BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

127. A hármas útelágazás

2017. július 20. 11:58 - FOUREY

Egy ideje már azon gondolkodom, mit várhatok az elkövetkező évek magyar politikájától.

Most nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy a Jobbik szánalmas vergődése vajon okoz-e akkora Schadenfreudét, ami kárpótol azért az ijesztő tényért, hogy a Jobbik szenvedéseiét nagyrészt a Fidesz markánsan szélsőjobboldali fordulata és az egyre nyíltabban autoriter hatalomgyakorlása a felelős. Azzal sem, hogy a Fidesz úgy fordul rá a 2018-as választási kampányra, hogy minden botránya ellenére utcahosszal vezet és a nem szélsőjobboldali ellenzék belső viszonyai zavarosabbak mint valaha. Mint ahogy azzal sem, hogy tavaly óta már a fügefalevelek is alig-alig takargathatják a tényt, hogy Magyarország nemhogy nem teljes értékű demokrácia többé, de távolodása a demokratikus értékektől egyre ijesztőbb mértékű. 

Ehelyett inkább arról szeretnék röviden írni, hogy ebben a helyzetben mit várhatok attól az ellenzéktől, amely hozzám valamelyest mégiscsak közel áll.

Azazhogy, ez még így se igaz. Engem ugyanis az MSZP se érdekel és a DK se. Mindkettő súlyos tehertétel, s mint ilyen, persze fontos tényei a jelenlegi világnak, de csak annyira, mint Ukrajnának Csernobil. Semmi jó nem várható tőlük, viszont érdemes messzire kikerülni még a környéküket is, mert súlyosan környezetszennyezőek.

Igaz, ami ezeken kívül van, az szinte semmi. P, Együtt, LMP, Momentum. Állítólag ugyan ez nem is olyan kis része a választóknak, mert a Medián szerint 16% szavazna ezek összefogására, a Momentumhoz közel álló Republikon pedig egyrészt a Momentumot mérte 9%-ra Budapesten, másrészt azt állítja, hogy Budapesten a Fideszt megelőzi a baloldali ellenzék. Namármost van némi okunk enyhe szkepszissel vagy visszafogottsággal fogadni ezeket az információkat és nem csak a "közeliség" miatt, amire utaltam, hanem amiatt is, mert jelenleg nem létezik a Mediánnál mért "új pólus", csak egy elméleti lehetőség, aminek a kivitelezése ezer kérdést vetne fel, hanem, mert a Republikon az ellenzéki szervezetek legfőbb bázisának tartott Budapesten, a Fidesz hosszú botránysorozata után, a lex CEU elleni tiltakozások, a Nolimpia-kampány, a civil törvény elleni tiltakozások, a vizes vb botrányai és a hármas metró botrányai után, tehát kifejezetten súlyos és kifejezetten budapesti ügyek sora után mérte a Fideszt egymagában toronymagasan vezetőnek - Budapesten, és mérte a P-t és az Együttet lényegében halottnak - Budapesten, a Momentumot gyanúsan népszerűnek - Budapesten (ami viszont így is csak a DK szintjének elérésére elég). És mindezt úgy, hogy a Momentum például nem is akarna budapesti párt lenni. Szóval itt tartunk.

Na, de mégis mit várjon így az ember? Ahogy a címben is írtam, hármas útelágazásnál tartunk: először is, itt van előttünk 2018, a parlamenti választás, ahol a tét a Fidesz kétharmadától a rezsim összeomlásáig elvileg bármi lehet; aztán itt van 2019, az önkormányzati választás, ahol az a tét, hogy Magyarország egésze Fideszország marad-e vagy kiépülhetnek a szabadság helyi bázisai; s végül itt van 2022, a következő parlamenti választás (az EP-választást külön nem említem, az az odafelé vezető úton egy állomás csak).

Az ellenzék ma abban a helyzetben van, hogy reálisan nem tud mindhárom úton egyszerre elindulni. Előállhat persze olyan helyzet, ahol elképesztő nyerőszéria kezdődik számukra és mindent behúznak, de ne legyenek illúzióink. Az ellenzéknek nincs erre pénze, nincs embere és nincs hozzá víziója sem. Hogy megint szegény momentumosokat üssem: ők október 15-re ígérnek programot. Nem mintha programmal lehetne választást nyerni, de ha már programot írnak, hát akkor az a magas küszöb, amiben, mint a panellakások erkélyajtajainál az emberek többsége, könnyen megbotolhatnak. És akkor még nem beszéltem a többi magas küszöbről, amin az elmúlt hónapokban, a Nolimpiás kampány óta tényleg meg is botlottak. Nem akarok persze igazságtalan lenni, ők legalább léteznek. De komolyan így hogyan lehetne arra számítani, hogy olajozottan működő kampánygépezetük lesz 2017 őszére, hogy több száz képviselőjelöltjük lesz, több ezer aktivistájuk 2018-ban, több ezer képviselőjelöltjük és aktivistájuk 2019-ben és hogy még létezni fognak 2022-ben? 

Innen nézve pedig világos, hogy fontos lenne prioritizálni, mint harctéren a sérültek között az állapotuk alapján. De hogyan?

A 2018-as választások vélhetően sorsdöntőek lesznek. Ha a Fidesz kétharmadot kap, a rezsim végképp leválthatatlanná válik majd. Szóval akkor ez azt jelenti, hogy erre kell minden erőt és energiát szánni? Talán. Mindenesetre látni kell, hogy ez egyrészt öngyilkos küldetés, mert iszonyúan sokba fog kerülni és az ellenzéki siker esélye gyakorlatilag egyenlő a semmivel. És egy részsiker is simán pürrhoszi győzelemnek bizonyulhat: 2010-ben az LMP-t bedarálta a sikeres parlamenti választási szereplés és az országgyűlési rutinmunka irtóztató emberi erőforrásigénye (ahogy most a Momentumot látszik bedarálni a pártépítés feladata).

2019-re készülni sok szempontból a legésszerűbb választás: egy parlamenti frakció fontos, de nagyon energiaigényes valami, a választási siker lendületet is hozhat, de épp elég baj is van vele. Az önkormányzatokba való bekerülés teheti csak anyagilag fenntarthatóvá és politikai értelemben is igazolttá egy országos szervezet kiépítését, anélkül vissza lehet menni a balettbe ugrálni, hogy egy klasszikust idézzek. De persze a kockázatok is világosak. A támogatóknak nehéz azt mondani, hogy ácsi. És persze ez nem pusztán nehezen kezelhető konfliktusforrás, de ráadásul jó okkal az, mivel olyan nagy 2018 tétje és mert kétségkívül vannak a politikában soha vissza nem térő pillanatok. A március 15-i forradalom nem törhetett volna ki 47-ben, sem 49-ben, pláne nem 52-ben, mert a világ közben annyit változott. Vajon nem ilyen 18 is?

S végül ott van 2022. Legyünk őszinték: sem a P, sem az Együtt nem létezik valódi pártként; az LMP ugyan létezik, de nagyjából annyira releváns politikailag mint egy álló óra, naponta kétszer mutatva a pontos időt, a Momentum pedig nagyon dolgozik valamin, nagyon akar, nagyon erőlködik, de közben telnek a hetek, hónapok és még mindig kicsit nehéz elképzelni, hogy ha végre felszáll a köd, mi fog a szemünk elé tárulni. Nagy merészség tehát nem kell annak belátásához, hogy 2022 reálisabb céldátum, mint 2018 vagy 2019. A baj azonban ezzel ugyanaz, mint ami vonzóvá teszi: az, hogy nincs idő. 2010-ben is lehetett sejteni, hogy 2014-re aligha fog összeállni egy kormányképes baloldal, s hogy 2018 reálisabb cél. De egyrészt akkor se volt erre idő (kitartás, pénz, humán erőforrás), másrészt 2018-hoz közeledve látjuk, hogy hosszú távú célokat annak érdemes csak kitűznie, aki képes stratégiákban gondolkodni és amellett kitartani. Az MSZP végülis túlélte a 2010 óta tartó lövészárokháborúját, a DK is be tudta ásni magát és tartja az állásait, az LMP-t se tudta senki se jobbra, se balra kiszorítani a tartalmilag amúgy üres pozíciójából 2010 óta. Az Együtt és a P is létezik még valamilyen értelemben. Csakhogy ezek egy része nevezhető csak nagy jóindulattal stratégiai megfontolás eredményének, a többi inkább csak a többiek gyengeségéből fakadó mellékkövetkezménynek. Az Együtt és a P is egy balul sikerült 2012-es kalandorvállalkozás maradványa, a DK-nak meg eleve nagyon korlátozottak voltak a céljai (Gyurcsány életben tartása), s az MSZP is csak annyiban viselkedett tervszerűen, hogy a legnagyobb, legszervezettebb pártként, ugyanakkor rettenetes adósságok súlya alatt, sokszorosan kompromittálódva és a szavazók inspirálására való mindenféle remény nélkül az egyetlen dologra játszott, amire játszani tudott: hogy a többiek előbb adják fel és mennek haza, mint ők. Akárhogy is, az állások tartása iszonyú áldozatokkal járt és ma egyik párt sincs abban a helyzetben, hogy áttérjen a mozgóháborúra és letakarítva ellenfeleit, megszállja a baloldalt. A Momentum talán más ebből a szempontból, mert ők a huszonévesek pártja, de mert nagyon új és törékeny szerveződés, ki tudja, mi marad meg belőle, ha az első lelkesedés elmúlik és nincs semmi gyakorlati eredménye a nagy lelkesedésnek. Nem lehetetlen persze ezen az oldalon sem stratégiában és építkezésben gondolkodni, a Jobbik és a Fidesz is képes volt rá és nem mondom, hogy baloldalon lehetetlen az ilyesmi, csak erős kétségeim vannak. A Nolimpiás kampány sikere túlságosan magasra tette a lécet, túl nagy a médiapolitizálás csábítása, túl sok az ellendrukker és elképesztő erőforráshiányt látok minden szinten.

