna a reform látszatáért egy teljesen képtelen kompromisszumba belemenni a szocialistákkal a biztosítási rendszer átalakításakor). Másrészt azért, mert soha nem láttam még reformot, amelynek két, az SZDSZ által egyenlő erővel támogatott eleme olyan kiáltó ellentmondásban állt volna egymással, mint épp az egészségügy esetében. Emlékszünk még? Az egyik fő iránya a reformnak az volt, hogy a reformerek piacosítani akarták a biztosítási rendszert, annak érdekében, hogy minél jobb áron minél magasabb színvonalú szolgáltatásra kényszerítsék az egészségügyi szolgáltatókat, amire az állam a jelek szerint - szólt az elképzelés - nem képes elég hatékonyan. Márpedig igazi piaci viszonyokhoz verseny kell. És nem csak a biztosítók között, hanem az egészségügyi intézmények között is. Ehhez pedig többletre van szükség a kínálati oldalon is, hogy legyen miből választania a biztosítóknak, különben csak nagyon korlátozottan tudnának eltérő szolgáltatásokat kínálni az ügyfeleknek és nagyon korlátozottak lennének a lehetőségeik arra, hogy a kórházaktól magasabb színvonalú, olcsóbb szolgáltatást kényszerítsenek ki. Ez eddig rendben is van. Csakhogy a reform másik iránya épp az ellenkező irányba mutatott: ez a fölösleges kapacitások leépítése, racionalizálása, súlyponti kórházak kialakítása volt: vagyis, a kínálat szűkítése, ami éppenséggel a piaci verseny ellenében hatott volna, ha a rendszer kiépül. Mert mi csinál egy győri biztosító, ha elégedetlen a régióban rendelkezésre álló létesítménnyel? Elviszi az ügyfelét Debrecenbe? Ezt akkor sem értettem és ma sem értem. S amit a legkevésbé értettem, az az volt, hogy az SZDSZ politikusait a legkevésbé sem látszott zavarni az egész történet. Pedig külön-külön mindkét irány választása mellett szóltak érvek. De együtt? Teljes képtelenségnek hangzott. A reform végül kudarcot vallott, s bizonyára nem a logikátlansága miatt, de én még ma is megkönnyebbülten gondolok vissza arra, hogy nem lett belőle semmi. S mivel az SZDSZ jóformán erre az egy ügyre szűkítette le magát már ekkoriban, kénytelen voltam belátni, nem ez én pártom többé.

E példákkal azt akartam megmutatni, hogy egy liberálisnak egyáltalán nem kell egyetértenie egy liberális párttal. Még akkor se, ha szavaz rá. Ráadásul azt is gondolom, az sem törvényszerű, hogy egy liberális beállítódottságú ember egy liberális párt szavazója legyen. Sokféle szempont alapján lehet pártot választani, és az ideológiai rokonság csak az egyik ezek közül. Dönthetünk a kormányzóképesség alapján vagy stratégiai szempontok szerint. 2010-ben például az LMP-re szavaztam, holott nem volt liberális párt, s a programjuk jelentős részével nem is értettem egyet, s ma is inkább a kívülálló együttérzésével figyelem vergődésüket. Mégis rájuk szavaztam, nem csak azért, mert a várható Fidesz-győzelem árnyékában nem nyomasztott a gond, hogy mit tesznek, ha kormányra kerülnek, hanem azért is, mert úgy láttam, jót tenne a magyar politikának, ha nem csak a két nagy párt vagy épp még egy szélsőjobboldali párt ülne a parlamentben.

Azt még nem tudom, kire szavazok 2014-ben, bár ötleteim vannak, de a döntésben, most már tudom, nincs más támaszom, mint a saját józan eszem.

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr565082236

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Wolff 2013.02.20. 22:25:16

"Azt éreztem ugyanis, hogy történelmi okokból a magyar nemzettudatban a kulturális és a politikai elemek elválaszthatatlanul összekeverednek, s ezeket nincs jogunk mesterségesen szétválasztani – ezért tehát a pártommal ellentétben én igennel szavaztam."

1. Mondj egy olyan példát, amire ez nem igaz.
2. Amennyiben az állampolgárság politikai és jogi (közjogi) kategória, akkor ez miként jelentené a két változat összeolvasztását és nem az egyik preferálását?
3. Egy államon belül a kisebbségek integrálására használt politikai nemzetfogalom és az államon kívül élő etnikai nemzettagok integrálására használt politikai eszközök miért lennének azonosak?

