A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

158. Eljött végül a fekete autó az MTA-ra is

2018. június 14. - FOUREY

Tegnap este hallottam először, hogy valami készül az akadémiai kutatóintézetek körül. Körülkérdezgettem, senki sem tudott semmit. Ma pedig már tele van a sajtó vele. Ez gyors volt.

Érdekes, hogy senki sem tudja, mi fog történni. Csak az világos, hogy az MTA-t mint független intézményt meggyengítik, az új miniszter, Palkovics pedig nagyobb szemétdombon lesz úr. De hogy mit is jelent ez pontosan, ma még senki sem tudja. 

Durva és sokat elmond a mai világról, hogy látszólag hirtelen ötlettől vezérelve született a javaslat és az érintetteket csak mintegy mellesleg tájékoztatták. Valamiről. A lényegről azonban nem. Mert amit itt látni kell, hogy az Akadémia nem homogén intézmény, hanem lényegében több, különböző szervezeti struktúra, amelyben a kiérdemesült tudós öregurak, az úgynevezett akadémikusok klubja mellett Magyarország legnagyobb kutatói bázisa működik, fiatalok, középkorúak, idősebbek vegyesen. És a változás, a jelek szerint ez utóbbit fogja érinteni. Valahogy. Csak nem tudni, hogy.

Átveszi őket a minisztérium? Átszervezések lesznek? Leépítések? Esetleg az egyetemekkel összevonják őket? Felszámolják? Lesz kézivezérlés vagy marad valamiféle autonómia? Több lesz a pénz vagy kevesebb? 

A múlt azt sugallja, hogy egészen radikális intézkedések is jöhetnek, de lehet, hogy lassú, elhúzódó, apróbb változások lesznek. Vagy minden marad a régiben. Mindenesetre sok ezer ember számára az egzisztenciális bizonytalanság ideje jöhet el.

Ne legyenek illúzióink, a dolog árt az Akadémiának, a kormánnyal időnként csöndesen perlekedő agg intézménynek, amelynek vezetője szokatlanul nagy függetlenséggel rendelkezett. Az is biztos, hogy a kutatóintézeti hálózatot a kormány holdudvara nem szereti, a társadalom- és bölcsészközpontiakat főleg nem. Nekik ezek ellenzéki viperafészkek. Ezek az intézetek ráadásul a CEU-ügyben is renitenskedtek és bár erős túlzás lenne állítani, hogy balos menedékek lennének, de az biztos, hogy több ott még a kiábrándult konzervatív is, mint a kormány lelkes híve. Van nemzetközi beágyazottságuk is, bár nem akkora mint a CEU-é. S persze ott vannak a természettudományi intézetek, amelyek biztos nem fognak rajongani az átalakulással járó kellemetlenségekért és növekvő kiszolgáltatottságért, pedig politikailag teljesen neutrálisak.

Lehet, hogy az egész elsősorban mégis inkább szakpolitikai kérdés, mint hatalompolitikai. Talán a Kóka-Parragh-féle tudománypolitikai vízió, az alapkutatásokkal szembeni ellenségesség mutatkozik meg itt, talán a kormány más területeken is érvényesülő hideg antiintellektualizmusa. De ez végülis mindegy, mert ez a kormány nem tesz semmit úgy, hogy közben ne próbálná maga alá gyűrni, akár csak mellékesen, járulékos előnyként is a létez autonómiákat, lokális hatalmi központokat. Az Akadémia is ilyen: van benne némi pénz, nemzetközi kapcsolatrendszer, több ezer ember. Nem olyan sok benne a pénz amúgy, mint a stadionépítésben, szóval a tisztán materiális szempontok talán mégse játszhatnak kizárólagos szerepet az ügyben.

Még két érdekesség a végére:ismeretségi körömben és a Facebookon inkább hűvös távolságtartással, némi kárörömmel vagy "lássuk meg, mi lesz" hangulattal találkozom, együttérzéssel kevésbé. Ennek sok oka lehet. Szerintem az újabb kétharmad okozta trauma elleni lelki védekezés is ez a "nem lesz semmi baj" szöveg. De meglepően sok a visszataszító, aljas hazugság is a neten. Nem tudom, mennyi ebből a trollkodás és mennyi az őszinte gonosz tudatlanság. Mindenesetre szomorkásan veszem tudomásul, hogy miután az elmúlt 8 évben annyi ügyben tüntettem, írtam petíciót, tűztem ki kitűzőt, most azt érzem, hogy egyedül vagyunk.

A másik, hogy egyetlen politikailag nem analfabéta barátom szerint kár küzdeni, s az ellenzéki pártok hülyék lesznek, ha beleállnak ebbe az ügybe, mert így elterelik majd a figyelmet a valóban fontos politikai kérdésekről a kormány provokációjának hatására és az értelmiségi barátaik kedvéért. Lehet, igaza van. Mégis, nehéz így tekintenem az ügyre, mert nem szívesen gondolok a saját egzisztenciális problémáimra valamilyen magasabb, stratégiai nézőpontból. 

157. A NER mint esztétikai probléma

Minden politikai probléma egyúttal esztétikai probléma is, miért is ne lenne az? Nem akarok valami nagyon mélyértelmű dolgot mondani ezzel, s aki nem érti, mire gondolok, annak alighanem fölösleges magyarázni.

Ahogy a House of Cards is egy szar politikai dráma, úgy a NER is az, csak az előbbit félbe lehet hagyni, legkésőbb a második évad közepén, mindenféle rossz érzés nélkül, a NER-ről meg egyelőre nem bír az ember elkapcsolni (bénaságból? hazaszeretetből?), csak addig nem nézi, amíg alszik vagy kimegy a WC-re vagy a konyhába egy pohár kakaóért. Mire visszajövök, még mindig megy és még undorítóbb, felháborítóbb, kiábrándítóbb, unalmasabb, logikátlanabb mint volt.

Nézem például ezt a videót:

...és önkéntelenül arra gondolok, már megint, hogy istenem, mi a szar ez? Hogy süllyedhettünk idáig? Eszembe jut az is, hogy talán Esterházy Péter értené. Jobban is nálam. A 80-as évek végéről szóló publicisztikáiban, a langyos pezsgőről és a kihűlt káposztáról írva egy nem kevésbé kiábrándító és egyúttal ijesztően ismerős világról tudósított. De persze, ki tudja, mit gondolna? Aztán meg arra gondolok, hogy ez egyszerre a Kádár-kor paródiája és a 90-es évekbeli posztkádári értelmiségi világé is. Ez itt Szárszó újratöltve. De nem is az ereje teljében lévő Szárszó, hanem a kifáradó, ellaposodó Szárszó. Öregedő, önelégült, mégis frusztrált, üres és taszító arcokat látok, pózolást és fontoskodást.

A legrosszabb fajta politikai műfaj az efféle maró gúnyra épült, mindenféle szerethetőséget, emberi gesztust nélkülöző, karikatúraszerűen elrajzolt alakokkal dolgozó, hideg és kisszerű szatíra, ahol minden valami másnak a paródiája, klisé, közhely. Az evvel a baj, hogy az emberi kisszerűség efféle monoton bemutatása undort és csömört vált csak ki az emberből, nemesebb érzelmeket nem. Még dühöt sem, nemhogy lelkesedést. Holott az anyagban benne van egy tragédia lehetősége is. Elvégre mégiscsak egy nemzet süllyed el itt. De hogy ezt átélhessük, ahhoz több emberire, több mélységre lenne szükség, több őszinteségre. Ezek a bohócok, kisszerű intrikusok, haldokló nénik szájából a műfogsort kilopni kész tolvajok és beteges hazudozók viszont sok mindennek elmondhatók, csak épp tragikus figuráknak nem. Úgyhogy, mivel viccesnek sem elég viccesek, a NER uralkodó esztétikai minőségének megmarad a csömör. És a diszkrét hányásíz a szájban.  

 

156. A kritikai baloldali elitizmus nyomorúsága

Írt a Mércén Jámbor András egy elgondolkodtató szöveget, Buta elitizmus kiröhögni Rokker Zsolti jelöltségét címmel. Sok mindennel egyetértek benne és sok mindennel nem. 

Kezdjük ott, hogy miben értek egyet Jámborral:

1. A magyar ellenzéki média valóban megdöbbentő felületességgel közölt egy hírt. A Jámbor által közölt kiegészítő információk fényében kifejezetten égő a témáról cikkezők számára saját önfeledt tájékozatlanságuk.

2. Rokker Zsolti humora szerintem is szar.

3. Egy szar humorista is lehet jó politikus, ahogy lehet rossz is.

Itt akár abba is lehetne hagyni a posztot, hiszen úgy tűnhet, minden lényeges kérdésben egyetértek a szerzővel. 

Ez azonban távolról sincs így, s az egyetnemértésem központi problémája fejeződik ki a címválasztásomban is. Lássuk tehát, hogy mi is a baj azzal, amiket Jámbor ír.

1. Jámbor megfellebbezhetetlen magabiztossággal kifejti, hogy Rokker Zsoltit azért támadják, mert - és innentől szeretném szó szerint idézni, mert megdöbbentő dolgokat mond - 

A helyzet viszont az, hogy Rokker Zsolti egy kulturálisan alsóbbrendűnek bélyegzett humort képvisel, így nem érdemli meg a megbecsülést és a figyelmet. Az, amit ő csinál, az a trash, amin keresztül a felső-közép el tudja magyarázni, hogy mivel neki ez nem tetszik, nem az ő életére reflektál, nem az ő szórakozását segíti, ezért szar, és abból következőleg, hogy szar, azok, akik hallgatják és nézik, szintén idióták.

