BALOLDALI LIBERÁLIS BLOG

A baloldal nem mindig liberális, a liberálisok sem mindig baloldaliak. De ez egy ilyen blog.

98. Boldog karácsonyt

2016. december 01. 10:35 - FOUREY

Kevés szomorúbb hír van az elmúlt napok hazai belpolitikájában, mint az, hogy a miniszterelnök bejelentette, hogy minden nyugdíjas fog kapni tízezer forintot karácsonyi ajándékként. Mint mondta: "Ez egy gesztus, a nyugdíjasok iránti tisztelet kifejezése."

Nem sajnálom persze a pénzt a nyugdíjasoktól, bár el tudnék képzelni még helyet, ahol el lehetne költeni értelmesen ekkora összeget, de van két dolog, ami rettenetesen elkeserített a történetben. Az egyik, hogy immár végleg összekeveredni látszik a kormányfő szemében a sajátja és a közé. A kormányfő ugyanis gesztusokat gyakorol, tiszteletet fejez ki, ami nagyon rendben lenne, ha mindezt a magánvagyonából tenné, de nem ezt teszi, hanem az én adómat költi, sőt, ha a világrekorder áfát nézzük, akkor azoktól a nyugdíjasoktól veszi el hozzá a pénzt, akik felé a kormányfő kegyet gyakorol. Ne legyen félreértés: a mi pénzünkön akarja egy részünk jóindulatát akarja megvásárolni a maga számára. Undorító ez? Hát persze! Az újraelosztás természetesen nem bűn, arra rászoruló csoportok támogatása pedig a társadalmi szolidaritás természetes kifejezése, de a kormányfő itt valami egészen mást tesz:  egyszerűen és nyíltan megvesztegetésre használja a közpénzeket, s növeli azt az érzést, hogy jólétünk, az állami erőforrásokhoz való hozzáférésünk a kormány személyes preferenciáin múlik és hogy a közpénz nem mindannyiunk pénze, hanem a politikusok tulajdona, amit ő kénye-kedve szerint osztogathat és ennek nekünk még örülnünk is kellene.

A másik, hogy ezen az emberek már különösebben fenn sem akadnak. Elhagytuk azt a világot, ahol a politikus elszámoltathatósága legalább elvileg elvárható volt, ahol a közpénzről azt hihettük, hogy a mi pénzünk és nem az övék. Alattvalók lettünk. És ez valamiért senkit sem zavar. Pedig mindez nem egyszerűen elvi kérdés. Az állam arcátlanul tolja a közpénzt kiválasztott kedvenceibe, régebben például Simicskába, mostanában Vajnába, Tiborczba. Milliárdokról, tíz és tízmilliárdokról beszélünk ám! És mindez úgy történik, hogy az emberek megrántják a vállukat. Sőt, azt mondják, hogy ez a világ rendje. Milyen ironikus például, hogy szó nélkül folyik a Várhegy száz- és százmilliárdos költségekre rúgó átalakítása kormányzati negyeddé (vagy mi a fenéé, mert valójában senki sem mondja meg, pontosan mi folyik), sorra rugdalják ki onnan a kulturális intézményeket, szintén milliárdos költségekkel, miközben politikai vitákban még ma is érv lehet, hogy a 4-es metró milyen drága volt és milyen értelmetlen. És senkinek sem tűnik fel, hogy a 4-es metró legalább mégiscsak egy közlekedési eszköz volt, ezrek és ezrek hasznára, a várnegyed meg kizárólag a politikai elit és baráti körének kedvére fog szolgálni! Hát nem elképesztő, hogy utóbbira, csak mert egy olyan korban született, amikor még létezett politikai elszámoltathatóság, még mindig vannak szavaink, hogy kritizáljuk, az előbbire meg csak legyintünk, holott semmivel sem lesz olcsóbb és egészen nyilvánvalóan abszurd az egész? Mennyi mindent lehetne csinálni azokból a százmilliárdokból, amikre máshol (kórházakban, iskolákban, a 3-as metrónál stb.) tényleg szükség lenne, ezrek, százezrek javára szolgálna és nem arra, hogy a kormányfő reprezentálhasson! Mi sem mutatja jobban a demokrácia végét, mint az, hogy a régi rosszra még voltak szavaink, a maiba meg már csak fásultan beletörődünk, bután nézünk magunk elé és csak dadogunk, ha kérdeznek róla. Már, ha kérdeznek, mert ahogy a kormányzati médiahatalom terjeszkedő sötét árnyéka egyre jobban beborítja az országot, egyre kevesebb helyen tesznek már fel kérdéseket is. Mikor majd az utolsó kérdező is elhallgat, a kormányfő meg újabb gesztusokkal fejezi ki a tiszteletét az éppen aktuálisan megvesztegetendő társadalmi csoportok iránt a mi zsebünk terhére, akkor valójában már nem is lesz többé olyan, hogy mi zsebünk. Csak az övék.   

28 komment

97. Házirend

2016. november 22. 20:15 - FOUREY

Egy ideje már előmoderálással jelenthetnek meg a kommentek ezen a blogon. Korábban, ha véletlenül kikerült az Indexre egy poszt, tömegével jöttek a kommentelők, én hagytam, hadd írjon mindenki, amit akar. Nos, ennek számos hátulütője volt: nagyon kevesen szóltak hozzá magához a poszthoz, rengeteg volt a személyeskedő, gyalázkodó komment és olyan tömegben jöttek, hogy gyorsan elment a kedvem attól, hogy lépést tudjak velük tartani.

Az előmoderálás annyit változtatott a helyzeten, hogy nem díszelegnek a blog alatt a visszataszító, mások emberi méltóságát sértő kommentek, de persze nem könnyíti meg a helyzetem, mert az előmoderálás fárasztó, lelkileg megterhelő és ráadásul igyekszem mindenkinek, akinek csak tudok, válaszolni is. Érdekes módon, az előmoderálás sokaknak fáj, rendszeresen cenzúrának nevezik, libsiznek miatta és azt is kikérik maguknak sokan, hogy nem elég gyorsan nézem át a kommenteket, ha épp kommentelők jönnek ide a blogra. De nem bánom, megvan rá a jó okom, hogy miért használom az előmoderálást

Íme, röviden a szabályok:

1. Nem csak a velem egyetértő kommenteket engedem be, hiszen ez nem cél, de fenntartom a jogot, hogy előmoderáljak és kitiltsak.