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2013.02.20. 22:54:24

@Wolff: kedves wolff, visszakérdeznék: mit állítasz? mert én annyit, hogy a politikai és kulturális nemzetfogalmak közötti megkülönböztetés (ami a 90-es években teljesen bevett dolog volt Magyarországon és még egy darabig sokan használták utána is), problémás és ezene az alapon nem lehet rendet rakni. nem az szdsz volt az egyetlen párt amúgy, ami a szétválasztással próbálkozott, a 90-es évek eleji fidesz is ezt próbálta. de szívesen válaszolok neked is, csak nem értem, mit mondasz.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2013.02.20. 23:08:56

@Wolff: a 3. felvetésedre annyit, hogy a népszavazási kérdés az volt, hogy kaphassanak-e kettős állampolgárságot a határontúli magyarok? erre pedig a fenti okokból szerintem adható volt igenlő válasz. de ahogy írtam is, az szdsz álláspontját elvileg teljesen rendbenlévőnek találtam, csak nem azonosultam vele. ha a nemre szavazok, teljesen el tudtam volna fogadni azt, amit az szdsz mond.

Wolff 2013.02.21. 08:36:39

@FOUREY: Bocsánat, egyelőre nem állítok semmit, kérdeztem, tényleg kíváncsi vagyok a véleményedre.

A mondat, amit idéztem úgyis érthető, hogy a magyar nemzettudatnak ez a kevert volta specifikus, sajátosan magyar lenne és esetleg ebből eredne valamiféle lehetőség vagy kötelezettség az igan szavazatra. Ezért vagyok kíváncsi, hol nem keveredik a kulturális és a politikai nemzetfogalom, illetve nyilván inkább arra, vajon valóban kivételes-e ez a helyzet?

A második kérdés szintén a keveredésre vonatkozott, úgy is feltehetem, hogy szerinted a jog egyik intézménye alkalmas-e a "nemzettudat" megragadására és kifejezésre juttatására? Nem csak és egyelőre nem elsősorban praktikus szempontból - bár úgy biztos nem, ezt nyugodt lélekkel állítom -, hanem a jog saját logikája, koherenciája felől nézve.

A harmadik kérdés szintén az idézett mondatból indul ki, történelmi jelenségnek mondod a keveredést, viszont ez a történelmi jelenség nyilvánvalóan akkor alakult ki, amikor ez a nemzettudat egy állam különböző etnikumú lakóit próbálta meg integrálni. ma viszont ugyanezzel a nemzettudattal már egy állam tituláris nemzetét és az ugyanilyen nemzetiségű különböző más országokban élő csoportokat akarnak integrálni? Vajon ez valóban ugyanaz a helyzet-e és így valóban legitim érv-e egy másfajta nemzettudatra hivatkozni? (Már persze amennyiben ezt a különbséget úgy tekintjük, mint lényegi különbséget.)

Ezen túl én nem szűkíteném le a népszavazási kérdésre a problémát, elvégre kialakult ekörül egy diskurzus és ez a diskurzus értelmezte és átértelmezte magát a kérdést, sőt szerintem magát a jogintézményt is. De erről később. :)

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2013.02.21. 09:01:21

@Wolff: hát, sok irányba el lehet vinni a beszélgetést, de annyit azért szögezzünk le, hogy én a népszavazásról beszéltem :) 1. természetesen mindenhol keverednek a kritériumok, de egyrészt mindenhol vannak hangsúlykülönbségek, másrészt azt is látni kell, hogy a 90-es évek elején még népszerű volt (politikusok is használták egészen a közelmúltig) a kulturális és politikai nemzet közötti különbséget. az szdsz érvelése többnyire expliciten erre vonatkozott. ez az, amivel én nem értettem egyet. 2. valóban, a dolgok és a nemzetfogalmak is változhatnak. például én semmiképpen nem vagyok irredenta (sokan a határontúli magyarok iránti közösségérzést annak tartják. pl. révész sándor az antall-könyvében)

Wolff 2013.02.21. 15:34:03

@FOUREY: Szóval nem akarsz beszélni róla. :)