Hát ez van. Csak remélni tudom, hogy akiket illet, azok okosabbak nálam.

Szólj hozzá!

126. Fura dolog a büszkeség

2017. június 25. 10:35 - FOUREY

Őszintén bevallom, hogy valószínűleg nem fogok kimenni idén se a Pride-ra, ahogy eddig sem és azt is meg kell mondanom, hogy tökéletesen megértem, ha valaki - hozzám hasonlóan - egyszerre elkötelezett a melegjogok védelme iránt és érez csekély késztetést, hogy részt vegyen ezen a programon. Nincs elvi oka annak, hogy nem tervezek kimenni. Van benne enyhe agorafóbia, valamint némi idegenkedés minden fesztiválszerű esemény iránt. De nincs semmi bajom a Pride-dal, sőt, egy tiszteletreméltó kezdeményezésnek tartom és tisztelem azokat, akik fontosnak tartják, hogy kimenjenek.

Mindezt azért bocsátom előre, mert az alábbiakban szeretnék néhány, a közelgő Pride kapcsán eszembe jutott gondolatot leírni, de közben úgy érzem fairnek, ha jelzem, hogy a melegek emberi és polgári jogainak tiszteletbentartása olyan elvek, amelyek nem igénylik, hogy mind egyformák legyünk.

1. Hülyeség, hogy meleg csak az időjárás lehet

Nemrég futottam bele egy kommentbe, amelyik nem egyedi esetként, valamiért fontosnak tartotta leszögezni, hogy az általa buziknak tartott embereket nincs értelme melegeknek hívni, mert ez a meleg szó eltorzított használata, hiszen a meleg szó nem azt jelenti, hogy nem heteroszexuális. Ez, mondanom sem kell, orbitális baromság. A meleg szó nagyon sok mindent jelent. A meleg helyzet kifejezésben például azt, hogy nagy stresszel járó. Az azon melegében kifejezésben azt jelenti, hogy újonnan, rögtön. A sor még folytatható lenne, a szavak ugyanis nem csak egyféle dolgot jelenthetnek és sokszor a jelentéseiknek sincs közük egymáshoz. A vár mint erődítmény és a vár mint időt tölt, amíg valami megtörténik szavak között például semmilyen jelentésbeli kapcsolat sincs. Csak ugyanúgy hangzanak. Értem persze, mit akar kihozni ebből az, aki mondja, de szerintem elég egyértelmű, hogy téved.

2. Nem csak teljesítményre lehetünk büszkék

Egy másik kommentben azt olvastam, hogy azért hülyeség a Pride, mert valakinek a szexuális vonzalmai nem adnak okot büszkeségre. Ez persze nem igaz. Büszkeségre okot ad az is, hogy valaki egy közösséghez tartozik. Mi másért lenne büszke bárki egy magyar olimpikon eredményeire, ha nem azért, mert egy nemzethez tartoznak? Eleve, miért lenne büszke bárki arra, hogy magyar, saját személyes érdemeitől függetlenül?  A születés nem teljesítmény, csak a genetikai lottó esetleges eredménye. A Pride is erről szól nyilván: hogy az ember nyilvánosan közösséget vállal valakikkel. S mivel egy olyan közösségről van szó, amelyik úgy érzi, hogy sokszor nincsenek egyenlő jogai, tehát a közösséghez való tartozás vagy a velük való szolidaritás kifejezése politikai tett.

3. Nem igaz, hogy a Pride felesleges

Ha a Pride felesleges lenne, akkor nem kellene nagy rendőrségi készültség mellett megtartani, nem lennének ellentüntetők, nem születnének cikkek a témában és nem ömlene a szitok rájuk a neten. A minimum, hogy ez egy érdekes téma, de valójában a helyzet ennél rosszabb: a nem heteroszexuálisokat sokszor éri atrocitás, ha az utcán felvállalják önmagukat és számos apróbb-nagyobb joghátrány éri őket. Nincs melegházasság és a meleg párok számára gyerekek örökbefogadása nem biztosított.

4. A szerelem nem az ivaros szaporodásról szól

Bár sokan érvelnek azzal, hogy a melegházasság egy marhaság, mert a szerelem az ivaros szaporodásról szól, elég könnyű belátni, hogy ez marhaság. A szerelem egy erős érzelmi kötelék, amit általában (bár nem kizárólag) szexuális kapcsolat erősít meg. A költészet tele van szexuálisan beteljesületlen szerelemmel, sőt, létezik vallási témájú, aszexuális szerelmi költészet is. Mi több, az emberi életben (ahogy egyébként csimpánzoknál is) pedig a szexnek nem kizárólag az utódnemzés a célja, hanem az örömszerzés is (vannak, alkalmilag egyéb funkciói is, amiket a modern társadalom szerencsére nem díjaz, de végigkísérik az emberiség történetét). A fenti ellenvetés tehát nem igaz. Persze, ha egy társadalomban nem létezne szaporodási célú szex, akkor az a társadalom kihalna, de ezt elég erős lenne összekeverni a szerelemmel és a szexualitással általában. Az a társadalom is gyorsan kihalna, ahol nem lenne, csak szaporodási célú szex. Ha másért nem, hát azért, mert mindenki gyorsan öngyilkos lenne vagy belehalna az unalomba, esetleg agyonvernék egymást a szexuális frusztrációiktól agresszívvé vált emberek. Az a helyzet, hogy a szerelem és a szex közötti laza kapcsolat, a szex és az ivaros szaporodás közötti laza kapcsolat, a nem heteroszexuális jellegű szerelem és szexualitás mind-mind évezredek óta természetes részei az emberi közösségek életének.

5. A nem heteroszexuális szex nem mindenkinek undorító

Sokan érvelnek azzal is, hogy a nem heteroszexuális szex mindenkinek undorító. Az a helyzet, hogy ez nincs így. Vannak olyanok is, akik számára semmilyen izgalmi állapotot, azaz sem vágyat, sem undort nem okoz a nem heteroszexuális szex. Én egyszerűen nem szoktam ilyesmikről fantáziálni. Nem zavar, ha mások igen, de tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen ember, tehát egyszerűen nem lehet igaz, hogy ez egy mindenki számára undorító dolog lenne.

6. A család nem kizárólag egy férfi, egy nő és a gyerekeik kapcsolata

Van, aki szerint a család elkerülhetetlenül egy férfi, egy nő és a gyerekeik kapcsolata, ezért nem heteroszexuális párok nem élhetnek családban. Na, de mi a helyzet az anyóssal, apóssal, sógorokkal, nagybácsikkal, nagynénikkel, a sógor feleségével/férjével? A mostohákkal? A féltestvérekkel? Még a heteroszexuális viszonyok közepette sem igaz, hogy a család azonos lenne apuka, anyuka és gyerekeik mikroközösségével. A mai atomizált családmodell egy rövid történelmi kitérő egy sokkal komplexebb viszonyrendszer hosszú történetében.

7. A házasságnak nem kötelező egy férfi és egy nő kapcsolatára korlátozódnia

Valahol megértem azokat, akik ellenzik a melegházasságot, mert én magam sem mindenféle kapcsolatot tudnék házasságként elfogadni. A többnejűség vagy a többférjűség nekem nem fér bele, pedig létező dolgok más kultúrákban. De úgy gondolom, hogy mivel a melegházasság nem sérti a heteroszexuális párok jogait és csupán azt fejezi ki, hogy két egymást szerető, tartós életközösségben élő ember jogilag rendezett módon szeretné életközösségét fenntartani, nem látom be, hogy a jog miért ignorálná ezt az igényt. Miért legyen valami tiszteletreméltó és teljesen normális dolog a jog számára nemlétező, és ezért a jog eszközeivel kezelhetetlen?

8. Az örökbefogadással mindenki jól járna

És amit végképp nem értek, miért ellenezné bárki, hogy örökbe fogadhassanak gyerekeket meleg párok? Mi lehet rosszabb számukra, mint hogy pokollal felérő állami intézményekben vagy rosszul ellenőrzött nevelőszülőkkel éljenek? Miért lenne rossz számukra, ha olyan emberekhez kerülnek, akiknek a szocioökonómiai státusza jó eséllyel nagyságrendekkel jobb boldogulási esélyt biztosít a számukra abban a világban, ahol az iskolarendszer nemhogy csökkentené a gyerekek otthonról hozott hátrányait, de még növeli is?

Hát ennyi. Nem fogok a Pride-ra menni valószínűleg, de ettől még azt gondolom, hogy a melegek elleni atrocitásoknak meg kell szűnniük, a Pride egy értelmes és indokolt dolog, hogy a melegházassággal és a melegek örökbefogadási jogával sincsen semmi baj. Remélem, sokan kimennek majd és jól érzik majd magukat.

13 komment

125. Csikorgó fogaskerekek

2017. június 21. 13:43 - FOUREY

Legalább 2010 óta, de főleg, mióta láttam az ellenzéki pártok megdöbbentően alacsony taglétszámait (itt), foglalkoztat az a kérdés, hogy miért olyan piszok nehéz egy működő pártot létrehozni.