2. A személyeskedő, gyalázkodó kommenteket és a feltűnő trollkodást (pl. "mi ez a szar? ez neked egy blogposzt?") simán törlöm és kitiltom az elkövetőt. Ha nagyon súlyos az eset, örökre.

3. És igen, az én személyes felelősségem, hogy ki kommentelhet itt és mit. Ez egy olyan nyilvános tér, ahol nem lehet bármit megtenni.

4. A trollkodó kommenteket esetleg csak törlöm.

5. Ha valaki olyan kommentet ír, ami a poszt nyilvánvaló nem olvasásán vagy teljes félreértésén alapul, nem riadok vissza attól, hogy keresetlen őszinteséggel megmondjam neki, hogy ez nem oké.

6. Akit beengedek, annak igyekszem válaszolni, főleg, ha nem csak annyit mondott, hogy szerinte ez így oké vagy nem oké hanem érvelni is próbált.

Lehet ezt szeretni vagy nem szeretni, nekem mindegy. Nem kötelező olvasni ezt a blogot és plána nem alapvető emberi jog ezen a blogon frusztrációinkért másokon elégtételt venni. Akiben szimplán csak túlteng az agresszió, az szerintem változtasson életformát: egyen mást, aludjon többet, sportoljon, javítson a nemi életén, ne bloggereket bullyingoljon.

Hát ennyi. Köszönöm a figyelmet.

 

 

96. Mox nox

2016. november 09. 14:29 - FOUREY

Eddig négyféle reakcióval találkoztam az amerikai elnökválasztás eredményeivel kapcsolatban, s nem szeretném tagadni, hogy a magam részéről melyikkel érzek leginkább együtt.

Az egyik nyilván örül, igazolva érzi magát és most lelkesen bábucibázik a szemében főellenség balliberális média, meg a nem kevésbé balliberális értelmiség, meg a pénzügyi körök, meg a sorosgyörgyök felé. Érdekes látványt nyújtanak, de nem szeretnék úgy tenni, mintha lenézném őket. Elvégre mámorító érzés lehet azt gondolni, hogy az ember a győztesek oldalán áll, akiket a siker igazol (és hát, aki sikeres, az mégis, miféle egyéb igazolásra szorulhatna?) és azt gondolni, hogy végre eljött az ő idejük. A régi, rothadt polkorrekt, technokrata, ballib világ a szemük láttára omlik össze, s az erős embereké, a nemzetieké, a nemistudomkiké a jövő. Jó nekik. Örüljenek csak. Bárcsak ne azoknak a magamfajta hisztis ballibeknek lenne igazuk, akik szerint a világ katasztrofális irányba halad az utóbbi időkben!

Aztán ott van az is, aki, bár Trumpot és a jobboldalt utálja, de másfelől meg mélységesen megveti a neoliberális, kapitalista, a társadalmi szolidaritást eláruló, arrogáns establishmentet és nem csekély kárörvendéssel mondja, hogy tetszettek volna jobban csinálni Clintonék, nem legyőzni a nyilván sokkal hitelesebb Sanderst, aki a nép valódi képviselője volt és esélyesebb kihívója lett volna Trumpnak (s az se zavarja meg a gondolatmenetet, hogy Sanders valójában alulmaradt az elnökjelöltségi küzdelemben - ebben nyilván nincs semmi arrogancia, meg lenézés, meg a demokrácia elutasítása, mert ugye, aki ezt vallja, annak egyszerűen csak igaza van, meg persze magas lova, ahonnan lenézve kritizálhatja a mostani vesztest és a vele együttérzőket)(arról már nem is beszélve, hogy jelen állás szerint Clinton egyszerűen több szavazatot kapott, mint Trump, csak éppen nem a megfelelő területi eloszlásban).

Aztán ott van az a józan konzervatív is, aki persze nem rajongott Trumpért, sőt, mélyen lenézte őt, mert mégiscsak visszataszító demagóg, aki össze-vissza beszélt a kampányban, vállalhatatlan nézetei voltak és mégiscsak rémisztő volt belegondolni, hogy egy ennyire kiszámíthatatlan alak dönthetne az amerikai atomfegyverek bevetéséről. De másfelől ugye azért Clinton mégiscsak megéri a pénzét, nő is, meg Clinton is, meg feminista is, aztán ugye egy fekete elnököt követett volna és hát nő, meg persze liberális; és ne feledjük, hogy ez olyan tipikus ballib tempó hisztizni azon, hogy nem az történik, amit akar az ember. Meg persze nem eszik olyan forrón a kását, máskor is tűnt már úgy, hogy itt a világvége, az elfogult média is felelős azért, ami történt, nem is beszélve arról, hogy Trumpnak valószínűleg van egy titkos terve, csak eddig nem mondta el vagy ha neki nincs, hát ugye ott vannak neki a republikánusok, akik tapasztaltak és bölcsek és persze, lássuk meg, előre nincs értelme pánikolni.

És végül persze ott vannak a magamfajták, akik esetleg azt gondolták, hogy Bernie Sanders egy mérsékelt szocdemnek minősülne itthon, az USA-ban viszont kommunistának számít, ráadásul alulmaradt a jelöltállításon, Clintonnak elég progresszív a programja, tapasztalt politikus és persze, végülis, ami minket illet, valójában a kérdés nem is az, hogy Sanders, Clinton vagy akárki lenne-e a jó elnök, hanem, hogy akarunk-e egy kiszámíthatatlan, rasszista, szexista, nárcisztikus demagógot, egy született szélhámost amerikai elnöknek, szeretnénk-e egy olyan világban élni, ahol ő vezeti a legerősebb országot, ahol egy Putyin-barát politikus az elnök, akarunk-e egy olyan világot, ahol sorra kerülnek hatalomba az alkotmányos intézményeket semmibe vevő jobboldali populista, autoritariánus politikusok. Akarjuk-e, hogy Magyarország szép lassan ne szégyellnivaló kivétel legyen, hanem a fősodor része?

