A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

4. Csak a jogok?

2013. február 17. - FOUREY

A liberálisok kritikusai szerint túl sokat foglalkozunk az emberek jogaival és túl keveset a kötelességeikkel. Az embernek óhatatlanul az az érzése támad, hogy a jogok „túlhangsúlyozása” kikezdi a társadalom egységét és megrontja az emberek erkölcsi érzékét. A folyton a jogaikkal elfoglalt emberek mindent akarnak majd és semmit sem szeretnének cserébe adni. Ráadásul – ahogy mondjuk az ember az ombudsmantól vagy az Alkotmánybíróság ítéleteiből ismerheti őket – a jogok gyakran nagyon absztraktaknak, szinte tetszés szerint csűrhetőnek-csavarhatónak tűnnek. Ha így van, milyen gonosz vagy rövidlátó szándékai vannak a liberálisoknak azzal, hogy mindig csak a jogokról beszélnek? Erről szeretnék most néhány gondolatot megfogalmazni.

Előre bocsátom, hogy mindaz, amiről most beszélni fogok, csak korlátozottan megvitatható, annak ellenére is, hogy a tudományban és a filozófiában nagyon gazdag irodalma van. Lesznek közte dolgok, amikre lehet ellenérveket hozni, lehet a felsorolt tényeket visszautasítani, de azt, ami benne végső soron beállítódottság kérdése, azt az ember főleg a zsigereiben érezheti helyesnek vagy elvetendőnek. Mert alapjában véve mindaz, amit mondani szeretnék két olyan dologgal áll kapcsolatban, ami az embernek vagy intuitívan beláthatóan fontos vagy nem: ezek pedig az egyén és a szabadság. Ha pedig valaki ezeket nem tekinti fontosnak, az egész problémát másként fogja látni.

Folyton a jogokra hivatkozni végső soron annyit tesz, mint az egyén szabadságát jogokkal körülbástyázni és e jogokra hivatkozva védelmezni. Konkrét esetekben persze eltűnődhet az ember, vajon az adott jog tényleg olyan fontos és pótolhatatlan-e az életünkben, mint amennyi energiát a jogvédők esetleg rászánnak. Vajon jobb-e nekünk, ha nincs személyi számunk, csak személyi azonosítónk, ami ugyanaz a számsor ugyan, de sokkal korlátozottabb hozzáférést enged a hatóságoknak magánéletünkhöz, ha végül majd minden hivatalos iratban nem csak utóbbit, de még más azonosítóinkat is újra meg újra fel kell sorolnunk? Vagy, valóban olyan értékes-e a szabad iskolaválasztás joga, ami a szülőnek biztosítja az önrendelkezés jogát a gyermeke jövője felett az állammal szemben, ám közben arra biztatja az embereket, hogy a gazdagabbak és a szegényebbek, a jobb kapcsolatokkal rendelkezők és a kevésbé ügyesek, az adott pillanatban éppen jobban teljesítő és kevésbé sikeres gyerekek közötti szolidaritás erősítése helyett a korlátozott erőforrásokért folyó versengésként fogják fel gyermekeik iskoláztatását? Vagy, vajon valóban védeni kell-e egy gyilkos jogát az élethez és az emberi méltósághoz? Vagy, kinek a joga erősebb: a nők önrendelkezési joga vagy a magzatnak az élethez való joga? A sort még lehetne folytatni számtalan nehezen kibogozható, sokszor keserű vitákat kavaró kérdéssel, amelyekben egyáltalán nem könnyű eligazodni.

Ezen persze nem kell meglepődni, mert az élet és így az általa felvetett problémák is mindig zavarbaejtően bonyolultak és az ember hajlamos lehet azt érezni, hogy egymással kibékíthetetlen álláspontok képviselőinek is lehetnek megfontolandó igazságai. Ami azonban igazán fontos, az ezúttal nem a részletekben lakik, hanem az egészben. A gondolat ugyanis, hogy az embernek vannak saját jogai, s hogy nem lehet vele bármit megtenni, civilizációnk egyik legértékesebb vívmánya. Amikor például a középkori magyar nemesség azt kezdte érezni, hogy neki vannak sajátos jogai, amelyek pusztán attól megilletik, hogy ők a magyar nemzet részei, s ezért nem lehet őket idézés vagy bírósági eljárás nélkül fogságba vetni; nem tartoznak más hatalma, csak a királyé alá; csak vérrel kötelesek adózni az országnak; s ha kell, fegyverrel is megvédhetik a jogaikat – Magyarország a kortársak szemében szabad országgá lett és évszázadokig az is maradt. Hasonló jogok – a szerintük a bárhol élő brit alattvalókat megillető jogok – védelmében alapították meg saját szabad országukat az amerikaiak a 18. században, s hasonlóan jogok – velünkszületett emberi és polgári jogok – képviseletét vállalta magára a forradalmi Franciaország.