Valójában ez a dolog még ennél is sokkal régebben érdekel, hiszen a "borzalmas tagságtól" való félelem a rendszerváltás óta része a demokratikus magyar politika gyakorlatának, engem pedig a rendszerváltás időszaka kutatóként, magánemberként is mindig izgatott. 2010 ebben az érdeklődésben annyi változást hozott csak, hogy a régi baloldali pártok összeomlottak és az újak hihetetlen nehézségekkel néztek szembe, mikor megpróbáltak a Fidesszel szemben érdemi alternatívát nyújtani. Ha eddig megengedő is lehettem magamban a pártelitek tagságellenességével szemben, mert egy stabilnak látszó, kétblokk-rendszer alakult ki a 2000-es évekre itthon a magyar politikában, a 2010 utáni helyzet személyesen is fontos kérdéssé tette, hogy miként lehet működő pártot csinálni. 

Írtam már erről többször általánosságban. Egy egész sorozatot szenteltem például a 2014 előtti ellenzéki formációk kudarcának itt a blogon (1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10), foglalkoztam az LMP dilemmáival (itt és itt) és amellett is érveltem többször, hogy miért volna most szükség egy alaposan megszervezett pártra 2018-ra (itt, itt és itt).

Az eddig leírtakhoz szeretnék most egy újabb kiegészítést tenni, ami arról szól, hogy még ha csinálna is valaki egy pártot, milyen pitiáner kisszerű gondokkal fog szembesülni. Mindezt nem azért írom, hogy bárkit kiábrándítsak. Épp ellenkezőleg, szerintem fontos tudni, mi vár ránk, különben elkerülni sem tudjuk ezeket a csapdákat.

Íme néhány, rendszertelenül elősorolt nehézség:

1. Mindenki hülye, igen, te is

Azt hiszem, mindenki, aki csak érintőlegesen foglalkozott politikával (és idesorolom az osztálykirándulás szervezését, a családi ügyek megvitatását és a társasházi lakógyűléseket is), az szembesült már ezzel a problémával. Tényleg mindenki hülye. Elfogult, felületes, monomániás, nárcisztikus, sértődékeny, elfoglalt, türelmetlen, nagyképű, önző, buta, agresszív, érzéketlen, hálátlan. Ez származásra, nemre, életkorra, iskolázottságra, vagyoni és jövedelmi helyzetre stb. tekintet nélkül mindenkire igaz, amennyiben olyan helyzetbe kerül, hogy másokkal kell közös ügyeket intéznie. Erre nincs semmilyen gyógymód, egyszerűen csak tudomásul kell venni. Ha nem így volna, akkor nem lenne szükség politikára vagy mindannyian egy megvalósult utópiában élnénk. Az egyetlen dolog, amit tenni lehet, hogy az ember nem vár el túl sokat, de amit akar, azt igyekszik okosan, ravaszul és rugalmasan elérni. Ha meg nem megy, hát nem megy.

2. A szakértő szerint egy szar vagy

Ez ugyanúgy igaz a politikai tanácsadóra, aki a politikából él és mélyen meg van győződve róla, hogy a politikában lévők mind degenerált majmok, csak sajnos nélkülük nem megy, mint a szakpolitikusra, aki mindig meg van róla győződve, hogy az ő vesszőparipája a legfontosabb dolog és a politika sokkal jobb lenne politikusok nélkül, vagy, mint a pártpolitikában mindig elkerülhetetlenül kialakuló (lásd még Michelst és az "oligarchia vastörvényét") belső körbe tartozó vezetőkre, akik szerint senki se akar dolgozni, senki se ért semmit, mindig mindenki türelmetlen és rabolja az ember drága idejét. Mondanom sem kell, mindannyiuknak igazuk van. Csak azt nem szabad elfelejteniük, hogy a demokratikus politika a szavazókról és aktivistákról szól és ha valaki nem képes lelkesíteni az aktivistáit, az nem fog szavazókat se szerezni. Főleg nem eleget. És mivel egy mai magyar ellenzéki párt kicsi és jelentéktelen, a lelkesedést valóban szó szerint kell érteni. Érdekekre ugyanis ezek a pártok csak nagyon absztrakt értelemben tudnak apellálni. Nincs és nem is lesz mögöttük pénz, hogy pártgépezetet rakjanak belőle össze, mint ahogy a Fidesz teszi és ígérni sem tudnak túl sok mindent. Így marad a lelkesedés, amiből pedig az következik, hogy hiába van igaza a szakértőnek, hogy egy szar vagy, mégiscsak elemi érdeke, hogy úgy tegyen, mintha te volnál a világ legillatosabb szardarabja, amit legszívesebben egész nap maga mellett tartana, különben meg fogod unni és hazamész, ő meg reménykedhet benne, hogy rákerül egy "Összefogás 2018" lista befutó helyére.

3. Mindenkinél jobban tudod, de valamiért ezt mások nem értik

Aki politikai aktivizmusra adja a fejét, az egyrészt nem százas, mert a drága idejét, érzelmi energiáit áldozza egy hülyeségre, ahol jó eséllyel semmit sem nyer közvetlenül és közvetve is csak keveset. Ha mégis politizálni kezd, akkor erős belső indíttatással kell rendelkeznie vagy gyorsan elmegy a kedve az egésztől. Ha pedig valaki ennyire sokat áldoz valamire, akkor számítani kell rá, hogy azt hiszi, hogy tudja, hogy mit hogy kellene csinálni. Ha pedig mindezt egy új ellenzéki pártban teszi, akkor a kritikai érzéke is roppant fejlett. Így aztán hamarosan záporoznak az ötletek, jönnek a kritikus megjegyzések, szaporodik a frusztráció és jönnek a lezárhatatlan és időrabló viták. Amire végleges megoldás persze nincs, hiszen az aktivisták energiáit valahol le kell vezetni, de ugyanakkor persze muszáj valamit tenni, hogy ez a jelenség ne romboljon szét egy pártot. Az egyik logikus következmény az oligarchia már emlegetett vastörvénye, vagyis, hogy létrejön egy pártelit, kifejezetten a belső folyamatok kontrollálására, a másik pedig, hogy ezek gyorsan rühellni fogják az eliten kívülieket. Hogy mindez ne vezessen az aktivizmus hanyatlásához, arra van szükség, hogy a pártelit mégiscsak hagyjon helyet a teljesen öncélú vitáknak, amelyekben kielégülhet az emberek azon igénye, hogy okosabb lehessen másoknál és persze az sem árt, ha kialakulnak azok a mechanizmusok, amelyek nem csak top-down, de bottom-up kommunikációt is lehetővé tesznek párton belül és a párttagok tenniakarását értelmes célokra fordítják. És akkor nem csak azt érezheted, hogy jobban tudod, de tényleg időnként tudhatsz dolgokat jobban.

4. Mit nem lehet ezen érteni?

Egy párt sosem homogén belülről. Vannak régiek és újak, belsősök és külső körösök, aktívak és passzívak, jófejek és idegesítőek, akik együtt isznak, fociznak, cigiznek és akik nem stb.. Pillanatokon belül pártzsargon is születik, az egyes területeken dolgozók között még speciálisabb tolvajnyelv alakul ki, amit a bennfentesek félszavakból is értenek, a többiek meg nem. És ez azokat is idegesíti, akik értik és azokat is, akik nem. És persze abból is lesznek frusztrációk, hogy a belső kommunikáció elkerülhetetlenül a zsargont követve fog zajlani, mert m,indig mindenki időhiányban lesz (és mert mindenki hülye, természetesen), amit persze sokan nem fogak érteni. A legtöbb üzenet még véletlenül sem azt fogja jelenteni, amit a felületes szemlélő beleérthet vagy egyszerűen csak érthetetlen lesz. Ezért sok kérésre nem érkeznek majd megfelelő válaszok, sok válaszra nem érkezik majd megfelelő visszajelzés és így tovább. Mindez mindenkinek az idegeit pattanásig feszíti és kialakít egy olyan hangulatot, amit leginkább a fenti "te egy szar vagy" és "én jobban tudnám, de" kifejezésekkel lehet leírni. Bármilyen szervezet hatékony működésének feltétele az, hogy az ilyen szükségképpen előálló válsághelyzeteket kezelni tudja. De ráadásul egy párt még rosszabb is mint egy civil szervezet, egy cég vagy egy társasházi lakóközösség, mert a játékszabályok nem véglegesen rögzítettek, a célok nem pontosan definiáltak, a szerepek nem rögzítettek. Ilyen körülmények között pedig ember legyen a talpán, aki nem hagyja ott a fenébe az egészet vagy nem csinál egy 10 személyes pártot magának és a legszűkebb baráti társaságának.

Köszönöm a figyelmet. :) 

6 komment

124. Mire kell egy párt?

2017. június 13. 20:45 - FOUREY

Van egy veszélyes illúzió, ami fogva tartja az ellenzékiek gondolkodását már régóta és ami lehetetlenné teszi, hogy a saját fegyvereivel győzzék le a Fideszt. Ez az illúzió pedig az, hogy az a politika, amit a tévében látnak, a Facebookon lájkolnak, az Indexen olvasnak vagy amit a tüntetéseken csinálnak.