Számomra, s még néhányak számára a kérdés egyáltalán nem az, hogy az történik-e, amit én akarok, ha ezen azt értjük, hogy kizárólag egy bizonyos forgatókönyv lett volna számomra elfogadható. Valójában nem az volt a legfontosabb kérdés, hogy Clinton nyer-e, hogy lesz-e női elnök, hanem, hogy ledől-e a liberális-demokratikus világrend egy újabb, s alighanem legfontosabb bástyája, s hogy az a populista hullám, amely végigsöpört a fél világon, vajon csak a kezdet-e vagy csak egy átmeneti kellemetlenség. Márpedig a helyzet elég egyértelmű. Tudom, sokan nem szeretik a liberális demokráciát, mert nem eléggé demokratikus, nem eléggé szolidáris és ezer és egy baj van vele. Hát most majd meglátjuk, hogy mi jön helyette. Mert, ne legyenek illúzióink, Trumpnak nem kell egy második Hitlernek lennie ahhoz, hogy azok, akik most a fentiek közül a magamfajta liberálisokon köszörülik a nyelvüket, még visszasírják, ami most egyre messzebb kerülni látszik tőlünk. Persze, ne legyen igazam.

Képzeljük csak el: egy olyan világba lépünk be 2017-ben, ahol Putyinok, Erdoganok, Orbánok fogják meghatározni az életünket ideát, odaát pedig republikánus lesz a Képviselőház, a Szenátus és az elnök is, vagyis jóformán bármit el tudnak majd érni, amit csak akarnak, ideértve a kulcsfontosságú Supreme Court többségének átalakítását hosszú évtizedekre. Az a republikánus párt fogja uralni az amerikai politikát, amelyet hosszú évek óta sodor egyre inkább a jobbszél felé saját belső elégedetjeinek állandó lázongása, ahol egy politikailag teljesen tapasztalatlan médiabohóc a semmiből lehet egyszercsak elnökjelölt, s ez az elnökjelölt képes úgy elnök lenni, hogy a párt maga a kampány során többször is elárulta őt. Hagyjuk is, hogy milyen nézeteket képvisel ez a párt egy magamfajta liberális szempontjából, hiszen a lényeg az, hogy e párt mostantól maga is végletesen ki van szolgáltatva a nála lényegesen népszerűbb és a választókat sokkal jobban elérni képes elnökének, akiről viszont senki sem tudhatja, mit is akar. Nagyon valószínű, hogy ő maga sem.

Lassanként ránk borul az éjszaka koromsötétje, nekünk pedig hamarosan ki kell hajóznunk ezzel a kapitánnyal és ezzel a legénységgel ismeretlen, új vizek felé. Bíztató, ugye? 

12 komment

95. Budapest noir

2016. november 04. 09:16 - FOUREY

Gyerekkorom óta nagy rajongója vagyok Budapestnek, s minden évben és évszakban új csodákat fedezek fel benne magamnak. Külvárosban, lakótelepre születve, a város különböző pontjain szétszórt rokonsággal, a belvárosban töltött középiskolás és egyetemi évek, majd a munka miatt elég sok okom és időm volt keresztül-kasul bejárni a várost, s mert autózni csak későn kezdtem (és hamar abbahagytam), gyalogolni viszont máig szeretek, ez valóban azt jelenti, hogy a város sokféle arcát ismerhettem meg. Láttam fejlődni a várost, kilábalni a 90-es évek közepének sötét, autók által uralt, kipufogó-, húgy- és ürülékszagú, omladozó és sivár világából és lassanként virágba borulni a 2010-es évek elejére. Nem, nem lett a város minden lakója számára egyformán élhető hely és igazságtalan lenne azt mondanom, hogy Demszky Gábor (gyerekkorom ellenzéki hőse) vezetése alatt kifejezetten jó irányba terelődött volna a város irányítása. Viszont az új generációk új igényei, az egyéni törekvések és vállalkozókedv, milliónyi ember élniakarása és küzdeniakarása, civil kezdeményezések sora és az EU átlaga körüli GDP csak megtették a hatásukat és minden probléma és ellentmondás ellenére (ami, sajnos, részben az élet velejárója, részben meg a létezés magyar minőségének integráns része) mégiscsak sokkal izgalmasabb, élettelibb, színesebb, izgalmasabb város lett. 19. századi megálmodóinak reményeinek megfelelően magyar és európai. 

Mindezt azért írom le, mert mondandóm megértéséhez fontos tudni, hogy nem vagyok "nagykörúton belüli értelmiségi", a bulinegyed sem az én világom, fanatikus kerékpáros sem vagyok, a kézműves sörök és a rozékultúra is hidegen hagy. Igaz, ennek kritikája is. Ami viszont nem hagy hidegen, az az a szégyenteljes tény, hogy ennek a nagyszerű városnak Tarlós István a főpolgármestere, ez a kivételesen kártékony figura, akinek egyetlen mentsége, hogy nem egy Rogán vagy Lázár típusú pártkatona, hanem egyszerűen csak mindannak az ellentéte, ami Budapestben jó. Különösen sajnálatosnak tartom, hogy hat éves városvezetése nem pusztán nem segített a városon, de ott ártott, ahol tudott. Az pedig egyenesen fel szokott háborítani, mikor ismerőseim azt mondják, hogy alatta Budapest rendben van, sőt, mennyit fejlődött. Dehogy fejlődött!

Az alábbiakban felsorolok rémes dolgokat Budapesten, amiért Tarlós joggal tehető felelőssé. Egy részükben volt döntési kompetenciája, másokban egyszerűen az a bűne, hogy semmit se tett ellene hat év alatt. A lista szabadon bővíthető és vannak rajta különböző súlyosságú dolgok, de hát ez egy szubjektív lista, csináljon jobbat, aki tud.