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2013.02.21. 20:31:12

@Wolff: miről is? :) elnézést, délelőtt nemigen volt már időm. a lényeg az, hogy ahogy én láttam a népszavazást, az voltaképp arról szólt (és ha jól értem, ezt kérdezed te is), hogy a kettős állampolgárság megadása belefér-e abba a sajátos kapcsolatba, ami a határontúli és az anyaországi magyarokat összeköti vagy sem. és ahogy én értettem akkor, az szdsz álláspontja az volt, hogy nem, ez már nem fér bele és az indoklás hozzá az volt, hogy azért nem, mert politikai elemeket vinne bele a kulturális viszonyokba. (most kicsit pongyolán fogalmazok, de a lényeget szerintem nem torzítom el) nos, én ezzel az érveléssel nem értettem egyet és mondtam, hogy nekem belefér a kettős állampolgárság.

ha jól értem, te azt mondod, az én érvelésem hibás, mert a magyar nemzettudat politikai aspektusai nem jelentenek elég erős érvet a kettős állampolgárság megadása mellett, mert vannak olyan politikai eszközök, amelyek puhábbak, mint a kettős állampolgárság és mégis többet kifejeznek mint kulturális kötődést a két közösség között. nos, így lehet érvelni, ezt elismerem.

két okból is lehet így érvelni: egyrészt lehet félni a politikai következményektől, másrészt lehet azt gondolni, hogy a határon túli magyarokra kiterjesztett kettős állampolgárság veszélyes precedens, mert onnantól kezdve bárkire ki lehet terjeszteni az állampolgárságot. egyéb lehetséges legitim érvet emellett az álláspont mellett nem látok őszintén szólva.

én miért nem fogadtam volna el ezt az álláspontot? egyrészt, mert a politikai veszélyesség érvét mindenképpen elvetendőnek tartom azon az alapon, hogy éppenséggel ez lenne veszélyes precedens, ha emberektől jogokat azon az alapon megtagadnánk, hogy az nekem valamiért nem tetszik. másrészt, mert a másodikfajta érvelés voltaképpen azt állítja, hogy a határontúli magyarsághoz tartozás nem elég ok a kettős állampolgárság megadására, az egyenértékű "bármilyen más" okkal. namármost ezzel az a baj, hogy érvként szerintem nem lehet megismételni azt, amit állítunk.

na, voltaképp ezért van, hogy bár érteni vélem most már, amit mondasz (vagyis, hogy a határontúli magyar közösségekhez fűződő politikai kötelékből nem következik automatikusan a kettős állampolgárság megadása, mert nem csak egyféle erősségű politikai kötődést lehet elképzelni és az állampolgárság megadása az erősebbek közé tartozik, ami külön indoklást igényelne), nem értek vele egyet, mert úgy gondolom, az állampolgárság megadása belül van azon, amit ez a szoros politikai kötelék jelent történelmi okokból. a magyar nemzettudat történelmi sajátosságaira való hivatkozásnak itt van jelentősége a gondolatmenetemben. persze, tudom, hogy a maga módján minden történelmileg egyedi, de azt gondolom, hogy nem minden nemzet és állampolgárság viszonyára igaz az, amit én a magyar esetre igaznak éreztem, hogy ti. az adott közösséghez való tartozás valamiféle jogot teremt az állampolgársághoz.

végezetül: amennyire tudom, a kettős állampolgárság gondolata már 90 előtt felmerült, például konrád györgy is felvetette 1985-ban monoron.

Wolff 2013.02.23. 10:12:18

@FOUREY: Bocsánat, a tapasztalatom az, hogy ebben az ügyben szinte senkit nem lehet meggyőzni, ezért sem kezdtem állításokkal, és vitával, inkább kíváncsi voltam egy újnak tűnő érvelésre. Viszont egy idő után kezdett úgy kinézni a kérdezősködés, mint egy pszichoterápia a kanapéval. :)

Én úgy fogalmaznék (plagizálva), hogy a népszavazás a nemzet intézményesítéséről szólt, de ez megfeleltethető annak, ahogy te értelmezted. Viszont az SZDSZ álláspontját én nem a politikai nemzet/kulturális nemzet inkább filozófiai és szociológiai különbségében értelmezem,, hanem úgy ragadnám meg, hogy az állampolgárság közjogi intézménye nem egyenlő a nemzethez tartozással, pontosabban semmi köze hozzá. Szigorúan jogi értelemben véve ráadásul ezt támasztja alá a szórványos nemzetközi jog (az ET állampolgársági konvenciója kimondja, hogy az állampolgárság nem utal az illető etnikai származására, az EJEB pedig megköveteli az effektív kapcsolatot). Ebbe persze bele zavar a szintén nemzetközi jogilag szabályozott állampolgárságváltás 1930-1921-ben és 1944 után, mivel itt a leszármazás elve felmerülhet. Én ezen a vonalon magamtól tovább nem mennék a jog ilyen finomságaihoz nincs sok közöm, de azért ez nem ugyanaz, mint ahogy te értelmezted az álláspontjukat.