Ennyike. Nem ám arról van szó, hogy valakik szerint szar, amit Rokker Zsolti csinál (amit különben Jámbor is elismer), hanem itt kérem osztályharc folyik. A felső-közép ezen a humoron keresztül nyomja el kulturálisan a többieket. Mi ezzel a baj? Kezdjük ott, hogy ez egy minden bizonyítás nélküli, pusztán a szerzőnek az adott médiatermékekkel szembeni előítéleteiből levezetett légbőlkapott állítás. Aztán van az is, hogy aki Rokker Zsoltit látott már, annak számára minimum véleményes, hogy itt most a nép egyszerű gyermekei röhögnek-e az élet általuk megtapasztalt csudálatos vonásain vagy pedig egy magasan képzett ember gúnyolódik egy társadalmilag nyilvánvalóan alatta álló karakter primitívségén. Rokker Zsoltit lehet szeretni (biztos sokan szerették, bár mondjuk egy nemzeti intézménynek azért nem nevezném a szubjektív benyomásaim alapján, amilyen mondjuk Jimmy volt), de valahol mégis ironikus, hogy a szerző nem veszi észre azt, hogy az általa védett humorista (akinek humorát nem ok nélkül tartja szarnak) pontosan azzal vádolható, amivel ő vádolja a Rokker Zsoltit kiröhögő médiamunkásokat. Feltéve persze, hogy nem gondolja róluk, hogy nincsenek tisztában vele, hogy Rokker Zsolti egy karakter és nem maga az ember.    

2. Jámbor kritikájának a nem osztályalapú részei megállnának liberális alapon is. Mert a tájékozatlanság és előítéletesség innen nézve sem éppen pártolandó tulajdonságok. Viszont liberális alapon felvethetőek olyan kérdések is, amikre Jámbor kritikája nem érzékeny. Egyrészt például, hogy vajon nem a társadalmi egyenlőtlenségek legitimálása-e, ha valaki valamit, amit színvonaltalan, ostoba és káros humornak tart a maga számára, azt azon az alapon tartja mások számára adekvátnak, mert hát ez az ő humoruk. Képzeljük csak el ezt az érvelést mondjuk az emberi jogok esetében: "proliknak elég kevesebb emberi jog, mert végülis nyilván azt az életformát szeretik, amiben élnek." Másrészt, hogy nem gyanús-e egy olyan osztályalapú magyarázat, amely nem képes levezetni Jámbor András és az én viszonyomat a Rokker Zsoltiról szóló cikkekhez? Nincs túlságosan nagyvonalúan felvázolva ez az értelmezésim keret? Nem hullanak át a túl nagy rostáin nagyon fontos kérdések?

3. S végül, van egy árulkodó részlet Jámbor szövegében, ahol azt írja:  

Ez körülbelül az a szint, mintha Gálvölgyi Jánost a Gálvölgyi-showban megformált karakterekkel azonosítaná a média, és elkezdene röhögni a nagyérdemű, hogy Gálvölgyi személyében egy debil vállal adott esetben közéleti szerepet.

Itt ugyanis kiderül, hogy a világ bonyolultabb annál, mintsem azt társadalomkritikus Horatiónk képzelme álmodni képes. Először is: Gálvölgyi János tökéletes példája annak, hogy Rokker Zsolti esete egyáltalán nem kivételes. Neki még a színházi karrierjét is negatívan befolyásolta, hogy a közvélemény a humoristát látta benne (hasonló legendás eset itthon Bárdy Györgyé, akinek "Gugyerák" karaktere élete végéig fájó sebeket ejtett karrierjén). A közvélemény ugyanis - itthon a Kádár-rendszerben is, de máskor és más országokban is - hajlamos azonosítani a nyilvános imágót az illető személlyel, aminek a pszichológiai motivációi is nagyon érthetőek és igen sokfélék. Erre egész iparágak épülnek ma már, de régebbi korokban is meghatározó szerepet játszott a társadalmi reprezentáció különféle technikáiban. A karakterükből kilépni nem tudó humoristák ennek sokszor áldozatai, de áldozatai a zenészek is, akik sokszor unják meg, hogy ugyanazt a pár dalt könyörgi vissza a közönség vagy a filmkészítők, akik a folytatásoknál szinte mindig szembetalálják magukat a változással szemben ellenséges közönség negatív reakcióival. Vagy Lady Diana, akinek a közvélemény sokáig nem akarta megengedni, hogy ne Disney-hercegnőként élje a maga happy everafterjét a maga Prince Charmingjával.

Sajnos, az a helyzet, hogy a kritikai baloldaliságból adódó morális indulat ugyan nagyon rokonszenves tud lenni és sokszor irányítja rá fontos problémákra a figyelmet, de sajnos az elemzést és a részletekre odafigyelést nem lehet vele megspórolni. Ha lehetne, talán már rég egy megvalósult baloldali utópiában élhetnénk.      

       

155. Underwood Anett és Molnár Frank

Tegnap játszódott le az elmúlt napok egyik legbizarabb belpolitikai jelenete: miután létrejött a most már teljesen nyíltan a liberális demokrácia játékszabályait semmibe vevő, gesztusaiban is a versengő tekintélyelvű rezsimeket idéző parlament és megalakult az autoriter rezsim kormánya, az egyik ellenzéki képviselő, Bősz Anett abszurd körülmények között kilépett a Párbeszéd eleve teljesen képtelen módon létrejött frakciójából.

Ez eredetileg 3 párbeszédesből (hogy pontosan kikből, az majd a mandátumvisszaadások után dől el), 1 MLP-tagból és egy vattaszerepben átültetett MSZP-s politikusból lett összerakva azzal a nem túl felemelő céllal, hogy egy úgynevezett frakciószövetség keretében lehetőség szerint a lehető legtöbbet hozza ki a jogszabályok keretei között egy kétharmados kormánytöbbség árnyékában működő baloldali ellenzék helyzetéből úgy pénzügyileg, mint a bizottsági helyek elosztása és a parlamenti munka alakulására való befolyás tekintetében.

Bősz arra hivatkozott (miközben állítólag elfelejtette értesíteni a frakcióvezetőt, Szabó Tímeát), hogy az MSZP megsértett egy megállapodást és így nem tudja a liberális értékeket képviselni, amire válaszként a Párbeszéd (volt) frakcióvezetője azt mondta, hogy az MLP képviselője így is jól járt volna a neki juttatott jogokkal és pénzzel.

És Szabó azt is mondta, hogy az MLP elnöke egy politikai élősködő.

Ugyanakkor a szocialisták elismerték, hogy valóban volt valami megállapodás Molnár Gyula és az MLP között, de azt nekik nem kell megtartani és az egész a pénzről szól. Majd napvilágot látott egy irat, ami egy pénzügyi megállapodást tartalmazott, s azon nem csak Molnár, de Karácsony Gergely aláírása is szerepelt.

Szóval a P is pontosan tudta, hogy milyen megállapodást nem tartanak meg.

Ugyanakkor az is felmerült, hogy a megállapodás eleve jogsértő lett volna. Ami szórakoztató megvilágításba helyezi mindhárom párt szakértelmét és az MLP elképzeléseit arról, hogy mit jelent a "liberális értékek képviselete".

Nem is beszélve arról, hogy legyünk őszinték, az MLP nem egy létező párt és ha nem állapodnak meg velük annak idején a párbeszédesek és a szocik, se történt volna semmi, mert hozzávetőlegesen nulla szavazatot vettek volna el tőlük az MLP támogatói (érdemes analógiaként megnézni az MLP-nél nagyságrendekkel szervezettebb Együttre leadott szavazatok elképesztően alacsony számát, ami még a sokat látott szakértőket is meglepte).

Mi a szar volt ez? De komolyan...

Lehet mondani, hogy a politika mindig mocskos. Hogy mindig érdekek mozgatják a politikai szereplőket. Hogy nem lehet elvárni tőlük, hogy nagyvonalúan és elegánsan oldják meg a közös dolgaikat. És azt is lehet mondani, hogy a saját nézőpontjából mindenki racionálisan viselkedett, még ha ez kívülről nézve máshogy is nézhet ki. De azért érdemes figyelembe venni két apróságot:

1. A magyar baloldali ellenzék elképesztően és felháborítóan sikertelen. Három zsinórban elszenvedett katasztrofális vereség, összezuhant politikai támogatottság még akkor is gyalázatos produkció, ha tudjuk, hogy nem demokrácia az, amiben élünk, hanem valami más, valamiféle hibrid rezsim. Hiszen a teljesítmény nem csak ahhoz képest gyalázatos, hogy milyen lehetne egy demokráciában, hanem ahhoz képest is, hogy mit kellene tenniük egy autoriter rezsimben. Egy nagy rakás szar, amit elértek, mondjuk ki nyíltan. Ez a teljesítmény aztán nem szolgálhat igazolásul semmilyen pitiáner, kiábrándító, kisstílű, gecista politikához. Ha nagy politikai sakkjátékosoknak képzelik magukat, szeretném emlékeztetni őket, hogy még Machiavelli sem azt mondta, hogy bármi belefér a politikába, hanem, hogy aki sikert ér el, annak utólag majd elnézik, hogy milyen eszközökkel érte el a sikereket.