Íme:

1. A hármas metró felújítása. Ennek a történetnek minden eleme felháborító. A késlekedés, a hazudozás, a sunyi trükközéses bizniszelés az oroszokkal, a technológiailag elavult állapot konzerválása, a szabályos tenderek kiírására való sorozatos képtelenség, a kormánnyal folytatott iszapbirkózás, az életekkel való játszadozás évek óta. És az a tiszteletlenség, amit nem csak Budapest, de egész Magyarország legnagyobb forgalmú közösségi közlekedési eszköze kapcsán állampolgárok sokasága iránt mutatnak. Ne legyenek illúzióink: ha egyszer itt baleset lesz, akkor Tarlós István személyesen lesz érte a felelős. Ha a metrót le kell állítani, azért szintén. És persze az lenne az igazságos, ha a kormány is kivenné a részét a szégyenből. De ez persze egy szégyentelen kormány.

2. A Margitsziget. Mint tudjuk, a Margitsziget Tarlós István játszótere. Ez a hely, amely egy darabka Éden a nagyváros közepén, amit a hétköznapokon a futni vágyók és a kutyát sétáltatók látogatnak, hétvégén pedig elözönlenek a levegőre vágyó polgárok ezrei, néhány hónapja fokozatosan pokollá kezdett változni. Mindez nem mérhető talán a hármas metró esetéhez, de aki rendszeresen kijárva látja a hatalmas munkagépeket, hallgatja a zajukat, figyeli, hogy dúlják szét az utakat (és aztán nem állítják helyre), hogy teszik járhatatlanná a nagyközönség számára, hogy kezd az építkezések nyomán a Buda felé néző oldalon felsejleni egy a szigeten szétterpeszkedő épületkomplexum, annak majd megszakad a szíve. Hogy nem érzi senki, micsoda felelőtlenség, ami zajlik? Hát tényleg MUSZÁJ mindent tönkretenni, minden felönteni betonnal, muszáj minden munkát rosszul és rosszul szervezetten végezni? 

3. Római-part. Itt legalább a civilek ellenállnak. Lehet sejteni ugyanakkor, mi van a háttérben (visszataszítóan szűklátókörű, a saját orráig sem látó gazdasági érdek), s az is látszik, hogy az évek óta tartó állóháborúban (vö. mobilgát) a látszat ellenére a fővárosnak eszében sincs meghátrálni. Bizonyára túl sok pénz forog kockán. Mindez rettentően szomorú. A Római-part persze lehetne sokkal jobb hely, sokkal profibban kiépített, sokkal jobban gondozott, de - s ezt nem csak a kamaszkorom iránti nosztalgia és nem is a Fellini kultúrbisztró iránti friss nosztalgia mondatja velem - a Római-partnak éppen az a lényege, hogy baromi kevés kell ahhoz, hogy az emberek jól érezzék magukat, ha hagyják őket. Kell egy kis szabad partszakasz, kell egy kis Duna, árnyas fák a folyóparton, a többit elintézik maguknak. 

4. Városliget. A városban zajló esztelen, megalomán és emberellenes "fejlesztések" egyik fő áldozata az egyébként jobb sorsra érdemes Városliget, amelyet a jelenlegi hatalom szabályosan ellopott a XIV. kerülettől, hogy egy teljesen felesleges és abszurd projekt kedvéért soktízmilliárd forintért még azt is tönkretegyék benne, ami érték. Mert, mi is benne az érték? Hogy egy nagy kiterjedésű közpark, a város tüdeje, ahova az emberek kijárhatnak futni, sétálni, szabadidőt tölteni, kerékpározni, múzeumot nézni vagy egyszerűen csak barátokkal együtt lenni. A Városligetet becsülhette volna jobban a város, de nem tette, ám ez nem mentség arra hogy most szétdúlják. Kivágják a fáit, teleépítik felesleges, sokszor még ki sem talált funkciójú kulturális létesítményekkel, illetve, ide akarják deportálni a kormány kivagyisága miatt mozgatni kényszerült már létező intézményeket. Ha minden jól alakul, lesz egy hely, amit elárasztanak a turisták, ahol lépni sem lehet majd és ahol lesz egy csomó nehezen fenntartható és értelmetlen épület. S mindezt miért? Csak. A kormánynak kell a Vár és pénzt akar költeni. Egyéb indok nincs. 

5. A Vár. A Várban régóta furcsa dolgok zajlanak, az elmúlt hat évben például a főbb utcákat legalább háromszor díszkövezték újra, hosszú időre tartósítva a lehetetlen viszonyokat. Reggelente nemigen lehet feljutni a várba tömegközlekedéssel, mert rosszul van kiszámolva a szükséges buszkapacitás és az iskolába tartók elárasztják a 16-os buszt. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a Budavári Általános Iskolába gyereket hozó szülők valamiért rendre autóval jönnek és vészvillogóval állnak az út közepén, elzárva az utat a busz elől. Aztán ott vannak a nagyon furcsa fejlesztések, amelyek vagy az MNB alapítványaihoz kötődnek vagy gyanús üzleti és politikai összefonódásokat sejtetnek vagy az olyan botrányos esetek mint Ruszvurm elleni támadás. De mindez semmi ahhoz képest, ahogy a kormány teljesen eszement módon nekiállt kiirtani a kulturális intézményeknek még a nyomát is a Várból, hogy egy hatalmas kormányzati-adminisztratív centrumot hozzanak létre a helyükön. Megcsinálták, akarom mondani, összegányolták a Várkert bazárt (szép, szép, de üres és persze, katasztrofális minőségű, amit folyton le kellett zárni és újra megcsinálni) Kizavarták a Táncszínházat, szétdúltak egy több évszázados műemléket, kitelepítenek leváltárat, nemzeti könyvtárat, nemzeti képtárat, akadémiai intézményeket, s hogy mennyire nem számít a racionalitás, azt az is mutatja, hogy tízmilliárdokból fognak épületeket emelni a kitessékelt intézményeknek és tízmilliárdokért fogják felújítani a középkori alapokra épült 18-19. századi műemléképületeket, hogy aztán belezsúfolják a minisztériumokat, amelyeknek ezek a helyek több okból sem felelnek meg: gondoljunk bele, micsoda autóforgalmat fognak a minisztériumi dolgozói tömegek generálni, hogy fognak a kiváltságokkal nem rendelkező munkavállalók feljutni, mi fog történni a tömegközlekedéssel és így tovább. S a kitelepített intézmények a milliárdos új épületekben rosszabb helyzetben lesznek, nehezebben lesznek megközelíthetők. Vagyis mindenki csak rosszabb helyzetbe kerül százmilliárdokért. S hogy mindez mennyire nem jó üzlet, az is mutatja, hogy a minisztériumi kiürített épületeket pedig lehet majd újrahasznosítani, nyilván korántsem jó anyagi feltételekkel. És akkor még a palotanegyed felújításának horribilis várható költségeiről nem is beszéltünk.

