BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

87. Augusztus 20.

2016. augusztus 20. 14:40 - FOUREY

Az alábbiakban következő gondolatmenet több mint 10 éve íródott. A sztori azóta tovább fejlődött: Alföldi Róbert rendezése érdekes továbbgondolási kísérlet volt. De mi mással emlékezhetnék a mai ünnepre, mint ezzel a kissé elavult írásocskával?

***

„Olyan jó érzés volt magyarnak lenni”[i]

A nemzeti történelem és politika az István, a királyban

 

A zenetörténet legkésőbb a 19. század eleje, a „nemzeti ébredés” kora óta tele van olyan műfajokkal, amelyek jól bevált, magas presztízsű formákat igyekeznek „nemzeti” és „népi” sajátságokkal elegyíteni: nemzeti történeti tárgyat dolgoznak fel, népi dallamokat építenek magukba és így tovább. Így aztán van nemzeti opera, nemzeti operett[ii], magyar nóta és még számos egyéb műfaj. Némelyik sikeresebb és kanonizálódik, némelyik kikopik a közemlékezetből, maga a jelenség egészében véve nagyon figyelemreméltó, mint a nemzeti önazonosság szimbolikus és diszkurzív megalkotásának és újratermelésének egyik formája. E folyamatnak vannak tágabb szociokulturális összefüggései is, az alábbiakban azonban elsősorban a nemzeti történelem politikai vonatkozásai játszanak majd kulcsszerepet.

Az 1983-ban először színre vitt, majd azóta számtalanszor nagy sikerrel újra bemutatott István, a király is felfogható – és a kortársak egyértelműen így is értelmezték – egy bevált, sikeres, bizonyos jelentésekkel (modern, fiatalos, populáris) műfaj hazai adaptációjaként, ezért is volt a kortársi kritikákban visszatérő párhuzam a Jézus Krisztus, Szupersztárral. S ezt a felismerést támasztotta alá a különbség az előbbi keresztény, univerzális témaválasztása és az itt felelevenített nemzeti történeti esemény között. A magyar rockopera tehát eleve úgy tette hazaivá a műfajt, hogy a recepció, a befogadás igényét már tematikusan is megjelenítette.[iii] A nemzeti jelleget erősítették továbbá az előadás körülményei is, mint az augusztus 20-ára időzített bemutató, a helyszín átnevezése a nem túl előkelő szánkózódombról Királydombra, a szokásos augusztus 20-i rituáléba illeszkedő tűzijáték és a nemzeti ünnepekről elmaradhatatlan himnuszéneklés beépítése az előadás zárlatába.

És, köszönhetően annak, hogy a nemzeti történelem mindig politikai jelentéseket is hordoz (hogy a jelenlegi belügyminisztert idézzem: Szent István ma a régiók pártján állna), mind a darab újabb és újabb színrevitele, mind az első előadás óta egyre megmaradó, átalakuló nézőközönség valamilyen módon megfogalmazza viszonyát a nemzeti történelemnek a rockopera által feldolgozott pillanatához. Úgy is mondhatnánk, ahogy a nemzeti történelem maga mindig „történőben van”, újra- és újrakonstruálódik az újra elbeszélések során keresztül, az István, a királynak is megvan a maga története, amelyben a konkrét darab története elválaszthatatlanul összekapcsolódik az általa színre vitt történeti téma politikai jelentéseinek változásaival és a „nemzeti” populáris kultúra történetével az elmúlt 23 év folyamán.

Az alábbiakban ennek a történetnek eredünk a nyomába, miként lesz a nemzeti történeti keretbe ágyazott Kádár-apológiából a magyarság nyugathoz tartozásának történeti igazolásává, majd az államhatárokon és szubnacionális (elsősorban felekezeti) választóvonalakon „átívelő” nemzeti egység elbeszélésévé.

 Szüzsé

Meghal Géza nagyfejedelem és utódlásáért egyre mérgesedő és végül István győzelmével véget érő konfliktus robban ki Géza fia, István és annak nagybátyja, Koppány között. A rockopera története, ahogy ezt a konfliktust bemutatja, nagyon kiegyensúlyozott, szinte már-már szimmetrikus.

Ez igaz a két vezér igényeinek megalapozottságára is, hiszen előbbi a seniorátus elvére épülő „ősi jogra”, az idoneitasra („Megállj István! / mondd csak, mit képzelsz magadról / Gyenge vagy még, elfúj minden szél”), a közjóra („Erős kézzel / kell az országot vigyázni”), az ország akaratára („engem választ majd az ország”) és az erőre („tízezer fegyveres választ meg engem, ha kell”) hivatkozik, míg előbbi a modernséget képviselő primogenitúrára, az idoneitásra („Ősi jogról /lemondtál az én javamra / Gyávaságból tettél volna így”), az ország érdekére („Uram, te ismered a lelkem titkait /Tudod, hogy engem hatalomvágy nem vakít /Segíts most Istenem /Segítsd meg nemzetem /Segíts az országot megvédenem!) és az erőre („Atyám sírjára esküszöm hogy hozzá hű leszek /és nem hátrálok meg a harc elől”).

De ugyanez mondható el jellemükről és környezetükről. István keresztény idealista, gyenge és habozó, erős anyja befolyása alatt áll, Koppány az erős fejedelem pogány ideálját igyekszik megtestesíteni, miközben belül tele van kétségekkel és önáltatással mulasztja el a kompromisszum lehetőségét és miközben a hatalomra tör, esküt szegve, mégse hajlandó nem tiszta eszközökkel küzdeni, kockára téve népe jövőjét.

Ami pedig a környezetüket illeti: Koppány táborában ott van lánya, az Istvánhoz hasonlóan idealista keresztény Réka, a hangoskodó pogány Laborc, s az aljas eszközöket használatára buzdító táltos. Míg István mellett áll anyja, Sarolta, a maga színtiszta machiavellianizmusával, Asztrik, a német lovagok és az időnként Koppányhoz is átpártoló magyar urak, akiket merőben anyagi érdekek mozgatnak, miként azt tételesen ki is fejtik a győzelmi toron.

A gondosan kiporciózott és – ahogy arra már a kortárs kritika is felfigyelt[iv] – zeneileg is alátámasztott egyensúlyt az borítja fel némiképp István javára, hogy a történet egy pillanatig sem kelti azt az illúziót, hogy pusztán István korának problémájáról szólna. A szereplők megszólalásai újra és újra történeti távlatba állítják az elhangzottakat, a rockopera nem a nemzeti történelem egyik nagy pillanatáról, hanem a nemzeti történelem kezdőpontjáról, fordulópontjáról szól: a mérleg egyik serpenyőjében ott van a táltos jövővíziója, a magyar történelem függetlenségi narratívájának kifordított, győztes változata, amelyben Dózsa, Rákóczi, Kossuth egy páratlanul sikeres nemzeti történelem világhódító hőseivé magasztosulnának, míg a másik serpenyőben a kereszténység győzelmének elkerülhetetlensége a pogányság felett. Az egyensúly tehát úgy borul fel a keresztény oldal javára, hogy rokonszenvünknek legalább egy része a pogányok pártján kell maradnia, hiszen az vállalja fel és védelmezi meg a magyar politikai kultúrában legalábbis a 19. század második fele óta hagyományosan domináns nemzeti történeti identitást. Az eszünk lehet a keresztény oldal által képviselt realitásé, de a szívünknek a pogányok felé kell húznia.

 Kám, Jáfet, Suméria és a többiek

 Hogy a nemzeti történelem politikai jelentéseket hordoz, nem is annyira abból következik, hogy a darab készítői allegorikus vagy parabolikus módon építik fel a történeti elbeszélést, sokkal inkább azért van, mert a nemzeti történelem már csak ilyen: mindig is politikai jelentések hordozására szánt konstrukció, mi több, elsősorban ezeket ismerjük, kevésbé az eseményeket magukat. S ez különösen igaz a nemzeti történelem kezdőpontjára, amelynek helyére István esete csak az egyik aspiráns volt az elmúlt nyolcszáz esztendőben.

Mályusz Elemér volt, aki annak idején felhívta a figyelmet arra, hogy a Képes Krónika tudósítása, voltaképpen az első keresztény magyar eredettörténet, a feltételezett „ősgeszta” verziójával való vitapozíciót tükrözi. Eszerint tehát a korábbi változat úgy illesztette be a nemzeti eredetet a keresztény világképbe, hogy a magyarokat a lebecsült, elátkozott, alacsonyabb rendű Kámtól, Noé harmadik fiától származtatta, s a Képes Krónika adott részének írója ezzel polemizálva állítja, hogy a magyarság igenis megérdemli a legelőkelőbb, jáfeti származást. A rivális eredettörténetek itt is politikai jelentést hordoznak: a korábbi változatban a magyar történelemben semmi lényeges nem történhetett a keresztény hitre térés, Szent István előtt, a kereszténységbe beilleszkedés rangemelkedéssel járt, míg a későbbi változás ezt a szemléletet igyekszik visszahistorizálni, s már az eredet megváltoztatásával is jelezni a magyarok értékességét[v].