Látnunk kell, hogy ezek a jogok nem voltak mindig mindenki által magátólértetődően elfogadottak és a jogok birtokosai mindig úgy érezték, törvények és intézmények védelmére szorulnak, s állandó harcban kell megvédeniük mindig fenyegetett és gyakran megsértett jogaikat. A magyar országgyűlések például évszázadokon keresztül arról szóltak, hogy az ország felpanaszolta sérelmeit és megállapodást keresett a királlyal e sérelmek orvoslásáról. De a különféle felkelések és szabadságharcok története is e jogok védelméről szól. S bár többnyire ma nem szoktunk kaszára-kapára kapni jogaink védelmében és hiszünk a jog uralmában és az azt biztosító intézményekben: a törvényekben, a bíróságokban, a különféle hatóságokban, a küzdelem a jogainkért korántsem történelemkönyvekbe való, idejétmúlt történet. A régi küzdelmek a jogokért persze csak egy idő után váltak az egyének jogainak védelmezésévé egy privilegizált csoport érdekharcaiból. De a gondolat, hogy nem tehetnek meg velünk mindent, mert vannak bizonyos jogaink és ezekhez foggal-körömmel ragaszkodnunk kell, ott volt minden ilyen küzdelem mélyén és bizony ma is mélyen áthatja mindennapjainkat.

Gondoljunk mindig erre, amikor azt látjuk, hogy mások túl sokat emlegetik a jogaikat. Hiszen valójában a dolog korántsem idegen tőlünk sem. Életünket ugyanis teljesen átjárja az a gondolat, hogy nem vagyunk más önkényének alávetve és hogy megilletnek minket bizonyos jogok. Talán már észre sem vesszük, mégis így van. Mit érzünk például, amikor egy boltban nem megfelelően szolgálnak ki? Nem látunk-e ebben valamilyen jogsérelmet? Mit érzünk, amikor a kórházban nem szentelnek elég figyelmet a bajunknak? Talán csak nem gondoljuk azt, hogy nekünk jogunk lenne rá, hogy jó ellátást kapjunk? Mit gondolunk, amikor egy hatóság büntetését igazságtalannak tartjuk vagy legalábbis elvárjuk, hogy ők bizonyítsák be, tényleg tilosban parkoltunk-e vagy tényleg túlléptük-e a sebességhatárt? Nem azt érezzük-e ilyenkor, hogy egy hatóság nem tehet meg velünk akármit? Vagy, mi jut eszünkbe, amikor a szomszéd túl hangosan hallgatja a zenét? Talán nem azt, hogy megsértették valamihez való jogainkat? Vagy amikor tisztességtelennek tartjuk, hogy nehezebben jutunk el egyik helyről a másikra, mert csökkentették a buszjáratok számát vagy megszüntettek egy vasútvonalat, nem tűnik-e ez jogsérelemnek? S nem csak érezzük ezeket a dolgokat, de többnyire hangot is adunk érzéseinknek. Mi ez, ha nem az amerikai gyarmatlakók vagy a magyar nemesek küzdelmeinek folytatása a mai hétköznapokban?

Lehet tehát azt gondolni, hogy néha túl sokat beszélnek az emberek a jogaikról, de azt is látni kell, hogy a mi világunk – nem tegnap és nem is a rendszerváltás óta, hanem legalább négy- vagy ötszáz éve – egyszerűen elképzelhetetlen az egyének jogai és az azok védelmében folyó szüntelen küzdelem nélkül. Ezért valamilyen mértékben mindannyian liberálisokként éljük az életünket, még ha nem is mindig liberálisként gondolkodunk. A különbség e téren egy „igazi” liberális és a többiek között inkább fokozati, mint lényegi.

A bejegyzés trackback címe:

https://baloldaliliberalis.blog.hu/api/trackback/id/tr755081485

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.