6. A Bálna. A főváros szimbólumának is lehetne tekinteni ezt az épületet, amelyet nyugodtan nevezhetnének akár a Nagy Magyar Közpolitikai Kudarcnak is. Az épület nem volt rossz ötlet, a kivitelezés rosszul ment, ma pedig félig üresen áll. Csoda, hogy nem rohadt még szét teljesen.

7. A Rác fürdő. A Bálnával ellentétben a Rác fürdő még csak félgőzzel sem üzemel, s ebben az elmúlt hat évben a fővárosnak egyértelműen hatalmas a felelőssége. Ahányszor elmegyek mellette, mindig felugrik a vérnyomásom, ha meglátom a színvonalasan felújított, a környezetébe szépen beilleszkedő, ám üresen álló és az elhagyatottság nyilvánvaló jeleit mutató épületet. Nem is értem, hogy lehet Budapest vezetése ennyire gazdag és felelőtlen, hogy hat év alatt képtelen volt megoldást találni a Rác fürdő helyzetére. Szégyellhetik magukat.

8. A József nádor tér. Ami itt történt, legalább annyira felháborító, mint amennyire teljesen szokványos az elmúlt hat évben. Előzetes figyelmeztetés nélkül tarolták le a fákat és zártak le egy közteret és azóta is válogatott sunyiságokkal próbálkoznak. Annak jelképe, hogy a jogállamnak a nyoma sem maradt meg itthon, csak a nyers erő számít, ami jelenleg ráadásul alpári pofátlansággal párosul.    

9. A BKK szétverése. Direkt a lista vége felé hozom csak elő, pedig azt hiszem, kicsiben ez mutatja meg leginkább, mi a tarlósi városvezetés lényege. A BKK a 2010 utáni rezsim kevés értékes alkotása volt. Egy korszerű, a városban lakók érdekeit szem előtt tartó, a nyugati mintákból tanulni akaró, a hosszú távon is fenntartható, innovatív kezdeményezés volt. Természetesen nem Tarlós ötlete volt, hogy is lehetett volna. Egy olyan mozgalomból nőtte ki magát, amely a 90-es évek vége óta fokozatosan kezdte a maga képére formálni a várost (nem, nem a részeg angol turistákra gondolok és nem is a rozéfröccsre), ahol a cél a közösségi közlekedés és az autó nélküli életforma rehabilitálása volt, ahol az utcák újra visszanyerhetők a város számára, újra a nyilvános élet terévé tehetők. És ez a mozgalom alapvetően nem pártpolitika vezérelte mozgalom volt, hanem a 70-es évek közepén-végén és 80-as években születettek értékrendjét fejezte ki. Vitézy Dávid egyike volt azoknak, akik ebben a mozgalomban részt vettek, már egészen fiatal korától. Akit érdekelt a több millió ember életét befolyásoló budapesti közösségi közlekedés, az tudhatta, hogy ki ő és mit csinál. Még Tarlós előtt történt ennek a mozgalomnak az "áttörése" és 2010 után úgy tűnt, ez a generáció esélyt kap Budapest újragondolására, a 70-es évekbeli várostervezés meghaladására. Hát nem. Néhány fontos kezdeményezés után végül elvéreztek a Tarlós által képviselt tahósággal szemben. Tarlós büszke lehet magára, hogy legyőzte Vitézyt. Igaz, őt meg minden lehetséges formában alázza a kormány. Még röhögnék is rajta, ha nem Budapest és az agglomeráció lenne az áldozata mindennek.

10. Lakhatási válság. Mindenki tudja, hogy Budapesten ma lakhatási válság van. Tízmillió forint alatt szinte nem lehet lakáshoz jutni, húszmillió alatt is alig van lakás. És mindezt úgy, hogy az albérleti piacon is egekbe szöktek az árak, egyedül szinte kifizethetetlenek a lakások, s egy pár nagyjából jövedelme felét költi bérleti díjra, szerencsésebb esetben a rezsivel együtt. Miközben a jövedelmek továbbra sincsenek köszönőviszonyban sem a megélhetési költségekkel. Nem is csoda, hogy négymillióan élnek létminimum alatt az országban (Budapest elvileg gazdagabb, ezért is van ekkora kereslet a lakásokra, ami egyszerre tragikus hír mindenkinek, akit ez érint: a Budapestre menekülőknek a többletjövedelmét nyeli el a lakáspiac, az itt élő szegényebbektől pedig többet vesz el, mint valaha). A lakhatási válságban nem csak az a szomorú, hogy létezik, hanem, hogy az állam és a főváros egyszerűen nemlétezőnek tekinti. Nincsenek komolyanvehető tervek a válság kezelésére, mert az állam stadionokat épít, Liget projektre és a Vár kiürítésére, meg az MNB luxuskiadásaira pazarolja el a rendelkezésre álló száz és száz milliárdos forrásokat. Kinyílik a bicska a zsebemben, ha mindez eszembe jut.  