Hasonlóan politikai tartalmú az a manapság oly divatos sumerológia, amely a magyarságot – a sumér ősökön keresztül – a világ elsőszámú kultúrnépének tartja, minden tudás ősforrásának, s ezt a „tényt” explicit módon politikai kérdésnek tartja, mondván, csak az idegenek és a nemzet elárulói azok, akik meg akarják fosztani a magyarságot attól a „jogos” büszkeségtől, amelyet múltja miatt érezhetne.[vi]

Szempontunkból persze mind a középkori keresztény, mind a sumér-magyar eredetnarratíváknál érdekesebb az a tény, hogy mind a mai napig, a magyar politikai kultúrában legalábbis két eredettörténet kanonikus maradt, a szentistváni államalapítás (amelyet a hivatalos politika megünnepelt 2000-ben) és a honfoglalás (amelynek az úgynevezett millecentenáriumi ünnepségeket szentelték 1996-ban) is. S ezek, ha sokszor konfúzus módon is, de máig magukon viselik jelentéseik változásának legalábbis kétszáz éves történetét.

Gondoljunk csak arra, hogy a honfoglalás népszerűsége milyen szoros összefüggésben van a nemzeti ébredéssel és a szolidan ellenzéki politikával: Anonymus felfedezése és népszerűsége, a 18. század utolsó évtizedeiben eluralkodó honfoglaláseposz-írási láz, a nemzeti megkülönböztető jegyek divatja, és számos más jelenség mutathatja, hogy a hivatalosság által teremtett katolikus és barokk Szent István-kultusszal szemben afféle ellenkultúraként is értelmezhető módon terjed el a pogány eredetnarratíva, amely meg is őrzi népszerűségét, Kölcseynél, Vörösmartynál, Jókainál, a milleniumi ünnepségekben és tovább.

Történik azonban egy lassú változás, összefüggésben azzal a ténnyel, hogy a 19. század végére a tudományos diskurzusok sorra cserben hagyják a török-pogány eredettörténetet (a finnugor származás vagy legalábbis egy komplexebb etnogenetikai modell kedvéért), s az így tényből egyre inkább pusztán a politikai kultúra egyik mítosszá válik, amely ugyan nem idegen a hivatalosságtól sem (hiszen kiválóan támasztja alá a magyar szupremácia-igényt), de emellett legalább ennyire az összeesküvés-elméletekre oly fogékony jobboldali radikális szubkultúra egyik meghatározó identitáseleme lesz, a hivatalos 67-ességgel szintén problematikus viszonyban lévő függetlenségi hagyománnyal együtt.

Különösen felerősödik ez a szubkulturalizációs folyamat a Horthy-korban, amikor a „szentistváni állameszmével” a konzervatív és irredenta rezsim tudatosan visszanyúlik a 18. századi barokk szimbolikához[vii], míg a rendszer jobboldali ellenzéke legalább ilyen tudatosan felvállalja az „újpogány” identitásnarratívát, aminek köszönhető, hogy ma is, amikor az utcára mennek tűntetni Árpád-sávos zászlóval, a látványról lakosság egy jelentős része ősi nemzeti szimbólumra, másik része a nyilas rémuralomra asszociál.

A dualista és a Horthy-kori politika e szimbolikus háttere nélkül aligha érthetnék meg azokat az erőfeszítéseket sem, ahogy például a dualizmusban szocializálódott, a 20-években még fajvédő, később már antifasisztává lett Bajcsy-Zsilinszky igyekszik mondjuk 1938-ban[viii] egységes történetbe rendezni a nomadizáló pogány magyar alkatot és a barokkizáló szekfűi kisajátítástól visszaperelve keleti nagyúrként ábrázolt Istvánt Szapolyaival, Rákóczival, Kossuthtal és a függetlenségi párt atyjával, Ugron Gáborral, miközben írásának voltaképpeni témája – a földreform lenne. Hiszen, ami ezt a gondolatmenetet mozgatja, az a szoros összefüggés Bajcsy-Zsilinszky fejében a honfoglaló eredettörténet, a függetlenségi hagyomány és a radikális politika között.

És, hasonlóan, aligha érthetnénk meg az István, a király történetét sem az elmúlt kétszáz évben felhalmozódott politikai jelentések nélkül, amelyeket a darab egyfelől, persze, minden különösebb árnyaltság nélkül, a középiskolai tankönyvek kulcsfogalmainak illusztrálásával alkalmaz: gondoljunk csak itt is pogány múlt, függetlenség és radikalizmus szoros összefüggésére. Vagy, ahogy István anyja fogalmaz a darabban: „Hősi múlttal együtt jár az árulás és zendülés”.

Másfelől, 1945-tel nem szakad meg a nemzeti történet kezdőpontjának története: a földosztást is Ópusztaszeren hirdetik meg, mint egyfajta új honfoglalást, az 1949-es alkotmányt augusztus 20-án fogadják el, hogy csak néhány szimbolikus politikai gesztust említsünk. De ezekhez hozzátehető még, hogy az államalapítás mint a különféle termelési módok közötti átmenet, a történetileg szükségszerű fejlődés egyik fontos politikai fordulópontja: a feudalizmusba való átmenet szimbolikus dátuma őrzi meg fontosságát a nemzeti történelem marxista változatában, amelyben ugyanakkor a korábbiakhoz képest a materiális érdekek sokkal fontosabb szerepet kapnak, mint 1945 előtt.[ix] És 1978, a korona visszaadása után az államalapításról, az államalapítóról, az ezeréves államiságról és a nemzeti jelképekről sokkal több szó esik, és sokkal kevésbé kritikai éllel, mint korábban.[x]

És, tehetjük hozzá, ezeknek a fejleményeknek a nyomát sem nehéz felfedezni a darabon: a győzelmi toron a német lovag („Egy hős lovag, ha várát védi / nem fél senkitül / A harcban mindig élen jár / legyőzhetetlenül”) és az esztergomi érsek („Az Úrnak adj hálát a győzelemért / S a szolgát jutalmazd a hűségéért / Ha támogatod a Szentegyházat / Róma áldása lesz majd rajtad / S elnyered véle itt a földön az üdvösséged / Szentatyánk zászlós lándzsát küld / és koronát néked”) a feudalizmus társadalmi és politikai rendjét dicséretét zengi, akárcsak István anyja („Tiéd e hatalmas szép ország / és ők a híveid / Hát oszd közöttük szét / hogy védjék határait”). A rockopera pedig a történetet a nemzeti ünnep rituáléjába illeszti bele: tűzijátékkal és himnuszénekléssel a végén, egymásba oltva a felidézett nemzeti múltat és a nemzeti múltra való emlékezés kanonikus formáit.

Értelmezés, újraértelmezés, újraírás

E rövid történeti áttekintésnek azonban nem csupán az lehet a tanulsága, hogy a rockopera által feldolgozott történeti téma mindig politikai jelentéseket hordoz, amelyeket a magyar politikai kultúrában felnevelkedett emberek egy jelentős része készségszinten elsajátít, és felhasznál, hanem az is, hogy e jelentések ellentmondásosak, István történetének értelmezéstörténete kacskaringós, kisajátításokkal, értelmezésekkel és újraértelmezésekkel teli, s azok, akik ebben az értelmezéstörténetben kicsit is járatosak, elkerülhetetlenül nagyon gyanakvó olvasatát fogják adni a darabnak.

Hogy a darab a nemzeti történelemről szól, s hogy ennek van valamiféle politikai tartalma, senkinek sem lehetett kétsége már az 1983-as előadás vagy a belőle 1984-ben készült film megtekintése után. Már az is, aki csak azt érezte, mint amit a címbe is felvett – egy rajongói honlapon található – idézet szerzője, hogy ugyanis: „olyan jó volt magyarnak lenni”[xi] a mű megtekintése után, nagyon határozottan dekódolta, hogy egy ilyen ünnepi és ünnepélyes mű a nemzeti közösséghez való tartozás élményének átélésére ad alkalmat. S ezt aligha tekinthetjük elszigetelt jelenségnek, hiszen ahogy Kardos G. György is panaszkodik 1984-ben „Már a szabadtéri bemutató, illetőleg a bemutatót követő kritikák után kialakult, a film alkotóinak szándékától függetlenül, valamiféle hangulat, miszerint akinek nem tetszik a film, az nem is lehet jó magyar ember, az egy rút szibarita váz, másrészről pedig akinek tetszik a film, az egy kocsmai szintre süllyedt nacionalista, sőt még annál is rosszabb.”[xii] Tehát az István, a király körüli viták egyértelműen politikaiak voltak, s a kor szokása szerint a nacionalizmus és nemzetietlenség fogalmi Szküllája és Kharübdisze között hullámzottak.