Ha megnézzük a 2010 óta szerveződő ellenzéki mozgalmakat, akkor kevés kivétellel rövid életciklusú tiltakozó mozgalmakat látunk és az ország nagy részébe el nem jutó, párszáz fős, egymástól megkülönböztethetetlen pártocskákat. Ezek a szervezetek tülekednek az egyre szűkülő kormánykritikus médiafelületekre való eljutásért, egymással küzdenek a néhány százalékos népszerűségért, vesznek részt az ellenzéki összefogás körüli asztal alatti rugdosódásban és a listás helyek elosztásában. A politikájukban keverednek a civil és a politikai elemek, képtelenek a mozgósításra (az LMP-n kívül ugyan melyik ellenzéki párt tudott a NOlimpia-kampányhoz érdemben hozzájárulni? És hol volt az LMP mobilizáló ereje a szervezőkéhez képest?), a szervezetépítésre, híján vannak a hosszú távú stratégiának és annak ellenére is, hogy a legtöbb idejüket Index- vagy HVG-cikkekre való ad hoc reagálással töltik, vajmi csekély hatásuk van az országos politikai nyilvánosság tematikájára (egy-két kivételt leszámítva minden témát a sajtó vagy a Fidesz szállított) és 2014-ben és azóta is gyakorlatilag teljesen tehetetleneknek bizonyultak a választásokon a Fidesz ellenében. Hát nem furcsa?

Nem vitás, hogy a mai politikai verseny nem fair. A rezsim politikai és gazdasági erőforrás-koncentrációja példátlan 1989 óta bármelyik időszakkal összehasonlítva, a médiára is egyre nagyobb mértékben terjeszti ki az ellenőrzését. De azt is látni kell, hogy messze nem ez a legnagyobb probléma. A Fidesz bukása után persze majd elkerülhetetlen lesz megteremteni egy tisztességes pártverseny feltételeit, de addig is, azokkal az eszközökkel kell élni, ami rendelkezésünkre áll. Ám ebben a fent említett veszélyes illúzió nagyon súlyos korlátot jelent. A legfőbb feladat tehát az, hogy ezzel az illúzióval leszámoljunk.

Milliárdok nem fognak a semmiből teremni, a Fidesz médiafölénye sem fog megváltozni, a választási rendszert sem fogják merő jóindulatból tisztességesebbé tenni. Ez van. Ezzel együtt kell élni. De éppen ezért muszáj megérteni, hogy mi használ és mi nem a Fidesz ellen.

De először is, lássuk a legfontosabbat. A legfontosabb dolog, mondanom sem kell, az, hogy szavazókra lesz szükség. Sok szavazóra. És nem csak 2018-ban, de 2019-ben, az önkormányzati választásokon, mert ha a Fidesz nem szorul háttérbe az önkormányzati választásokon, ha az ellenzék nem szerez érdemi pozíciókat szerte az országban, akkor itt nem lesz rezsimváltás, csak elnyújtott vergődés (ezt az LMP 2010 óta mutatott teljesítménye is jelzi).

Ha ez a célunk - és szerintem ezt senki sem vitatja - és egyúttal beletörődünk abba is, hogy a Fidesznek több a pénze, nagyobb a médiája és sportszerűtlenül politizál, akkor azt a kérdést kell megválaszolnunk, illúziók nélkül, hogy hogyan lehet a szavazókhoz utat találni.

Két példát látunk ezzel kapcsolatban 2010 óta:

A Jobbik (és kisebb részben a DK, még kisebb részben az LMP) példáját, amelynek az a lényege, hogy kiépül egy országos lefedettségű pártszervezet, képesek rengeteg aktivistát megmozgatni és gyakorlatilag egyesével elérni a választókat. Ez a létező pártok gyakorlata, amely megegyezik azzal, ahogyan a nyugati demokráciák működnek. Természetesen ez nem varázsszer és egy szélsőjobboldali párt vagy egy erkölcsi-politikai hulla karizmatikus vezér vezette szektaszerű párt számára komoly korlátok vannak a növekedés előtt. De ne csak a plafont lássuk ebben, hanem a stabil hátteret is. Ezek a pártok nem az országos nyilvánosság esetlegességeitől függő emailfiók és sajtótájékoztatópártok, hanem valódi politikai erőt képviselő szervezetek

És van a másik, az Együtt és a P(M), a Liberálisok, egy ideig a 4K (és részben az LMP) által képviselt másik út, amely sajnos találkozik sokak illúziójával, hogy a politika az országos sajtóból, a Facebookból és a sokezres tüntetésekből áll. Ez az út végső soron nem vezetett sehova. Ezen szervezetek egy része már nem működik, egy része vegetál, egy része képtelen áttörni felfelé az üvegplafont.

Tessék választani.

Világos, hogy egy a 2018-as választásokra megújuló ellenzék előtt nincs más út a szavazók eléréséhez, csak az, amely egy országos lefedettségű párt létrehozásán, sokezer aktivista gyűjtésén és egy kemény, door-to-door kampányon keresztül vezet. És nem csak azért, mert kizárólag emberi erőforrásokkal lehet pótolni a hiányzó pénzt. Hanem azért is, mert az országos média torz és hiányos képet mutat az országról és sehogy máshogy nem lehet a szavazók problémáival szembesülni, mint ha odamegyünk hozzájuk. És azért, mert az embereknek szükségük van rá, hogy lássák azokat, akik értük dolgoznak, hogy egyáltalán megbízhassanak bennük. És azért, mert a politika nem csak a kormányról és a parlamentről szól, hanem a több mint 3000 településen élő emberek problémáiról és a helyi ügyekről és 300-500 ember egyszerűen nem elég ahhoz, hogy egy párt valóban jelen legyen a politika összes fontos színterén, ahol a dolgok eldőlnek, márpedig helyi politikusok nem potyognak az égből, hanem ki kell nevelődniük (főleg, ha valaki politikai generációváltást akar) és ehhez bizony az út a szórólapozásokon, választókkal folytatott fórumbeszélgetéseken, kitelepüléseken, telefonos megkereséseken, becsöngetésen, stb. keresztül vezet. És azért is, mert ha egy párt még néhány ezer aktivitát sem tud mobilizálni, az miért is akarna száz- és százezrek szavazatait elnyerni?

Hát ezért. Egy ilyen párt nem szorul rá arra, hogy tárgyalóasztal mellett sírja be vezető politikusai kis részét egy közös lista befutó helyeire, egy ilyen párt nem kizárólag az ATV és a HVG kérdéseire tud válaszolni, egy ilyen párt nem csak arról tud beszélni, ami néhány ezer politikailag aktív hírfogyasztót érdekel, egy ilyen párt ki tud lépni e néhány ezer középosztályi és felsőközéposztályi hírfogyasztó komfortzónájából és egy egész országnak tudhat politizálni. Egy ilyen pártnak valóban van értelme elindulnia a 2018-as választásokon. Hogy a többi miért indulna, arról fogalmam sincs.

 

29 komment

123. Trianon 97

2017. június 05. 10:45 - FOUREY

Valahogy úgy alakult, hogy az én családom emlékezetében a 20. század két legnagyobb nemzeti tragédiája nem kapott személyes jelentőséget. Nem őrizte meg a hagyomány a trianoni határokon túlról elszármazott ősök emlékét és se közel, se távol nincsenek zsidó rokonaim. Ami ehelyett nekünk jutott, az a többi oldal a történelemkönyvben: az első világháborúban elesett oldalági rokon, két nagyapa katonaként a második világháborúban, hadifogságban meghalt oldalági rokon, földosztásban néhány évre megkapott pár hold föld, ötvenhatos disszidens fiatalok, munkástanácsi tag nagymama.

Mindez nem azt jelenti, hogy számomra ne jelentene nagyon sokat Trianon vagy a holokauszt, hanem, hogy számomra mindez kizárólag a nemzeti történelem perspektívájából értelmezhető, szemben olyan ismerőseimmel, akiknek rokonai vesztek el munkaszolgálatosként, a gettóban vagy Mauthausenben vagy jöttek haza Auschwitzból vagy akiknek a családja a két világháború környékén jött át a mai Magyarországra vagy később, hosszú kisebbségi sors után.

Nem gondolom, hogy az ő emlékeik valóságosabbak az én történeti tudásomnál vagy fordítva, csak, hogy tudom, a személyes/családi emlékezet sokszor más megvilágításba helyez dolgokat, más dolgokkal szemben tesz érzékennyé, mint a nemzeti történelem. És ez így is van jól. Édesanyámnak például 56 az a pillanat volt, amikor kislányként le kellett menni a pincébe ("megint", mert a nagyanyám a pincében töltötte a terhességét 1944-45 fordulóján), nagymamámnak pedig a második világháború az volt, amikor konzervet kellett enni, pincében kellett lakni, aranyékszerért venni "a parasztoktól" tejet a kisgyerekeinek, a szovjet katonáktól rettegni.

De az én Trianon-élményem, mondom, nem ilyen természetű. Számomra Trianon a következő dolgokat jelenti:

1. A dualista Magyarországnak, ennek a sok tekintetben példaértékű, de súlyos belső feszültségektől terhes társadalomnak az összeomlását és a Horthy-rendszer képében hamvaiból főnixként, sokkal rosszabb (befelé fordulóbb, szegényebb, frusztráltabb, kisebb és ostobább) formában való újjászületését. Trianon egyszerre egy évszázados álom vége (a régi nagy magyar királyságé) és egyúttal egy évszázados álom beteljesülése (a független Magyarországé). Lehet siratni a régi Magyarországot és nem kizárt, hogy háború nélkül fenn lehetett volna még egy ideig tartani, de ne legyenek illúzióink, a vesztes világháború eleve megpecsételte a sorsát és hát semmi garancia nincs arra, hogy idővel egy másik történelmi kataklizma nem vezetett volna el a bukásához, elvégre ez egy etnikailag erősen heterogén ország volt. Amit itt vesztettünk, azt nem kis részben visszakaptuk a nemzeti függetlenség elnyerésével. Igaz, ennek ára egyebek között a Horthy-rendszer lett és az a végzetes út, amely a második világháborúig vezetett. 