Sok mindent lehetne még felsorolni, de aki ennyiből sem érti, hogy Budapestre az elmúlt hat évben leereszkedett a rosszindulatú, kártékony, rövidlátó butaság éjsötétje, az álomvilágban él. S NE FELEJTSÜK EL: 6 AZAZ HAT ÉVE ÉLÜNK TARLÓS ISTVÁN BUDAPESTJÉN. KI A FELELŐS MINDEZÉRT, HA NEM Ő?

 

72 komment

94. Álmodik a Nyomor

2016. október 24. 16:01 - FOUREY

Az elmúlt napok igazán megrendítő tapasztalatokat jelentettek számomra a magyar politikával kapcsolatban. Nem mondom, hogy tartalmilag valami radikálisan új kezdődött volna vagy hogy amiket most megérteni vélek, azok mások számára szükségképpen és minden egyes esetben új felismerések kellene, hogy legyenek. Hogy mégsem magátólértetődő dolgokról van szó, azt azonban éppen az mutatja, hogy amiket az alábbiakban el fogok mondani, az mind olyasmi, amit valaki ma gondolnak, tudni vélnek, csinálnak, s közben igazolva érzik magukat, holott...

Íme a Nagy Felismeréseim, röviden:

1. Jobboldal és a kognitív disszonancia

Videófelvétel is van róla, de kommentekben is olvasható, hogy a kormánypártiak szerint az október 23-i ünnepséget sípokkal megzavaróknak csak egy része tette meggyőződésből, amit tett, a többieket megfizették. Sok más cifraság is elhangzott, mint például, hogy az ellenzékiek szégyellhetik magukat, mert nem csak egy politikust fütyültek ki, de a himnuszt is, ami soha semmikor nem megbocsátható. Ezt vagy más hasonló reakciókat is kiemelhettem volna, de maradjunk mégis a megfizetett sípolók vádjánál, mert mindent elmond a magyar jobboldal lelkiállapotáról, hogy hat évnyi masszív jobboldali dominancia, a gazdasági erőforrások radikális átrendezése, a kormányközeli oligarchákba öntött forintszázmilliárdok után nem sül le a képükről a bőr azzal vádolni az ellenzékieket, hogy pénzért sípolnak.

A vád abszurditása elsőre is nyilvánvaló: nem lenne sokkal jobb üzlet a kormánynak tapsolni, mint szembefordulni vele? Nem jár sokkal jobban anyagilag Tiborcz, Mészáros? Nem volt anyagilag jobb Simicskának vagy Spédernek, amíg a kormánynak tapsoltak? Nem jobb minisztériumi főosztályvezetőnek, kormánytanácsadónak, polgármesternek, századvégesnek, nézőpontosnak lenni, MMA-snak lenni, mint sípolónak?

Dehogynem. A vád éppen azért ennyire abszurd, mert a mai kormánypártiak szeretnének nem tudomást venni arról, amit egyébként jó eséllyel maguk is tudnak, hogy amit kormányuk tesz az anyagi erőforrások és a politikai hatalom koncentrációjában, az példanélküli a rendszerváltás utáni magyar történelemben. Rettentően káros vád is ez, hiszen az ellenzékiség delegitimálására tesz kísérletet, ami az álmoskönyvek szerint nem ígér sok jót a demokrácia fennmaradásával kapcsolatban. De ne legyünk igazságtalanok: a vádnál sokkal károsabb az, amit a váddal a lelkiismeretük elől ezek az emberek elleplezni próbálnak: az, amit az ő kormányuk tesz.

2. Az ellenzéki sajtó és az ellenzéki pártok

A hvg.hu, a magyarnarancs.hu, 444.hu és az index.hu közös és feltűnő vonása, hogy engesztelhetetlenül gyűlölik a jelenlegi ellenzéket, akik bármit tesznek, bármivel is próbálkoznak, mindig is a lehető legellenségesebb reakciókkal, lépéseik rosszindulatú értelmezésével, lekicsinylésével, kigúnyolásával szembesülnek.

Nem mondom, hogy nem szeretem ezeket a cikkeket olvasni vagy hogy ne éreznék velük együtt, amikor az ellenzéki pártokkal szembeni ellenérzésüknek hangot adnak. Sőt, tisztelem is Uj Pétert, Hont Andrást (régebben Gavra Gábort), Szily Lászlót, Magyari Pétert és másokat. Néha hajlamos vagyok azt érezni, bárcsak ők lennének a magyar politikusok. De azért máskor az is eszembe jut, hogy vajon, ha morálisan ennyivel felettük állnak, intellektuálisan ennyire föléjük magasodnak, ha ennyivel jobban átlátják a dolgokat, miért nem politikusok ők, hanem újságírók? Mármint, tök komolyan: volt idő, amikor már én is azt éreztem, az ellenzéki pártok ott tartanak, hogy ha valamit nem ír meg az index.hu, nekik már fel se tűnik, hogy valami történik ebben az országban.

Részben arról van szó, hogy azért is találhatom őket rokonszenveseknek, mert azt a nyelvet beszélik, amit én, úgy látják a világot, ahogy én. De nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ez az ismerősségérzet félrevezető is egyúttal, mert nekik nyilván könnyebben elhiszem, hogy igazat mondanak, éppen, mert olyan ismerősen hangzik. Ahogy Stumpf András vagy Rajcsányi Gellért is valahogy kevésbé (vagy másként) irritál, mint Bencsik, Stefka vagy Pilhál.

Részben viszont azt a kérdést kell feltennünk, hogy vajon nincs teljesen felfordulva a világ akkor, amikor újságírók politizálnak a politikusok helyett, amikor újságok jelentik a demokrácia frontvonalát a pártok közötti választóvonalak helyett? Mert, ne legyenek illúzióink, ezek a sajtótermékek politizálnak, nem csak abban a nagyon általános értelemben, hogy mindenki politizál, aki hozzászól a politikához, hanem annál sokkal konkrétabban is. Ellenzéki politikai erőként kezeli őket a kormányoldal (a Népszabadság esetében a nemzetközi sajtó is így beszélt róluk) és a kormánnyal szembeni kritikájuk olyan intenzív és olyan széleskörű, hogy azt nehéz puszta újságírásként felfogni. 