2. Ráadásként valójában önbecsapás azt mondani, hogy csak a siker számít, az odavezető út nem. Hogy egy focis analógiát mondjak (hogy ennél komplikáltabb példával ne is próbálkozzak): valóban van olyan csapat, amelyik nem törekszik szép játékra, csak győzelemre, de egyrészt nem minden csapat engedheti ezt meg magának, mert a közönsége nem biztos, hogy elviseli, másrészt egyáltalán nincs direkt összefüggés a csúnya, élvezhetetlen játék és az eredményesség között. Attól még, hogy egy csapat csak rombol és rombol, még simán kaphat 10 gólt. És van olyan is, nem is ritkán, hogy egy csapat látványos játékkal ér el győzelmeket zsinórban. Egy politikai oldal, amely már több mint tíz éve képtelen lelkesíteni a választókat, nem biztos, hogy jó úton jár, ha újra és újra kicsinyesnek, visszataszítónak, kiábrándítónak, fantáziátlannak, szarrágónak, képmutatónak, a rezsimnek lefekvőnek, önsorsrontónak, az anyjukat is eladni késznek, lúzernek, naivnak, ostobának, teljesen alkalmatlannak, kínosnak, vállalhatatlannak, tehetetlennek, nyomorultnak, féregnek, szarházinak, megélhetési politikusnak, bábnak, üresfejűnek, álságosnak, álszentnek, amatőrnek, tehetetlennek, semmibevehetőnek, komolytalannak, súlytalannak, rossz szakmát választottnak, leváltandónak, érdektelennek, felháborítónak, botrányról botrányra vergődőnek, a fontos dolgokkal nem foglalkozónak, intrikusnak, bohócnak, szánalmasnak, bénának, közröhej tárgyának, a szavazatunkra méltatlannak állítja be magát, mert azt hiszi, hogy ilyen a politika. Valójában a politika sokféle és ez a politika láthatóan nem válik be az ellenzék baloldali részének.

Azon túl, hogy Frank Underwood egy mesefigura (erre amúgy a Momentumosok figyelmét is fel szeretném hívni, bár ők ennek az ügynek nem érintettjei, viszont épp most úgy néz ki, hogy a baloldalon megürül a hely a következő versenyző számára, amire ők aspirálnak), akinek a történetét nem kellene nagyon komolyan vennie annak, aki sikeresen politizálni tervez ellenzékben, érdemes azt is figyelembe venni, hogy Puch László, Tóth Csaba, Horváth Csaba, Molnár Gyula vagy Fodor Gábor nem is nagyon álmodhatnak Underwood sikereiről, szóval lehet, hogy nem tőlük kellene eltanulni a politikai know-how-t. Ezt ugyanúgy üzenném a P, mint a MSZP és az MLP nagyreményű 40 környéki és alatti politikusainak.

Én szóltam előre.      

154. Schiffer András igazsága

Az LMP volt vezetője interjúcunamit zúdított a magyar közvéleményre, s ezekben nem csak arról beszélt, hogy végéhez közeledik hosszú közös története az LMP-vel, de hogy miben látja a saját politikája lényegét, hibáit és értékeit és mit lát alapvetően elhibázottnak a Schiffer utáni LMP-ben, illetve mit tart értékelhető teljesítménynek. Sajnálatos módon a magamfajta olvasóknak alighanem elsősorban a pikírt, gonoszkodó, méltánytalan megjegyzései fognak elsősorban szemet szúrni, s attól félek, hogy csak kevesen fogják észrevenni benne annak újabb példáját, amit egy ideje már gondolok Schiffer működéséről: hogy személyében a rendszerváltás utáni magyar politika meglehetősen kevés jelentős politikusát tisztelhetjük, akinek egyszerre van nagyszabású víziója és taktikai érzéke és képes a politikáját, önazonossága megtartása mellett a mindenkori lehetőségekhez igazítani. Nem csak stratéga és taktikus egyszerre, de meglepő módon még önreflexiója is van, s bár a saját árnyékát ő sem tudja átlépni, de meglehetős tudatossággal és őszinteséggel képes beszélni arról, hogy mit is jelent szerinte a politika.

Bármilyen távol is áll tőlem Schiffer politikai víziója és bármennyire is irritál a személyisége, nem tudom tőle megtagadni a tiszteletem, mert azt gondolom, a magyar politika egyik nagy problémája az, hogy csak nagyon kevesen vannak benne, akik hozzá hasonlóan eredeti és erős politikusi karakterek, s ezért a legtöbb politikai szereplő tehetetlenül sodródik csak az eseményekkel és ami a legrosszabb, a hazai események igazi alakítói ma olyanok, akikben nem minden esetben van több politikusi képesség, mint Schifferben, de sokkal kevésbé tiszteletreméltóak a céljai, mint neki. Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor például sokkal kevesebbet gondolnak a világról, mint Schiffer, előbbi ráadásul sokkal kevesebb következetességre képes nála. utóbbi pedig híján van mindenféle belső morális korlátnak.

Úgy gondolom, jelentős teljesítménye Schiffernek, hogy felépítette -. nyilván nem egyedül, de fontos szereplőként - az LMP-t, ami az egyik legfontosabb fejlemény volt a rendszerváltás utáni magyar politikában, s nem kisebb teljesítmény, hogy képes volt következetességével és ügyességével több egymást követő választáson is bevinni ezt a pártot a parlamentbe olyan körülmények között, ahol szinte minden az ellen szólt, hogy egy kis, a kétosztatú politikai térbe nem illeszthető párt életben tudjon maradni. Ellene szólt a választási rendszer, a politikába való belépés magas költsége, az erősödő polarizáció, később a hibrid rezsim gőzerővel való kiépítése, a nyilvánosság szűkülése, a baloldali közvéleményt idővel eluraló paranoia és a nyilvános viták moralizáló agressziója. Lehet szidni az LMP egyes lépéseit, de általában volt benne logika, levezethető volt az alapításkor megfogalmazott elképzelésekből és folyamatos alkalmazkodást jelentve a változó körülményekhez, nemhogy ledarálta volna a pártot, de valójában fokozatosan stabilizálta a helyzetét, erősítette az országos jelenlétét, komplikáltabbá és hűségesebbé tette választói bázisát  is. Ez - akár a P, akár az Együtt, akár a régi baloldali ellenzék helyzetével vetjük össze - nem lebecsülendő teljesítmény.

Természetesen feltűnőek ennek a politizálásnak a korlátai is és Schiffer helyzetértékelése sem támadhatatlan emiatt. A legfeltűnőbb, hogy milyen ellentmondásosan ítéli meg a 2018-as választási kampánybeli LMP-eredményt: egyszerre értékeli a sikerességét és ítéli el kíméletlenül. Úgy gondolom, hogy ennek csak részben az az oka, hogy az LMP miként teljesített, részben viszont amiatt van, hogy Schiffer egész politikáját egy zavaró kettősség jellemezte: ez pedig az volt, hogy az általa megálmodott nagy stratégia, nagy politikai vízió egyáltalán nem illeszkedett az LMP által elérni tudott választók igényeihez. S így, miközben Schiffer politikusi karakterének fontos szerep jutott a párt sikereiben, amennyiben ügyessége egyben tartotta a pártot, következetessége pedig lehetővé tette, hogy az LMP megmaradjon önálló politikai entitásnak, de egyúttal mindig is rávetődött az egész vállalkozásra a stratégiai kudarc lehetőségének árnyéka.

Schiffer politikai stratégiájában a cél ugyanis nem lehetett más, mint egy paradigmaváltó politikai ajánlat képviselete egy olyan országban, ahol nincs választói igény erre a paradigmaváltásra. Ebből pedig rövid távon csakis kispárti ambíciók fakadhattak, minden irányba zárt politikával, s az, hogy az LMP a magyar politikameghatározó politikai ereje lehessen, egy a választók számára is vonzó új paradigma képviselője, csak hosszú távon válhatott volna valóra, a választók igényeinek fokozatos átalakulásával, amihez a párt a folyamatos jelenlétével, politikai stílusának vonzerejével, s egyfajta szorgalmas nevelőmunkával járulhatott volna hozzá. Lehet ezt a programot nagyvonalúnak és tiszteletreméltónak tartani, de hogy kockázatos és rövid távon nem sok sikert ígérő, az nem kérdéses.

Ráadásul, mivel ez a stratégia egy olyan választói bázisra épült rá, amelyiknek csak egy kis töredéke volt ennek az ökopolitikai fordulatnak az őszinte híve, más részük pedig a 90-es évek óta megszokott módon valamiféle "politikai közép" heterogén csoportjaiból tevődött össze, valójában az is vitatható, hogy Schiffer igénye, hogy az LMP ezeket a csoportokat ökopolitikai irányba vezesse, mennyire volt értelmes és a választók irányában hitelesen vállalható cél. Innen nézve Schiffer harmadikutassága afféle járulékos következményként esett csak egybe ennek a "politikai középnek" a harmadikutas vágyaival és nagyon is logikusan ütközött bele azokba a politikai dilemmákba, amelyekkel a középen állók újra és újra megküzdöttek.