2. A Monarchiának, ennek a maga nemében lenyűgöző túlélőképességgel rendelkező, több évszázad óta a térség életét meghatározó, ugyanakkor belső ellentmondások sokaságát felhalmozó és folyton a megsemmisülés szélén tántorgó birodalomnak a dicstelen végét. Kár lenne tagadni, hogy a Monarchiának semmilyen racionális oka nem volt kirobbantani egy világháborút: sem értelmes katonai, sem politikai céljai nem voltak, a hadserege nem volt alkalmas erre a háborúra és a vereség esetén csak nagyon rossz dolgok várhattak rá. Milliók halálával fizetett a Monarchia politikai és katonai elitje totális csődjéért. Olyan emberek okozták ezt, mint egy szenilis császár és király és egy magát katonai zseninek képzelő, terveiben a valósággal csak laza kapcsolatban lévő vezérkari főnök, valamint egy az adott helyzetben teljesen csődöt mondó felsőszintű politikai döntéshozatali mechanizmus. Ha ez a háború nem tör ki, a Monarchia talán még ma is létezhetne, bár simán lehet, hogy már rég szétesett volna. Talán jobb lenne a világ, ha még létezne, talán nem. Én többnyire inkább sajnálni szoktam, amit elvesztettünk általa, de kénytelen vagyok elismerni, hogy a Monarchia egy meghatározó történelmi pillanatban irtóztató politikai hibát követett el és ennyiben mindenképpen megérdemelte a sorsát.  

3. A teljes magyar politikai elitnek a leszereplését, kezdve a Monarchia vezető rétegéhez tartozókkal, folytatva azokkal, akik a háborús vereség láttán pánikszerűen az ellenzék kezébe adták a hatalmat és rájuk tolták a felelősséget és az ellenzék különféle csoportjaival, amelyek teljesen felkészületlenül és hihetetlenül ostobán vezették az országot az őszirózsás forradalomtól a kommünig, valamint a kommünbe magát felelőtlenül belevető sokféle értelmiségivel és baloldali politikussal egészen a Horthy-rendszert megalapító liberális, konzervatív és szélsőjobboldali csoportokig. Nem vagyok egészen érzéketlen a korabeli politikusok jótulajdonságaira, a helyzetüket is részben megértem, de ettől még tény, hogy nincs egyetlen politikai csoport sem, amely egyértelműen megérdemelné az elismerést. Nem is érzem fairnek, hogy bárkit külön-külön hibáztassanak Trianonért. Trianon egy kollektív csőd eredménye, amelyben Tisza Istvántól Károlyi Mihályon és Jászi Oszkáron át Kun Béláig, Horthy Miklósig, Apponyi Albertig és Bethlen Istvánig mindenkinek hasonló súlyú a felelőssége. Mindenkinek persze más és más felelőssége van, mert más és más pillanatban hoztak döntéseket és ezért erényeik és hibáik is másként festenek, de végső soron tettük minden ugyanafelé: Trianon irányába mutatott. 

4. Milliók számára földindulásszerű, egyéni tragédiák sokaságát okozó változást az életkörülményeikben. Kisebbségi sorsba kerülést, elveszett egzisztenciákat, vagyonokat, elvesztett perspektívát, szétszakított családokat, sokaknak menekülést, leromló életkörülményeket, az egész világ kifordulását a sarkaiból. Amit az első világháború egy egész generációnyi férfi számára jelentett néhány éven át, azt Trianon a hajdani hátország lakóinak milliói számára hozta el egyszer s mindenkorra: hogy az életük felfordult és többé nem lehetett ugyanúgy élni mint korábban. És persze azt is látni kell, hogy milliók számára mindez elfogadhatatlanul igazságtalan volt. Mint valami természeti katasztrófa vagy az istenek bosszúja, úgy sújtott le rájuk. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni, de beletörődni sem. Ha valakik, akkor velük szemben maximálisan megértő vagyok, még az emberi gyengeségeik és ballépéseik iránt is. 

5. Zsákutcás magyar politikát Trianon után. A Horthy-rendszer nagyon szerencsétlen módon reagált Trianonra. Bár értéktelem, hogy egyfajta stabilitást hozott és ha apró lépésekben is, de némi változást is, de közben belekormányozta az országot nem csak a második világháború katasztrófájába, de az abból való kiszállás lehetetlenségébe is. Bármit is gondoljunk a megelőző negyedszázadról vagy az 1944. március 19. után történtekről, de nehezen vitatható tény, 1944. október 15-én dicstelenül, szégyenteljesen bukott meg a rendszer és pecsételte meg ezzel végleg a régi Magyarország sorsát. És hogy ez megtörténhetett, ahhoz kellett azoknak a rossz válaszoknak a sokasága, amelyeket a rendszer Trianonra adott.

6. Tartós tévképzeteket a trianoni határokon kívülre került magyarokról és a rendszerváltás óta feltámadó nemzeti romantikát. Nemrég például simán hülyének néztek, mert amikor valaki kijelentette, hogy értelemszerűen az erdélyi magyarok problémáinak megoldása az autonómia, én azt mondtam neki, hogy remélem tisztában van vele, hogy nem minden erdélyi magyar székely. Sajnos a kérdést nem tudtuk alaposabban megbeszélni, de az nagyjából kiderült, hogy két dolog miatt tűnt a közbevetésem hülyeségnek, egyrészt, mert "nyilván tudja", másrészt meg "hogy jön ez ide?". Pedig amennyire meg tudom ítélni, a kérdésben máig élnek elképesztően téves elképzelések: onnantól, hogy erősen túlbecsülik a határontúli magyarok számát, azon keresztül, hogy a székelyföldi kirándulások jelentik (ha egyáltalán bármi) az erdélyi magyarságról alkotott kép alapját (találkoztam már emberrel, akit nem tudtam meggyőzni, hogy Erdélyben nem a magyar a többségi etnikum), egészen odáig, hogy a határontúliakkal szemben furcsa ellentmondások vannak az emberek fejében. Romantizálják, jobbnak, tisztábbnak tartják az ő magyarságukat, de ha Magyarországra jönnek dolgozni, itthon simán kirekesztik, lerománozzák-szerbezik-ukránozzák-szerbezik őket, mindenféle negatív előítéleteik vannak velük szemben.

7. Súlyos politikai örökséget. Én például mindig azt gondoltam, hogy van abban valami, hogy Trianon különleges felelősséget rak Magyarországra a trianoni határokon kívül rekedt magyarság iránt. Pár éve még attól féltem, a fő kérdés az, hogy Magyarország felszívja-e a szomszéd országokbeli magyar közösségeket vagy lehetővé teszi-e helyben maradásukat. Ma már kevésbé vagyok e téren naivan arrogáns és a hazai viszonyok is elég taszítóak ahhoz, hogy ne gondoljam, hogy mindenki ide vágyna a szomszéd országokból. A kettős állampolgárságot is megszavaztam és ellenezném a szavazati jog korlátozását is. De tudom, hogy vannak teljesen értelmes érvek amellett is, hogy a határon túli magyaroknak jobb lenne, ha a magyarországi politika nem mérgezné az életüket tovább és hogy a magyarországi politikát kaotikussá teszi a kiterjesztett választójog. De én mégis úgy vagyok vele, hogy ami történt megtörtént és együtt kell élni vele. A választási rendszert nyilván korrigálni kellene, hogy minél átláthatóbb és méltányosabb legyen, de ez egy külön történet. És persze elvárnám a mai ellenzéki pártoktól azt is, hogy mind a szomszéd országokbeli, mind a nyugatra került magyar választókkal építsenek ki jó kapcsolatot és vegyék őket komolyan.

Nos, nekem ezt jelenti Trianon baloldaliként és liberálisként.

 

3 komment

122. Mitől olyan nehéz sikeres ellenzéki pártot csinálni?

2017. június 02. 11:28 - FOUREY

Tekintsünk el néhány triviális dologtól, mint például, hogy a politikához pénz kell, sok pénz. Nagyon sok pénz. Attól is, hogy a politikához kellenek még másfajta erőforrások is, amiket vagy meg lehet pénzen szerezni vagy nem, de amik nélkül nem megy. És arról sem szeretnék beszélni most, a titkos összetevőről, je ne sais quoi-ról, ami elválasztja a politikába beszállni akarók átlagát a sikeres politizálásra képesektől. Mint minden sportágban ugyanis, itt is vannak, akik gyorsabban futnak, magasabbra ugranak, erősebbek a többieknél. De ez most mind nem fontos.

Amiről ehelyett írni szeretnék, az egy nem kevésbé triviális dolog, de nem lehet elégszer beszélni róla. Ez pedig az, hogy minden politikai pártnak egy időben kellene megoldania két önmagukban is lehetetlen és ráadásul egymással is kibékíthetetlen ellentmondásban lévő feladványt. És mégis minden pártnak meg kell próbálkoznia a lehetetlennel és egyszerre megválaszolni mindkét kihívást, mégpedig úgy, hogy a két válasz végső soron ne rombolja le egymást. Értelemszerűen ez egy lehetetlen feladat és ennek két következménye van: egyrészt, hogy csak egészen kivételesen sikerül valakinek átmenetileg egyensúlyba hoznia e kétféle feladatot és másrészt, hogy még egy sikeres párt is sokkal törékenyebb, belső viszonyai dinamikusabbak és feszültséggel telibbek, mint azt kívülről gondolni lehetne.