Arról már azonban megoszlottak a vélemények, hogy mindez mit is jelent. Klaniczay Gábor a Filmvilágban írt kritikájában például úgy vélte, a darab készítői tudatosan és minden különösebb politikai cél nélkül, puszta formaként használták a „történeti parabola” műfaját, amelynek célja a közönség – politikára kiélezett – érdeklődésének felkeltése. Ő úgy vélte, a rockopera csak hatáskeltő elemként politizál, amit jól mutat a gondosan kiporciózott igazság mindkét oldalon, a valódi cél egészen más: „[a készítők] Arra is ráéreztek, hogy nálunk a legkelendőbb bestsellert magukból a nemzeti szimbólumokból lehet készíteni.”[xiii] Ezzel szemben sokan úgy vélték, tézisdarabról van szó, amely voltaképpen 1956 allegóriája: Nagy Imre képviselné Koppányt, Kádár János Istvánt, s a voltaképpeni üzenet a Kádár-rendszer apológiája volna.[xiv] Míg a demokratikus ellenzéki Szabó Miklós, aki alighanem a legfogékonyabb ember volt az értelmezéstörténet által továbbörökített politikai jelentésekre, az egész kérdést szélesebb összefüggésbe helyezte, s úgy vélte, az egyre konzervatívabb, a quieta non movere felé tolódó Kádár-rendszer a 70-es évektől új, saját stabilitását legitimációs források után kutatva egyre tudatosabban fordul a nemzeti történelem Horthy-kori, barokkos, harmóniaelvű, konzervatív, ünnepélyes formulái felé, s ez a folyamat a nyolcvanas évekre csak még jobban felgyorsul, s az István, a király ennek a jelenségnek csak az egyik példája.[xv]

Sokan, sokféleképpen értették tehát az István, a király nemzeti történeti konstrukcióját már 1983-84-ben, a darab és a belőle készített film bemutatásakor is. Ettől fogva azonban a mai napig annak is tanúi lehetünk, ahogy az István, a királynak is kiformálódik a saját története: újabb előadások és újabb feldolgozások formájában, amikor is a nemzeti történeti téma újabb értelmezései mintegy beleíródnak magába a darabba, ha nem is a szövegbe (bár nem egy alkalommal, így 2003-ban is, néhány újabb dallal bővül a mű), de az előadások számos elemébe: változik a szereplők személye vagy legalábbis a hozzájuk kapcsolt jelentés, változnak a díszletek és helyszínek.

Számos újabb előadásra kerül sor: amelyek közül az 1990-es népstadionbeli, Illés-koncerttel összekötött esemény azért említésre méltó, mert itt már – túl a rendszerváltáson – a múlt korszak egyik legendájára, a kádári rendszerrel legalábbis ambivalens viszonyban lévő „beat”-nemzedékre való emlékezés jelenti az előadás keretét. Aztán az 1992-es sevilla-i előadás, ahol a világkiállításhoz kapcsolódva azért mutatják be a darabot, hogy megmutassák a „világnak”, Magyarország is képes egy ilyen modern és nyugati műfajban maradandót alkotni. Az előadás és annak állandóan hangsúlyozott sikere tehát a nyugati világba való befogadtatás – ismét csak tudatosan kiválasztott – jelképes eseménye. Emellett számtalanszor mutatják be a darabot nyugati emigránsok számára, mint a hazai kultúra egyik termékét, többnyire hangos sikerrel, s felmerül ugyanerre az igény Romániában is, a körülmények azonban még sokáig nem teszik lehetővé az ottani előadást.

1990 után persze fontos változások történnek a nemzeti történelemhez való viszony tekintetében is: az új politika szisztematikusan az ezeréves államisághoz való visszatérésben jelöli ki saját legitimitásának egyik fő forrását: így az 1990-es címervitában, vagy az 1991-es állami ünnepről szóló vitában, a megyerendszer megőrzésében szintén 1990-ben és így tovább. A késő nyolcvanas évektől augusztus 20. is sajátos, reprezentatív ünneppé válik: tűzijátékkal, állami vezetők által látogatott Szent Jobb-körmenettel. Vagyis, megváltozik az a koordináta-rendszer, amelyben az István-történet értelmeződik: a történeti államiság alapító eseményeként ugyanis visszanyeri spirituális dimenzióját, aminek szerepe különösen a későbbi előadásokon fog érződni.

Emellett, lezajlik egy szociológiailag rendkívül érdekes változás: a rock – politikai értelemben – a 90-es években egyre határozottabban jobboldali jelenséggé válik, Varga Miklóst, Vikidál Gyulát Fidesz-rendezvényeken, Nagy Ferót sokáig MIÉP-gyűléseken lehet látni, Szörényi Levente a magyar őstörténet kutatásában merül el[xvi], az a stáb pedig, amely az István, a királyt készítette, az Antall-temetést is rendező Koltay Gáborral az élen igyekszik megteremteni egy a jobboldali kultúrpolitikába beilleszthető, reprezentatív nemzeti történelemipart: újabb történeti rockoperákkal (Attila, isten kardja, Veled, uram), történelmi filmekkel (Julianus barát, Honfoglalás, Sacra Corona) és így tovább.

S bár a kilencvenes évek eleji történetpolitikai csatározások lelkesedése lecsillapszik, s az 1996-os millecentenáriumi ünnepségsorozatot bátran tekinthetjük unalomba fulladtnak, 1998 után az Orbán-kormány nagy erőfeszítésekkel készül az ezredfordulóra, s vele az államalapítás ezeréves évfordulójára, amelynek szervezésében fontos szerepet játszik a Koltay-stábban is vissza-visszatérő Nemeskürty István. Szent István alakját számos szimbolikus politikai gesztussal emelik ki: szobrokat állítanak neki, a koronát átszállítják a Parlamentbe, emléktörvényt fogadnak el a „szentistváni államalapítás ezeréves évfordulójára”. Mintha csak Szabó Miklósnak az egykor a Kádár-rendszerrel szemben megfogalmazott vádjának receptjét követnék: Szent István mellé Széchenyi Istvánt választják jelképül, s a konstruktív, „országépítő” célokat hangsúlyozzák, vagyis ama bizonyos nebarokk történeti konstrukciót elevenítik fel. Kiegészítve a magyarságnak újfajta, Erdély felé forduló, a nemzetet „határon átívelő” módon újraegyesíteni kívánó szimbolikus geográfiájával, amelyben bizonyos, belpolitikailag is fontos események „odaát”, történnek.

Részben talán a jobboldali politika felélénkülő szimbolikus aktivitásának, részben a politikai kultúra önmozgásának köszönhetően, az ezredforduló után létrejön egy erős és tagolt jobboldali szubkultúra, amelynek olyan kulturális hivatkozási pontjai vannak, mint az István, a király (s vele kisebb részben Koltay, de igen nagy részt az említett egykori rockerek), Márai Sándor vagy Wass Albert, s olyan fórumai, mint a Magyar Nemzet, a Hír TV, az Info Rádió vagy a Heti Válasz.

Ezek után kerül sor 2003-ban az első erdélyi, csíksomlyói előadásra, amely részben beteljesíti a darab és a Szent István-történet értelmezéstörténetben az előző húsz évben bekövetkezett változásokat, részben új elemekkel egészíti ki azt. Felfoghatjuk úgy ezt az előadást, mint egy újfajta, szinkretikus nemzettudat szimbolikus megfogalmazását, amelyben a darabban eleve bennefoglalt kiegyenlítő, egyensúlyteremtő funkció a végletekig ki lesz használva: a díszletek egyértelműen újpogányok (a szövegbe betoldott néhány részlet is a pogány nemzeti motívumokat bővíti), miközben a helyszín és a téma egyértelműen keresztény; maga a Csíksomlyó és a darabban megdicsőülő István úgy felekezeti (katolikus), hogy a közönségben – a televíziós közvetítés tanúsága szerint – az első sorokban csápol egy református püspök; míg a téma a magyar nemzetállam megalapítása, az előadás helyszíne pedig a román állam egyik hangsúlyozottan magyar nemzeti zarándokhelye. Ez utóbbi feszültségre utal egyébként, hogy az előadás végén a szokásos rítusok közé beillesztik a székely himnusz eléneklését is. A 2003-as előadás tehát a magyarságélmény katartikus átélésének szolgálatában áll, mégpedig azoknak a jobboldali narratív sémáknak a felhasználásával, amelyekről korábban szóltam.

S hogy mennyire részévé vált ennek a politikai szubkultúrának az István, a király, arra álljon itt példaként az az eset, amikor a Gyurcsány-kormány elleni tüntetésen 2006. október 10-én Sasvári Sándor, a kereszténydemokrata Semjén Zsolt szónoklata előtt előadott egy részt a rockoperából, amelyből azonban – az alkalomnak megfelelően – kihagyta a „szemforgató, hamis papok” fordulatot. Mert amíg mondjuk a csíksomlyói előadás lehetővé tette, hogy bizonyos elemek kihangsúlyozásával az egyébként is nagy ellentmondások kibékítésére törekvő darabot a nemzeti egység kifejezésére felhasználják, az ilyen, eleve szelektív alkalmazásban ez az eredeti műre oly jellemző, a későbbiekben azonban egyre diszfunkcionálisabbá vált, a szereplők motivációit meglehetősen dezilluzionisztikus módon ábrázoló részlet már nem maradhatott benne eredeti formájában.