Az egyik az, hogy középről eddig senkinek sem sikerült széles választói bázist építeni (lásd a Centrumpárt, az SZDSZ középutas próbálkozásai és az MDF sorsát), s ezért újra és újra felmerül a kérdés, hogy merre tovább, ami újra és újra belső konfliktusokat generál akkor is, ha senki sem próbál rájuk erőltetni, mint Schiffer, egy ökopolitikai irányt. A másik pedig, hogy a harmadikutas politikának egy kétblokkrendszerben van értelme, ahol a kartellező nagypártokkal szemben a mindkét irányba zárt új erő mindenki számára indokoltan kínál új és vonzó alternatívát. De Magyarországon jó ideje nem ez a helyzet: 2010 óta (már jelentős előzményekkel) a Fidesz  a baloldal szisztematikus felszámolására törekszik és egy hegemón pártrendszert akar kiépíteni, ami az egész rezsim hibridizációjához, a demokrácia leépüléséhez vezetett. A már említett moralizáló agresszió Schiffer érthető önigazoló szövegeivel ellentétben valójában nem a nagypárti logika hazugságaiból táplálkoznak, hanem meglehetősen nagyrészt ebből a Schiffer stratégiai víziójába nem illeszkedő és ezért számára teljesen érvénytelen helyzetből.

Nem Schiffer az első nagy formátumú magyar politikus, akinek stratégiai gondolkodásával a valóság méltánytalanul bánik. Antall József volt hozzá hasonló figura e tekintetben: az általa megálmodott német típusú kétpártrendszer és azon belül a magyar hagyományok megújítására épülő új magyar jobboldal álmát a valóság úthengerként taposta szét, de ettől még ez a vízió nem volt fölösleges vagy haszontalan: nagy politikai teljesítményekre sarkallta őt és egy fontos történelmi pillanatban erőt és tartást adott a rendszerváltó MDF-nek és párttársainak.  Schiffernek eddig nem adatott meg ilyen történelmi szerep, de azért amit elért, így sem lebecsülendő.

Mindebből viszont az is adódik, hogy nem kell névértéken vennünk, amit az utóbbi hónapok LMP-jéről mondott. Az LMP korántsem szakított önazonosságával 2017 végén, bár választóira most jobban odafigyelt, mint Schiffer hosszú távra építő politikai víziójára és azzal próbálkozott, hogy szélesítse a szavazóbázisát. Bár a kitörés a mindig szűkös 5% körüli eredményre jogosító politikai közép pozíciójából nem sikerült (az 10% fölött lett volna meg), de egyrészt így is kaptak elég támogatást, s ha az ember a rájuk zúduló sértések özönét hallja, azt is beláthatja, hogy Schiffer abban sem mond igazat, hogy az LMP  sokkal közelebb került volna a baloldalhoz. Tény, hogy a 2017-ben várható fejlemények körül az MSZP összeomlása nem következett be (Schiffer ezért fura módon az LMP-t hibáztatja), ami utat nyitott volna az LMP megerősödésének, s ez elkerülhetetlenül a politikai közép belső feszültségeinek kirobbanásához vezetett az LMP vezetésén belül. Én azonban ebből még nem feltétlenül vonnám le azt a következtetést, hogy ez az irány teljes kudarc lenne. A magyar politika 2010 óta állandó kavargásban van, s még mindig nem látszik, hogy lesz-e benne valamiféle konszolidáció. Ha lesz, akkor az LMP fontos szereplő lehet benne. Ha viszont az Orbán-rezsim folytatja az autokrácia kiépítésének folyamatát (márpedig minden jel erre mutat), akkor a schifferi stratégia ugyanannyira érvénytelennek fog bizonyulni, mint bármi más.

        

Másnap (Lord Meldrum írása)

Apám úgy tartja, hogy a gyermekkor védettsége akkor ér véget, amikor az ember fiát végig mérik a sorozó bizottság tisztjei. Magányosan, pucéran áll a hatalmasok előtt, akik a sorsáról határoznak. Apám sok száz katonatörténete közül mindig is az étkezésről szóló adomát tartottam a legmulatságosabbnak. Szürreális és komikus. Végtére is, egy csipetnyi vígopera nélkül a tragédia is olyan, mint a Második Ukrán Front Malinovszkij marsall nélkül.

A Magyar Néphadsereg elnevezésű abszurd világban étkezés előtt a bakákat felsorakoztatta a folyosón az ügyeletes tiszt helyettese. A jutasi őrmesterek modorának legszebb hagyományait ápoló katonaember szemrevételezte a honvédek bakancsát, és akiéről úgy ítélt, hogy nem úgy fénylik, mint a Salamon töke, az nem léphetett be a szürke cementkockás padlózatú ebédlőbe. Ha a bakancs úgy fénylett, hogy akár egy légy is elcsúszott volna rajta, akkor szabaddá vált a Magyar Néphadsereg nyújtotta kulináris élvezetek habzsolásának lehetősége. Minden bizonnyal megrökönyödéssel olvassák, hogy a kéz tisztaságáról eleddig nem esett szó. Nem véletlenül, hiszen a kéz tisztasága nem képezte szigorú ellenőrzés tárgyát. Óhatatlanul felmerülhetne bárkiben, hogy talán a surranójukkal abrakoltak a katonák? A gyermekkor védettségében azt tanuljuk, hogy étkezés előtt kezet kell mosnunk, máskülönben ezernyi fertőzés veszélyének tesszük ki magunkat, de azt nem tanítja meg jóanyánk, hogy az étkezés higiéniai feltétele a fényes bakancs, hiszen a lábbelinkkel mégsem eszünk. Kiderült, hogy apám tudása és az otthonról hozott civilizációs normák a Magyar Néphadseregben fabatkát sem érnek.

Többé-kevésbé így érzem magam április 8-a óta. Született borúlátóként eddig sem engedtem, hogy elcsábítson a politikai tavasz madárcsicsergése, és mindig is inkább az előítéleteimre, valamint a már kipróbált, tapasztalatokon nyugvó életbölcsességekre támaszkodtam; a fényességes ráció iránt soha nem tápláltam illúziókat; ám ami történt, mélyen megrendített – és akkor még illő visszafogottsággal fogalmaztam. A magyar honpolgárok döntő többsége számára az államunkat felzabáló korrupció szemtelensége, a kórházi fertőzésekbe belehaló rokonok, a gyermekeiket már külhonban taníttató ismerősök, az „uralkodó család” gőgös pöffeszkedése és mértéktelen harácsolása mit sem számít, mert jönnek a délszaki idegenek, akár az élőhalottak egy vészjósló horrorfilmben, elveszik a magyarok munkáját és megeszik a máját, de az erős és erélyes miniszterelnök úr majd megvédi őket.

A nemzeti szimbólumokkal kufárkodó és harci indulókat harsogó politikusok betegesen rettegnek a tőlük eltérő szokásokat követő, más nyelven beszélő, más vallású emberektől, de legjellemzőbb vonásuk talán az, hogy miközben az idegenekkel szembeni természetes előítéleteinket rettegéssé és gyűlöletté fokozzák, mindig elsőként ütik az áruló bélyegét honfitársaik homlokára: céljuk „megtisztítani” a közös hazát azoktól, akikről úgy gondolják, hogy „bemocskolják”. Mindent felszámolnak, ami ennek útjában áll, szétverik a törvény uralmát, eltörlik a szabadságjogokat, s miközben Európa és a keresztény nyugati civilizáció védelméről papolnak, lelkük mélyén megvetik azt a szerfelett unalmas, hétköznapi dolgot, amelyet európai békének nevezünk.

Az eszmék erejével kapcsolatban sincsenek illúzióim. Minden eszme annyit ér, amennyit kezdünk vele. Jámbor szólam, hogy a hatalmasok hisznek a szeretet és az összefogás erejében, ám én régóta tudom – véssék elméjükbe mások is –, hogy nem a szeretet, hanem a gyűlölet egyesíti az embereket. Előttem úgyszólván 1914 óta nem újdonság – bármit is mondjanak fővárosi, liberális értelmiségi barátaim –, hogy Marx tévedett: nem az osztály- hanem a nemzettudat határozza meg a tömegeket, s nem a vallás a népek ópiuma, hanem a nacionalizmus. Nem akarok ilyen időkben gonoszkodni velük, mert közös a baj és a nagy vész, de liberális barátaim leszokhatnának végre az értelmiség ópiumáról, a marxizmusról, hogy jobban megismerhessék ezt az országot.