Na, de mégis mi ez a két kihívás?

Az egyik, hogy egy párt mindig különböző emberek közös cselekvését jelenti és mivel az emberek elképzelései, érdekei, eszméi, hitei, meggyőződései, elfogultságai, lelki habitusa, személyes bekattanásai, temperamentuma stb. különböznek, hogy nem lehet őket fedésbe hozni, ezért minden párt szükségképpen egyfajta koalíció, nem pedig homogén közösség. Márpedig ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy sajnos nem ugyanolyan emberek vannak egy pártban, hanem hogy a politika lényege, hogy olyan embereket kell rávenni együttműködésre, akiknek az együttműködése nem várható el. Aki csak kicsit is hallott már a játékelméleti problémákról, az tudja, hogy az együttműködés mennyire nem magátólértetődő dolog. De nem kell ennyire absztraktan megközelíteni a kérdést: bárki, akinek voltak már barátságai, párkapcsolata, családja, vett részt lakógyűlésen, kollégiumi gyűlésen, osztálykirándulás vagy szalagavatói program megvitatásán, meetingen vagy bármilyen közösségen belüli vitában, az tudja, hogy mi történik, amikor emberek közösen akarnak cselekedni. Nem mondom, persze, hogy lehetetlenségről van szó, de hogy nagy és nehéz feladatról, az biztos, aminek számos buktatója van. S mivel a politika hihetetlen nyomást helyez az emberekre és mert a tétek óriásiak és minden játékszabály kijátszható, vitatható, megváltoztatható, ezért erre a problémára már önmagában véve sincs semmilyen tuti recept, tartós és megnyugtató megoldás. A pártok tagjai jönnek-mennek, fúrják egymást, ambicióikat próbálják kielégíteni, szövetségeseket keresnek, szöveteségeseket árulnak el, ügyeket képviselnek, ragaszkodnak általuk kitalált megoldásokhoz, kritizálnak másokat, hol joggal, hol személyes ellenszenvből, mindent jobban tudnak stb.. Ez az élet, a pártok belső életének rendje. Sikeres pártnak lenni innen nézve azt jelenti, hogy a meglévő belső energiákat, belső dinamizmust sikerül úgy kezelni, hogy a párt ne essen szét és ne is alakuljon ki belül valamiféle belső patthelyzet, ami megbénítja a pártot. Ideális esetben a belső versengés egy része egyszerűen levezethető többé-kevésbé ártalmatlan módokon, néhány esetben könyörtelenül meg kell szabadulni a megoldhatatlan konfliktusforrásoktól, más részük viszont becsatornázható, a párt sikeres működésére fordítható. Ez az ideális eset sem ideális persze abban az értelemben, hogy a konfliktusok, érdekellentétek, véleménykülönbségek, személyes ellenszenvek ilyenkor sincsenek félretéve, legfeljebb sikerül elérni, hogy az adott szervezet mindezzel együtt is működni tudjon és ne marcangolja szét magát.

Ez tehát az első lehetetlen feladat.

A másik nem kevésbé lehetetlen kihívás az, hogy egy pártnak nem egyszerűen nagyon különböző emberek koalíciója létére kell hatékonyan működnie, de egységes egésznek is kell lennie. Vannak praktikus és kicsit absztraktabb okai is ennek és az sem egyértelmű, hogy mennyire kell ennek az egységnek kifelé érvényesülnie, de hüvelykujj-szabályként szerintem el lehet fogadni, hogy egy kívülről felismerhetetlen karakterű, cselekvésképtelennek látszó, széthúzó stb. párt nem jó. Nem azt mondom, hogy egy párton belül a belső vitákat el kell fojtani! Ez lehetetlen is volna és ebből adódóan káros is lenne. Bár persze vannak a belső vitákra való, elfogadható mértékű nyitottságnak részben az adott párt karakteréhez, részben az adott ország politikai kultúrájához és intézményeihez illeszkedő fokozatbeli különbségei is. Amiről én beszélek, az egy ennél sokkal elemibb dolog: az, hogy az embereknek van egy alapvető, hard-wired igényük arra, hogy a világ dolgait egy emberhez hasonló cselekvő lénynek lássák és annak alapján ítéljék meg, mintha az lenne. A szeszélyesnek tartott időjárás, a direkt velünk kiszúrni akarónak látott számítógép, az egyéniségként kezelt háziállat mind-mind annak a példája, hogy mennyire erős igényünk van a dolgokat úgy kezelni, mintha egy akarattal, szándékokkal és egyéniséggel rendelkező egyén lenne. Teljesen jogos és mi sem magátólértetődőbb, mint, hogy így tekintünk a pártokra is. A tagok is, a választók is. Aki azt méricskéli, hogy egy párt vajon még ugyanaz-e, mint amibe belépett vagy amire szavazott korábban, aki haragszik egy pártra, mert becsapta őt, nem tartotta meg az ígéreteit, mert olyannal köt szövetséget, akivel nem kellene, aki lojális egy párthoz, bár nem ért vele egyet, az mind antropomorfizálja, önálló aktorként kezeli különböző emberek laza, belülről ellentmondásoktól feszített közösségét. Praktikusan ez azt jelenti, hogy egy párt nem teheti meg, hogy ne próbálja tudatosan formálni saját karakterét. Ugyanazért egyébként, amiért senki sem élhet csak úgy bele a nagyvilágba, hanem dolgoznia kell azon, hogy annak látsszon, akinek látszani akar és az legyen, aki lenni akar. Mert a megítélést úgyse úszhatja meg sehogysem és mert ha ellentmondás van az ember eszközei és céljai között, akkor az hátráltatni fogja - értelemszerűen - a céljai elérését. Ahogy, ha valaki sikeresen nyelvvizsgázni szeretne, akkor az nem várhatja, hogy majd csak lesz valami, hanem tanulnia kell és megtanulnia a vizsgaszituációt is jó kezelni, ugyanígy egy pártnak is tudatosan formálnia kell önmagát.    

Csakhogy, miközben teljesen jogos elvárás, hogy egy pártnak legyen saját karaktere, különben nem lesz sikeres, a párt egységességének és felismerhető karakterének kialakítása számos nehézségbe ütközik. Én itt csak kettőt említenék meg: 

1. Mivel egy párt mindig heterogén közösség, különböző emberek koalíciója, ezért minden törekvés egy egységes karakter kialakítására szükségképpen belső konfliktusforrás. Van, aki azt érzi, hogy az adott karakterjegyekkel nem tud azonosulni. Van, aki azt hiszi, hogy ez nem az a karakter, ami a pártot népszerűvé teszi majd a választók körében. A helyzet ugyanakkor az, hogy a karakter kiformálása nem megúszható feladat, mert az akkor is kialakul az emberek fejében, ha nem dolgozik rajta a párt. Legfeljebb nem olyan lesz, amilyennek a benne lévők örülnének, sőt, a kívülről rájuk aggatott címkék súlyos politikai terhekké is válhatnak: bezárhatják a pártot a politikai tér egy kevésbé kívánatos részére vagy negatív megítélések kialakulását segíthetik elő.

2. A párt karakterének formálása súlyos politikai küzdelem, amiben az adott párt csak az egyik szereplő a többi párt, a sajtó és a választók mellett. Hogy végül milyenné válik egy párt, az csak részben elhatározás kérdése, részben pedig e küzdelem kimenetelének eredménye. Ha valami nem hatja meg a választókat (esetleg hülyeségnek tartják), ha valamit a sajtó nem fogad el (mondjuk, hogy létezne olyan pozíció a politikai térben vagy hogy a párt által képviselt ügyek nem fontosak), ha a többi politikai párt hatékonyan szorítja be egy helyzetbe a pártot, akkor az, hogy egy párt milyennek látszik, az csak korlátozottan lesz az adott párt törekvéseinek függvénye. De ezen felül ott van még az a kérdés is, hogy egy párt karakterét nem kizárólag ideológiai kérdések, szakpolitikai álláspontok fogják formálni, hanem a viselkedése is. Tehát a politikai küzdelem nem csak azért fontos e téren, mert lehetőséget ad elmondani, hogy kinek tartjuk magunkat, hanem azért is, mert megmutatja, kik vagyunk. Erősek-e vagy gyengék, okoskodók vagy zsigeri reakciókkal dolgozók, határozottak vagy hezitálók, elvontak vagy konkrétak, unalmasak vagy érdekesek, rokonszenvesek vagy taszítóak, hitelesek vagy rossz benyomást keltők, sterilek vagy életteliek, félelmetesek vagy barátságokat, idegenek-e vagy ismerősek és így tovább. Márpedig ez ismét olyasmi, ami felett csak korlátozott befolyása lehet bárkinek. 

Érthető már talán mostanra, miért lehetetlen kihívás mindkettő és az is, hogy miért vannak a rájuk adott válaszok kibékíthetetlen ellentmondásban egymással. Mit is mondhatnék még? Sok sikert, kedves ellenzéki pártok!

1 komment

121. Decline and Fall of the American Empire

2017. május 28. 20:40 - FOUREY

Távol álljon tőlem, hogy tagadjam, sok egyéb mellett a nemzetközi viszonyokhoz sem értek különösebben, de mostanában egyre gyakrabban jut eszembe, a híreket hallva, hogy vajon mikor kezdett véget érni az amerikai birodalom kora.