Vagyis, – a darab történetében mindig is jelenlévő – újraértelmezésnek és újraírásnak ezen a ponton túl kellett lépje még az eredeti darab – meglehetősen tágas – kereteit is.

Lezárás helyett

Valahonnan valahova, a neobarokk Kádár-apológiától az új jobboldal nemzeti szinkretizmusáig – valahogy így néz ki az a történet, amelyet a fentiekben igyekeztem elmesélni. Végezetül nem árt talán kitérni arra, hogy mindez persze István király és az István, a király történetének csak egy nagyon leegyszerűsített, magyarországi nézőpontú változata. Éppen a csíksomlyói előadás emlékeztethet minket arra, hogy mindig is voltak alternatív történetek.

Tőkés László püspök például azt mondja a rádióriporternek[xvii]: „-Ez az előadás a nemzeti ébredés egyik szimbólumát jelenti. Dézsi kispapi szolgálatom idején én is hozzájutottam egy István a király lemezhez, kézről kézre adták az ifjúsági bibliakörünk tagjai. Meg is hurcolta őket a Securitate, elkobozták a lemezeket, és ezt követően dobtak ki állásomból, és távolítottak el a városból. Jelenség szintjén beleillik abba a folyamatba, amely aztán akarva, akaratlanul elvezetett a '89-es eseményekhez.” És ugyanő mondja azt is, hogy „- Arra az időszakra esik Illyés Gyula markáns fellépése a határon túli magyarok érdekében. Abban az időszakban jelent meg a három kötetes Erdély története című könyv. Ekkor bontakozott ki a Lancranjan nevével fémjelzett román támadássorozat Erdély története ellen. Abban az időben kezdődött a falurombolási korszak. Nemsokára Szűrös Mátyás kimondta azt is, hogy valamennyi határon túli magyar az egységes magyar nemzethez tartozik. Tehát olyan folyamatoknak a részévé vált az István a király, amely meghaladja egy rockoperának mint közönséges hatókörét, és önmagán túlmutató súlyt kölcsönzött ennek a darabnak.”

Illyés, Erdély története, Szűrös Mátyás - mindez nagyon más politikai interpretáció része, mint ahogy akár Tamás Gáspár Miklós vagy Szabó Miklós, esetleg Klaniczay Gábor nézték a 80-as években a rockoperát. De, tegyük hozzá rögtön, olyan eredettörténetet tartalmaz, amely másrészt problémátlanul belesimítható volt a nemzeti szinkretizmus 2003-as nemzeti történeti kánonjába.

És éppen ez a lényeg: a történeti elbeszélések néha szétválnak, akár meg is sokszorozódnak, szembekerülhetnek egymással vagy új jelentésekkel bővülhetnek, annak hatására, ahogy a nemzeti múlt a jelenben mindig éppen történőben van – a populáris kultúrában is.

 

 

[i] Az Erasmus Kollégium 2005-ös tanévzáró konferenciáján elhangzott előadás továbbgondolt változata. Köszönettel tartozom az ott elhangzott értékes kommentárokért, amelyeket igyekeztem hasznosítani is, lehetőség szerint, az alábbiakban.

[ii] Székely György et al.: Magyar színháztörténet. II. kötet. Budapest: MAGYAR KÖNYVKLUB – ORSZÁGOS SZÍNHÁZTÖRTÉNETI MÚZEUM ÉS INTÉZET 2001. 605-631.

[iii] A nemzet és vallás közötti kapcsolat a tágabb értelemben vett kultuszkutatás egyik kedvelt toposza. A téma egyik legújabb feldolgozása: Gerő András: Elképzelt történelem. Budapest: PolgArt. 2004.

[iv] Varjas Endre: Jancsó keze nyoma. Élet és irodalom. 1984. augusztus 26. 13.

[v] Lásd Kristó Gyula: História és kortörténet a Képes Krónikában. Budapest: Magvető. 1977. 42-47.

[vi] Például: „«Kedves Mindenki! Ahhoz hogy végre sorsunk kissé jobbra forduljon, szerintem a következő pár dolgot kell figyelembe venni - ezek nem fontossági sorrendek, hanem mind egységesen fontosak -:  1) Az EGYSÉGES és jól megalapozott NEMZETI ÖNISMERET 2) A nemzeti önismeretet átszövő MÉLYSÉGES ISTENHIT 3) Testi közelség - a közösség értelmében, - a család értelmében, a magyar társadalmi értelemben 4) A közös nyelv... Igen ám, csakhogy a nemzeti önismeret nem önmagától keletkezik, hanem valamiből ered. Miből ered tehát? A NEMZET MÚLTJÁBÓL, TÖRTÉNELMÉBŐL! A történelmet a történetírók örökítik meg az utókor számára. Nem mindegy tehát hogy kik írják a történelmet. A magyar történetírást a nemzetellenesség jellemzi, mert az ellenség műve.” http://xoomer.alice.it/bellelettere/eredetunk_2.htm  .

[vii] Lásd egyfelől Szekfű Gyula: Három nemzedék. Budapest: Élet.1920., Szekfű Gyula: Szent István a magyar történet századaiban. Budapest: Franklin. 1938; másfelől az 1938-as Szent István-emlékévet.

[viii] Bajcsy-Zsilinszky Endre: Egyetlen út: a magyar paraszt. s. l.: s. n. 1938.

[ix] Lásd például Elekes Lajos: A középkori magyar állam története megalapításától mohácsi bukásáig. Budapest: Kossuth. 1964. 9-63.

[x] Lásd például Ruffy Péter: Magyar ereklyék, magyar jelképek. Budapest: Kossuth. 1988., amelynek nyitómondata szerint: „A szocialista Magyarország nemzeti keretek között, a nemzet közösségében épül.”

[xi] http://istvanakiraly.fw.hu/

[xii] Kardos G. György: Csak művészet...: Egy laikus zsűritag megjegyzései. Filmszemle. 1984. április. http://filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=6451

[xiii] Klaniczay Gábor: Rockvázlat, történelmi háttérrel. Filmszemle. 1984. május. http://filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=6426

[xiv] Lásd például Tamás Gáspár Miklós: A baloldali cikkírás csődje. Élet és irodalom. 47. évf. 32. sz. http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0332&article=2003-0811-0956-37ESAO és Gecse Géza szerk. műs. vez.: István, a király – Erdélyben. Határok nélkül. Kossuth rádió. 2003. augusztus 20. 19.04-19.30. http://www.hhrf.org/gecse/Istkira.htm  

[xv] Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon, 1896-1986. Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem – Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése. 1989.

[xvi] Szörényi Levente: Az eltűnt Ősbuda nyomában. Budapest: Design & Quality Kft. 1996.

[xvii] Gecse Géza szerk. műs. vez.: István, a király – Erdélyben. Határok nélkül. Kossuth rádió. 2003. augusztus 20. 19.04-19.30. http://www.hhrf.org/gecse/Istkira.htm

 

Szólj hozzá!

86. Rohadj meg te is, Szelíd Sünmalac

2016. augusztus 12. 20:26 - FOUREY

Nem, nem őrültem meg teljesen és ez nem is valamilyen Sundance fesztiválos filmnek a címe, hanem a válaszom egy kommentelőnek, aki egy nemrég megjelent vendégposztomra válaszolt meglehetősen vehemensen. A vendégposzt az Amerikai Plán című filmes blogon jelent meg és a véletlen úgy hozta, hogy ha rövid időre is, kikerült az Index címlapjára. Az említett Szelíd Sünmalac ekkor tévedt a blogra és ekkor durrant el az agya is. Sajnos, eredetiben nem olvastam, mert előzetes moderálás működik ott is (akárcsak itt) és az admin (aki nem én vagyok) a hangneme miatt előmoderálta a kommentjeit, sőt, bannolta is a jeles hozzászólót.