Győzött a kuruc hagyomány, a Kossuth-nóta és a reformáció. Remélem, nem értenek félre: szó sincs arról, hogy „Európát” a „labancnak” bélyegzett, immáron végérvényesen levitézlett liberális baloldal képviselné. Amiatt mardos a méla honkeserv, hogy belátható ideig az utolsó remény is szertefoszlott, hogy ez a nemzet felemelje a fejét; hogy szert tegyen józan és becsületes önismeretre, erkölcsi tartásra és őszinteségre; hogy képessé váljék lelki sérelmeinek megbeszélésére, a jó és a rossz közötti különbség felismerésére és az igazi érdemek elismerésére; hogy képessé váljék a rossz bevallására, megbánására és megbocsátására; hogy fölértékelje a honpolgárok közötti társas viszonyt; hogy felülkerekedjen az esztelen gyanakváson és a bizalmatlanságon; hogy értékelje és gyakorolja a finom modor, a helyénvaló öltözködés, a tiszta beszéd és a bölcs hallgatás tudását. Attól tartok, hazánk végérvényesen belesüllyed a az urambátyám világ, a nepotizmus, a korrupció és a gondolattalanság mocsarába, ha nem tesz szert ezekre a képességekre. Nem a miniszterelnök adakozó „kegyelme” teremti a nemzeti középosztályt, hanem a tudás és a hagyomány. Újra meg kell vetnünk a lábunkat abban a civilizációban, ahová Szent István királyunk óta tartozunk, hogy világnézeti vitáinkkal civilizált emberhez méltó módon nézhessünk szembe. Ezért kívántam tiszta szívemből, hogy meggyógyuljunk az orbánizmus nevű lázas betegségből.

Távolabb kerültünk a társiasság civilizált modorától, a Lánchídtól és a gőzhajóktól, minden reformkori eszményünktől: április 8-a óta Gróf Széchenyi István mosolya fakóbb az ötezer forintos bankjegyen. Egyébként aznap volt öngyilkosságának százötvennyolcadik évfordulója. És aznap lett volna Antall József nyolcvanhat éves. Ugyancsak aznap volt az én születésnapom is, de ez mellékes. Ami engem illet, rólam is kiderült, hogy eddigi tudásom erről az országról, szeretett hazámról, és kiváltképp az itt élő emberekről egy árva petákot sem ér, holott én is vidéki vagyok, egy azok közül, akiket mindig lesajnáltak a „felvilágosultság” elefántcsonttornyában trónoló szellemi fároszok.

Ám április 8-a egy ennél sokkal súlyosabb következményt is tartogat. Sokadszor fordult elő a históriában, hogy a reménykedő vakság és a segítségül hívott pártos szenvedély évei után jött a kijózanodás, azután a levertség, az unott kiábrándulás, végül a keserű cinizmus. Néhányan már most elkezdenek dörgölőzni-oldalazni, mások lázasan „reformálni” akarnak majd „belülről”; megint mások fogadkoznak, hogy ha törik, ha szakad, összetartunk, hiszen ismerjük egymást, segítünk, ha kell, ám amikor valóban szükség lenne akár csak egy jó szóra, átmennek majd az utca túloldalára, hogy véletlenül se kellejen köszönniük annak a szerencsétlen lúzernek, aki tegnap még a barátjuknak tudta őket. És persze, rengeteg-rengeteg tenyér csattan tapsra. Honpolgárhoz méltó módon részt venni a közügyekben? Ugyan… Rezignált legyintés: majd „ezek” csinálják, az ő kiváltságuk; különben is, sokkal érdekesebb, hogy VV Aurélió végre mikor höccösködik VV Anasztáziával!

Hogy mit lehet tenni? Ki vagyok én, hogy az ellenzéknek tanácsot adjak? Bűneikkel számoljanak el ők maguk, váljanak méltóvá a választók bizalmára és az ország kormányzására! Április 9-én eszembe jutott Aranka néni, áldott emlékű latintanárnőm. Leveszem a polcról Tacitust:

„Ezután kilépett az oszlopcsarnokba, itt találja a quaestor: inkább örvendezett, mert már tudta, hogy vejét, Helvidiust csak Italiából száműzték. Meghallgatván a senatusi határozatot, Helvidiust és Demetriust hálószobájába vezeti, odanyújtotta mindkét karja ereit, és miután vérét kiárasztotta s a padlót behintette, közelebb hívta a quaestort és így szólt: – Áldozunk a Szabadító Iuppiternek! Jól figyelj, ifjú, és az istenek távoztassák ugyan el a rossz jelet, de olyan időkbe születtél, amikor jó megerősíteni lelkünket állhatatos példákkal.”

Ami engem illet, állhatatos példákkal erősítem a lelkemet és a becsületemet; hű maradok a családomhoz, a barátaimhoz, a hazámhoz, és ahhoz az alkotmányos, ha úgy tetszik, konzervatív, avagy polgári demokráciához, amelyet mindig is magaménak éreztem, szemben az illiberális, az irányított, a törzsi és a bizánci demokráciákkal. Becses kincs, amelyet meg kell őrizni, és át kell vinni a ma még nem is látszó túlpartra. Ha elherdáljuk, politikai otthon nélkül maradunk, és arra ítéltetünk, hogy még legalább egy emberöltőn át az alapító nevét viselő rezsimben éljünk: Orbán Viktor neve április 8-a óta már korszakot jelöl.

 

153. Április a kegyetlen

Hát itt élünk. Már egy hete és még ki tudja meddig. Nem volt éppen eseménytelen hét és két esettel szeretnék röviden foglalkozni most, mert nagyon sokat elmondanak arról, hogy hol is van az "itt", ahol élünk.

A Figyelő és a "Soros-zsoldosok" listája

Az értelmiségi közvéleményben nagy figyelmet kapott, s egyúttal széleskörű nemzetközi visszhangot is kiváltott az a tény, hogy a Figyelő közzétett egy névsort neves értelmiségiekről, civilekről, akiket "Soros-zsoldosoknak" nevezett. Ez a történet azért különösen érdekes, mert nagyon sokat elárul arról, hogy mi az alapvető baj az Orbán-rezsimmel. 

1. A cikket hevenyészve állították össze, a nevek között alig van kapcsolat, ugyanakkor tartalmaz halott embereket és több mai vagy egykori fideszes is szerepel rajta.

2. A szerző álnevet visel, s korábban szintén Soros-témában közölt cikkeket írtak alá ezzel az álnévvel.

3. A cikk egy a kormányhoz közel álló lapban jelent meg, amelynek tulajdonosa a baloldali és liberális értelmiséget engesztelhetetlenül gyűlölő, maga köré alternatív jobboldali kört gyűjtő Schmidt Mária (hajdan Orbán belső kritikusa, akit azonban Orbán előbb megfegyelmezett, végül visszaengedett a kegyeibe és aki azóta is igazi stréberként teljesít túl).

4. A "Soros-zsoldosok listája" a választások előtti abszurd és gyűlölködő kormánypropaganda kedvenc témája volt, így a megszólalás akkor is figyelemreméltó, ha azt feltételezzük, hogy ez a "lista" nem egy hiteles beszámoló a kormány által esetleg az ellenségeiről vezetett listáról, csak egy megfélemlítés céljából  közzétett névsor. Különösen azért, mert a kormányközeli média köztudottan kézivezérelt és közvetlenül szolgálja a kormány érdekeit. És ezt ma már a kormányoldal sem tagadja, csak cinikusan röhög azon, ha valaki ezt kritizálja.

5. Egy másik kormányközeli orgánum, a Magyar Idők a választások előtt egy civil szervezet ellen egy gyanús "leleplező cikket" tett közzé, amelyhez egy izraeli magánt titkosszolgálat szolgáltatásait vette igénybe. Az is beilleszkedett a "Soros-hálózat" elleni kormányzati kampányba. Mivel a kormánypárti média kézivezérelt, dermesztő belegondolni, hogy a "Soros-zsoldosok listája" ugyanúgy lehet a kormányhoz közel állók magánakciója, amely csupán szellemiségében illeszkedik a kormánypropagandába, mint éppenséggel egy központilag elrendelt akció. A cél mindenképpen alantas.

6. A választások előtt, március 15-én maga a miniszterelnök is "elégtételt" emlegetett ellenfelei ellen. S ha esetleg valaki nem tudná, mire gondolhatott Orbán Viktor, ne aggódjunk, a hívei ezt úgy fordították le, hogy az internetes kommentekben "hazaárulást" emlegettek a "Soros-hálózat" embereivel kapcsolatban. Ha tehát egy ilyen listát egy kormányközeli lap közöl, akkor nagyonis ésszerű arra gondolni, hogy itt a rezsim emberei valóban megfélemlítési céllal tették közzé a listájukat.

7. Mivel a "Soros-zsoldosok" között ellenzéki pártvezetők is vannak, civilek is, de a  kiemelt célpont a CEU, amit a rezsim betegesen gyűlöl, s mert a választások előtt a kormányzat nem volt hajlandó a CEU helyzetét rendezni, ezért nagyon is ésszerű arra gondolni, hogy a rezsim ismét üzent a CEU dolgozóinak, hogy okuk van félni. Mivel a CEU-t egyfelől védi az Egyesült Államok, a kormányzat viszont ki akarja üldözni, nem vitás, hogy az egyik cél az egyetemi dolgozók idegeinek felőrlése.

8. Megdöbbentő az intézményes visszhang szinte teljes hiánya. A lex CEU ellen még seregnyi intézmény tiltakozott, a lista ellen már csak pár száz magánember és egy-két kisebb tanszék. Ez nagyon sokat elmond arról, hogy miként süllyedünk egyre mélyebbre a mocsárba.

9. Az egyik legvisszataszítóbb jelenség a Professzorok Batthyány Körének nyilatkozata a témában, aminél undorítóbb szöveget a legsötétebb totalitárius idők óta nem nagyon írtak Magyarországon. Akit érdekel, keressen rá, én be nem linkelem ide. Hányok tőlük.