Viszont ebből következik, hogy nem az a kérdés, hogy az állampolgárság belefér-e vagy sem a kapcsolatba, hanem, hogy adekvát-e vagy sem. Egyfelől megvalósítható lenne-e másként is a nemzet intézményesítése, másfelől pedig valóban a nemzetet intézményesíti-e? Az előbbire elvben az a válasz, hogy igen, a gyakorlatban persze lehet, hogy nem. Az utóbbira számos ellenérv hozható, kezdve attól, hogy a politikai tartalom nem szükségszerűen része az egyéni önazonosságnak, egészen addig, hogy az így létrejött politikai közösségről akár nagyon gyorsan kiderülhet, hogy nem működik politikai közösségként. Ezekbe most nem mennék bele, szerintem részben spekuláció (a jövőre nézve) részben agyonnyomná a blogot. Általánosságban azonban azt hiszem, hogy a nemzettudatról másként gondolkodnunk, én biztos nem tulajdonítok akkor jelentőséget az homogenitásra törő diszkurzív változatnak, fontosabbnak tartom az empirikusan megismerhető egyéni, regionális, csoportos, társadalmilag meghatározott stb. változatait. És éppen ezért szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy a magyar nemzettudtaban mi keveredik és mivel. A magyar nemzettudat szerintem ilyen egyneműen egyszerűen nem írható le. (Én akkor részben azzal érveltem, hogy a kettős állampolgárságot az olyan anomáliák megszüntetésére szánják, mint a lerománozás stb. vagyis rondán fogalmazva a diszkurzív nemzettudat általános érvényre juttatására és elfogadtatására. Viszont nyomós empirikus okom volt és van azt gondolni, hogy ez sikertelen lesz, részben mivel már korábban is sikertelen volt. Így aztán nem is fogja intézményesíteni a nemzetet.)

Ellenben az első ellenérveddel ebben a formában szerintem azt kockáztatod, hogy általános jogosultságot teremtesz mindenkinek mindenre és mindenhez. A kisebbségi magyarok esetében nehezen beszélhettünk olyan jogról, ami általánosan elfogadott, amitől meg voltak fosztva és amit ez a jogintézmény orvosolt. (Nemzetállamhoz való jog azt hiszem nincs.) Így viszont csak nagyon általános és meglehetősen ingoványos (a nemzettudatnak történelmileg része...) morális alapon vindikálható az állampolgárság joga. Ha ebből mégis az következik, hogy a jog megadása nem hárítható el, akkor szinte bármire alappal jelenthető be igény, nem? Legfeljebb a bölcsészek ismét keresett munkaerő lesznek. :)

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2013.03.05. 16:04:07

@Wolff: Abban a szerencsés (?) helyzetben lévén, hogy az SZDSZ akkori álláspontját nem tartom hazaárulásnak (és más hasonló marhaságokat sem gondolok erről), feljogosítva érzem magam arra, hogy próbáljak empatikus lenni mindenféle álláspontokkal és az azokat megalapozó érvekkel szemben. Alapvetően a nemzetközi jogi érvek esetében mindig inkább szkeptikus vagyok, mert azok a szememben többnyire szépen felöltöztetett politikai álláspontoknak tűnnek. Amennyiben valamit expliciten tilt a nemzetközi jog, annak a jelentőségét persze elismerem, de mivel az a benyomásom, hogy a nemzetközi jog mint rendszer maga nem képes kezelni ezeket a problémákat, számomra inkább az a kérdés, hogy van-e valamilyen egyéb (politikai, erkölcsi, filozófiai) érv, ami segít eligazodni. És én úgy éreztem, hogy a határon túli magyarság esetében van ilyen érv, ez a speciális kapcsolat, ami Magyarországot és ezeket a közösségeket történetileg összeköti. Éppen ezzel látom kezelhetőnek valamelyest (ha nem is teljesen) a parttalanná válás veszélyét: egy konkrét csoport problémáira vonatkozik ez a megoldás, nem mindenki másra. De persze, amint valamit jogszabályba foglalunk, megnyitjuk az utat a jogalkalmazás és a jogértelmezés gazdagsága előtt és bármiről bármi kisülhet, ennyiben tehát nem mondanám, hogy nem állna fenn ilyen veszély.