Hogy miért írok erről itt? Mert a kommentekben van néhány, általam tünetértékűnek tekintett mondat, amikre szeretnék reflektálni. Tudom, nem nagyon elegáns, de egyrészt nem is szeretnék elegáns lenni, másrészt Szelíd Sünmalac aligha is várhatja el a kommentjei alapján, hogy elegáns legyek. Először is, beszúrom ide a kommentjeit, mert érdemes őket (időrendben visszafelé) elolvasni:

szelid_sunmalac.jpg Igen, az a helyzet, hogy Szelíd Sünmalac az első mondatában írta, hogy rohadjak meg. Ez talán érthetővé teszi a posztom címét. Vajon mire számít az, aki így kezd el egy kommentet? Egyáltalán, miért gondolja, hogy beszélhet így velem? Miért kellene nekem eltűrnöm? Ha bejönne a lakásomba valaki, aki ilyen stílusban beszél velem, nyilván kizavarnám. Ha egy nyilvános rendezvény szervezőjeként szembesülnék egy ilyen bajkeverővel, felszólítanám a távozásra. Ha az éttermemben csinálná a ramazurit, kidobatnám. A bullying nem véleménynyilvánítás, hanem bullying,

Mindezt egyébként azzal érdemeltem ki, hogy szerinte elfogadhatatlan, hogy egy filmkritika spoilert tartalmaz. Tudom, sokan tesznek ki spoilerfigyelmeztetést, udvariasságból, de én a magam részéről sose igényeltem és mivel semmilyen szabály nem írja elő a használatát, nem is gondolom jogosnak, hogy valaki elvárja tőlem. Egy írott blogposzt nem olyan, mint egy hangos beszélgetés mellettünk az utcán, simán lehet nem elolvasni. Ráadásul: mennyire kell ahhoz hülyének lenni, hogy valaki azt várja el egy filmkritikától, hogy ne spoilerezzen el semmit?

A dolgot az teszi igazán szórakoztatóvá, hogy Szelíd Sünmalac annyira fogalmatlan hülye, hogy azt sem tudja, hogy egy blog.hu-s amatőr filmes blogot olvas, amelynek a bejegyzései nem automatikusan kerülnek ki az Index címlapjára, hanem a szerzőktől függetlenül, a tudtukon kívül. Tudatlansága nem tartja vissza a nagyképű kioktatástól. Természetesen. 

Ezután köcsögnek is nevez, de még ennél is izgalmasabb a következtetése: amiatt állíthatja szerinte, hogy köcsög vagyok, mert látta a filmet. Hát, nem, kedves Szelíd Sünmalac. Az a helyzet, hogy egyrészt bármikor állíthatod, hogy köcsög vagyok, csak éppen ezzel magadat égeted le, másrészt a film megnézése semmit sem segít annak eldöntésében, hogy köcsög vagyok-e.

Utána az indexes "kritikusok" gyalázásába kezd Szelíd Sünmalac. Ebben két dolog is figyelemreméltó. Az egyik az, hogy kommentelő barátunk ismét bebizonyítja, hogy fogalma sincs, miről beszél, mert valamiért az a rögeszméje, hogy én egy "indexes kritikus" vagyok, valamint, hogy létezik valamiféle "indexes kritikusok" nevű csoport, akiket a sznobságuk jellemez és azt hiszi, az Amerikai Plán is ennek egyik fóruma. Klasszikus konteós elképzelés ez, ami az Index, a blog.hu és az Amerikai Plán működésének teljes félreértéséről tanúskodik. A másik figyelemreméltó dolog ebben az, hogy engem valamiért filmkritikusnak képzel Szelíd Sünmalac. Holott ilyet sosem állítottam magamról és nem is tenném, hiszen nem vagyok az. Persze így sajnos nem illek bele Szelíd Sünmalac konteójába, de sebaj, a jelek szerint ez nem nagyon zavarja őt. Simán kioktat, hogy ne hívjam magam filmkritikusnak. Mit is mondhatnék erre? Te szerencsétlen hülye, hát nem is tettem soha!

Azt is írja, hogy akinek nem tetszik a Jason Bourne annak nyilván a Háború és béke meg az unalmas művészfilmek jönnek be. Mondjuk fogalmam sincs, mi baja a Háború és békével. Nem hosszabb mint egy fantasy regénysorozat, nincs benne több név, mint G. R. R. Martin regényeiben, nincsenek benne unalmasabb leíró részek Tolkien mester fejtegetéseinél és tele van csatákkal, politikával, intrikákkal, szerelemmel. Mennyire kell hülyének lenni ahhoz, hogy valaki a 6 elemit végzett nagymamám egyik kedvenc könyvét, minden idők egyik legnépszerűbb regényét tekintse az élvezhetetlen művészkedés csimborasszójának? Unalmas művészfilmeket nem szoktam nézni, de a megjegyzéséből azt gyanítom, hogy a kommentelő se sokat láthatott. Primitív előítéletessége és kultúraellenessége mindenesetre visszataszítóan hangzik; és külön felháborít, hogy ezt az ostobaságot egy olyan blogon sikerült előadnia, amelynek kimondott és a gyakorlatban megvalósítani próbált célja az igényes közönségfilmek népszerűsítése, s bár elő-előfordulnak ott művészfilmekről szóló írások is, a legtöbb poszt kifejezetten populáris filmekről szól. 

Felhozza még, hogy én vagyok a harmadik, aki kritizálja a filmet azért, mert elcsépelt és unalmas. Erre pedig láthatóan nem tekinti sem azt elfogadható mentségnek, hogy mindenkinek lehet saját véleménye, sem azt, hogy ezek szerint az enyém még csak nem is elszigetelt vélemény. Ó, dehogyis! Egyrészt, mert ugyebár ezt gondolni szerinte köcsögség, másrészt, mert ha sokan gondolják így, akkor annak nem lehet más oka, mint összeesküvés. (Kedvencem e téren, hogy a Szellemirtókat is felemlegeti, amit szerinte mi kritikusok szeretünk, holott kutyát se érdekli. Igazán kár, hogy én semmit se mondtam a Szellemirtókról és még véleményem sincs. De hát a tények Szelíd Sünmalac ösztönös tisztánlátását csak összezavarnák, el is tekint tőlük.) Autentikus véleménye csak neki lehet, természetesen, meg persze azoknak, akik vele értenek egyet, s ezt azzal fejezik ki, hogy fullon van a mozi, amikor ő megy megnézni a filmet. Namármost, én ugyan nem mondtam, hogy az enyémtől eltérő vélemény köcsögség, de nyilván a kommentelő ezt nem tekinti érdemnek, hiszen nem az ő véleménye köcsögség, hanem az enyém. Azt se mondtam ugyan, hogy a film nem népszerű, tehát ezzel érvelnie felesleges, ráadásul arra sem hivatkozom, hogy én nem fullon lévő moziban láttam, mert az állításaim szempontjából ez is irreleváns lenne.

Egyetlen érve van a film mellett amúgy, ami nem konteó és nem köcsögözés, az az, hogy szépen beleillik a sorozatba. Hát nem ironikus, hogy ez ugyanazt jelenti, mint az elcsépelt, csak nincs hozzá negatív értékítélet társítva? Tegyük félre, hogy nekem nem az volt a fő kifogásom, hogy a film elcsépelt, hanem, hogy a dramaturgia rossz, a konfliktusoknak nincs tétje, a film története érdektelen, és foglalkozzunk azzal, hogy a film szépen illeszkedik a sorozatba. Nos, én nem értek egyet, Egyfelől a film tele van önidézettel, egész jelenetek vannak átvéve pl. a Bourne Supremacyból (athéni vs. berlini tüntetéses jelenet, ugyanúgy Stilesszal, ugyanúgy üldöző CIA-ügynökökkel; az idősebb, korrupt férfi CIA-s és a fiatalabb, a kort jobban értő női protagonista konfliktusa stb.). Ha ez nem elcsépeltség, akkor mi az? Másfelől, az új film egy szempontból feltűnően különbözik a sorozat korai darabjaitól: nincs benne üresjárat, amikor kicsit lelassulna a cselekmény és idő lenne odafigyelni az emberi viszonyokra. Ezek alapján úgy gondolom, hogy Szelíd Sünmalacnak nincs igaza a szép illeszkedésben.

Ezt csak azért hozom fel, mert amit Szelíd Sünmalac egyáltalán nem ért, az az, hogy véleménye mindenkinek lehet, mert véleményt alkotni nagyon könnyű, sőt, jön magától, de egy vélemény önmagában nem túl érdekes. Attól lesz egy vélemény érdekes, hogy milyen érvek szólnak mellette. Teljesen természetes, hogy egy filmről nem ugyanazt gondolja két ember. De ahhoz már nagyon hülyének kell lenni, hogy valaki egy filmről alkotott véleményen felháborodva köcsögözni kezdjen és konteókat gyártani, ahelyett, hogy ellenérveket próbálna mondani.

Mikor aztán nem kerül ki a kommentje, Szelíd Sünmalac még meg is sértődik és mivel a kioktatás a kedvenc elfoglaltsága, nekiáll, hogy elmagyarázza, hogy elfogadhatatlan ez előzetes moderálás és különösen az, ha sokáig tart. Azt mondja, hogy a "blogolás más tészta", itt ez elfogadhatatlan (szemben a Facebookkal). Nagyra értékelem mindig, amikor emberek úgy próbálnak egy vitát megnyerni, hogy a fogalmakat átdefiniálják és úgy tesznek, mintha azok azt jelentenék, amilyen jelentést ők tulajdonítanak neki. Itt például a kommentelő azt hiszi, hogy a blogolás jelentését neki kell meghatároznia és hogy mindenki másnak ehhez kell igazodnia. Ezzel szemben az a helyzet, hogy a blog.hu-n van előmoderálás nélküli, előmoderálásos és kommentelés nélküli blog is. Szelíd Sünmalacnak természetesen joga van, hogy helytelenítse az előmoderálást, de nagyon hülyének kell ahhoz lennie, hogy összekeverje a "szerintem milyen egy jó blog?" kérdést a "mi a blog?" kérdéssel. S mivel ezúttal sem vesz róla tudomást hogy az Amerikai Plán nem az Index egyik rovata és hogy nem főállású szerkesztőség csinálja, ezért természetesen egyáltalán nem izgatja a késedelmes moderálás lehetséges oka sem. 