10. Páran azt mondják, hogy mindez csak ártatlan provokáció. Én is így gondolom. Schmidt lapja egyszerűen csak azt akarta elérni, hogy páran rosszul aludjanak és mások pedig kétszer meggondolják, miket mondanak ezentúl. Az igazán nem ártatlan provokáció majd az lesz, amikor a CEU ellen törvényt hoznak vagy kommandósokat küldenek a civilekre. Oh, wait...

11. A Figyelő egyik tulajdonosát Ungár Péternek hívják. Tudom, a helyzet jogilag ennél bonyolultabb, de szerintem laikus nyelven, jogilag pontatlanul azért le lehet ezt így írni anélkül, hogy eltorzítanánk az igazságot. Érteni vélem, miért van nehéz helyzetben ebben az ügyben. Azt is simán elhiszem, hogy létezik valamilyen legitim magyarázat arra, miként lehet az LMP elnökségi tagságát összeegyeztetni azzal, hogy valaki a NER egyik oligarchája, sőt, közvetlenül be van kötve a rezsim legszűkebb vezetésébe. Próbálok ehhez a kérdéshez empátiával hozzáállni, de nagyon nehéznek találom és nehéz nem arra gondolni, hogy ez így morálisan kényes és politikailag több mint aggasztó helyzet. 

A szombat esti tüntetés

Felemelő hangulatú és méretű tüntetés zajlott le szombat este Budapesten és ez komolyan elgondolkodtatott arról, hogy vajon mennyire indokolt a magam mélységesen pesszimista helyzetértékelése. Nem merek ítéletet hozni, csak felsorolok néhány szempontot, ami eszembe jutott:

1. Kurva sok ember volt. Többen, mint a Békemeneten és aligha kevesebben, mint a netadós tüntetésen. 

2. A tömegben rengeteg fiatal volt és úgy tűnt, alapvetően a középosztály képviselteti magát.

3. Politikailag meglehetősen heterogén ez a tömeg. A Momentum mellett például az Attac és a Jobbik is jelen volt és nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy a tömeg számottevő részét teszik ki a Jobbikosok (ami nem meglepő, tekintve a népszerűségüket a fiatalok között). Ennek van egy bizonyos értelemben előremutató oldala: hogy egy, a hajdani baloldali és liberális mainstream ellenében megszületett szubkultúra 2006 óta épülő falai hirtelen leomlottak és a személyes találkozás valószínűleg sokakban rendített meg sztereotípiákat mindkét oldalon a másik oldallal szemben. És van egy meggyőződésem szerint tragikus oldala is: az orbánizmus és anti-orbánizmus már régóta a magyar politika egyik fontos törésvonala volt, most pedig úgy tűnik, hogy minden más törésvonalat eltűntet. Ez nem csak a kiszámíthatatlan következményei miatt aggasztó, hanem a magyar politika ijesztő tartalmi kiüresedésének bizonyítékaként is. Lehet persze azzal vigasztalni magunkat, hogy ez végre lehetőséget ad majd arra, hogy valódi kérdésekről kezdjük beszélni és én azt is látom, hogy egy elsöprő túlerejű orbánista ellenféllel szembeni félelmük és gyűlöletük miatt találkoznak össze egymástól különböző, szedett-vedett csoportok. De az csak a Star Wars-filmekben vagy a Braveheartban szokott biztató jel lenni, ha az egyik oldal ilyen kétségbeesett és tanácstalan, a valóságban sajnos nem feltétlenül egy igazságos mesevilágban élünk, ahol a hollywoodi dramaturgia vastörvénye mindig a gyengébbek győzelméhez vezet.

4. A tüntetés szervezői egy elég világos agendát követtek: magukat a Fidesz váci szervezetének senkizős videójára utalva senkiknek mondták, nyomatékosan hangsúlyozták többük vidéki hátterét, illetve a baloldali és liberális körön kívüliségét, szóhoz juttatták az elmúlt évek leghangosabb fideszellenes győzelmének kivívóját, a hódmezővásárhelyi polgármestert, meghirdették az antiorbánista pártok teljeskörű összefogásának igényét, kinyilvánították, hogy a választás mindenképpen csalás volt, akkor is, ha az esetleges eljárási hibák szerepe nem volt döntő, mert az elmúlt évek politikája maga csalással ért fel, s ezért új választást is követeltek. Azt is meghirdették egyúttal, hogy addig lesznek új tüntetések, amíg el nem érik a céljaikat. A módszerek is újak voltak: a beszédek kifejezetten megpróbáltak érzelmekre hatni és aktivizálni a tömeget, amit az tetőzött be, hogy szokatlan módon a himnuszénekléshez nem volt felvétel, a tömegnek magának kellett énekelnie a tüntetés végén. Minden szervezési amatőrizmus ellenére ez egy nagyon világosan átgondolt és koherens program volt. Én a magam részéről három dolgot látok ebben:

- maximálisan szkeptikus vagyok a végtelenített tüntetések meghirdetésével kapcsolatban: az efféle mozgalmaknak általában megvan a maguk rövid életciklusa;

- nehezen hiszem el, hogy az ellenzéki pártok felvállalnák ezt a programot, hiszen alapjában véve ellenérdekeltek és emiatt nem hiszem el, hogy még ha látszólag bele is mennének, valójában ne dolgoznának a terv megvalósulása ellenében legalább titokban;

- fennáll a veszélye, hogy végül a szervezők maguk fognak mozgalommá szerveződni, az pedig eddig mindig rosszul sült el 2010 óta mint a Milla esetében is.

5. Nem gondolom, persze, hogy a pártok ne találhatnának maguknak teret ebben az új helyzetben:

- a Momentum máris nagyon intenzíven jelen volt és láthatóan toborzásra használta az eseményt. Mivel az ő szervezetük még nagyon új, dinamikus és mozgalomszerű, nincs beállva (pl. nem ellenséges a viszonyuk a Jobbikkal, de velük ellentétben az övék egy alapvetően mérsékelt politikai erő) és nincs semmilyen politikai viszonyban a Fidesszel, ezért elvileg ők igazán alkalmasak lehetnének arra, hogy becsatornázzák ezt az elégedetlenséget; 

- a Jobbik, ha nem omlik össze, akkor választhat, hogy ezen az úton indul tovább, mint a legnagyobb ellenzéki erő és mint egy egyébként is erősen mozgalmi jellegű szervezet, s lehet egy új antiorbánista tömegmozgalom fontos szereplője;

- az LMP ugyan a jó eredménye ellenére épp története egyik legmélyebb válságát éli, de ha azon túllép, maga is nyilván akarhat jelentősen bővülni: márpedig itt van egy mindenre kész tömeg, amelynek van valamiféle identitása is: az antiorbánizmus;

- a DK mint a színtiszta antiorbánizmus egyik korai előfutára, tulajdonképpen jól illene ebbe a mozgalomba, bár persze Gyurcsány Ferenc személye maga a legfőbb akadálya egy antiorbánista népfrontnak; 

- az MSZP valójában halott, így ha valaki a hullát újra akarja hasznosítani, megpróbálhatja ezen az úton elindulva tenni.

6. A kormányközeli média elképesztő módon tálalta az eseményt: előzetesen heccelődtek, gúnyolódtak és félelmet keltettek (igen, ezeket mind!), majd, meghökkenve a látottakon, az agyonhallgatás mellett döntöttek. Így ma erősen kérdéses, hogy valójában tudják-e Magyarországon, mekkora tömegdemonstráció is zajlott Budapesten nemrég.

Hát így telnek nyomorú napjaink. Maradunk itt vagy egyszer majd továbbmegyünk?

152. Minden csak hiábavalóság

Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.

Senkit sem szeretnék lebeszélni róla, hogy a legváltozatosabb módokon keressen megnyugvást a vasárnapi választási eredmények után. Aligha lehet olyan hülyeséget kitalálni, ami sokat ronthatna a helyzetünkön, mert egyelőre az a helyzet, hogy nincs itt az ideje a hatékony cselekvésnek. Hogy is lehetne? Még csak három nap telt el azóta, hogy beláthatatlan időre korlátlan hatalom került a rezsim vezetőinek kezébe és már azóta is látszik, hogy ez nem a gödör alja, sőt, még csak nem is látszik alattunk, meddig tarthat még a szabadesésünk. Ha valaminek most ideje van, akkor az a fájdalom elfogadása, kifejezése, a frusztráció levezetése. Ha valaki az LMP-t akarja hibáztatni, tegye azt. Ha valaki a komplett ellenzéket, ám legyen boldog vele. Ha bojkott kellett volna szerinte, nyugodtan gondolja, hogy igaza van. Ha esetleg abban látja a hibát, hogy az ellenzék(i közvélemény) véleménybuborékban rekedt és nem értette maga körül a valóságot, letagadott valós problémákat, valós eredményeket és hisztérikus hangulatkeltéssel idegenítette el magától az országot, hát az is rendben van. 