Mert nehéz Trump elnökségében nem egy nagyon súlyos válságjelenséget látni már önmagában, minden egyéb nélkül is. Egy minden politikai tapasztalat nélküli milliárdos botrányhős, médiabohóc hatalomrakerülése, az azóta folytatott "politikája", saját oldalának establishmentjével való finoman szólva is feszült viszonya, a mainstream média ellen folytatott hadjárata, az elképesztő handabandázása, az, ahogyan egyre szorul körülötte a hurok az orosz kapcsolatok miatt stb. önmagában is elgondolkodtató.

De még érdekesebb azt látni, ahogy Trump politikája sok tekintetben az amerikai külpolitika hagyományos eszköztárának őrült szétrombolása: a State Department tudatos kivéreztetése, első nemzetbiztonsági tanácsadójának gyors bukása, a saját titkosszolgálatai iránti ellenségessége, a szövetségesek folyamatos provokálása és a problémás országokhoz való bizarr közeledései egyaránt azt demonstrálják, hogy Amerika többé nem kiszámítható és nem egészen komolyanvehető nemzetközi politikai szereplő, illetve, amit komolyan kell venni benne ezentúl, az a potenciális kár, amit okozni tud a kiszámíthatatlanságával gyakorlatilag a világ bármely pontján.

De mindez valószínűleg csak felszíni jelenség. Talán viszont az már nem egészen az, ahogy a csendes-óceáni szabadkereskedelmi partnerségből kihátráló Trump lényegében lemondott Amerika nevében ennek a térségnek a gazdasági és politikai befolyásolásáról vagy ahogy a NATO-val és a G7-tel látványosan összeveszve hagyta elszigetelődni az USA-t.

Vélhetően egy a mélyben régóta zajló hosszú folyamat hirtelen felszínre kerüléséről van szó. Hiszen George W. Bush értelmetlen háborúi egész térségek biztonságát ásták alá és tárták fel a világ legnagyobb katonai hatalmának gyengeségét. Obama pedig látványosan elfordult Európától és Kelet-Európát, valljuk meg őszintén, egyszerűen átengedte az oroszoknak évekkel ezelőtt, majd a Közel-Keletről is igyekezett kivonulni. Innen nézve Trump harsány önpusztítása talán csak a betetőzése mindannak, ami eddig is a szemünk előtt zajlott, csak nem akartuk észrevenni. De persze többnyire nem szokott igazam lenni. 

Szólj hozzá!

120. Politizálni akarsz? Tudd, hogy pontosan milyen szerepre vágysz!

2017. május 25. 20:04 - FOUREY

Tenni akarsz, de hogyan?

Van egy klasszikus probléma, amivel különféle formákban újra és újra szembesít minket a 2010 óta a fejünk fölött kiépülő rezsim, mégpedig annál kiélezettebben, minél brutálisabb módon avatkozik az életünkbe. Ez pedig az, hogy miként egyeztethetők össze a politika szükségszerűségei az erkölcsi meggyőződéseinkkel, eszméinkkel, mindennapi érdekeinkkel. Az alábbiakban ezzel a kérdéssel kapcsolatban szeretnék megfontolásra ajánlani néhány gondolatot, egy amerikai politikai filozófus, Andrew Sabl Ruling passions című 2001-es könyve alapján, abban a reményben, hogy hátha másokat is segíthet a felmerülő dilemmák végiggondolásában és saját válaszaik megfogalmazásában.

Ismerős hazai dilemmák a civilségtől a tagságtól való félelmen át a koalíciókötésig

Kezdjük néhány példával, ahol ez a probléma megjelent az elmúlt években. Az egyik, amikor a kormány lépései ellen tiltakozó civileknek azzal a kérdéssel kellett szembenézniük, hogy engedjék-e meg pártoknak is, hogy csatlakozzanak az akciójukhoz vagy inkább akadályozzák meg, hogy a politika "lenyúlja" azt? A másik, amikor egy ügyben tiltakozók azon gondolkodtak, hogy vajon nem kellene-e kiszélesíteniük tiltakozásukat a kormány többi kritizálható lépéseire is a tiltakozás iránti érdeklődés fenntartása vagy növelése érdekében vagy esetleg nem éppen ezzel fogják-e tönkretenni az egészet. A harmadik, amikor civil tiltakozók azon gondolkodtak, hogy nem kellene-e politikai mozgalmat szervezniük, mert az hatékonyabb eszköz lenne céljaik elérése érdekében vagy éppen ellenkezőleg, nem éppen ezzel veszítik el ügyük tisztaságát? A negyedik, amikor egy frissen megalakult politikai mozgalom tagjai megijednek attól, hogy túl sok, saját politikai célokkal rendelkező emberrel kell együttműködniük és így elveszíthetik az ellenőrzést mozgalmuk fölött és így az esélyt eredeti céljaik megvalósítására. Az ötödik és utolsó példám pedig az a dilemma, amivel minden politikai szerveződés szembekerült előbb vagy utóbb: hogy kikkel és milyen mértékben szabad együttműködniük a mindennapokban vagy a választások során anélkül, hogy ezzel lejáratnák magukat.

Az ilyen viták nagyon is ismerősek lehetnek mindenkinek az LMP, a Milla, a Párbeszéd, a Haha, a Szolidaritás, az Együtt vagy újabban a Momentum történetéből, a kockásinges mozgalom, a netadós tüntetések, a lex CEU elleni tiltakozások körüli vitákból. A kérdés egyik dimenziója, úgy tűnik, az, hogy lehet-e másként csinálni a politikát, mint amit a demokrácia elitista felfogása sugall, a másik, hogy miként lehet/kell a civilséget és a politikát elválasztani egymástól. Az ebből adódó elvi nehézségekkel nem csak az élet szembesítette azokat, akik a kormány lépései ellen akartak tiltakozni, de a kormánypárti propagandagépezet is, amely előszeretettel gúnyolódik azon, ha értelmiségiek szólalnak meg politikai ügyekben, vonja kétségbe a civilek legitimitását a választott politikusokéval szemben és vádol meg intézményeket azzal, hogy politikai aktorokká válnak. Biztos van, akiket mindez nem ejt zavarba, de bevallom, én nem tartozom közéjük és azt gyanítom, hogy másoknak is okozott már álmatlan éjszakákat az a kérdés, hogy mit lehet itt tenni egyáltalán.

Lehet más a politika? Valójában mindig más, attól függően, hogy milyen szerepet töltesz be! 

Andrew Sabl gondolatait két okból érzem megfontolásra érdemesnek a politikai szükségszerűségek és egyéni meggyőződések, értékek, érdekek viszonya kapcsán. Egyrészt, mert egy olyan politikai közegben születtek, ahol a demokratikus politika természetes, sőt, elkerülhetetlen velejárójának tűnik, hogy ne csupán a választott politikusok szólhassanak bele a politikába, hanem bárki más is. Másrészt, mert Sabl számára a demokratikus politika szükségszerűségeinek figyelembevétele és az etikai megfontolások egyáltalán nem állnak kizáró ellentétben egymással. Másként megfogalmazva, fel sem merül benne a lehet-e más a politika, amikor nem választott politikusok politikai szerepvállalásával foglalkozik. A politika szerinte pont olyan lesz, amilyenné tesszük, csak közben tudnunk kell, hogy miként kell hozzányúlnunk, akár választott politikusként, akár civilként, ha sikerre akarjuk vinni ügyünket.

Sabl kínál egy gondolatébresztő általános elméletet arról, hogy hogyan is érdemes felfognunk a demokratikus politika etikáját, de szerencsére nem marad az általánosságok szintjén, hanem történeti esetek segítségével mutat be három olyan speciális helyzetet, amelyekkel kapcsolatban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi az egyszerre erkölcsileg tiszteletreméltó és ugyanakkor politikai sikerre vezető magatartás. Az egyik egy választott politikus helyzete, azon belül is, figyelmét a szenátor (számunkra nyilván csak áttételesen érdekes) szerepére összpontosítja és azt kérdezi, mitől lesz valaki jó szenátor és mitől lesz rossz? Elméleti válaszok mellett hoz példát mindkettőre (Joseph McCarthy a rossz szenátor például). A másik két szerep még érdekesebb: az egyik a morális aktivistáé, a másik a közösségszervezőé, ahol Sabl pozitív példáit érdemes talán külön is kiemelni: Martin Luther King Jr. a jól morális aktivista és Ella Baker a jó közösségszervező mintája.

Sabl kiindulópontja az az első pillantásra akár triviálisnak is tekinthető belátás, hogy a demokratikus politikának nem csak egyféle politikai etikája van, hanem annyi, ahányféle politikai szerep. De azért ez korántsem annyira magától értetődő. Éppen, mert nem azokat a számunkra sokszor keserű emlékeket idéző kérdéseket teszi fel, amiket mi szoktunk, hogy kinek szabad megszólalnia a politikában egyáltalán és lehet-e más a politika, hanem egyszerűen adottnak veszi, hogy demokráciában mindenkinek joga (és mindenekelőtt: jó oka) van megszólalni. S hogy a politika nem csak lehet más, de e különbségeket muszáj alaposan megérteni, amikor valaki valamilyen speciális helyzetben, szerepben szólal meg, különben bukásra lesznek ítélve erőfeszítései.