Így érkezünk el a kedvenc részemhez, ahol azt írja, hogy nem csodálja, hogy a jobbos kretének kinevetik a baloldaliakat. Ezt a megjegyzését azzal érdemeltem ki, hogy tudható, hogy ezt a blogot én csinálom. Sajnos, nem egészen világos számomra, hogy Szelíd Sünmalac vajon jobb- vagy baloldali, netán középen álló kretén-e, csak azt tudom, hogy nagyon, nagyon, nagyon hülye. Ami nem is lenne baj, ha legalább nem hozná ezt a másik ember tudomására a tolakodásával.              

33 komment

85. Szembeszegülni az időkkel

2016. augusztus 11. 18:48 - FOUREY

Nem olyan időket élünk, mikor egy magamfajta baloldali liberális túl sok pozitív visszajelzést kaphatna, amiért kitart az elvei mellett. Eszembe is szokott jutni néha - persze a dal szarkasztikus hangvételének teljes tudatában -, hogy akár ez is lehetne a mottóm:

Azért az hőstett, hogy az időknek
Néha az ember szembeszegül

Akit érdekel a többi, hallgassa csak meg:

  

1 komment

84. A kényszernépszavazásról

2016. augusztus 05. 21:17 - FOUREY

Émelygést kiváltó politika

Mostanában folyton émelygek, ha a politikára gondolok. A hányinger, amit érzek, nem csak a magyar politikának köszönhető, de sokat ront a helyzeten a magyar politika is. Undorító volt, ahogyan felelőtlen kamarillapolitikusok, kalandorok, tökkelütött idióták és nemtörődöm állampolgárok összehozták a senki által nem akart Brexitet, bizonytalanná téve az európai integráció eddigi eredményeit, az Egyesült Királyság jövőjét, beláthatatlan gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat indítva be. Hányhatnékom van az Egyesült Államok elnökválasztási kampányától is, ahol egy közveszélyes őrültet indít az egyik nagy párt, a másik pedig egy olyan jelöltet, akiről jobboldalon elképesztő gyűlölettel és megvetéssel beszélnek. Szorongva és növekvő elkeseredéssel nézem, ami Törökországban történik, ahol egy többé-kevésbé mégis demokratikus és világias állam épp kezd végképp átcsapni sötét, véres, iszlamista zsarnokságba. Közben Európában mindenütt erősödik a szélsőjobboldal, a Nyugat elbizonytalanodik a saját értékeiben és a déli és keleti peremvidékeken mindenütt háborúk, polgárháborúk lángolnak, tombol a vallási fanatizmus és a törzsi gyűlölet és ahonnan emberek milliói próbálnak elmenekülni egy jobb élet reményében... És máris témánál vagyunk: felháborít a vallási fanatizmus, pacifistaként mélyen elítélem a szíriai, líbiai és iraki vérfürdőket, humanistaként rettenetesen sajnálom a menekülni kényszerülőket és persze európai polgárként (mert, képzeljék el, van olyan, hogy EU állampolgárság!) a biztonságérzetemet fenyegeti a terrorizmus. De ugyanakkor az is elkeserít, ahogy erre Európa reagál. Gyáván, erőtlenül és a legsötétebb, zsigeri ellenérzéseket felkorbácsolva. Leírtam már korábban, mit gondolok a terrorizmus, menekültügy és migráció összefüggéseiről, arról, hogy mit kellene felelős döntéshozóknak végiggondolnia szerintem. Most nem erről szeretnék beszélni hát. Hanem a gyomorforgató kampányról, ami egyelőre a legközelebbről érint: a magyar kormány kvótanépszavazásáról.

Mi a bajom a kényszernépszavazással?

Hosszan lehetne sorolni, mi minden nem stimmel ezzel a népszavazással, de röviden a következőkben lehetne összefoglalni. A kérdésnek már a megfogalmazása (a szóhasználata) is manipulatív és hazug. A "betelepítés" (pláne, ahogy a propandagépezet emlegeti: kényszerbetelepítés) egy nem valóságos dolog, hanem rosszindulatú sugalmazás. De elképesztően aljas az a hazudozás is, ami körülötte zajlik: egy menekültügyi krízis kezelési kísérletét valamiféle tömeges népvándorlás hagymázas víziójával keveri össze, mindenféle hazugságokat terjeszt a sajtó és a hivatalos kormányzati tájékoztató apparátus is és az emberek legalantasabb ösztöneit, az idegenektől való félelmet akarják rövidtávú politikai célok érdekében felhasználni. Nem lenne jó, ha mindezt a kormány őszintén tenné, de az, hogy valójában a rezsicsökkentés utáni új kommunikációs trükköt látjuk, végképp aljas.

Nehezen tudom túltenni magam azon is, hogy a kormány mindent mindennel összemosó állításait, amivel a maga módján nagyon is súlyos valóságot akarja a szemünk elől elrejteni, azt a jobboldal úgy ünnepli, mint a valósággal való szembenézést. Ez is csak egy újabb alpári hazugság és még mélyebbre lök bennünket az utóbbi években egyre súlyosbodó morális válságba, amiben vagyunk. Ha mindez csak annyit jelentene, hogy nem fordítunk elég figyelmet a valódi bajokra, az is tragikus lenne, mert a mai magyar valóság a szétrohadó demokratikus intézmények, az intézményesülő és minden korábbi léptéket felülmúló méretű politikai korrupció és a társadalom szétesése. De a helyzet az, hogy a kényszernépszavazással mi mindannyian rosszabb emberek leszünk, az eredménytől függetlenül és ez az ország is rosszabb lesz: hazugabb és morálisan eltorzultabb, mint volt.

Mit tegyünk?

Bevallom, én el fogok menni október 2-án és az igenre fogok szavazni, pedig nem vagyok Fodor Gábor. És az igennel szavazásra három okom van. Egyrészt, látva az ellenzék gyávaságát, rettegését a kudarctól és a legyőzhetetlennek képzelt Fidesz-stratégák által állított állítólagos csapdáktól, felhorgadt kuruc vérem, mint nem olyan gyakran életemben. Eb ura fakó, Ugocsa non coronat! Én nem fogok asszisztálni a Fidesz hazugságaihoz. Hogy ez segítheti a Fideszt, mert érvényes népszavazáshoz juttathatja őket? Antall József mondta, hogy ha a reális politikai cselekvés lehetőségei kimerültek, még mindig ott van a politikai morál. Népszavazási igenemet nyugodtan lehet a gyáva, önbizalom nélküli fülét-farkát behúzó ellenzékkel és a kormány hazugságaival szembeni együttes protesztszavazatként érteni. Számomra ez a szavazat a következőt jelenti: "Ön szerint is ez egy hazug, csaló, tolvaj kormány? IGEN." Másrészt, úgy gondolom, hogy miközben a migrációval szemben többféle legitim álláspont is létezik, a kormány xenofóbiára játszó és az EU-t hibáztató menekültpolitikáját elfogadhatatlannak tartom embertelensége és rövidlátó volta miatt. Harmadrészt pedig, európai föderalistaként hiszek abban, hogy Európa akkor lehet csak erős és magabiztos és valóban demokratikus, ha a nemzeti önzés nem rombolhatja le a közös érdekeket. Bárki utánanézhet: a mai EU tagállamai együtt a világ második legnagyobb katonai költségvetésével rendelkezhetnének, ha nem mindenki a nemzeti homokozó friss macskaalommal való feltöltésére pazarolná az értékes erőforrásait. Vajon nem lennénk-e mindannyian nagyobb biztonságban akkor? Dehogynem. És itt van a kutya elásva: a mi hazug kormányunk úgy tesz, mintha erős Európát akarna, de közben csak a nemzeti nárcizmust erősíti. Amíg ezt így senki sem teszi szóvá, addig bármit meg lehet velünk tenni. Ez volna az ellenzék dolga, de ha ők nem teszik a dolgukat, maradunk mi, egyszerű állampolgárok. Ez a mi hazánk, a mi szabadságunk, a mi Európánk. Ne adjuk fel gyávaságból!  

Szólj hozzá!