Én a magam részéről főleg néhány kérdésen rágódással próbálok értelmet adni annak, amit átéltünk. Íme néhány kérdés és néhány gyarló válaszkísérlet:

1. Lehettek-e választási csalások?

Sokan intenek óvatosságra ezzel kapcsolatban, s jól teszik. Mindamellett nem vitás, hogy voltak anomáliák, szokatlanul nagy számban és az elmúlt nyolc év tapasztalata kifejezetten arra utal, hogy ezek az anomáliák a rezsim logikájából következnek. Szavazatvásárlás, szervezett leszavaztatás, közszférában dolgozók bevonása a kampányolásba, kampányfinanszírozási szabályok nagyvonalú kezelése, lefotóztatott szavazólapok, szavazókörökből menet közben jelentett állás stb. mind teljesen plauzibilisnek tűnnek, nem csak, mert elég sok, igaz, ellenőrizetlen információnk van róla, hanem mert ezek egy része korábban sem volt ismeretlen a hazai pártok eszköztárából, a Fideszéből sem. Mivel a Fidesz az elmúlt években kiépített egy politikai gépezetet, amely korlátlan anyagi erőforrásokra építhet és gyakorlatilag az állam minden szintjén meg van támogatva a rezsimhez politikailag lojális személyekkel és mivel a kampányolási gyakorlatuk eddig is elég kreatív volt, nincs semmi okunk azt gondolni, hogy nem fordulhattak elő alkalmilag csalások. És akkor még nem beszéltünk az NVI vitán felül botrányos működéséről és a szavazás és számlálás során jelentkező különös anomáliákról. Lehet, hogy ezeket a hisztérikus közhangulat felerősíti, de ettől még semmi okunk elvetni az igenlő válasz lehetőségét erre a kérdésre. 

2. Befolyásolhatták-e efféle csalások érdemben az eredményt?

Mivel a választások eredménye ugyan látszólag elsöprő Fidesz-fölényt mutat, de azok eloszlása számos döntetlen közeli eredményhez vezetett és mert a Fidesz különösen jól szerepelt olyan helyeken, a kistelepüléseken, amelyek gyakorlatilag láthatatlanok voltak az ellenzéki pártok képviselői számára, komolyan számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy még központi koordináció nélküli, az alkalmatlan hülyeség és a túlbuzgó pártosság eredményeként kialakuló lokális anomáliák is alakíthatták a végeredményt. 6 budapesti mandátum mellett több vidéki körzetben alakult ki olyan eredmény, ami zavarba ejtően szoros és ha igaz, hogy a Fidesz maga is 120-nál kevesebb mandátumra számított nap közben, akkor igazán érthető, hogy mennyire drámai is a helyzet.

3. Akkor végülis a csalásokon múlhatott az eredmény?

Bizonyos értelemben talán igen, de vannak ennél nyilvánvalóan ezerszer fontosabb szempontok is. Az ellenzéki koordináció zavarai és a rezsim politikai gépezetének elsöprő ereje alighanem sokkal lényegesebben befolyásolták a választások kimenetelét. Ha csak nem feltételezzük, hogy az egész en bloc csalás volt, amit én - ezt szeretném külön hangsúlyozni - személy szerint értelmetlennek tartanék, mert túl sok meló, annyira azért nem nagy haszonnal és mert az eddigi ismereteink alapján erre a csalási módra nem is utal semmi a hiszterizált közhangulaton kívül.

4. Áhá! Akkor a hülye LMP-n (MKKP-n stb.) múlt, ugye?

Igen, igen. Az ellenzéki pártok bizonyos szempontból hülyék voltak. Az MSZP például nagyon rossz alkut kötött a DK-val, amit jól mutat, hogy a visszaléptetések alapján a DK-s jelöltek nagyon gyakran alulmúlják az MSZP-P-s jelölteket, a DK listája sokkal kevesebb szavazatot kapott nem csak az MSZP-nél, de az LMP-nél is. Az Együtt valamit feltűnően rosszul kellett, hogy csináljon, mert értelmes egyéni jelöltjei voltak, de nem volt mögöttük párt és a végén még kollektív öngyilkosságot is elkövettek. Nem vitás, hogy nekik nem volt szabad egyedül indulniuk. Az LMP, a Momentum, az MKKP sima ellenzéki győzelmeket akadályozott meg a saját pártérdekeik alapján. Különösen vicces ennek fényében az MKKP szavazók önáltatása, hogy ők a "teljes elit" ellen szavaztak, akik csak a "saját érdekeiket" nézték, miközben ők is teljesen konvencionális politikai szereplőkként viselkedtek: a pénzre utaztak, a pártérdeket a rezsim elleni harc érdekei fölé helyezték és az elitellenességük elfedte azt a tényt, hogy a baloldalon voltak szép számmal anti-establishment pártok rajtuk kívül is. Vagyis, valójában ők maguk is tökéletesen beilleszkedtek a rezsim politikai elitjének a maga módján nagyon is racionális logikájába: úgy kell hasznot maximalizálni, hogy a rezsim legyőzését nem sorolják az elérhető politikai célok közé, s ezért az ellenzék rovására akarnak nyerni. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, el kell ismernünk, hogy ezt a célt a szavazók maguk is respektálták: az LMP nagyon szépen szerepelt, a Momentum és az MKKP pedig szavazóinak köszönhetően elégedetten dőlhet hátra, mert anyagilag megalapozta a további tevékenységét. Mindez kétségkívül kétharmadot ért a Fidesznek, miközben az ellenzék szavazóinak nagy része okosan taktikai szavazott, de közben széles szavazói rétegek jutalmazták ezt a különutas stratégiát. Éppen ezért a választások egyik fő tanulsága az, hogy a régi ellenzék haldoklik, a választók pedig egyensúlyoztak a rezsimmel szembeni engesztelhetetlen gyűlöletük és a régi ellenzékkel szembeni engesztelhetetlen megvetésük között. Ebből aztán a kétharmados eredmény következett, de mégiscsak kell bizonyos mértékű öncsalás ahhoz, hogy valaki arra fogja az eredményt, hogy a pártok önzőek voltak és nem szűkítették le a választók előtt a kínálatot, mintha a választók teljesen infantilisek lennének, akiknek nem szabad túl nagy szabadságot adni. Ez nem csak azért öncsalás, mert lenézi a választókat, hanem mert nem vesz észre egy fontos üzenetet: azt, hogy az ellenzék elmulasztott eddig vonzó alternatívát kínálni szavazóinak.

5. Akkor egyszerűen csak jobb volt a Fidesz?

Mint mindig egy ilyen helyzetben, most is szép számmal jelentek meg olyan vélemények, hogy ne másokat hibáztassunk, keressük magunkban a hibát. Lehet azt mondani, hogy csúnya dolog a vidékiek butaságára fogni a Fidesz győzelmét. Lehet amellett is érvelni, hogy az ellenzék nagyon méltánytalanul ítéli meg a rezsim teljesítményét, letagad valódi érdemeket, valódi problémákat stb. S azt is lehet mondani, hogy ennek az az oka, hogy az ellenzékiek véleménybuborékban éltek mostanáig és becsapták magukat. Mindhárom állításban van valami, de egyúttal a jelenlegi helyzet végzetes félreértésén alapulnak. Ezek ugyanis nem elsősorban okok, mint inkább tünetek. Annak a tünetei, hogy nem demokráciában élünk, hanem egy hibrid rezsimben, amelynek politikai gépezete elképzelhetetlen lenne ebben a formában egy demokráciában. Hogy valójában milyen volt a Fidesz ajánlata a választók számára, azt akkor lehetne megítélni, ha a rezsim nem volna ennyire kiegyensúlyozatlan minden tekintetben, ha nem egy hegemón pártrendszer működne benne.

6. Mi van a vidékiekkel?

Undorító dolog persze dehumanizálva beszélni másokról és a főváros-vidék szembeállítás hagyománya is elég sok szomorú emlékkel terhes, mindamellett tény, hogy a választási eredmények valóban azt mutatják, hogy teljesen máshogy szavazott az ország nagyvárosi része és a vidék. A kistelepüléseken néha (de nem kivételként, hanem inkább világos mintázatot kirajzolva) egészen szürreálisan magas rezsimtámogató szavazatarányokkal, miközben Budapesten még a tradicionálisan jobboldali, kormánypárti kerületekben is masszív ellenzéki szavazói tömbök voltak, s csak azért nem győztek mindenütt, mert a koordináció hiánya ezt nem tette lehetővé (nem vitás, hogy ezen a téren az ellenzéki pártok messze alulkalkulálták a tényleges esélyeiket és a várható politikai veszteségeket: a DK-s Niedermüller Péter majdnem-győzelme például valószínűleg sima győzelem lett volna az LMP-s Ungár visszalépése esetén, ahogy Ungár is szinte biztosan nyert volna DK-s jelölt hiányában). Mindez arra utal, hogy nem egy szűk budapesti ballib kisebbség állt szemben egy masszív jobboldali vidékkel, hanem egy pártállástól függetlenül rendkívül frusztrált Budapest (kiegészülve számos nagyvárossal, ahol főleg a kistelepülési szavazatok ellensúlyozták az ellenzéki hangulatot) és a közepes méretű városi és kistelepülési Magyarország politikai alternatív valóságai ütköztek meg egymással. 