Nem szokatlan ez a sajtó történetében (ha nem is általános), de a jelenlegi helyzetben ez kétszeresen is baj. Egyrészt, nem lehet nem észrevenni, hogy a sajtó valójában nem alkalmas a politikai ellenzék kiváltására. Nem teheti, mert a sajtó elfogultsága árt magának a sajtónak. Mert a sajtónak nincs olyan mozgástere, nincsenek olyan erőforrásai, mint a politikai pártoknak. Mert a politikai ellenzék kínálhat csak alternatívát a jelenlegi hatalommal szemben, nem a sajtó. Másrészt, a sajtónak súlyos demokratikus deficitje van. Ha a sajtó elfelejti, hol a helye, akkor valójában elveszíti egy fontos kapcsolatát a valósággal: vannak olvasói, de nincsenek választói, az a nyilvánosság pedig, amit ők képeznek, valójában ugyanúgy egy buborék a társadalmon belül, mint a politikai elité. Közös kulturális hátterű, egymást ismerő, együtt söröző, pletykákat, témákat egymással megosztó kis világ ez, amely ráadásul mindenfelől befolyási kísérletekkel szembesül, s emiatt könnyen kialakulhat (jelen esetben már rég kialakult) az ostromlott vár szindróma bennük. 

Ilyen körülmények között pedig az ellenzéki sajtó gyűlölete az ellenzéki politikai erőkkel szemben különös jelentőségre tesz szert, főként, mert az ellenzéki pártok mozgástere maga is roppant szűk. Egy elképesztő anyagi és politikai túlerőben lévő hatalommal kellene szembeszállniuk, s a kevés kézenfekvő útjuk a szélesebb nyilvánosság felé az ellenzéki sajtó gyilkos pergőtüzén keresztül vezet. Hogy ez baj, az nyilvánvaló. Az is nyilvánvaló, hogy a felelősség nagyobb részben a valóban lesújtó ellenzéki erők. De kár lenne tagadni, hogy az ellenzéki sajtó viszonya ezekhez a politikai erőkhöz ellenséges, már-már patologikusan.

3. Az ellenzéki pártok és a választók

A Blaha Lujza téri tüntetés témája az volt, hogy az ellenzéki pártoknak mit kellene tenniük a 2018-as választások megnyerése érdekében, hogyan kellene egymáshoz viszonyulniuk és hogy miért hiba, ha valaki az összefogás ellen van. Némiképp ugyan kissé ízléstelennek tűnt mindez és Hont András joggal mondja, hogy unalmas is, de ettől még tény, hogy ez történt és van is rá jó ok, hogy ezek a pártok így viselkednek.

Egyrészt, ezek a pártok nem egészen hiszik el, amit a választóiknak mondanak a demokrácia végéről és szeretnének a 2018-as választásokon jól szerepelni. Ebben pedig ők legalább annyira ellenfelei egymásnak, mint a kormánynak.

Másrészt, ezek a pártok nem nagyon hisznek magukban. A baloldal egy 2006 óta egyre szűkülő, 2010 óta elenyészően kis töredékére zsugorodott részesedésért versenyez a magyar politikában és fogalma sincs arról, miként lehetne érdemben javítani a helyzetükön, így a láthatárukon a parlamentbe jutás, önálló frakció vagy legalább 1-2 képviselői hely és a riválisokhoz képest relatíve jobb pozíció lebeg elsősorban, nem a földcsuszamlásszerű győzelem, ahol mindenkinek bőven jutna pénz, paripa, posztó.

Harmadrészt, ezek a pártok évek óta erős ellenszélben mozognak. A nyilvánosság meghökkentően kevéssé érdeklődik a tevékenységük iránt - és nem csak akkor, amikor ügyetlenül fogalmaznak vagy amikor unalmas belső konfliktusaikról van szó, hanem akkor is, amikor fontos ügyekről próbálnak beszélni. A kormányerők nyomasztó túlsúlya anyagilag és politikailag, s az  egye növekvő médiatúlsúlya szintén meglehetősen lehangoló lehet. És ott van a nehezen mobilizálható, a pártokat gyanakodva vagy ellenszenvvel figyelő ellenzéki állampolgárok tömege, akik vagy nem szívesen tesznek semmit vagy ha tesznek, akkor is erősen fanyalogva; és gyorsan le is lohad a lelkesedésük. Vagy ott vannak a civilek, akik évek óta szervezgetik a pártmentes rendezvényeiket és ott van az ellenzéki média, amelyik szívből gyűlöli a baloldali ellenzéki pártokat.

Negyedrészt, az ellenzéki pártok majd mindegyike szkeptikusan, sőt, inkább ellenségesen figyeli a választókat. Nevetségesen alacsony és bizonyos esetekben még egyre zsugorodónak is mondható tagságú pártok ezek, országos hálózat nélkül. Mindegyik csupa tábornok, sehol a közkatonák. Nyilván drága és nehezen kezelhető egy országos szervezet, de az is nyilvánvaló, hogy a jelenlegi médiaviszonyok közepette, az állampárt nyomasztó túlsúlyával szemben nemigen van más mozgósítható erőforrás. Nem fognak jönni milliárdos kampánypénzek, senki sem fog tudni versenyezni a Fidesz példátlan anyagi erőforrásaival. Hogyan tehetik meg a pártok, hogy semmibe veszik a pártszervezet építését? Úgy, hogy jobban félnek a "borzalmas tagságtól" (e kifejezés a 90-es évekből való, a hátterét bizonyára kevesen ismerik már, de az érzés a politikusokban máig eleven), mint a vereségtől. S hogy mit kínálnak helyette? Szinte semmit. Erőforrások híján ad hoc ötletek vannak, programirkálás, kampányolgatás, a meglévő gépezet eldöcögése és összességében: teljes kilátástalanság. Félreértés ne essék: becsülöm azokat, akik dolgoznak. Nagyon is! Csak azt mondom, hogy mindez a sok munka teljesen felesleges, amíg nem lesznek újra baloldali pártok Magyarországon. Nem tíz-húsz-száz tagú szervezetek, hanem valódi, szervezett, nagy pártok.