83. Belépnék egy pártba... de hova?

2016. július 28. 21:40 - FOUREY

Egy ismerősöm osztott meg egy nol.hu cikket a Facebook üzenőfalán és erről eszembe jutott, hogy egy ideje már gondolkodom rajta, hogy talán be kéne lépnem egy ellenzéki pártba, miért is ne? Annak idején, 2002-ben beléptem az SZDSZ-be, de amint lehetett, gondolom, töröltek, mert az önkormányzati választások után, ahol még jelölt is voltam, meguntam az aktív politizálást (gyerek voltam, ez az igazság). És utána megfogadtam, hogy soha többet. De a politikában soha sem kellene azt mondani, hogy soha, tehát egyáltalán nem illogikus gondolat, hogy belépjek valahova. Érdekel a politika, ellenzéki vagyok, régen sokat jártam tüntetni. Miért is ne? Főleg, mert egy ideje állandan azt mondogatom, hogy a pártoknak tagokra, aktivistákra lenne szükségük, különben esélyük sincs, a demokráciának meg politikai részvételre van szüksége, különben esélye sincs.

Namármost, liberális vagyok, de sosem jutna eszembe belépni Fodor Gábor pártjába. Hogy miért nem? Például azért, ami a cikkben is van. Nem válaszoltak a taglétszám kérdésére. Ezt valahogy olyan tipikusnak érzem. Fodor Gábort sem kedvelem. Mióta ezt a cikket olvastam róla, még kevésbé. Amúgyis, ez a Liberálisok nekem egy jellegtelen, színtelen-szagtalan képződménynek tűnik.

A DK sem jöhet szóba. Bár Gyurcsány Ferenccel a viszonyom (ismeretlenül is) 2004-2008 között változó volt, a kezdeti ellenszenv engesztelhetetlen megvetésbe csapott át és eleve nem vonzanak a próféták köré szerveződő szekták, a karizmatikus vezetőkért rajongó politikai szekták meg különösen nem. Gyurcsány Ferencben valahol becsülöm, hogy baloldali politikai vezető akar lenni (Mussolini például nem volt ilyen következetes, ő szociból fasiszta lett), de különben úgy cseréli az elveit, mint mások az alsóneműt és ez taszít. Lehet, hogy csak én nem látok bele egy géniusz agyába, de nem látom, hogy miért kellene bíznom a végső győzelemben. Ezzel együtt becsülöm, hogy (állítólag) szervezkednek, bár cserébe mintha nem szerepelnének az országos politikában.

Az MSZP-vel kapcsolatban ellentmondásos érzéseim vannak. Egyfelől azt gondolom, hogy 1998 óta permanens válságban vannak, akik ugyan tudtak választást nyerni kétszer is azóta, de csak fatális véletlenek és bizonyos demográfiai sajátoságok miatt, amelyek mostanra megszűntek és ugyanígy már nem tudnának újra választást nyerni. Nincs egyetlen országos politikusuk sem, akitől ne rázna ki a hideg és nem tudom nem azt érezni, hogy az elmúlt években folytatott kitartó lövészárokháborújuk az ellenzék vezetéséért utolsó, tragikomikus szakaszához közeledik. Másfelől, még magasról nézvést, megvolna a párt, egyelőre még mindig ők az egyetlenek a baloldalon, akik úgy festenek messziről szervezetileg, mint egy választásokon indulni akaró párt. Lehet, hogy már csak a díszletek maradtak ott, szóval lehet, hogy mindez illúzió és lehet, hogy a DK a következő választásokon már átveszi tőlük a stafétát, de ma még nem ez a helyzet. De nyilván ők sem jöhetnek szóba.

Az LMP nem az én pártom. Bár kívülállóként látok bennük még mindig egy kis fantáziát, de ez a téma szempontjából kevésbé érdekes, mint, hogy nem az én pártom.

A PM sem igazán az én pártom, bár legalább kulturálisan otthonosabb érzés rájuk nézni, mint a többiekre. Lesújt azonban a nyilvánvalóan kamu taglétszámuk, ami még kamu számként is nevetségesen alacsony. Nem is tudom, miben gondolkodnak. Nem fér a fejembe, hogy a magyar pártok miért nem akarnak tagságot és szervezetet maguknak. Egy barátom szerint azért, mert iszonyúan drága egy profi pártszervezet ott van rezsiköltség és ezt elhiszem neki, de ettől még az a helyzet, hogy be lehet kerülni a parlamenti 500 fős pártoknak, csak épp minek? Sosem fogják valóban alakítani a politikát.

És végül az Együtt. Ha nem csalódtam volna az azóta vezetőként egyébként is közepesen rokonszenvesnek érzett Szigetvári Viktor stratégiai érzékében 2014-ben, alighanem ez a párt állna hozzám legközelebb ideológiailag. A nevetségesen alacsony tagságot itt sem értem.

***

De azt hiszem, minden dolog közül a legjobban az zavar, hogy nem látom, melyik baloldali ellenzéki párt mi a fenének akarna hatalomra kerülni. Alig futja az erejükből a kormány kritizálására, homályos programpontok, elszórt ígéretek vannak ugyan, de semmi több. Nem valamiféle részletesen kidolgozott programot várnék (majd egyszer elmesélem, miért nem), hanem két dolgot: egyrészt, egy sztorit arról, hogy mi a baj Magyarországgal, hogy kerültünk ide és merre kellene menni, amitől megnyugodnék, hogy vannak, akik értenek engem és az országot és hogy van még remény, nem kell mindent feladni, másrészt, néhány jól megfogható konkrétumot arról, hogy mit kellene tenni, hogy elinduljunk a jó irányba. Ja igen, és még valamit: nagy nagy igyekezetet. Illetve, nem csak igyekezetet, de annak a látszatát is.

 

Szólj hozzá!

82. A gazdasági migráció, a menekültek és a terroristák

2016. július 20. 19:42 - FOUREY

A kormány újabb gyomorforgatóan undorító kampányt kezdett bonyolult politikai játszmája, a kvótanépszavazás támogatására, amelynek visszataszítóan aljas szóhasználata gazdasági migráció, a menekültek és a terrorizmus között sejtet szoros kapcsolatot. Mindehhez még, további alpári hazugság keretében, a migrációt azonosítják az illegális bevándorlással.

A bonyolult politikai játszma szót sem érdemel. Ha lenne itthon potens politikai ellenzék, amely képes a politika napirendjét érdemben befolyásolni, akkor ennyi átlátszó hazugsággal a kormány csak magát égetné. De mivel ilyen ellenzék nincs és mivel a kormány egyre kevésbé demokratikus viszonyok közé kormányozza az országot, s benne a nyilvánosságot, a hazugságaik kétségkívül hatnak, s bizonyára el is fogják érni céljaikat. Ettől az emberek gyűlölködőbbé fognak válni, az ország egy kicsit élhetetlenebb lesz, a kormány pedig egy fokkal még gátlástalanabb.

De éppen, mivel kevés esély van arra, hogy a kormánypropagandával politikai eszközökkel harcolni lehessen, érdemes a saját józan eszünk és erkölcsi integritásunk megőrzése érdekében néhány józan alapigazságot leszögezni:

1. A gazdasági migráció, a menekültek és a terroristák között valóban van kapcsolat, de egész más, mint amilyennek a kormány hazudja.

2. Nem minden...

a) gazdasági migráns illegális bevándorló. Sőt.

b) menekült illegális bevándorló. Sőt.

c) terrorista illegális bevándorló. Sőt.

d) gazdasági migráns menekült. Sőt.

e) gazdasági migráns terrorista. Sőt.

f) menekült gazdasági migráns. Sőt.

g) menekült terrorista. Sőt.

h) terrorista gazdasági migráns. Sőt.

i) terrorista menekült. Sőt.

3. A gazdasági migráció lényege, hogy az emberek jobb életet szeretnének élni és ezért hajlandók tenni is. A gazdasági migráció az európai történelem mindennapi ténye. Nem csak Európán kívülről Európába, de Európából Európán kívülre, európai országok között, de európai országokon belül is folyamatosan zajlik évszázadok óta. A migráció természetes és életünk része. Ugyanakkor bizonyos kihívásokkal jár együtt, beilleszkedési nehézségeket okoz. Ez így volt mindig és így is lesz mindig. Ettől még a gazdasági migráció szakadatlanul zajlott, zajlik és zajlani fog.

4. A gazdasági migrációnak van köze a menekültkérdéshez: mindkettő olyan helyről történik, ahol rosszabbak az életkörülmények. De a kettő ettől még nem ugyanaz. Nem csak olyan helyen nem jó élni, ahonnan muszáj menekülni, ráadásul a menekültek hullámokban, válságokhoz kapcsolódva jönnek-mennek, a migráció általában tartósabb folyamat.

5. A menekültek tömeges érkezése egy hatalmas történelmi kataklizma eredménye, amelynek eredményeként Európa peremvidékein sorra alakultak ki az elmúlt években súlyos katonai konfliktusok, politikai válságok, amelyek élhetetlenné tettek bizonyos helyeket az emberek számára. Éppen, ahogy 1945 után vagy 1956-ban Kelet-Európából vagy az 1990-es években a Balkánról menekültek tömegesen az emberek.  