7. Akkor mégse volt illúzió a kormányváltó hangulat?

Nem, nem volt az. Budapesten semmiképp és a nagyvárosok némelyikében sem. Két dolog viszont történt, amire csak kevesen számítottak, s ennyiben valószínűleg mégiscsak igaz a véleménybuborék tézise. Az egyik, hogy a rezsim gépezete fegyelmezetten elvitte a támogatóit mindenhol szavazni. Ez Budapesten csak azért volt elég a katasztrofális vereség elkerülésére, mert az ellenzék alulkalkulálta az esélyeit, de vidéken történt még egy dolog: a politikai gépezet százezrével tudott az urnák elé szállítani olyan szavazókat, akik alapvetően nem szavaznak. Ez a másik probléma pedig azért fontos, mert a választási nap drámája részben abból a tévedésből származott, hogy a magas részvétel a kormányváltó hangulat jelen lehet, de végül kiderült, hogy épp ellenkezőleg, a Fidesz történelme legnagyobb győzelmét aratta a kistelepülési szavazóinak köszönhetően. Hogy ezt nem lehetett előre látni, az magyarázza a sokkot, amit sokunk átélt és egyúttal egy tünet is: annak tünete, hogy az ellenzék kiszorult a vidéki Magyarországról, részben önhibájából, részben viszont más okokból, a rezsim egyre félelmetesebb túlsúlyban lévő politikai gépezetének köszönhetően. Ha igaz is a véleménybuborék tézise, akkor az elsősorban annak köszönhető, hogy Magyarország két fele: a nagyvárosok plurálisabb véleményklímájú nyilvánossága és a kistelepülések világa között megszűnt a kommunikáció. A frusztrált és gyalázkodó ellenzéki reakciók is részben ennek köszönhetők: egy eddig is alig ismert másik világ, amely mostanáig politikailag viszonylag passzív volt, most végre bevonódott a politikába éspedig olyan módon, hogy az nem a kormányváltást segítette elő, hanem a rezsimet támogatta meg. Ez nem elsősorban morális kérdés, hanem strukturális probléma, a hibrid rezsim megszilárdulásának tünete.

És ezért nem teljesen indokolatlan azt gondolni, hogy a választás eredményei mégsem azt igazolják, hogy a kormányzat valós kérdésekre kínált valós válaszokat, az ellenzékkel szemben, hanem csak azt mutatják, hogy egy brutális erejű és hatékonyságú politikai gépezet állított elő mesterségesen, zömmel nem demokratikus eszközökkel egy választói többséget. Az ugyanis, hogy többséget kreáltak a választásokon, önmagában semmit sem ér, ha nem demokratikusan csinálták. Bármely random autokratikus rendszer élvezi a többség támogatását és ezt bármikor képes választásokon, népszavazásokon demonstrálni is, bizonyos kritikus pillanatokat leszámítva. Az igazi kérdés az, hogy mindez valóban demokratikus többség-e. A jelek szerint ugyanis ez nem volt az és meg is mondom, miért.

8. Akkor mégiscsak elcsalták a választásokat?

Ez részben stiláris kérdés: miként akarjuk megfogalmazni azt a tényt, hogy 2018-ra Magyarországon olyan politikai tér alakult ki, amelyben a valódi politikai verseny feltételei felszámolódtak. Létrejött egy olyan politikai gépezet, amely képes bármikor hatalmas tömegeket megmozgatni, olyan tömegeket, amelyek mozgatására egyetlen más politikai erő sem képes és amelynek voltaképpen nem lenne szabad léteznie egy demokratikus politikai verseny feltételei között.

Egy belső ellensúlyok nélküli kétharmados többség, s az azzal együtt járó privilégiumok sora, a korlátlan alkotmányozó hatalom önmagában véve nem normál állapota a demokráciának, de természetesen nem is zárja ki a demokrácia létét. Hogy egy párt 8 év kormányzás alatt háromszor is ilyen helyzetbe kerüljön, viszont olyan anomáliákra utal a rendszer működésében, amit nem lehet szimplán az ellenzék politikai hibáival magyarázni. Már csak azért is, mert a kormányzó csoportok népszerűségének van természetes életciklusa, hiszen az emberek meg szokták unni a fölöttük kormányzókat, azok el szoktak fáradni stb.. Ezt ellensúlyozhatják egyéb tényezők, mint a gazdasági konjunktúra vagy az ellenzék ügyetlensége, de az alkotmányozó hatalom ilyen hosszú birtoklása mindenképpen anomália marad. Különösen annak fényében, hogy a Fidesz társadalmi támogatottsága igencsak változatos volt az elmúlt 8 évben, ám az általuk egyoldalúan átszabott választási rendszer a társadalomban megmutatkozó véleménykülönbségek visszatükrözésének lehetőségét jelentősen csökkentette és ráadásul nehezen vitathatóan a Fidesz javára torzította el a képviseletet.

Persze, lehet azt mondani, hogy ez még mindig nem zárja ki, hogy ez egy demokrácia, hiszen a többségi választási rendszerek már csak ilyenek és a gerrymandering is létező gyakorlat a demokráciákban, s ezek egyike sem zárja ki a kormányváltást. Csakhogy, amit a rezsim tett hatalma stabilizálása és többségének fenntartása érdekében, az messze több, mint ami egy demokráciában megszokott.

a) A közmédia megszállása és propagandagépezetté alakítása, egy központilag irányított kormánypárti sajtóportfólió kiépítése, a nem kormánypárti sajtó "ellenséges kivásárlása" és részleges felszámolása például már egyértelműen nem-demokratikus eszközök és durván felerősítették a választási rendszer egyoldalúságainak hatását. Már csak azért is, mert mostanra Budapesten kívül szinte már csak a kormány által kézivezérelt médiából lehet tájékozódni. És mert ez a média nem csak kézivezérelt (vagyis közvetlenül alá van rendelve a kormányzati kommunikáció céljainak), de olyan anyagi erőforrásokhoz van juttatva, amik nagyságrendekkel múlják felül minden más politikai szereplő lehetőségeit. Nem csak a felvásárlásokhoz kaptak állami forrásokat, nem csak az állami cégek hirdetéseit irányították ezekhez a médiafelületekhez, de célzott kormányzati kampányokra fordítottak bennük olyan összegeket, amelyek a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben példátlanok. A kistelepülési Magyarország és a nagyvárosi Magyarország között pontosan ez a különbség: utóbbiban még plurális a média, a kistelepüléseken már rég nem. Ha volt információs buborék, úgy azt a rezsim tudatosan és példátlan erőforrások mozgósításával hozta létre és tartotta fenn.

b)  A Kubatov-listák, a nemzeti konzultációknak nevezett bohóckodások és a kvótanépszavazás arra szolgáltak, hogy egy olyan politikai gépezetet hozzanak létre a terepen, amely az elsöprő médiafölényt a szemtől szembeni politizálás eszközeivel egészíti ki. Az itt bevetett technikák érdekességét az adja, hogy ezek egy része nem volt ismeretlen itthonról, miközben mindig is törvénysértőek voltak (listázás), ráadásul az amerikai politikában -más szabályozás mellett és más társadalmi kontextusban - mindennaposnak mondhatók. Ezeket sokszor fel is szokták hozni mentségként és az is tény, hogy ezek hatékonyságát olyan tényezők is növelték, amik részben függetlenek voltak a Fidesztől: az ellenzék intellektuális kvalitásainak hiányait nyilván nem róhatjuk fel a rezsimnek, illetve azt sem, hogy a jobboldal elsöprő 2006-os önkormányzati választási sikere óta a mai ellenzék folyamatosan anyagi gondokkal küszködik országos hálózata fenntartásában és ezért ez a hálózat egyre feltűnőbben öregszik el és esik szét. Az aránytalanság ennyiben tehát független a Fidesztől, de ez is csak részigazság: az önkormányzatok átalakítása 2010 után és a kisebb parlament tovább korlátozta az ellenzék anyagi erőforrásait, akárcsak a pártfinanszírozás átalakítása. Miközben tehát az ellenzék részben önhibájából került bajba, a rezsim tudatosan és szisztematikusan ráerősített erre a folyamatra. 

Még fontosabb azonban ennél, hogy a rezsim politikai gépezete lényeges pontokon túlterjeszkedett egy demokratikus berendezkedésben elfogadható politizálás határain és ezek nem egyedi anomáliáknak tűnnek, hanem tudatos és szisztematikus határsértéseknek. Sok helyen tapasztalható, hogy önkormányzati és állami hivatalnokok kénytelenek a rezsim politikai kampányaiban felsőbb utasításra részt venni, a Fidesz által politikai kinevezettekkel megszállt intézmények pedig rendre szemet hunynak a gépezet működésének túlkapásai fölött vagy legfeljebb szimbolikusan ítélik el. Így pedig az történik, hogy olyan mozgósítási lehetőségei vannak ennek a politikai gépezetnek, amely össze sem vethető az ellenzék lehetőségeivel, sőt, amelynek effektív törvényi korlátai sincsenek.            

Ez így már április 7-én sem volt demokrácia, az biztos. Április 8-a csak megmutatta, hogy miért nem az.

9. Na és akkor most mit kéne csinálni?

Nem tudom. Az emigrálást, a kétségbeesést, a radikális ellenzéki megújulásra törekvést, a rezsim elleni elszánt küzdelmet, az alámerülést és kibekkelést egyaránt emberileg érthető választásnak tartom. Az áldozathibáztatást és a céltalan, csak frusztrációlevezető funkciójú veszekedéseket is. Most ennek van itt az ideje, nem a rezsim leváltásának.