Ideje lenne félretenniük azt az illúziót, hogy az országos nyilvánosságban kell nyerniük. Ez egy hülyeség, attól tartok. Nem csak, mert a média nem szereti őket, még az ellenzéki média sem; nem csak, mert sosem lesznek profizmusban a Fideszéhez mérhető kommunikációs csapataik, hanem, mert semmit sem érne, ha bekerülnének a parlamentbe. Mire ment az LMP 2010 után? Semmire. Nem tudtak felkészülni az önkormányzati választásokra, nem lettek országos párt, a parlamenti munka bedarálta őket, a politika szélviharai apró darabokra szaggatták a pártot. Mire ment ezzel az ország? És 2014-ben? Melyik párt profitált a parlamentbe kerülésből bármit is? Ha lemondanának erről az illúzióról, az azért is jó lenne, mert egy országos hálózathoz országszerte kellenek emberek, ami pedig azt jelenti, hogy sokféle ember, sokféle vélemény kerülhetne napvilágra. Ha...

4. Az állampolgárok és a tüntetés értelme

Sok barátom panaszkodik arra, hogy nincs értelme tüntetésre járni és nincs mit tenni sem, pedig már nagyon elegük van. Az a bajuk, hogy a tüntetések nem vezetnek sehova, semmi eredményük és semmi sem változik. Én mindig azt mondom nekik, hogy dehogynem. Hiszen voltak az elmúlt években is sikeres tüntetések, tiltakozások, tehát még az sem igaz, hogy teljesen fegyvertelenek lennénk. Másrészt tény, hogy egy tüntetés még nem mozgalom és egy mozgalom nem párt. Egy tüntetésnek mégis vannak hasznai: közösséget teremt, szocializál, közös szimbólumokat, érzelmi azonosulást kínál, megadja a politikai részvétel lehetőségét és alkalmat ad az önkifejezésre.

Ugyanakkor régi problémám, hogy sokan vannak, magamat is beleértve, akik nem szeretik a tömegrendezvényeket, nem szívesen skandálnak, kiabálnak, fütyülnek, énekelnek, tapsolnak, mozognak jobbra-balra. Márpedig az a helyzet, hogy az állampolgár a tüntetésen nem néző, hanem résztvevő. Amíg a tüntetések többségén az emberek megállnak egy óriási színpad előtt, a barátaikkal csacsognak és panaszkodnak az unalmas és üres szónoklatokra, addig valójában nem veszünk részt tüntetéseken, csak ugyanúgy imitáljuk a dolgot, ahogy az ellenzéki pártok a politizálást, az ellenzéki sajtó pedig az újságírást.

Fontos lenne, hogy valóban ott legyünk, minél többen és minél intenzívebben. Hogy átéljük a pillanatot, mert ez végülis arról szól. Ha egyszer majd tízezrek fognak ellenzéki rendezvényen himnuszt énekelni (és nem csak hallgatják hangfelvételről) vagy Kossuth-nótát (haha) vagy bármi mást, ami jólesik és közösen énekelhető (aligha az Ezt is elviszem magammal lesz az, bármennyire is szép versfeldolgozás), akkor majd lesznek valódi ellenzéki tüntetések. Persze, nem mondok igazat, most is vannak ilyenek. Általában kisebb csoportok tartják ezeket és én nagyon is tisztelem őket érte. Csak hát ezek rendszeresen kisebb csoportok speciális problémáiról szólnak és nem is váltanak ki tömeges érdeklődést.

És persze, valljuk be, nem csak tüntetni lehet. Ki írt közülünk mostanában az önkormányzati képviselőjének? A parlamenti képviselőjének? A polgármesterének? Ki írt alá petíciót helyi ügyben? Ki gyűjtött aláírást? Hányan vesznek részt lakógyűléseken? Kik karolnak fel helyi ügyeket? Kik léptek be pártokba, civil szervezetekbe? Kik vesznek részt ellenzéki rendezvényeken? Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon kevesen. Ha csak az a százezer ember tenné, akit már egyszer ki lehetett csalni tüntetni pár éve, még az is nagyon kevés lenne, de sokkal több, mint ahányan ma politikailag aktívak. Tudom, persze, mik az objektív nehézségek, de ettől még a tény tény marad: igenis, van még mit tenni.

Az október 23-i Kossuth téri fütyülésnek, ha volt valami pozitív tanulsága, az éppen az volt, hogy pár ezer lelkes fiatal milyen mély sebet tud ejteni azok lelkén, akik eddig teljesen el voltak telve saját fontosságuk, győztességük és igazságuk tudatától. A verekedőket nem láttam ugyan, de láttam egy nénit, aki felháborodva magyarázta a biztonsági őröknek, hogy milyen felháborítóak ezek a fütyülők, megzavarják az ünnepet. Alig bírtam visszatartani a nevetésemet, arra gondolva, hogy íme, az örök konformista, aki feljelenti a túl hangos szomszédot, a zsidót rejtegető szomszédot, a túl hirtelen meggazdagodó szomszédot, a kisgyerekes szomszédot és így tovább. Persze, igazságtalan voltam, de nem is ez a lényeg, hanem amit a saját szememmel láthattam: míg a Blahán egy teljesen kilátástalan, reményt vesztett, szedett-vedett sereg bóklászott, ugyanannyi vagy még kevesebb ember a kormány vezetői, a kormányhatalom hívei, s amennyire lehet egy sajtószabadságtól megfosztott országban: egy egész ország számára tudta világossá tenni, hogy elege van és hogy pontosan miből van elege. Kívül van mindez a komfortzónán? Kívül. De hát ez a lényeg.

 

41 komment