6. A menekültválságot a gazdasági migrációval összemosni nyilvánvaló hazugság is és a szakpolitikai értelemben is tévedés. A menekültkérdés egészen másfajta erkölcsi problémákat jelent, mint a migrációs kérdés és egészen másfajta politikai válaszokat is kíván.

7. A terrorizmus nem a migráció és nem a menekültválság eredménye, de van egy közös forrásuk: az az Európa déli és délkeleti peremvidékén kialakuló válságövezet szülte az iszlám terrorizmust, mint amelyből az emberek tömegesen el akartak vándorolni a jobb élet reményében és ahonnan tömegesen menekülnek újabban. A kormány hazug propagandájával ellentétben a menekültek és a terroristák nem szövetségesek, hanem halálos ellenségek. S bár egy reális biztonsági kérdés, hogyan szűrhetők ki közülük a terroristák, ettől még az egy primitív hazugság, hogy a menekültek potenciális terroristák lennének. Ez pont olyan hazugság, mint azt mondani, hogy minden magyar férfi potenciális feleségverő, pedofil állat lenne vagy hogy minden magyar nő potenciális bántalmazó szülő, csak mert nem lehet ránézésre megmondani, melyik a bűnöző közülük.

Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy a gazdasági migrációnak ne lennének meg a valódi politikai problémái, de a Brexit kampány éppen elég példát adott arra, hogy milyen könnyedén győzhetők meg milliók ezzel kapcsolatban a legostobább hazugságokról és hogy milyen könnyedén szolgáltathatja ki őket demagóg politikai kalandorok átgondolatlan vakmerőségének.

Azt sem akarom mondani, hogy a menekültválság ne jelentene hatalmas politikai kihívást. Csak épp az a baj, hogy nagyon könnyű anélkül a menekültek ellen hergelni az embereket, hogy a menekültválságot hatékonyan kezelnénk.

Azt sem akarom mondani, hogy a terrorizmus ne lenne súlyos európai probléma. Csak épp az a helyzet, hogy Európa biztonságpolitikai kihívásaira a legkézenfekvőbb válasz az lenne, ami ellen a mostani menekültellenes demagógia a leginkább küzd: egy erősebb, az erőforrásait hatékonyabban felhasználó, egységes Európa. 

Egyszer, talán, egy demokratikusabb világban, egy valódi politikai nyilvánosság körülményei között lehet majd érdemi vitákat folytatni ezekről a kérdésekről. Addig is, nincs mit tenni, mint igyekezni nem elfelejteni, hogy nem csak a kormánypropaganda émelyítő hazugságai léteznek, de létezik még igazság is a világon.

Szólj hozzá!

81. You may say I'm a dreamer

2016. július 13. 19:32 - FOUREY

Igyekszem figyelemmel követni a hazai és külföldi politikai eseményeket. Nem vagyok egy nagy stratéga, sem született politikai elemző, bár ahogy nemrég némi elégtétellel vettem tudomásul, a Brexit korántsem lepett meg annyira, mint amennyire elkeserített. Szóval igyekszem minél inkább megérteni az engem körülvevő világot.

Ezzel együtt is, be kell vallanom, lelkem legmélyén egy olyan ország polgára vagyok, amelynek himnusza az Imagine. Ízlelgessük csak a dalszöveget:

Imagine there's no heaven
It's easy if you try
No hell below us
Above us only sky
Imagine all the people
Living for today... Aha-ah...

Imagine there's no countries
It isn't hard to do
Nothing to kill or die for
And no religion too
Imagine all the people
Living life in peace... You, ..

You may say I'm a dreamer
But I'm not the only one
I hope someday you'll join us
And the world will be as one

Imagine no possessions
I wonder if you can
No need for greed or hunger
A brotherhood of man
Imagine all the people
Sharing all the world... You, ..

You may say I'm a dreamer
But I'm not the only one
I hope someday you'll join us
And the world will be as one

Ilyen világot kívánok a fiamnak is. Persze, joggal gondolhatja bárki, hogy álmodozó vagyok. De lelkem mélyén azt gondolom, ez a legkisebb baj, ami egy emberrel történhet.

S hogy ne csak a száraz szavak álljanak itt, belinkelem a dalt is. Íme:

 

(Ezt a bejegyzést szeretetteljes iróniával ajánlom mindenekfelett a reakciós barátaimnak.)

1 komment

80. Hej, öcsém

2016. június 25. 12:35 - FOUREY

Kivételes pillanat életemben, amikor egy politikai helyzet, sőt, egészen konkrétan egy történelmi jelentőségű fordulat nem ér váratlanul. A Brexit népszavazás eredményére például pár napja már számítottam. Nem azért, mintha egyetértenék a távozást akarókkal, sőt, hogy őszinte legyek, az EU-ról kifejezetten jó véleményem van annak ellenére is, hogy az én ideális EU-m egy föderáció lenne, amitől az egész intézményrendszer egyszerűbb, átláthatóbb és még demokratikusabb lehetne a mainál. A népszavazás eredményét azért nem éreztem váratlannak, mert a számomra mérvadó vélemények a Brexitről a következők voltak: 1. nagyon valószínűtlen, hogy az emberek ne a biztonságosabb megoldást válasszák végül; 2. teljesen érthetetlen, hogy mi szól a Brexit mellett a demagóg hazugságokon és az emberi hülyeségen kívül. Márpedig ez így nem elég, gondoltam. Ha csak ebben bízhatunk, akkor a brit EU-tagságnak harangoztak. Hogy miért? Mindjárt elmagyarázom.

A két vélemény közül az elsőt a "bennfentesek arroganciájának" lehetne mondani. Azok ugyanis, akik sokat foglalkoznak politikával vagy akik szeretnek ilyen emberekre hagyatkozni, hajlamosak realistán, sőt bizonyos mértékig konzervatívan gondolkodni a politikáról. Míg a média minden jelenbeli eseményt minden mértéken felül felfúj és instant világvégének mutat be, a bennfentes ember tudja, hogy azért a politikában végül a szereplők majd az érdekeiket fogják követni vagy legalábbis nem fog olyan csúnyán kinézni a dolog végül (igaz, szépen sem, mert hát a bennfentes nem naiv idealista). A bennfentesek valóságérzékelésében tehát van egyfajta szisztematikus torzítás, ami azon alapul, hogy a napi 100 beígért apokalipszisből 100 év alatt is csak jó, ha 2-3 valósul meg. Pont ez azonban vele a probléma is: az igazi krízishelyzetek sajátja, hogy a világ kiszámíthatósága lecsökken. Ha nem is történhet meg bármi, de a megszokott rutinok nem segítenek minket az eligazodásban. Persze az ilyen krízishelyzetekről sokszor csak utólag látszik, hogy azok voltak, azért a Brexitről már most is elmondhatjuk, hogy az.

A másik véleményt "intellektuális arroganciának" mondanám legszívesebben, s mivel magam is hajlamos vagyok azt gondolni, hogy többé-kevésbé mindenki hülye, ezért igazán nem lehet engem miatta igazságtalansággal vádolni. Mindenesetre amikor egy ügynek milliós támogatottsága van, akkor az "intellektuális arrogancia" elharapózása nagyon vészjósló előjel a várható fejleményeket illetően. Azt jelenti ugyanis, hogy azok, akik nem értenek egyet a "hülyékkel", gyakorlatilag tanácstalanul állnak szemben egy tömegjelenséggel, holott nekik lenne a dolguk, hogy megakadályozzák annak további erősödését. És nem az ebben a lényeg, hogy van-e igazsága a Brexit híveinek vagy tényleg hülyék. Hanem, hogy "az ezek hülyék" az nem egy győzelmi stratégia, hanem pusztán a tehetetlenség kifejeződése. Képzeljük el, hogy mondjuk a második világháborúban a franciák érdemi előzetes felkészülés és a változó helyzetre való gyors reagálás helyett azzal fogadták volna a németek Sarlóvágás hadműveletét, hogy "ez hülyeség"... Akarom mondani, pontosan ez is történt. Mindannyian ismerjük az eredményt...

Nem azt akarom mondani, hogy a Brexit kapcsán tudható volt, mi lesz. Épp ellenkezőleg, azt gondolom, hogy nem lehetett tudni. Én is csak tippeltem és rettenetesen sajnálom, hogy igazam lett. Simán lehetett volna a bennfenteseknek igazuk, mert a világvége valóban ritkán köszönt be ránk, csakhogy kétségkívül nem tett jót a Brexit elleni kampánynak az, hogy akik ellene voltak, nem akarták felmérni a valóságos helyzetet, hanem kizárólag a vágyaikra hallgattak. Az általam nagyon kedvelt John Oliver akaratlanul is tökéletesen illusztrálta ezt a hozzáállást ezzel az egyébként bűbájos produkcióval:

 Hej, öcsém...

 

Szólj hozzá!