Miután leszögezi azt, az egyébként cseppet sem triviális másik alaptételt, hogy a demokráciában a politika végső soron a számokról szól, hogy tehát bármilyen nehéz is ezt elfogadni, de semmilyen politikai cél nem érhető el a kellő számú embert mellénk állító meggyőzés ereje nélkül, Sabl aszerint tesz különbséget különböző politikai szerepek között, hogy azok milyen helyet foglalnak el a demokrácia logikáján belül, milyen speciális formában vetik fel a számok problémáját. A szenátor esete arra példa, hogy a jó választott politikusnak egyszerre kell kollegiálisnak lennie és valamilyen módon hűségesnek választói felé. Aki nem tud együttműködni kollégáival, az magra marad a javaslataival, aki messzire szakad el a választóitól, azt leszavazzák. A morális aktivista dolga ehhez képest annyiban más, hogy neki elsősorban mozgósítania kell: eszmékre, értékekre kell apellálnia, szenvedélyeket felkeltenie. Tűzhet ki célokat, vezetheti az őt támogatókat, de ennek értelemszerűen korlátját jelenti az, hogy tekintettel kell lennie arra, hogy formális politikai hatalma korlátozott és illékony és neki elsősorban azokat az eszméket és értékeket kell képviselnie, amelyek egyébként is övéi azoknak az embereknek, akiket vezetni és képviselni akar. Ezzel szemben a közösségszervező dolga nem az, hogy a saját eszméit hangoztatva mozgósítsa az embereket és vezesse őket, hanem, hogy egy közösséget képessé tegyen a hatékony politikai cselekvésre: ehhez pedig meg kell találnia azokat, akik ebben részt tudnak venni, akikben mások is megbíznak; meg kell értenie az igényeiket és segítenie kell, hogy meg tudják fogalmazni ezeket; és nem utolsósorban segítenie kell a szükséges erőforrások megszerzésében is.

A különféle politikai szerepeknek tehát eltérő játékszabályai vannak, attól függően, hogy mi is az adott szerep funkciója a demokrácián belül. S ha már a játékszabályok eltérnek, akkor érthetően különböznek azok a kívánatos személyiségjegyek, viselkedési formák is, amelyek segíthetik az adott szerep betöltőjét. Ha egy szenátor képtelen a kompromisszumra, ha nincs tekintettel kollégáira, akkor el fog szigetelődni, legyen bármilyen tisztességes is vagy hűséges a szavazóihoz. Ha egy morális aktivista mindent fel akar forgatni vagy nyíltan megveti követőit, falakba és elutasításba fog ütközni. Egy közösségszervezőnek pedig alighanem az a legnehezebb, hogy el kell fogadnia, hogy nem ő a főszereplő, csupáncsak egy facilitátor, aki mások politikai cselekvését készíti elő. Ha ezt valaki nem tudja elfogadni, az vagy szektát fog tudni csak alapítani vagy pedig elkerülhetetlenül magára marad.

Visszatérve az ismerős hazai dilemmákra: mik ezek, ha nem szerepdilemmák?

Természetesen a háromféle szerep csak három - Sabl számára fontos, de mégiscsak esetleges - példa arra, hogy miféle nehézségekkel kell szembenéznie annak, aki a politikai szükségszerűségek és az egyéni meggyőződések, értékek, érdekek összeegyeztetésére törekszik. Meggyőződésem szerint az általam fent említett öt hazai példát akkor tudjuk leginkább megérteni, ha látjuk, hogy ha nem is Sabl elméletének technikai részletei, de annak alapvető mondanivalója alapján ítéljük meg ezeket a példákat és észrevesszük, hogy eltérő politikai szerepfelfogások ütköznek bennük. A Fidesz nyomasztó hatalmi fölénye és a hagyományos ellenzék szétesése miatt szokatlanul gyakran állt elő ugyanis olyan helyzet, amikor a nagy nyilvánosság előtt embereknek választaniuk kellett nagyon különböző politikai szerepek és a velük járó eltérő mércék és cselekvési formák között. Egy részükben, úgy gondolom, elkerülhetetlen volt, hogy az útelágazáshoz érő politikai szereplők útjai elváljanak, mert másként és másként fogták fel a saját szerepüket. Más esetekben viszont egyszerűen az történt, hogy valakik már választottak, de nem tudták elfogadni mindazt, ami a döntésükkel szükségszerűen együtt jár. Azt hiszem, bár az előbbi típushoz tartozó esetek is fájdalmasak, az igazán fontos tanulságokat a másik típus esetei hordozzák.

Az általam említett öt példából különösen egyértelműen ilyenek voltak a politikai mozgalommá szerveződés dilemmája és a tagságtól való félelem.

Egy civil szervezetet építő szervezőember vagy egy civil tiltakozást szervező szószóló egészen másfajta minőségű szervezőmunkát kell, hogy magára vállaljon, mint aki politikai mozgalmat épít. Lehet, hogy ez a befektetendő munka mennyiségében is megmutatkozik, de nem elsősorban abban, hanem, hogy hirtelen egészen újfajta kihívásokkal fog szembesülni és ezekkel nem fog tudni megbirkózni, ha nem ismeri fel azt, hogy az újfajta szerep másfajta játékszabályaiból adódnak.

Egy politikai mozgalommá alakuló civil tiltakozást hirtelen a pártokhoz fogják mérni, tagságot és szervezettséget, programot, ismertséget kérnek rajtuk majd számon, a megszólalásaik stílusát, tartalmát is másként fogják megítélni. Ami belefért esetleg civilként, arról most rögtön elmondják, hogy miért elfogadhatatlan.

Az is ki fog derülni, hogy százezer embert könnyebb egy-egy alkalommal az utcára kivinni, mint találni 1000 aktivistát, aki szívesen belépne a szervezetbe.

Az is ki fog derülni, hogy az a 100 ember, aki végül összegyűlik, feltételesen fog csak azonosulni a céljainkkal, saját megfontolásai lesznek, nehezen fogja elfogadni egy politikai mozgalom belső szabályait, fegyelmét, bármely vitát bármikor újrakezdhetőnek fog gondolni, neki mindig jobb ötletei lesznek, mint másoknak, és ha formálisan el is fogadja a játékszabályokat, a távolmaradásával mindig kifejezheti csalódottságát. S mindez érthető is, hiszen olyasmit várunk el tőle, ami nagyon sok időt, energiát, pénzt, érzelmi ráfordítást jelent. Márpedig ennek kezeléséhez türelem kell és határozottság.

A politikai mozgalmak működtetésének mások a szabályai és másfajta magatartásformákat követelnek meg, mint egy civil egyesületben vagy egy tiltakozómozgalomban.

Mi több, nem is csak egyfajta politikai szerepre van szükség egy politikai mozgalomban és bizony néha csodával határosnak látszik az a folyamat, ahogy e szerepek betöltéséhez a megfelelő emberek összetalálkoznak. Egy sikeres politikai mozgalom bizony nem véletlenül alakul ki nehezen.

És itt jutunk el a másik példához, a tagságtól való félelemhez. Mert bármilyen könnyű is elvileg elfogadni, hogy egy politikai mozgalom sikeréhez tagokra, szervezetre van szükség, és hogy egy szervezet létrehozása és működtetése sokféle politikai szerep betöltését igényli, sokféle ember közötti kooperáció útjainak megtalálását, nagyon is érthető az idegenkedés attól, hogy az újak esetleg leváltják a régieket, eltorzítják az eredeti célokat és mindent tönkretesznek.

Megvan ennek a társas lélektani háttere is, de ami most minket különösen érdekelhet, az a tagságtól való félelem politikai etikája.

Márpedig innen nézve az a helyzet, hogy aki a tagsággal járó kockázatot nem tudja felvállalni, az bukásra van ítélve a modern politika világában. Persze, nem automatikusan népszerűbb a választók között egy tízezres párt mint egy ötezer taggal rendelkező, de különösen ma, amikor a kormánykritika fórumai erősen korlátozottan képesek elérni az állampolgárokat, amikor a rezsim erőforrásaival szemben szinte semmi mást nem tudhatnak az ellenzékiek felmutatni mint lelkes aktivistákat, ott a tagság és a szervezettség ismét az egyik legfontosabb eszközévé válik annak, hogy az állampolgárok megismerhessék a politikai alternatívákat.

Tagságra tehát azért is szükség van, hogy legyen, aki odamegy az emberekhez, de tagságra - érdekes módon - azért is szükség van,  mert a tagságtól való félelem nem megalapozatlan. Ha száz elégedetlenből tíz hajlandó akár csak tüntetni is és száz tüntetőből csak tíz hajlandó további aktivitásra, akkor képzelhetjük hány aktivizmusra hajlandó emberből találunk elegendő, az adott politikai mozgalommal tartósan azonosulni képes, a mozgalom különböző politikai szerepeit megfelelően betölteni tudó tagot...

A tagságra tehát azért is szükség van, hogy legyen, akiknek a lemorzsolódása nem öli meg a mozgalmat és legyen, akiknek a megtartása nyereség lehet az adott politikai ügy képviselete számára. Ez persze egy kockázatos, nyitott kimenetelű folyamat az alapítók számára, de nem kockázatosabb, mint baráti asztaltársaság maradni.

Mi a tanulság? Találd meg magad!

Nem mondom, hogy feltaláltam a spanyolviaszt ezekkel a Sabl-könyv alapötletére támaszkodó gondolatokkal. De mivel ma az ellenzéki politikai aktivitás hatékonysága az egyik legfontosabb kihívás és mivel úgy tűnik, hogy ennek kapcsán újra és újra beleütközünk a politikai szükségszerűségek és az egyéni megfontolások, értékek, érdekek közötti konfliktus problémájába, remélem, nem is teljesen haszontalan keresni azokat az eszközöket, amelyek segítségével mindenki a maga módján keresheti meg a számára elfogadható választ erre a problémára.

Szólj hozzá!